logo

XVIII Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A törvényszéki beszéd.

98. F.: Megismertem immár a dicsérés és a rábeszélés helyeit. Most azt várom, hogy mi alkalmas a bíróságokon; és azt hiszem, már csak ez az egy fajta maradt nekünk hátra.
A.: Helyesen érted. És ennek az egy fajtának a célja pedig a méltányosság; ezt viszont nem önmagában nézzük, hanem olykor összehasonlítással, mint amikor a legmegfelelőbb vádlóról döntenek, vagy amikor az örökség tulajdonjogára törvény nélkül vagy végrendelet nélkül pályáznak; az ilyen esetekben azt vizsgáljuk, mi a méltányosabb, és mi a legméltányosabb. Ezen ügyekhez az érvelés lehetőségét is megkapjuk majd onnan, amiről később lesz szó: a méltányosság helyeiből.

99. Sőt, a bírósági tárgyalás előtt még magának a bíróságnak az összetételéről is szokott vita támadni, amikor azt vizsgáljuk, hogy van-e joga az eljáráshoz annak, aki eljár; vagy hogy most van-e, vagy vajon már megszűnt, vagy hogy ennek a törvénynek az alapján-e, vagy ezen szavak alapján indulhat-e eljárás.
Az ilyesmik, még ha nincsenek is megvitatva, eldöntve vagy lezárva, mielőtt a dolog a bíróság elé kerül, magára az ítéletre nézve azért nagyon is nagy súllyal bírnak, mikor ilyen kijelentésekkel találkozunk: túl sokat követeltél; későn követelted; nem volt jogod követelni; nem tőlem; nem e törvény alapján; nem e szavak alapján; nem ezen a bíróságon.

100. Az ügyeknek ez a fajtája a polgári jogon alapul, ami viszont a magán- és közügyeknek törvényén vagy szokásjogán alapul, amelynek tudományát a legtöbb szónok elhanyagolja, szerintünk azonban nélkülözhetetlen a beszédhez. Ezért ami az eljárások megindítását, a bíróság összetételének megválasztását vagy elfogadását, az eljárás méltánytalanságának kifogásolását és a méltányosság fokozatait illeti, minthogy ez mind ugyanaz a fajta, hogy világos legyen, hogy bármennyire gyakran kerülnek is bele a bírósági eljárásba, attól még a bírósági eljárás előtt kell őket tárgyalni, kissé különveszem őket a bírósági beszédektől, inkább az eljárás ideje, mint a fajta különbözősége miatt. Mert mindaz, amiről a polgári joggal vagy a méltányossággal és a helyénvalósággal kapcsolatban vitatkoznak, az ügyek azon formájába illeszkedik, amelyben az a kérdés, hogy milyen az a valami, amiről beszélni szándékozunk, s ez leginkább a méltányosságon és a jogon alapul.

101. Az ellenkezés kifejezésére minden ügyben három fokozat van tehát, amiből legalább egyet ki kell választanod, ha többet nem tudsz is. Mert vagy úgy állsz ellen, hogy tagadod a szóban forgó tettet; vagy ha beismered a tettet, tagadod, hogy szándékosság lett volna benne, és hogy megegyezne azzal, amivel az ellenfél vádolt; vagy ha már sem a tettet, sem a tett elnevezését nem lehet kétségbe vonni, tagadjad, hogy az, amivel vádol, olyan dolog volna, mint amilyennek ő mondja; és védekezz azzal, hogy helyes, amit cselekedtél, vagy megengedhető.

102. Ekképpen az első ügyállás avagy összeütközés az ellenféllel egyfajta következtetésen alapul, a második pedig a meghatározáson és a szó jelentésén, a harmadik a méltányos, az igazságos, a helyes és a megbocsátásra hajló emberségesség körül felmerülő vitával kerül tárgyalásra. És minthogy az, aki véd, nemcsak ellen kell, hogy álljon egy valamely ügyállás tagadásával, meghatározásával vagy méltányosságának kifogásolásával, hanem egy védekezését szolgáló indoklást is le kell fektetnie.
Az első ügyállásnak a védekezési alapérve nem más, mint az igazságtalan vád tagadása és a tett el nem ismerése; a másodiké az, hogy nincs a tényállásban benne, amit az ellenfél szóban állít; a harmadiké, hogy helyes cselekedetként védelmezi a tettet, amit beismer, annak megnevezését sem vitatva.

