logo

XVIII Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A szónoki beszéd részei

27. F.: Minthogy a szónok tehetségét már teljesen bemutattad, mi mondanivalód van a szónoki beszéd szabályairól?
A.: Az, hogy négy része van, melyek közül az első és az utolsó az érzelemkeltésre való - a lelket ugyanis a bevezetésekben és a befejezésekben kell felszítani -, a második az elbeszélés, a harmadik a bizonyítás, hitelessé teszi a beszédet. De a nagyítást, noha megvan a maga helye, gyakran az első hely is, az utolsó meg szinte mindig az övé lesz, mégis a beszéd egész folyamán alkalmazni kell, de leginkább akkor, amikor valamit vagy bizonyítottunk, vagy cáfoltunk. Tehát bizalomkeltésre is igen alkalmas; a nagyítás ugyanis egyfajta heves érvelés; ahogyan ez tanításra, amaz a megindításra szolgál.



Bevezetés

28. E: Folytasd hát, és magyarázd el nekem szép sorjában ezt a négy részt!
A.: Így is teszek, és a bevezetésekkel kezdek először, amelyeket vagy a személyekből, vagy magukból a dolgokból vezetjük le. Ugyanis három dolog reményében alkalmazzuk: hogy barátságosan, hogy értelmesen vagy, hogy figyelmesen hallgassanak minket.
Közülük az első hely a saját személyünket, az ítélkezők és az ellenfelek személyét illeti; ezek nyújtják az első lehetőséget a jóindulat elnyerésére. Felidézzük érdemeinket vagy méltóságunkat, vagy valamely erényünket, különösen nagyvonalúságunkat, kötelességtudásunkat, igazságosságunkat és megbízhatóságunkat.
Az ezekkel ellentétes tulajdonságokkal ellenfeleinket ruházzuk fel; azoknak viszont, akik döntenek ügyünkben, jeleznünk kell, hogy egyetértünk velük vagy bízunk bennük; és ha valamiféle gyűlölködéssel vagy kellemetlenséggel találjuk szemben magunkat, azt hárítani vagy kisebbíteni kell, akár cáfolással, akár lekicsinyítéssel, akár szembehelyezve valamit, akár mentegetőzéssel.

29. Viszont hogy értelmesen hallgassanak minket, ugyanakkor figyelmesen is, ahhoz magukkal a dolgokkal kell kezdenünk. De igen könnyen tájékozódik, s érti meg a hallgató, miről van szó, ha a bevezetésben összefoglalod az ügy fajtáját és természetét, ha pontosan meghatározod, ha elemeire bontod, ha sem a felfogóképességét nem terheled a részletek összekeverésével, sem a memóriáját azok sokaságával; és amit a világos elbeszélésről majd elmondok, ugyanaz helyesen alkalmazható erre is.

30. Hogy figyelmesen hallgassanak minket, ahhoz pedig három dolog valamelyikét kell elérnünk; mert vagy valamely nagy dolgokkal kell előrukkolnunk, vagy szükségesekkel, vagy azokat érintő dolgokkal, akik előtt a tárgyalás folyik.
Az is legyen még ott a szabályok között, hogy ha valamikor maga az idő, a dolog vagy a hely, vagy valakinek a közbelépése vagy közbeszólása, vagy valami, amit az ellenfél mondott, főleg a befejezésben, alkalmat ad nekünk arra, hogy alkalmas időben mondjunk valamit, akkor ne hagyjuk elúszni a lehetőséget; és amit majd a maga helyén elmondunk a nagyításról, abból sok minden a bevezetések szabályaira is alkalmazható lesz.



Elbeszélés

31. F.: No és az elbeszélésben mire kell ügyelnünk?
A.: Minthogy az elbeszélés a dolgok kifejtése és bizonyos értelemben egyfajta székhelye és alapzata a bizalom megszilárdításának, legfőképpen azt kell megvalósítani benne, amit szinte minden egyéb beszédrészben; ezek részben szükségesek, részben díszítésre szolgálnak. Mert hogy világosan és hitelesen beszéljünk, az szükségszerű, ám vihetünk bele kellemességet is.

