A „khémeia" szó Plutarkhosz szerint egyiptomi eredetű, s feketét jelent; így nevezték a Niíus-völgy fekete iszapos talaja miatt Egyiptomot is, majd átvitték minden rejtélyes tudományra, melyek közé a vegytan is tartozott. A vegytani ismeretek alkalmazására különösen a fémolvasztásnál, az agyagedények készítésénél és égetésénél, valamint a kelmefestésnél került sor. Az üveggyártás is megkövetelte a vegytani ismereteket.
Nagy szerepe volt a kémiának a gyógyszerészetben is. Ismerték az ólom-tapaszt, a konyhasó konzerváló hatását, az arzént és egy sereg szerves vegyületet, mint a keményítőt, a cukrot, s legalábbis a szeszes italokban kifejtett hatásáról az alkoholt. Plinius a szappannak két fajtáját is említi, s különösen kozmetikai szerként ajánlja. Galenus a szappant (görögül szapón) mint az egyik legfontosabb tisztítószert említi.

A kémia tudománya tovább élt az egész középkorban, de fő célja nem a testek összetételének vizsgálata volt, hanem nemesfémek készítése, aranycsinálás. Érdekes, hogy ennek ama hírhedt szerepének a gyökerei is visszanyúlnak az ókorba. Plinius említi, hogy Caligula császárnak sikerült auripigmentből aranyat előállítania, de megjegyzi, hogy a ráfordított költség nagyobb volt, mint az eredmény.

A kémia alchimia néven él egészen a XVI. századig, mikor is Paracelsus az iatrochémiát, a csodás megifjító életelixír babonás tudományát alapítja meg, s csak jóval később foglalja el máig érvényes helyét a tudomány világában.



Majoros József