103. Ebből kifolyólag a vádló minden egyes alapérvvel szemben ellenvetést kell, hogy tegyen, azért, mert ha ez nem lenne a vádban, a peres ügy sem lenne lehetséges. Tehát azokat, amikre így hivatkozunk, az ügyek „összetartóinak" hívjuk; noha nem annyira azok, amiket a védekezés alapérvei ellen hoznak fel, mint inkább a védekezésnek az alapérvei maguk tartják össze az ügyeket. De a megkülönböztethetőség kedvéért „alapérvnek" hívjuk azt, amit a vádlott felhoz a mentségére a vád elhárítása érdekében. Ha ez nem volna, nem lenne mit megvédeni; az „alapvád" pedig az, ami ezzel szemben az alapérv megingatására irányul, amely nélkül a vád nem állhat meg.

104. Az alapérv és az alapvád ütköztetéséből és egymásnak rontásából pedig egy bizonyos kérdés születik, melyet „döntő kérdésnek" hívok; ebben azt szokás vizsgálni, hogy mi kerüljön a bíróság elé, és mit vitassanak meg. Az ellenfelek első mérkőzése ugyanis egy eléggé kiterjedt kérdést tartalmaz, mint például a következtetésben: hogy fogadott-e el pénzt Decius; a meghatározásban: hogy sértette-e a népfelséget Norbanus; a méltányosságban: hogy joggal ölette-e meg Opimius18 Gracchust.
Az ilyenek, amelyek a vádemelés és az ellenállás első szópárbaját eredményezik, ahogy mondtam, mind széleskörű és kiterjedt kérdések. Az alapérvek és az alapvádak összevetése leszűkíti a megvitatandó dolgok körét. A következtetésben már nincsen is ilyen, hiszen nem lehetséges, nem kell, és nem is szokás számot adni egy olyan tettről, amit tagadunk. Tehát az ilyen ügyekben az első az utolsó és egyben döntő kérdés is.

105. A következő esetben például, amikor így beszélünk: „Nem sértette a népfelséget azzal, hogy Caepióval szemben durvábban lépett fel; hiszen a jogos népharag szította fel az erőszakot, nem a néptribunus tevékenysége; a népfelség pedig, minthogy az a római nép egyfajta nagyszerűségét jelenti hatalmának és jogának megtartásában, inkább növekedett, mintsem csökkent"; és amikor erre úgy felelnek:
„A népfelség a római nép hatalmának és nevének méltóságában áll, és ezt sérti az, aki a tömeg erőszakos fellépésére támaszkodva lázadásra szólít fel"; akkor az a döntő kérdés áll elő, hogy sértette-e a népfelséget, aki a római nép akarata szerint való, üdvözölt és méltányos ügyet erőszakos úton intézett.

106. Azokban az ügyekben pedig, ahol valamit helyes vagy megengedhető cselekedetként védelmezünk, mikor a tett indoklása a vita tárgya, ahogyan Opimius esetében: „Jogosan tettem, mindenki üdvéért és a köztársaság érdekében"; mire Decius azt feleli: „Még a leggaládabb polgárt sem ölhetted volna meg semmilyen jogcímen bírói ítélet nélkül"; az a döntő kérdés születik, hogy megölhette-e jogszerűen a köztársaság üdve érdekében az államot felforgató polgárt bírói ítélet nélkül.
Így hát azok a döntő kérdések, melyek az olyan perekben születnek, amelyek bizonyos személyekhez és időkhöz köthetők, egyből meghatározatlanná válnak, ha elmozdítjuk belőlük e személyeket és időket, és ismét visszatérnek a meghatározatlan kérdés alakjához és rendjéhez.

