logo

IX Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Szónok csak becsületes ember lehet

1. Számunkra tehát a szónok, akit nevelünk, és akit Cato így határoz meg, „derék és a beszédben jártas férfi, mindenképpen legyen az, amit ő első helyen említ, és ami természettől fogva fontosabb és jelentősebb: derék férfi. Nemcsak azért, mert ha a szólás erejével a gonoszságot vértezzük fel, semmi sem veszélyesebb köz- és magánügyekben az ékesszólásnál, mi magunk pedig, akik megpróbálunk erőnk szerint hozzáadni valamit a szónoki tehetséghez, a legrosszabbat tesszük az emberiségnek, ha egy útonállót látunk el ezekkel a fegyverekkel, nem pedig egy katonát.

2. Miért magunkról beszélek? A természet is azzal, hogy nyilvánvalóan az embernek kedvezett, és minket a többi élőlénytől elválasztott, nem édesanyánk, hanem mostohánk lett volna, ha a szónoki tehetséget a bűnök szövetségesévé, az ártatlanság ellenfelévé, és az igazság ellenségévé tette volna. Hasznosabb lett volna némának születnünk és minden értelmet nélkülöznünk, mint a gondviselés adományát kölcsönösen vesztünkre fordítanunk.

3. De ez a kijelentésem még többet is rejt magában. Nemcsak azt mondom ugyanis, hogy annak, aki szónok lesz, derék férfinak kell lennie, de azt is, hogy nem lehet másból szónok, csak derék férfiból. Mert bizony nem tételezhetjük fel sem az értelmet azokban, akik a becsület és a gyalázat kínálkozó útjai közül a rosszabbat választják, sem az okosságot, mert gyakran teszik ki magukat a törvények legsúlyosabb büntetéseinek, a lelkiismeret-furdalásnak pedig mindig, az események nem is sejthető következményeként.

4. Hogyha nemcsak a bölcsek állítják, hogy csak az lehet gonosz, aki egyben ostoba is, hanem a közfelfogás is mindig így hitte, akkor bizony sohasem lesz az ostobából szónok. Tedd hozzá még, hogy a lélek nem adhatja át magát teljesen a legszebb tudomány tanulmányozásának, ha nem szabadul meg minden bűntől. Először is, mert ugyanabban a szívben nem fér meg együtt a becsület és a becstelenség; továbbá a lélek sem gondolhatja el egyszerre a legjobbakat és a legszörnyűbbeket, mint ahogy az sem lehetséges, hogy ugyanaz az ember derék és gonosz legyen.

5. Másodszor meg azért nem, mert az ily magasztos tárgyra törekvő léleknek minden mástól, még a bűntelen gondoktól is mentesnek kell lennie. Egyedül így teljesen szabadon, semmitől sem kötve, és semmi mástól sem vezérelve, csak arra tekint, amire felövezte magát.

6. Hogyha a birtokok túlzott gondja, a családi ügyekért való túlzott aggódás, a vadászat örömei és a látványosságokra szánt napok sok időt vesznek el a szellemi munkától (mert e mesterség számára elveszett idő az, amit másra fordítunk), el tudjuk képzelni, mit tesz majd a bujaság, a kapzsiság és az irigység, mert az általuk keltett féktelen gondok nem hagynak aludni és szétzilálják álmainkat?

7. Semmi sem annyira megszállott, annyira sokarcú, annyira ellentétes indulatoktól zaklatott és kínzott, mint a romlott lélek. Mert amikor áskálódik, a remény, a gond és a kínlódás emészti, amikor pedig már elkövette a bűnt, a nyugtalanság, a bűnbánat és a várható büntetések rémisztik. Hogyan jut hely közöttük a tudománynak vagy bármiféle más, hasznos művészetnek? Herkulesre, nem jobban, mint a gyümölcsfáknak a tövisbokrokkal és vadszederrel elborított földön.

8. Mondd, nem kell-e tisztesség a tanulmányokkal járó fáradozások elviseléséhez? Mit remélhetünk az élvhajhászástól és a fényűzéstől? Hát nem tüzeli fel a lelket a dicséret szeretete a tudományok utáni vágyakozásra? Gondolhatjuk azt, hogy a gonoszok is törődnek a dicsérettel? Ki nem látja, hogy a szónoki beszéd legnagyobb része a méltányossággal és a jóval foglalkozik? Tud-e róluk a rossz és igazságtalan szónok az őket megillető tisztelettel beszélni?