32. Ezért a világos elbeszéléshez ugyanazon fentebb említett előadási és ékesítési szabályokat kell alkalmaznunk, és legyen közöttük a tömörség is, amelyet leggyakrabban dicsérnek az elbeszélésben, és amiről már korábban szólottam.
Hiteles pedig úgy lesz a beszédünk, ha a személyekkel, időkkel, helyszínekkel megegyeznek azok, amiket elbeszélünk; ha minden cselekedetnek, eseménynek megadjuk az okát; ha látszik, hogy bizonyított dolgokat mondanak; ha az emberek véleményével, a tekintéllyel, a törvénnyel, a szokással, a vallással összhangban vannak; ha az elbeszélő megbízhatósága, erkölcsisége, jó emlékezőképessége, beszédének igaz volta és helyes életvitele megmutatkozik.
Kellemes az olyan elbeszélés, amely csodálatot, várakozást ébreszt, előre nem sejthető fordulatokban gazdag, helyenként indulatokat kelt, a szereplők párbeszédeit idézi, melyekben hangot kap a fájdalom, a harag, a félelem, az öröm és a vágyakozás. De térjünk most már rá a többi dologra!



Bizonyítás és cáfolás

33. E: Nyilván azok következnek, amik a bizalomkeltésre vonatkoznak.
A.: Így van: ezeket pedig bizonyításra és cáfolásra osztjuk fel. Ugyanis a bizonyításban a saját állításainkat akarjuk igazolni, a cáfolásban visszaverjük az ellenérveket. Minthogy pedig a kérdés, ami a vita tárgyát képezi, mindig az, hogy amit állítanak, az van-e vagy nincs, hogy mi az, és hogy milyen, az elsőben a következtetés hatásos, a másodikban a meghatározás, a harmadikban az indoklás.
F.: Ezt a felosztást már értem. Most a következtetés helyeire vagyok kíváncsi.



A következtetés

34. A.: Az egész a valószínűségen és a dolgok jól ismert tulajdonságain alapul. De nevezzük a magyarázat kedvéért valószínűnek azt, ami csak többnyire igaz, mint például, hogy az ifjúság hajlamosabb a szertelenségre; a tulajdonságbeli ismertetőjelet azonban bizonyítéknak, ami sohasem lehet másként, és valami biztosat jelez, mint ahogy a füst tüzet.
A valószínűségeket az elbeszélésnek a részeiben és a tagjaiban találhatjuk meg. Jelen vannak a személyekben, helyekben, időkben, cselekedetekben, eseményekben, maguknak a dolgoknak és ügyeknek sajátos természetében.

35. A személyek esetében először is az egészségi állapot, az alak, az erőnlét, az életkor jellegzetességeit, a férfiúi vagy a női természetet kell tekintetbe vennünk; mégpedig mindezt testi szempontból; lelki szempontból pedig vagy azt, hogy milyen módon befolyásolják az erények és a hibák, a képességek és a gyengeségek, vagy azt, hogy milyen módon indítja meg őket a vágyakozás és a félelem, a gyönyör és a kellemetlenség. Mindezt tehát a természettel kapcsolatban vesszük tekintetbe; a körülmények tekintetében a származást, a baráti kapcsolatokat, a gyerekeket, a rokonokat, ismerősöket, a tulajdont, a tisztségeket, a hatalmat, a gazdagságot, a szabadságot, és mindazt, ami ezekkel ellentétes.

36. A helyeknél pedig azt, hogy vannak természetesek, azok vagy tengerpartiak, vagy tengertől távol esők, síkságok vagy hegységek, kiesek vagy kietlenek, egészségesek vagy fertőzőek, árnyasak vagy naposak, és vannak esetlegesek, úgymint megműveltek vagy műveletlenek, forgalmasak vagy elhagyatottak, beépítettek vagy üresek, ismeretlenek vagy történelmi emlékektől híresek, megszenteltek vagy profának.