107. De az igazán komoly alapvádakban olyan állításokat is kell tennünk, amelyek a törvény vagy végrendelet betűje, vagy magának az ítéletnek, vagy valamilyen szerződésnek vagy jótállásnak a szavai alapján ellenérvként szembeállíthatók a védelemmel. De még ez a fajta sem fordul elő az olyan ügyekben, amelyeket a következtetés tart egyben. Ha egy tettet ugyanis tagadnak, azt nem lehet az írott szövegre hivatkozva támadni. Még a meghatározásba sem kerülhet bele pont az írott szöveg jellege miatt. Mert még ha valamely szót az írás alapján kell is meghatározni, hogy mit jelent - mint például a végrendeletekben, hogy mi a „penus , vagy amikor a földtörvénnyel kapcsolatos a vizsgálat, hogy mi az a „ruta caesa" - nem az írott szöveg jellege, hanem a szó értelmezése képezi a per alapját.

108. Amikor pedig egy vagy több szó kétértelműsége miatt több jelentése is lehet egy törvényszövegnek, olyanformán, hogy az, aki ellenünk beszél, úgy értheti az írott szöveg jelentését, ahogy neki előnyös és tetszik; vagy hogyha még se lenne kétértelműen írva, a szavakból levezetheti az író szándékát és elgondolását, vagy védheti magát egy másik, ugyanezen dologra vonatkozó, de ellentétes értelmű írással, akkor az írott szövegben feszülő ellentétből az a döntő kérdés fog felmerülni, hogy hogyan döntsük el a kétértelmű szavakat illetően, hogy mi a leghelyénvalóbb jelentésük; a törvény betűje és szelleme közti ellentét kapcsán, hogy vajon melyiket kövesse inkább a bíró; és az ellentétes értelmű írásokkal kapcsolatban pedig, hogy melyikük az elfogadhatóbb.

109. Miután pedig a döntő kérdést megfogalmazta, ki kell tűznie a szónoknak azt, ahonnan a feltárás helyeiből levezetett összes érvet kikövetkeztetheti. Noha mindez elég annak, aki látja, hogy mi rejlik az egyes helyekben, és aki ezen helyeket mint az érveknek valami kincsesházait tartja emlékezetében, azért mégis érinteni fogjuk egyes meghatározott ügyek sajátosságait.



A következtetésen alapuló ügyállás

110. A következtetésben tehát, amikor tagadásban van a vádlott, a vádlónak ez a kettő az első - de vádlónak nevezek mindenféle szószólót és keresetet benyújtó felet; ugyanis vád nélkül is előfordulhatnak az ügyekben ugyanezek a pertípusok -, szóval neki ez a kettő az első: az indíték és a kimenetel. „Indítéknak" nevezem a megvalósítás indokát, „kimenetelnek" azt, ami az eredmény. Magát az okok felosztását viszont kevéssel korábban a tanácsadó beszéd helyei közé osztottam be.

111. Amiket a jövő idővel kapcsolatos döntéshozatalról azért tanítottam, hogy felfedjem a célszerűséget vagy a kivitelezés lehetőségét magukban hordozó dolgokat, annak, aki egy tettet akar bizonyítani, ugyanazokat az indítékokat kell összegyűjtenie, azért hogy kimutassa, hogy célszerűek voltak annak, akit vádol, és hogy ez az illető valóban meg is tehette azokat. A célszerűségre való következtetés akkor merül fel, ha azt állítják, hogy a vádban szereplő tettet előnyök reményében vagy hátrányoktól való félelmében követte el; ez pedig annál súlyosabb, minél nagyobb mindkét eshetőségben a tét.