9. Végül — hogy a kérdés legnagyobb részétől eltekintsek — tegyük fel, hogy ugyanolyan képessége, szorgalma és tudása van egy nagyon becstelen és egy nagyon becsületes embernek — ami egyáltalán nem lehetséges —, vajon melyiket mondják jobb szónoknak? Természetesen azt, amelyik embernek is jobb. Így hát sohasem lehet ugyanaz becstelen ember és tökéletes szónok.

10. Mert nem tökéletes az, aminél valami más jobb. De ne keltsük azt a látszatot, hogy a szókratikusok szokása szerint mintegy önmagunknak találtunk ki választ: lehet valaki annyira megszállottan igazságellenes, hogy állítani merje azt, hogy egy ugyanolyan képességgel, igyekezettel és tudással rendelkező becstelen férfi semmivel sem lesz silányabb szónok, mint egy nemes lelkű. Bizonyítsuk be most ennek esztelenségét.

11. Abban bizonyára senki sem kételkedik, hogy minden szónoki beszéd azt akarja elérni, hogy a bírónak igaznak és tisztességesnek tűnjenek az előadottak. Erről vajon a becstelen vagy a becsületes győzi meg könnyebben? Bizony a becsületes férfi szól gyakrabban igazat és tisztességeset.

12. De ha mégis olykor valamiféle kötelességtől vezettetve (majd tanítani fogjuk, hogy ez megtörténhet) a mondottakat csalárd módon igyekszik igazolni, szükségszerűen nagyobb bizalommal hallgatják majd. Ellenben a rossz embereknél olykor félresikerül a színlelés is, mert megvetik a közvéleményt, és a helyes úttal nem törődnek; ezért gátlástalanul bármivel előrukkolnak, és szégyenérzet nélkül bizonygatják.

13. Azt, amit biztosan nem tudnak elérni, szégyentelen csökönyösséggel és hiábavaló munkával akarják végigvinni. Ahogy magánéletükben, úgy peres ügyeikben is mértéktelenül felfuvalkodottak, pedig gyakran megesik velük, hogy amikor igazat mondanak, akkor sem hisznek nekik. Az ilyen ügyvéd pedig a rossz ügy bizonyítékának számít.

14. Most arról kell beszélnünk, ami miatt az emberek mintegy összeesküdve méltatlankodni szoktak: „Tehát Démoszthenész nem volt szónok? Mert azt hallottuk, hogy hitvány ember volt. Cicero sem? Hiszen az ő erkölcseit is sokan kifogásolták." Mit tegyek? Megeshet, hogy válaszom miatt sok gyűlölséget kell eltűrnöm, ezért előbb meg kell szelídítenem hallgatóságomat.

15. Sem Démoszthenész nem tűnik nekem méltónak oly megvetésre erkölcsei miatt, hogy mindazt, amit ellenségei összehordtak róla, elhiggyem, minthogy egyrészt azt olvasom, az államot érintő tervei üdvösek voltak, másrészt halála nemes volt.

15. De azt sem látom be, hogy Marcus Tulliusból a derék polgárra jellemző jóakarat legkisebb mértékben is hiányzott volna. Tanúsítja ezt, hogy méltóságteljesen viselte konzulságát, feddhetetlenül igazgatta provinciáját, és visszautasította a húsztagú bizottságban való részvételt, aztán a polgárháborúkban, amelyek az ő korát igen súlyosan érintették, sem remény, sem félelem nem térítette el a lelkét, hogy ne az optimaták pártja, azaz a köztársaság mellett kötelezze el magát.

16. Egyesek szerint kevésbé volt bátor, de nekik leginkább ő maga felel: „nem a veszélyek vállalásától, hanem azok előrelátásától tartok” ezt saját halálával is bizonyította, melyet rendkívüli bátorsággal vállalt.

18. De ha ezekből a férfiakból hiányzott is a legfőbb erény, az akadékoskodóknak, hogy szónokok voltak-e, azt fogom válaszolni, amit a sztoikusok felelnének, ha megkérdeznék őket, vajon bölcs volt-e Zénón, Kleanthész és Khrüszipposz: bizony tekintélyesek és tiszteletreméltók voltak, noha nem érték el azt, amit a természet az embernek mint legfőbbet nyújtott.

19. Ugyanis Pütha-gorasz sem akarta, hogy őt bölcsnek hívják úgy, mint azokat, akik előtte éltek, de bölcsességre törekvőnek. Én mégis gyakran mondtam és mondani fogom, hogy a szavak szokásos értelmében Cicero tökéletes szónok; ahogyan barátainkat is rendszerint jónak és bölcsnek mondjuk, holott ez csak a tökéletes bölcset illeti meg. De mivel helyénvalóan és az igazság törvénye szerint kell szólnunk, azt a szónokot keresem, akit ő is keresett.