37. Az időkkel kapcsolatban viszont a jelent, a múltat és a jövőt kell figyelembe venni; ezen belül pedig a dolgok lehetnek régiek, újak, hamarosan bekövetkezők vagy valamikor eljövendők. Azok a dolgok is az időkhöz tartoznak, melyek az idő természetét jelölik, ahogy a tél vagy a nyár, vagy egyéb évszakok, úgymint hónap, nap, éjszaka, óra, az időjárás, melyek mind természetesek; esetlegesek viszont a szertartások, az ünnepnapok, az esküvők.

38. Mármost a cselekmények és az események vagy megfontolásból vagy spontán történnek, ami vagy véletlenül vagy valamilyen lelki felindulásból; véletlenül, amikor valami máshogy alakul, mint számítottuk; felindulásból, amikor a feledékenység vagy a tévedés vagy valami más félelemből vagy vágyakozásból cselekvésre késztet. Spontán cselekvésben azonban szükségszerűséget is feltételezhetünk.
A jó és a rossz dolgoknak pedig három fajtájuk van: mert vagy a lelkünkben, vagy a testünkben vagy rajtunk kívül léteznek. Így hát az ilyen jellegű anyagnak az érveléshez történő alkalmazásakor lelkünkben meg kell vizsgálnunk minden részletet, és egyenként kell következtetést levonnunk belőlük arra vonatkozólag, amiről szó van.

39. Van az érveknek egy másik fajtája is, amit a cselekedetek nyomaiból vezetünk le, mint fegyver, vérfolt, kiáltás, zaj, dadogás, zavarodottság, összefüggéstelen beszéd, remegés vagy bármi más, ami észrevehető; még akkor is, ha az a valami csak elő lett készítve, ha csak meg lett beszélve valakivel, ha később látták, hallották, jelentették.

40. A valószínűségeknek pedig egy része saját súlya miatt egyenként is meggyőző, más részük viszont, még ha önmagában jelentéktelennek tűnik is, mikor felhalmozzuk őket, sokat nyomnak a latban. És e valószínűségek között ott vannak néha a dolgok biztos ismertetőjegyei is. A legnagyobb bizalmat a valószínű irányában azonban legelőször is a példa, aztán a dologhoz való hasonlóság bemutatása ébreszti; a mese néha szintén meggyőzi az embereket, még ha hihetetlen is.



A meghatározás

12.41. E: No és mi a meghatározás értelme, és mi a módja?
A.: Az ugyan nem kétséges, hogy a meghatározást a fajta megadása, és egy tulajdonság vagy legalább az olyan közös jegyek sokasága teszi egyértelművé, amelyekből kiviláglik, hogy mi a meghatározandó dolog sajátsága. De minthogy a sajátságok körül fogan meg a legtöbb nagy nézeteltérés, gyakorta az ellentétekből kiindulva kell meghatároznunk, gyakran a különbségek, gyakran az egyformaság alapján. Emiatt gyakran helyénvaló ennél a típusnál a leírás alkalmazása is, vagy a következmények számbavétele; mindenekelőtt rendkívül meggyőző tud lenni a szavak és elnevezések jelentésének magyarázata.



A minőség

42. F.: Már szinte mindent előadtál, amit a cselekedetről, és amit a cselekedet elnevezéséről kérdezni lehet. Ugye akkor már csak az van hátra, amikor mind a cselekedet, mind a megnevezés ismeretes; de az, hogy milyen ez a dolog, kétség tárgya?
A.: Úgy van, ahogy mondod.
E: Melyek tehát ennek a fajtának a részei?
A.: Valamit vagy joggal tettek, a fájdalom elhárítása vagy megbosszulása érdekében, vagy a jámborság, a szemérem, a vallás vagy a haza nevében, végül pedig kényszerűségből, tudatlanságból vagy véletlenül.