112. Az érzelmek a tett indítékáról is árulkodnak: ha új harag, ha régi gyűlölet, ha bosszúvágy, ha igazságtalanság fölött érzett fájdalom, ha tisztség, ha dicsőség, ha hatalom, ha pénz utáni sóvárgás, ha veszélytől való félelem, ha adósság, ha a családi ügyek szorongatnak; ha vakmerő, ha könnyelmű, ha kegyetlen, ha zabolátlan, ha óvatlan, ha ostoba, ha szerelmes, ha zaklatott elmeállapotú, ha ittas valaki; ha a megvalósíthatóság reményében, ha az eltitkolhatóságában, vagy ha már kiderült, a vádemelés elhárításában, a veszélyből való kitörésben, vagy távoli időbe való kitolásában bízik; vagy ha a megítélt büntetés enyhébb, mint a bűntettből származó haszon; vagy ha a cselekedetből származó gyönyör nagyobb, mint az elmarasztalás fájdalma:

113. mindezen dolgok megerősítik a bűncselekmény elkövetésének gyanúját, mikor mind az indítékok fellelhetőek a vádlottban, mind az elkövetés eszközei. A szándékban pedig a célszerűséget valamely előnynek az elérésében és hátránynak az elkerülésében keressük, hogy kiderüljön, hogy vagy a remény vagy a félelem volt az ösztönző erő, vagy valami hirtelen érzelmi kitörés, ami gyorsabban is ösztönöz csalárdságra, mint a haszonelvű számítás. Mindazonáltal legyen elég ennyit szólni az indítékról.

114. F.: Értem; következő kérdésem pedig, hogy melyek azok a kimenetelek, amelyek elmondásod szerint az indítékokból adódnak.
A.: Egy múlt idejű cselekedet bizonyos ismertetőjelei és a tett bevésődött nyomai; melyek bizony a lehető legnagyobb mértékben gyanút ébresztenek, és a bűnnek mintegy csendes tanúi, és annál is súlyosabbak, mivel nyilvánvaló, hogy általában egy ügyben mindenkit meg lehet gyanúsítani és vádolni, akinek csak érdekében állhatott valami. Különösen érintik azokat, akik vád alatt állnak, az olyasmik, mint például egy fegyver, egy lábnyom, egy vérfolt, egy dolog észlelése, amiről gyanítható, hogy elvitték vagy elrabolták; az összefüggéstelen felelet, habozás, dadogás; ha valakivel együtt látják, aki gyanút ébreszt, ha pontosan azon a helyen látják, ahol a bűncselekményt elkövették; az elsápadás, a remegés, egy írás, egy pecsét vagy letét. Ezek ugyanis mind olyan dolgok, melyek akár az ügy kellős közepén, akár az elkövetés előtt vagy után, a bűncselekmény gyanúját keltik.

115. Ha ezek nincsenek, akkor is az indítékokra és a végrehajtás eszközeire kell támaszkodnunk, hozzátéve azt az általános vitaérvet, hogy nem volt ő oly esztelen, hogy tettének jeleit elkerülni vagy elrejteni ne tudta volna, hogy annyira nyíltan tegye, hogy a vád számára helyet engedjen. Ez ellen szól az a hely, hogy a vakmerőség meggondolatlansággal jár együtt, nem pedig előrelátással.

116. Következik eztán a nagyításra szolgáló hely, hogy nem szabad addig várni, amíg vallomást tesz; hogy a vétkeit érveink bizonyítják; és itt példákat is felhozunk. Hát ennyit az érvekről.

117. Ha pedig lesz tanúkra is lehetőség, először a helyzetet kell dicsérni, és azt mondani: óvatosságával elérte a vádlott, hogy érvekkel ne lehessen sarokba szorítani őt, de a tanúk elől nem tudott megszökni; aztán egyenként dicsérjük a tanúkat - azt pedig, hogy mik a dicséretreméltó dolgok, már elmondtam -; aztán pedig jegyezzük meg, hogy még a szilárd bizonyítékban is lehet jogosan kétkedni, mert gyakran mégis hamisnak bizonyul; egy derék és szilárd jellemű férfinak nem lehet nem hinni, hacsak nem a bíró hibájából, és úgyszintén, ha ismeretlenek vagy jelentéktelenek a tanúk, azt kell mondanunk, nem a vagyonosság a megbízhatóság mércéje, vagy pedig, hogy azok a legmegbízhatóbb tanúk, akik a szóban forgó ügyet a legközelebbről ismerhetik.
Ha pedig a kínvallatások vagy annak követelése, hogy folytassanak ilyeneket, segítik ügyünket, elsőként a kínvallatást mint módszert kell igazolnunk: beszélnünk kell a fájdalom erejéről, őseink vélekedéséről, akik biztosan elutasították volna ezt az egész intézményt, ha nem helyeselték volna; továbbá