20. Ámbár bevallom, hogy az ékesszólás csúcsán állt, és alig találok olyat, amit hozzá lehetne tenni; talán találni fogok olyat, amiről azt gondolhatnám, hogy el fogja hagyni. Hiszen a tudósok úgy vélték, hogy igen sok erénye volt, s csak néhány hibája; azonkívül maga tanúsítja, hogy ifjúkori túlzásaiból sokat elhagyott." Mégsem sorolta magát a bölcsek közé, bár hírnevét sosem becsülte alább, sőt bizonyára jobbakat is lehetne mondani róla, ha hosszabb élet és nyugalmasabb időszak jutott volna osztályrészéül munkájában; nem vagyok rosszhiszemű, ha úgy tartom, hogy híján volt a legfőbb jónak, amelyhez egyébként senki sem jutott közelebb nála.

21. Ha másképp éreznék, jogom lenne bátrabban és nyíltabban megindokolni véleményemet. Hát nem ismerte el M. Antonius, hogy egyetlen ékesszólót sem látott még, pedig ez sokkal kevesebb; aztán maga M. Tullius is még keresi, és csak elképzeli és megformálja magának:" akkor én ne merjem kimondani, hogy találhatunk még a végtelen jövőben valami tökéletesebbet annál, ami volt.

22. Mellőzöm azokat, akik még Cicero és Démoszthenész ékesszólását is csepülik; igaz, maga Cicero sem tekinti Démoszthenészt elég tökéletesnek, mivel olykor el-elszunnyad. De Cicero sem tűnik tökéletesnek Brutus és Calvus számára, akik bizony füle hallatára ócsárolták szófűzését; de a két Asinius számára sem, mert több helyen ellenségesen támadják stílus-hibáit.

23. Még ha megengedjük is — amit a természet a legkevésbé sem tűr el —, hogy akad valahol olyan becstelen ember, aki nagyszerűen szónokol, én mégis megtagadom tőle a szónok nevet. Nem adom meg bárkinek, aki elszánt, a hős férfi nevet sem, mivel erény nélkül nem lehet a bátorságot értelmezni.

24. Vajon annak, akit ügyek védelmezésére hívnak, nincs szüksége megbízhatóságra, amit sem a kapzsiság nem ronthat meg, sem a részrehajlás nem téríthet el, sem a félelem nem törhet meg: és ajándékozzuk meg az árulót, a szökevényt és a hitszegőt a szónok szent nevével? Ha középszerű ügyvédekhez illik az, amit általában jóságnak neveznek, miért ne lehetne olyan szónok — bár még sohasem létezett, de még létezhet —, aki erkölcseiben ugyanúgy tökéletes, amilyen kiváló a beszédben?

25. Nem afféle pártfogói ügyeskedésre, sem bérbe vehető beszédre nevelünk," de nem is — hogy mellőzzem a sértőbb kifejezéseket — perekben hasznos védőt képezünk, akit általában ügyvédnek hívnak, hanem olyan férfit, akiben természetes tehetség lakozik, ugyanakkor elméje át van itatva a legszebb tudományokkal, aki emberi dolgok elkötelezettje, olyan, amilyet egyetlen régebbi kor sem ismert: egyedülálló és tökéletes minden tekintetben, aki a legjobban gondolkodik és a legjobban beszél.

26. Tevékenységének csak csekély részét teszi ki az, hogy ártatlanokat véd, vagy megfékezi a bűnösök gaztetteit, vagy anyagi ügyekben az igazságot képviseli a hazugságokkal szemben. Igaz, nagyszerű lesz az ilyen ügyekben is, de a fontosabbakban még inkább tündököl, amikor a szenátus tanácskozását vezeti, és a tévelygő tömeget jó útra téríti.

27. Hát Vergilius nem ilyesfélének festi azt a férfit, akit a már-már fáklyákat és köveket hajigáló lázadók lecsillapítására állított elénk:

Ám meglátván egy igaz és jeles érdemű férjit,
Mind mérsékli magát s figyelő füllel körülállják,

Itt mindenekelőtt derék férfiról van szó, majd hozzáfűzi, hogy beszédben is jártas:

Az pedig oltja hevük, szívüket szelidíti szavával.

28. Hát nem ugyanez a férfi, akit nevelünk, fogja csatára buzdítani katonákat, ha kell, bölcsesség sugallta beszédével? Mert mi módon távozna a harcba indulók lelkéből a félelem a szenvedéstől, a fájdalmaktól, sőt a haláltól is, ha helyére nem költözne a kötelességtudat, a bátorság és a tisztesség szemük előtt megjelenő képe?