43. Azok a dolgok ugyanis, amelyeket lelki felindulásból és zaklatott állapotban, gondolkodás nélkül követtek el, nem védhetők a bírósági tárgyaláson a váddal szemben, kötetlen vitatkozás alkalmával azonban igen.
Abban a típusban, amelyikben a vizsgálat tárgya a tényállás minősítése, a vitatott kérdés alapján azt nyomozzuk, hogy jogszerűen jártak el vagy sem; ezeknek a megvitatásához a helyek leírásából kell merítenünk érveket.



A cáfolás

44. E: Nohát akkor, minthogy a bizalomkeltést a szónoki beszédben bizonyításra és cáfolásra osztottad fel, s az egyikről már volt szó, beszélj most a cáfolásról!
A.: Vagy teljes egészében tagadnod kell azt, amit a vitatkozásban az ellenfél állít, ha ki tudod mutatni róla, hogy kitalált vagy hamis, vagy megcáfolni azokat, amiket valószínű dolgokként állított be: először is, hogy a bizonytalan dolgokat bizonyosnak vette, aztán meg hogy az egyértelmű hazugságokban is ugyanezeket szokták mondani; végül, hogy abból, amit feltételez, nem az következik, amire kilyukadni szeretne.
Egyenként kell megsemmisíteni érveit; így összességükben is megtörnek majd. Fel kell említeni olyan példákat, amelyeknek hasonló vitás kérdésekben nem adtak hitelt; fel kell emlegetni, hogy a közállapotok veszélyesek, ha ártatlan emberek élete bűnöző hajlamú embereknek van kitéve.



Az érvelés

45. E: Minthogy azt már értem, hogy honnan vesszük az érveket, melyek a bizalomkeltéshez kellenek, azt várom, hogy miként kezeljük őket egyenként a beszédben.
A.: Ha jól értem, az érvelés felől kérdezel, ami egy érv szabatos kifejtését jelenti.
E: Hajszálpontosan erre vagyok kíváncsi.

46. A.: Tehát, ahogy az imént említettem, az érvelés az érv szabatos kifejtését jelenti; ez pedig akkor történik, amikor valami kétségtelen vagy valószínű dolgot veszel alapul, és ezekből kiindulva olyat állítasz, ami önmagában vagy kétségesnek, vagy kevésbé valószínűnek látszik. Az érvelésnek pedig két fajtája van, közülük az egyik egyenesen a bizalomkeltésre irányul, a másik fordított irányban a megindítást célozza meg. Egyenes irányú tehát, amikor állít valamit, amit bizonyítani szeretne, és feltételez dolgokat, amikre támaszkodik, és miután bebizonyította őket, az állításhoz visszatér és lezárul. A másik érvelés viszont mintegy hátrafelé és ellentétesen haladva előbb feltételezi, amit akar, és bizonyítja is ezeket, utána azt, amit állítani kíván, az érzelmek felszítását követően a legvégére teszi.

47. Lehetséges az érvelésben az a változatosság, az az egész kellemes különbözet, amikor önmagunkat kérdezzük, faggatjuk, magunknak parancsolunk, kívánunk, ami sok egyéb mellett gondolataink dísze lehet. Az egyhangúságot pedig úgy kerülhetjük el, ha nem mindig az állítástól indulunk el; vagy ha nem vitatunk meg mindent bizonyításkor, olykor pedig azt, ami elég nyilvánvaló, rövidre fogjuk; és ha az, ami mindebből következik, nyilvánvaló, nem mindig szükségszerűen azzal zárunk.

48. E: No és azok, amelyeket művészet nélkülinek hívunk, és amiket korábban kívülről vettnek mondtál, mennyiben szorulnak rá a szónoki mesterség tudományára?
A.: Valóban, ezek is rászorulnak, s nem is azért mondjuk őket művészet nélkülieknek, mert azok volnának, hanem mert nem a szónok művészetbeli tudása teremti meg őket, hanem csak a kívülről hozzá került anyagot kezeli, bár művészi tudással, főleg a tanúságok esetében.