118. az athéniak és rodosziak, e különben igen tanult emberek intézményeiről, akiknél - szörnyűséges dolog - de még a szabad embereket és a polgárokat is kínvallatás alá vethetik; a mi szintén nagyon körültekintő embereink intézkedéseiről, akik, noha nem akarták, hogy a rabszolgákat uraik ellen kínvallatás alá lehessen vetni, mégis vérfertőzés és az összeesküvés esetében, amely az én konzulságom alatt történt, ilyen vallatást láttak szükségesnek. Ki kell nevetnünk azt a vita érvet is, amit a kínvallatások hiteltelenítésére szoktak felhozni, erőltetettnek és gyermetegnek mondva azt. Aztán meg kell erősítenünk a hitet, hogy gondosan és részlehajlás nélkül folyt a vallatás, és a kikérdezésből nyert vallomásokat a bizonyítékok tükrében és a következtetések levonásával kell mérlegelnünk. Hát nagyjából ezek a vádolás részei.

119. A védekezésé pedig először is az indítékok cáfolása: hogy nem voltak, nem olyan jelentősek voltak, nem csak egyedül neki voltak meg, hogy kényelmesebb úton is elérhette volna ugyanezt, hogy nem olyan erkölcsű és életvitelű volt, nem volt benne semmi érzelmi elfogultság, nem volt annyira híján az önuralomnak.
A megvalósítás lehetőségét pedig azzal cáfolhatja a védő, ha az erő, a bátorság, az eszközök vagy az anyagiak hiányát kimutatja, vagy hogy az idő nem volt kedvező, a helyszín nem alkalmas, vagy hogy a sok szemtanú közül egynek sem hinne, vagy hogy nem volt ő ennyire naiv, hogy olyanba fogjon, amit nem tud eltitkolni, és nem is olyan esztelen, hogy a büntetésre és az elítélésre fittyet hányjon.

120. Az ismertetőjeleket pedig úgy vonhatja kétségbe, ha elmagyarázza, hogy az ilyenek nem biztos jelei a bűnténynek, mert ezek akkor is bekövetkezhettek volna, ha semmiféle bűntény nem történt volna; majd megáll az egyes részleteknél, és vagy úgy védelmezi őket, hogy amelyekről ő maga is elismeri, hogy megtörténtek, azok inkább őmellette szólnak, mintsem a vád mellett, vagy hogy ezek ugyanúgy felhasználhatók a vádló ellen, mint önmaga ellen, és inkább ellene szólnak, mint mellette; a tanúknak és a kínvallatásoknak minden nemét, és amit csak lehet, a cáfolás minden olyan helyeivel utasítsa vissza, amelyekről korábban szó esett.

121. Az ilyen ügyek bevezetésében a keserűség hangját üti meg a vádló, és a cselszövés általános veszélyességére hívja fel a figyelmet, izgalomba hozza a hallgatóságot, hogy figyelmesek legyenek. A vádlott pedig koholt vádra fog panaszkodni, mindenhonnan összehordott gyanúsítgatásokra, a vádló cselszövésére; mindezek általános veszélyességét szintúgy felhozza, míg a szíveket könyörületességre hangolja, és mértéktartóan igyekszik megnyerni a bírók jóindulatát.
A vádló elbeszélése tulajdonképpen a tényállás ízekre szedett és gyanút keltő kifejtése, amibe beleilleszt minden bizonyítékot, elhomályosítva a védelem érveit. A védőnek, kikerülvén vagy elhomályosítván a gyanúsítás bizonyítékait, maguknak a dolgoknak a lefolyását és kimenetelét kell elbeszélni.

122. Saját érveléseinek alátámasztása és az ellentétesek megingatása során pedig a vádlónak gyakran fel kell borzolnia a kedélyeket, a vádlottnak pedig lenyugtatnia.
Mindezt pedig mindkettejüknek leginkább a befejezésben kell elérniük; egyiküknek a bizonyítékok elismétlésével és egy halomba gyűjtésével; másikuknak, miután a tényállást megcáfolva bemutatta, először fel kell sorolnia, hogy az egyes vádpontokat hogyan cáfolta meg, majd szánalmat kell ébresztenie önmaga iránt.