29. Hiszen könnyebben meggyőzi másokat minderről az, aki előbb önmagát győzte meg. A színlelés elárulja magát, bármennyire óvatos is; sohasem lehet akkora beszédkészsége, hogy ne tétovázzék vagy ne akadozzék, amikor szavai elütnek érzéseitől.

30. Az aljas ember ugyanis szükségszerűen mást mond, mint amit érez. A jókat viszont sohasem hagyja cserben a tisztességes beszéd, sem a legjobb gondolatok meglelése (mert ők bölcsek is). Ha ezek nélkülözik is a kerítő szavakat, mégis természettől elég ékesek, mert meggyőző mindaz, ami tisztességes.

31. Ezért ifjúságunkban, sőt minden életkorban, (mert a helyes akaratnak egyetlen időszak sem késő) egész elménkkel erre törekedjünk, ezen munkálkodjunk: hátha sikerül megvalósítanunk. Hogyha a természet nem akadályozza meg, hogy a derék ember és a beszédben jártas ember létezzék, miért ne érhetné el valaki mindkettőt? Miért ne remélhetné bárki, hogy ő lesz ez a valaki?

32. Hogyha nincs is hozzá elég tehetségünk, mégis ha egy picit is előrehaladunk, jobbak leszünk mindkettőben. Azt a gondolatot pedig vessük ki lelkünkből, hogy a legszebb tudomány, az ékesszólás, összeférhet az erkölcsi fogyatékossággal. Még magát a szókészséget is, ha gonoszoknak jut osztályrészül, károsnak kell tekintenünk, mert még gonoszabbá teszi azokat, akiknek megadatik.

33. Szinte hallom, hogy egyesek (hiszen mindig lesznek olyanok, akik inkább akarnak ékesen szólni, mint becsületesnek lenni) ezt mondják: „De hát akkor mire való az ékesszólásnak az a nagy művészete? Miért szóltál te magad is színezetekről, a kényesebb ügyek védelméről, sőt olykor még a beismerésről is, ha nem lehetne a szó erejével és fortélyaival olykor még magát az igazságot is legyőzni? A tisztességes ember ugyanis csak tisztességes ügyet vállal, s azt tanultság nélkül is eléggé védi maga a tisztesség."

34. Először módszeremmel kapcsolatban válaszolok nekik, majd kielégítem kíváncsiságukat arról is, mi a becsületes ember kötelessége, ha arra kényszerül, hogy a gonoszok védelmét vállalja. Nem haszontalan tüzetesen átgondolni, miként szóljunk hamis vagy kifejezetten jogtalan ügyek érdekében, már csak azért sem, hogy könnyebben felismerhessük és cáfolhassuk őket, hiszen a gyógyszereket is jobban tudjuk alkalmazni, ha tudjuk, hogy melyek ártalmasak.

35. Az akadémikusok is, noha mindkét részről vizsgáltak egy tételt, csak az egyik szerint éltek, és Karneadész sem volt igazságtalan, bár Rómában a censor Cato füle hallatára állítólag nem kisebb meggyőzőerővel érvelt az igazság ellen, mint előző nap mellette. Bizony, hogy mi az erény, azt az ellentéte, a gonoszság mutatja meg, és a méltányosságot is jobban látjuk a jogtalanság fényében, mert a legtöbb dolgot az ellenkezőikkel bizonyítjuk. A szónoknak is kötelessége kiismerni ellenfelének szándékát éppen úgy, mint hadvezérnek az ellenségét.

36. Sőt a körülmények még arra is rávehetnek, ami első hallásra megütközést kelthet, hogy a becsületes ember az ügy érdekében elkendőzi az igazságot a bíró előtt. Ha valaki csodálkozik e kijelentésemen (ámbár nem saját véleményem, hanem azoké, akiket a régi kor a bölcsesség legtekintélyesebb tanítói között tartott számon), vegye fontolóra, hogy sok olyan eset van, amelyeket nem a cselekedetek, hanem azok okai tesznek tisztességessé vagy becstelenné.

37. Mert ha gyakran hőstett embert ölni, és ha saját gyermekeinket halálra ítélni olykor nemes cselekedet, sőt még ennél kegyetlenebb tettek is meg vannak engedve, ha a közérdek úgy kívánja, azt sem szabad önmagában nézni, hogy milyen ügyet védelmez egy becsületes ember, hanem azt is tekintetbe kell venni, hogy miért és milyen szándékkal.