49. Merthogy gyakran el kell mondanunk a tanúk összességéről, hogy menynyire hiteltelenek, hogy az érvek a dolgok sajátos lényegéből fakadnak, a tanúságtételek viszont a szándékon múlnak; példákkal kell élnünk, hogyha valaki nem hisz a tanúknak; és az egyes tanúkkal kapcsolatban meg kell említeni, ha hiú természetűek, könnyelműek, becstelenek, ha a remény, a félelem, a harag, a szánalom hajtotta, ha jutalom vagy hála vezérelte őket; és össze kell hasonlítani őket olyan nagyobb tekintélyű tanúkkal, akiknek ennek ellenére sem hittek.

50. Gyakran a kínvallatásokat is elleneznünk kell, mert a fájdalomtól való menekülésükben sokan a kínzatások közepette elég gyakran hazugságokat mondanak, és inkább akarnak meghalni valótlanságot ismerve be, semmint igazat mondva szenvedni; sokan saját életüket is félredobják, hogy mentsék azokat, akik kedvesebbek számukra, mint saját maguk; mások pedig vagy testi erejüknél fogva, vagy a fájdalomhoz való szokottságuk miatt, vagy a kivégzéstől és a haláltól való félelmükben eltűrik az erőszakos kínzásokat; mások hazugságot vallanak azok ellen, akiket gyűlölnek. Az ilyeneket mind példákkal kell alátámasztanunk.

51. Egyáltalán nem kétséges, hogy, mivel mindkét fél számára vannak példák és ugyanígy helyek is egy következtetés megalapozására, ellentétes dolgokkal szemben ellentéteket kell felállítani. És felmerül még egy bizonyos másik módszer is tanúk esetében és a kínvallatásokban. Gyakran ugyanis ügyesen cáfolhatjuk, amit mondtak, ha kétértelműen, vagy összefüggéstelenül, vagy hiteltelenül mondták azt, vagy ha az egyik így, a másik úgy mondta.



A befejezés

52. F.: Az utolsó része van már csak hátra a szónoki beszédnek, amely a befejezést képezi: természetesen erről is hallani szeretnék.
A.: A befejezés ismertetése egyszerűbb. Két részre oszlik ugyanis, nagyításra és felsorolásra. A nagyításnak pedig itt a befejezésben van a tulajdonképpeni helye, de a beszéd folyamán is adódnak alkalmak a nagyításra valaminek a bizonyításakor vagy cáfolásakor.



A nagyítás

53. A nagyítás tehát egyfajta súlyosabb bizonyítás, amely az érzelemkeltés által teremt hitelességet a beszédben. Ez mind a szavak, mind a dolgok szintjén működik. Olyan szavakat kell használnunk, amelyeknek megvilágító erejük van, és nem túl szokatlanok; komolyak, teljesek, hangzatosak, összetettek, képzettek, szinonimák, nem népiesek; túlzók és elsősorban átvitt értelműek." Mindezek az önálló szavakra igazak; azonban az összefűzött szavak legyenek fellazítva, azaz mondjuk őket kötőszó nélkül, hogy többnek tűnjenek.

54. Nagyítanak az anaforák, az ismételt, a megkettőzött szavak, és azok, amelyek lépcsőzetesen emelkednek az alacsonyabbtól a magasabb fokozat felé, a szinte teljesen természetes és nem mesterkélt, hanem méltóságteljes szavakkal megtűzdelt beszéd pedig mindig alkalmasabb a nagyításra.
Ezek vonatkoznak tehát a szavakra, amelyekhez az odaillő és az érzelmek felkeltésére alkalmas előadásmód is igazodik. De mind a szavakban, mind az előadásmódban az ügyet kell szem előtt tartanunk, és a célunkért kell küzdenünk. Mert bizony mindezek fonáknak tűnnek fel, ha súlyosabbak, mint amit ügyünk megkíván, ezért gondosan mérlegelnünk kell, hogy mi illik ügyünkhöz.