A meghatározáson alapuló ügyállás

123. F.: Nekem úgy tűnik, értem már, hogyan kell a következtetést kezelni. Most pedig halljuk a meghatározást!
A.: Ennél a fajtánál közös szabályokat lehet adni a vádlónak és a védőnek. Ugyanis amelyikük jobban tudja egy kifejezés meghatározásával vagy körülírásával befolyásolni a bíró gondolkodását és véleményét, és amelyikük legközelebb jut a kifejezés legáltalánosabb és a hallgatóság lelkében eleve meglévő jelentéséhez, szükségszerűen az fog győzni.

124. Nem érveléssel kezeljük ugyanis ezt a típust, hanem a szónak mintegy kifejtésével és feltörésével, mint például ha egy megvesztegetés árán fölmentett vádlottat a vádló újra a bíróság elé citál, és meghatározása szerint a kijátszás bűntette, az egész bíróság vádlott általi megvesztegetése forog fenn, a védő szerint viszont nem az egész, hanem csak egyedül a vádló megvesztegetése a vádlott által, akkor itt először is a szavak harcáról van szó, ahol, még ha közelebb jár is a védő meghatározása a nyelvszokáshoz és a kifejezés értelméhez, a vádló mégis a törvény szellemére támaszkodik.

125. Azt állítja ugyanis, hogy nem szabad elfogadnunk, hogy azok, akik a törvényt írták, érvényesnek tartották volna az ítéletet, ha az egész korrupt, még ha egyedül a vádlót vesztegették is meg, meg kell semmisíteni. A méltányosság és a célszerűség elvére támaszkodik, mintha neki magának kéne a törvényt megírnia; és azt állítja, hogy a törvény a „bíróság megvesztegetése" szavakat értette a „bíróság kijátszása" kifejezésen.

126. A védő pedig a nyelvszokást hívja tanúul, és a kifejezés jelentését az ellentéte felől közelíti meg, mintegy az igazi vádló felől, amellyel ellentétes a bíróságot kijátszó vádló hamissága, a következményekből, mivel, ha a vádló gyanús, P betűt szokás a bírónak átnyújtani, és magából az elnevezésből, amely olyan emberre utal, aki egymással ellentétes ügyekben a lehetőségeket „kijátszva" helyezkedik.
De azért neki is a méltányosság helyeihez kell folyamodnia, valamint a korábbi ítéletek tekintélyéhez, és a dolog veszélyességére való célzáshoz; közös az a szabály is, hogy miután mindkettő meghatározást adott, amennyire csak képes volt, a kifejezés leghétköznapibb értelmezése és jelentése szerint, úgy hasonló kifejezésekkel és olyan emberek példáival, akik így beszéltek, támassza alá a saját meghatározását és véleményét.

127. De az is közhely az ügyeknek ezen fajtájában, hogy a vádlónak a legkevésbé sem szabad megengednie, hogy az, aki elismeri a tényállást, megnevezésének átértelmezésével védje magát; a védő viszont támaszkodjon ama méltányossági elvre is, amit javasoltam, de panaszkodjék arra is, hogy noha a méltányosság az ő oldalán van, nem a tény maga, hanem az elnevezés visszás alkalmazása miatt szorul körülötte a hurok. Ebben a fajtában számba veheti a legtöbb feltalálási helyet; ugyanis bár mindketten használhatnak hasonlót is, ellentéteset is és következményeset is, a vádlott azonban, ha csak nem teljességgel abszurd az ügy, gyakrabban.

128. Amit pedig nagyítás céljából akkor mondanak, amikor az ügytől eltérnek, vagy amikor befejezik a beszédet, mindazt korábbi állításaikból merítik a gyűlölet, a szánakozás, vagy a bírók érzelmeinek bármi áron történő felébresztése érdekében, de csak ha a kérdéses dolgok vagy az emberek fontossága, vagy az irigység, vagy a méltóság megköveteli.