38. Először is mindenkinek el kell fogadnia, amit még a a legszigorúbb sztoikusok is elismernek: előfordulhat, hogy a becsületes ember is hazudik, mégpedig olykor jelentéktelenebb esetekben is; például beteg gyermekeknek egészségük érdekében sok mindent kitalálunk, sok mindent ígérgetünk, amit aztán nem teljesítünk.

39. Még inkább, ha egy útonállót kell eltántorítanunk az emberöléstől, avagy az ellenséget rászednünk a haza érdekében, amit egyszer a szolgákban is kifogásolunk, azt máskor dicsérjük a bölcsben. Ha ez valóban így van, sok minden előfordulhat, amiért a szónok érthető módon elvállal olyan ügyfajtát, amelyet nem vállalt volna föl, ha nem lett volna tisztességes indoka, hogy megtegye.

40. Nem beszélek itt a veszélybe került apa, testvér vagy barát védelméről (bár a szigorúbb törvénynek kell engedelmeskedni), noha nem kis gondot okoz, ha egyik oldalon az igazság, másikon a kötelesség képe lebeg előttük. Ne hagyjunk semmi kétséget! Tegyük fel, hogy valaki egy tirannust akart meggyilkolni, és ezért került a vádlottak padjára. Vajon a mi szónokunk nem akarja fölmentetni? Vajon, ha elvállalja védelmét, nem olyan hamis érvekkel védelmezi majd, mint az, aki becstelen ügyet képvisel bírák előtt?

4l. Ismét tegyük fel, hogy a bíró el szándékozik ítélni bizonyos jogos cselekedeteket, ha nem tudjuk meggyőzi arról, hogy nem követték el őket. Hát a szónok nem ugyanilyen eszközökkel ment meg egy embert, aki nemcsak ártatlan, hanem még dicséretet is érdemel? Ha tudjuk, hogy bizonyos cselekmények természettől jogosak, de bizonyos körülmények miatt károsak az államra nézve, nem lépünk-e fel velük szemben szónoki művészetünkkel, amely tisztességes ugyan, a jelen esetben azonban gonosz mesterkedésekhez hasonló?

42. Azt sem vonhatja kétségbe senki, hogy ha valamiképpen jó útra lehetne téríteni a gonosztevőket, ami bizony megtörténhet, akkor inkább érdeke lenne az államnak, hogy megőrizze, mint megbüntesse őket. Ha tehát meg volna győződve a szónok, hogy megjavulhat az, akit most jogosan vádolnak, nem tenne meg mindent, hogy felmentesse?

43. Tegyük fel, hogy egy rátermett hadvezérre, aki nélkül az állam nem tudja legyőzni az ellenséget, nyilvánvaló bűnt bizonyítottak rá. Vajon közérdekből nem rendelik mellé szónokunkat védőként? Bizony Fabricius Cornelius Rufinust, aki általában rossz polgár s egyben személyes ellensége is volt, a háborús veszély miatt szavazatával nyíltan consullá
választotta, mivel kiváló hadvezérnek tartotta, és így válaszolt azoknak, akik ezen csodálkoztak: „Inkább egy polgártársam fosszon ki, mintsem az ellenség adjon el rabszolgának. Így, ha Fabricius szónok lett volna, nem védte volna-e meg Rufinust, noha nyilvánvaló sikkasztással vádolták?

44. Sok hasonló esetet lehetne említeni, de az említettekből bármelyik elég. Nem arról van szó, hogy az a férfi, akit szónokká nevelünk, sűrűn tegye ezt, hanem arról, hogy ha a körülmények erre kényszerítik, mégis igaz maradjon ez a meghatározás: „a szónok becsületes ember, aki jártas a beszédben".

45. Arra pedig tanítani kell, és meg is kell tanulnia, hogyan járjon el, amikor a bizonyítás nehézségekbe ütközik. Mert a legtisztább ügyek is gyakran hasonlítanak a becstelenekhez, és az ártatlan vádlottat sok valószínű érvvel szorongatják, ezért ugyanolyan gondosan kell védeni, mintha bűnös volna. Továbbá megszámlálhatatlanul sok közös vonás található a tisztességes és a becstelen ügyekben: a tanúk, az okiratok, a gyanítások, a híresztelések. Ugyanúgy bizonyítjuk és cáfoljuk a valószínű dolgokat, mint az igazakat. Ezért úgy csűrhetjük-csavarhatjuk érveinket, ahogy az ügy igényli, csak szándékunk maradjon tisztességes.



Adamik Tamás fordítása