55. A dolgok nagyítását pedig az összes ugyanolyan helyből vesszük, amelyekből azokat is, amelyeket a bizalomkeltésnél tárgyaltunk; és nagyon hatásosak a halmozott meghatározások, a következmények sokasága, az ellentétes, a különböző és az összeegyeztethetetlen tények ütköztetése, az okok és ami az okokból származik, de leginkább a hasonlóságok és a példák; fiktív személyek, néma tárgyak is megszólalhatnak; efféléket mindenképpen alkalmazni kell, ha az ügy megengedi, mert nagy hatást keltenek; ezeknek pedig kettős a természetük.

56. Egyes dolgok ugyanis természetüknél fogva nagyoknak látszanak, mások használatuk révén; természetüknél fogva nagyok az égi, az isteni dolgok, azok, amelyeknek oka homályos, ahogy a földön s a világban mindaz, ami csodás; ezekből s a hasonlókból, ha figyelsz, a nagyításra sok minden alkalmas; használatuk révén nagyok, amelyek az embereknek szerfölött hasznosnak vagy károsnak tűnnek; ezeknek három fajtájuk van a nagyítás szempontjából.
Mert vagy a nagyrabecsülésük indítja meg az embereket, ahogy az istenek, a haza, a szülők esetében; vagy a szeretetük, ahogy testvérek, hitvesek, gyermekek, barátok esetében; vagy a tisztességük, ahogy az erények esetében, különösen pedig azokéban, amelyek az emberek érintkezése vagy nagyvonalúsága szempontjából fontosak. Ezekből részint buzdításokat merítünk ezen értékek megőrzéséhez, részint gyűlöletet szítunk azok ellen, akik megsértették ezeket az értékeket, és szánalom ébred az áldozat iránt.

57. Mert hát semmi sem olyan szánalomra méltó, mint a boldogból lett szerencsétlen. És egészében ez az, ami megindít, ha röviden láttatjuk, hogy ki milyen magasról zuhan le, kiknek a szeretetétől szakítják el, miket veszít vagy veszített el, milyen bajban van vagy lesz. Hiszen a könny gyorsan fölszárad, különösen a mások baja esetén. És nem kell a nagyításban bármit is túlságosan kiveséznünk, mert a kicsinyesség hatását kelti a túlzó gondosság; ez a hely ugyanis nagyszerűséget igényel.

58. Az már belátás kérdése, melyik ügyben milyen fajtájával élünk a nagyításnak. Azokban az ügyekben ugyanis, amelyeket gyönyörködtetés céljából felékesítünk, azokat a helyeket kell tárgyalni, amelyek fel tudják kelteni a várakozást, a csodálatot, a gyönyört; a biztatásokban azonban a jó és a rossz dolgok fölsorolása és a példák érnek a legtöbbet. A bíróságokon a vádlónak szinte mindig az, ami a haragra, a vádlottnak többnyire az, ami a szánalomkeltésre vonatkozik; néha viszont a vádlónak is szánalmat kell ébresztenie, a védőnek pedig meg haragot.



A felsorolás

59. A felsorolás van hátra, ami a dicsérőnek soha nem szükséges, a tanácsadónak nem gyakran, a vádlónak gyakrabban szükséges, mint a vádlottnak. Ennek két időben van helye: vagy akkor, ha nem bízol azok emlékezetében, akik előtt szerepelsz, a közben eltelt idő vagy a beszéd hosszúsága miatt; vagy akkor, ha beszédünk érveinek sokasága és rövid kifejtése révén nagyobb meggyőzőereje lehet ügyünknek.

60. A vádlottnak ritkábban kell használnia, mert olyan ellentétes állításokat kell tennie, melyeknek cáfoló ereje rövidségükben tompa fényű marad, ám nyilai szúrnak. Viszont el kell kerülnünk a felsorolásban, hogy emlékezőtehetségünk fitogtatása gyermetegnek tűnjék, ha észreveszik. Ezt elkerülheti, aki nem idéz fel minden apró részletet, hanem röviden foglalja össze a dolgok lényegét, az egyes fontosabb pontokat érintve.