A minőségi ügyállás

129. E: Értelek; most azt szeretném hallani, hogy miket illik mindkét félnek megvizsgálnia, amikor azt vitatják, hogy „Milyen valami?:
A.: Ebben fajtában bevallják a vádlottak, hogy pontosan azt tették, amivel vádolják őket; de, minthogy azt állítják, hogy joggal tették, a jogszabály egész értelmét ki kell fejtenünk. Ezt aztán két fő részre osztjuk, természetre és törvényre, és mindkét osztály tartalmát isteni és emberi jog szerint csoportosítjuk; egyiküknek a méltányosság, másikuknak a vallás az alapja.

130. A méltányosság mibenléte kettős: az egyik esetben az igazság, a jogosság, és, ahogy mondani szokás, a méltányosság és a helyénvalóság elve alapján védekezünk; a másik a szívességek kölcsönösségen alapuló viszonzásának, meghálálásának esete; és aminek jócselekedet esetén hála, igazságtalanság esetén büntetés a neve. Mindez tehát közös a természetben és a törvényben; de az már csak törvény lehet, ami írott, és az is, amit íratlan szabályként a népek joga vagy az ősi szokásjog szerint betartunk.
Az írott jogban pedig más a magánjog, más a közjog: közjog a törvény, a szenátusi határozat, a nemzetközi szerződés; magánjog a végrendelet, a megállapodás, az egyezség, a szerződés. Amelyek viszont nem írásosak, azokat vagy a szokásjog, vagy az emberek közmegegyezése, egyfajta ösztönös egyetértése tartja meg. Am mindenekelőtt, hogy szokásainkat és törvényeinket tiszteljük is, azt a természetjog írja elő.

131. És minthogy röviden vannak föltárva a méltányosság efféle forrásai, jól át kell gondolnunk ebben az ügynemben, hogy mit kell mondani beszédeinkben a természetről, a törvényekről, az ősi szokásjogról, az igazságtalanság megszüntetéséről, megbosszulásáról, a jog minden részéről.
Ha meggondolatlanul, kényszerűségből, vagy véletlenül tett valamit, ami nem lenne megengedve azoknak, akik tudatosan és szándékosan tennék, az ilyen cselekedet miatt kiengesztelésül a megbocsátás kegyét kell kérnünk, mely a méltányosság legtöbb helyéből meríthető.

Bemutattam, amilyen röviden csak tudtam, a peres helyzetek minden fajtáját, kivéve, ha te még ezen kívül is tudsz mit kérdezni.



Kétértelmű szövegek értelmezése

132. E: Már csak azt az egyet, ami még szerintem hátravan, hogy milyen az, amikor a vita az írott szövegekkel kapcsolatos.
A.: Helyesen látod; mert ha ezt is bemutatom, egész vállalásom teljesítettem. Tehát: a kétértelműségre vonatkozó szabályok közösek a két ellenfél számára. Azt az értelmezést ugyanis, amelyikre támaszkodik, mindkettő úgy védelmezi, mint a törvényhozó előrelátásához méltót; azt, amit az ellenfél a kétértelmű írásból kimagyaráz, mindkettő abszurdnak, célszerűtlennek, igazságtalannak vagy gyalázatosnak állítja be, vagy úgy, mint ami eltér akár másoknak, akár ugyanannak egyéb írásaitól; bármit is védelmez, azt a dolgot vagy gondolatot bármelyik előrelátó és igazságos ember, ha szabad kezet kapna, így írná, csak bővebben;

133. továbbá, hogy abban az értelemben, amit állítása szerint jelenthet, nem lehet kifogást vagy hibát találni; viszont ha ennek ellentétét fogadják el, akkor abból sok hibás, ostoba, igazságtalan és ellentmondásos következmény adódna.
Amikor pedig úgy tűnik, hogy az író mást gondolt, és mást írt, annak, aki a törvény betűjére támaszkodik, a tényállás kifejtése után fel kell olvasnia a szöveget, aztán meg kell szorítania ellenfelét, ismételnie kell, elölről kezdeni, kérdezgetni, hogy vajon a leírtakat tagadja, vagy a tények ellen hadakozik.

