Számos ásványi anyag értékét ismerték már az ókorban is. A fű- szerek között nyilvánvalóan a legrégibb használatnak és közkedveltségnek a só örvendett. Plinius részletesen és pontosan le is írja a konyhasó előállítását a tenger vizéből. Ismerték a mészkövet és a mészégetés különböző módjait is. Szobrászati célokra legkivált a hófehér márványt használták; legkiválóbb volt a paroszi, de a carrarai márvány (marmor Lunense) bányászata is két évezrednél régibb keletű. Ősrégi szerepe van az aranynak és az ezüstnek is.

Az első aranypénzek Egyiptomból származnak a Kr. e. 1700 tájáról. A réz használata is gyorsan elterjedt, különösen szilárdsága és nyújthatósága miatt; de keménysége miatt még inkább használták a réz és ón ötvözetét, a bronzot. A drágakövek szerepe is ősrégi; Egyiptomban már Kr. e. 2000 körül nagy közkedveltségűek, míg a görögök különösen a drágakövek csiszolásában jeleskedtek.

Az ásványtan tudományos megalapítójának joggal tarthatjuk Arisztotelészt; ő is használta először bizonyos ásványok megjelölésére a krüsztallosz szót, ami eredetileg jeget jelent. Plinius 5 könyvben foglalkozik az ásványokkal; pontosan leírja alakjukat, színüket, hasadási törvényüket, körülbelül mindazt, amit kora az ásványokról tudott.



Majoros József