134. Ezután hívja fel a bíró figyelmét a törvény betűjének jelentőségére. Élve ezzel a megerősítéssel, nagyítsa fel a dolgot a törvény dicséretével, és utasítsa vissza az arcátlanságát annak, aki ugyan nyíltan a törvény ellen cselekedett, és még be is ismeri, mégis idejön, és tettét védelmezi. Végül az olyan védekezést, mikor az ellenfél állítja, hogy mást akart, és mást gondolt az író, és mást is írt, azzal gyengítse, hogy nem szabad a törvényhozó szándékát máshonnan kikövetkeztetni, hanem csak a törvényből magyarázni.
Miért így írta, ha nem így gondolta? Miért hozakodik elő olyan dolgokkal, amiket sehol sem ír a szöveg, mikor azokra rá se hederített, amik egyértelműen bele vannak írva? Miért gondolja, hogy az írásban oly gondos férfiakat egy ilyen főbenjáró ostobaságért kellene elítélni? Mi akadályozta az írót, hogy nem említette ezt a kivételt, amit az ellenfél a saját állítása szerint úgy követ, mintha kivétel lenne?

135. Olyan példákat fog használni, amelyeket ugyanaz a szerző, vagy, ha ez nem lehetséges, akkor olyanokat, melyeket mások említettek kivételként, mikor úgy vélték, hogy kivételt kell tenniük. Keresnie kell magyarázatot arra is, ha lehet találni, hogy miért nincs kivétel: mondhatja, hogy igazságtalan vagy célszerűtlen a törvény, vagy, hogy van rá okunk, hogy betartsuk, de arra is, hogy eltöröljük; és hogy nincs összhangban az ellenfél szava és a törvényé. Azután nagyítás céljából más helyeken is, de legfőképpen a befejezésben a törvények tiszteletben tartásáról, a köz- és magánügyek veszélyeztetettségéről tekintélyt parancsolóan és izzó szavakkal kell beszélni.

136. Az pedig, aki a törvény szellemére és szándékára alapozza védekezését, azt fogja védeni, hogy nem a törvény betűjében és szavaiban, hanem írójának elhatározásában és észjárásában van lefektetve a törvény jelentése, dicséri az alkotót, hogy nem tett kivételt a törvényben, hogyne engedjen kibúvót a vétkek számára, és hogy kinek-kinek a tette alapján értelmezze a bíró a törvény jelentését. Ezután olyan példákkal kell majd élnie, melyekben minden méltányosság a visszájára fordul, ha a törvény betűjének és nem szellemének engedelmeskedünk.

137. Ezt követően az ilyenfajta ravaszkodást és rágalmazást tegyük gyűlöletessé a bíró szemében egy afféle felháborodott panaszkodással. És ha esetleg a tett oka a meggondolatlanság, amelynek nem a bűnhöz, hanem a véletlenhez és a kényszerültséghez van köze, és amely típust kevéssel ezelőtt már érintettük is, akkor a már jól ismert méltányossági elvek alapján kell a szavak szigorúsága ellen kegyelemért esdenünk.
Ha pedig az írott szövegek ellentmondásba ütköznek egymással, oly mesteri lesz a szövevénye, és annyira egymásba fonódó meg illeszkedő, hogy ugyanazokat a szabályokat kell erre a harmadik ügynemre is átirányítanunk, amit a kétértelműségről határoztunk meg kevéssel ezelőtt, s amit az imént a törvény szelleméről és betűjéről.

138. Mert amilyen érvekkel védelmezzük kétértelműség esetén azt a jelentést, amely nekünk kedvezőbb, ugyanazokkal kell az egymásnak ellentmondó törvények esetében a mi törvényünket is védeni.
Ezután el kell érnünk, hogy az egyikben a törvényszöveg szellemét, a másikban a betűjét védjük. Így aztán, mindazt, amit az elébb a törvény betűjéről és szelleméről tanítottunk, ugyanazt vonatkoztatjuk ide mindenestül.