logo

IX Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A stílusnemek.

1. Hátra van, hogy a stílusnemekről szóljak. Ezt a részt a retorika első felosztásában a harmadik helyre tettem; azt ígértem ugyanis, hogy a művészetről, a művészről és művéről fogok szólni." A retorikának és a szónoknak a műve a szónoki beszéd, ennek pedig, mint ki fogom mutatni, többféle faja van, s bár mindegyikben szerepel a művészet és a művész, mégis nagyban különböznek egymástól, éspedig nemcsak fajra nézve, mint szobor a szobortól, festmény a festménytől és előadásmód az előadásmódtól, hanem magát a nemet tekintve is, mint például az etruszk szobor a görögtől, az ázsiai szónok az attikaitól.

2. A stílus fajainak pedig, amelyekről szólok, mindegyiknek megvannak a maga művelői éppúgy, mint kedvelői is. Ennek ellenére nincs tökéletes szónok, s talán egyáltalában tökéletes művészet sincs, nemcsak azért, mert egyik ebben, másik abban múlja felül a másikat, hanem azért sem, mert nem mindenkinek ugyanaz a forma tetszik akár a helyi vagy az időkörülmények miatt, akár mert más az ízlése és az igénye.

3. Általában Polügnotoszt és Aglaophónt mondják a legelső híres festőknek, akiknek műveit nemcsak régiségük miatt érdemes megtekinteni, s egyszerű színhatásuknak még ma is akadnak bámulói, olyannyira, hogy ennek az úgyszólván darabos és a fejlődés első fokán álló festészetnek mintegy kezdetleges alkotásait az utánuk következő legnagyobb művészeknél is többre becsülik, mégpedig — véleményem szerint — saját művészetfelfogásuk bűvöletében.

4. Ezek után Zeuxisz és Parrhasziosz újították meg leginkább e művészetet, akik korban nem estek távol egymástól, mert mindketten a peloponnészoszi háború táján éltek (hiszen Xenophónnál Szókratész beszélgetését olvassuk Parrhasziosszal). Az előbbit általában úgy tekintik, mint a fény és árnyék művészi alkalmazásának feltalálóját, az utóbbit pedig, mint aki először kísérletezte ki a finomabb vonalvezetést.

5. Mert Zeuxisz inkább a test idomainak teltségére fektetett hangsúlyt, úgy gondolván, hogy ebben van a fenség és a méltóság, s némelyek szerint Homéroszt követte, aki még a nőkben is az izmosabb termetet kedvelte. Parrhasziosz pedig oly éles körvonalakkal határolt mindent, hogy törvényhozónak tekintik, mert az isteneknek és hősöknek általa alkotott képeihez a többiek mint szükségszerűkhöz ragaszkodnak.

6. A festészet virágzása körülbelül Philipposz uralkodásától Nagy Sándor utódainak koráig terjed, s változatos erényekben gazdag. Mert gondosságban Prótogenész, elméletben Pamphilosz és Melanthiosz, könnyedségben Antiphilosz, megtörtént dolgok képzelet után való ábrázolásában (phantasziai szóval szokták ezeket jelölni) a szamoszi Theón, eredetiség és báj tekintetében, amivel maga szokott a legjobban dicsekedni, Apellész a legkiválóbb. Euphranór1°0 azzal kelt bámulatot, hogy a többi szabad tudományokban is a kiválók közé tartozott, de ugyanő csodálatos festő- és szobrászművész is volt.

7. Hasonló különbségek vannak a szobrokban. Mert Kallón és Hégésziasz durvább, és az etruszkokhoz állnak a legközelebb; Kalamisz már kevésbé merev, Mürón pedig a fentieknél lágyabb műveket alkotott. Művészi gond és szépség tekintetében valamennyiüket felülmúlja Polükleitosz, s ámbár legtöbben neki adják a pálmát, mégis, hogy ne legyen kifogástalan, úgy vélik, hogy műveiből hiányzik a súlyosság.

8. Mert azt tartják róla, hogy az emberi testnek a valóságosnál nagyobb bájt tudott adni, de istenszobraiban a fenséget nem teremtette meg. Sőt, azt is mondják, hogy az érettebb kor ábrázolásától szinte menekült: a sima arcokon túlra nem merészkedett. De ami hiányzott Polükleitoszból, az megadatott Pheidiásznak és Alkamenésznek. Pheidiászt azonban nagyobb művésznek tartják az istenek, mint az emberek ábrázolásában; ami pedig az elefántcsontot illeti, ebben versenytárs nélkül állna még akkor is, ha semmi mást nem alkotott volna, csak Minervát Athénben vagy az olümposzi Iuppitert Eliszben. Ez utóbbinak szépsége, úgy látszik, fokozta Iuppiter hagyományos tiszteletét, a szobor fensége ugyanis egyenlő volt az istenével. A természetet pedig Lüszipposz és Praxitelész közelítette meg a legjobban, mondják. Mert Démétriosznak szemére vetik, hogy túlzásba esett ebben, és jobban szerette a hasonlóságot, mint a hűséget.

10. Ha pedig a szónoki beszéd fajait szeretnéd áttekinteni, szinte ugyanannyi alakját találnád a tehetségeknek, mint a testeknek. De léteztek bizonyos stílusnemek, amelyek a kor adottságai miatt darabosabbak voltak, bár különben nagy tehetségről árulkodtak. Ide sorolhatjuk a Laeliusokat, Africanusokat, sőt a Catókat és Gracchusokat is, akiket Polügnotoszoknak vagy Kallónoknak is nevezhetnél. Középső helyet foglal el L. Crassus és Q. Hortensius.

11. Majd utánuk kivirult azon szónokok bő termése, akik időben nem estek távol egymástól. Megtaláljuk itt Caesar erejét, Caelius tehetségét, Calidius finomságát, Pollio alaposságát, Messala méltóságát, Calvus tisztaságát, Brutus szigorúságát, Sulpicius éles logikáját, Cassius fanyarságát; azok közül pedig, akiket magunk is ismertünk, Seneca bőségét, Africanus sodrását, Afer érettségét, Crispus kellemességét, Trachalus hangját, Secundus választékosságát.

12. Ellenben M. Tulliust nem csupán holmi Euphranórnak tartjuk, aki a művészetek több ágában kitűnt, hanem a legeslegkiválóbbnak mindabban, amit bárkiben is magasztalni lehet. És mégis e férfit nemcsak saját kortársai merészelték támadni mint dagályosat, ázsiait, áradozót, aki ismétléseiben túloz, élceiben olykor ízetlen, szófűzésében erőtlen, mértéktelen és szinte — alig merem kimondani — puhányabb a férfinál.

13. Miután pedig a triumvirek proskripciója elpusztította, különbség nélkül mindazok, akik gyűlölték, irigyelték és versengtek vele, sőt az akkor hatalmon lévőknek talpnyalói is rátámadtak a védtelenre. Pedig őbenne, akit némelyek unalmasnak és száraznak tartanak, még ellenségei sem tudtak más kifogást találni, mint túlzottan virágzó stílusát és túláradó tehetségét. Mindkettő valótlan, de az előbbit könnyebb elhitetni.

14. Főleg pedig azok ócsárolták, akik szerettek volna az attikai szónokok utánzóinak látszani. Ez a csoport, mint a misztériumvallások beavatottai, őt mint idegent, mint nem eléggé vallásosat üldözték, mert nem alkalmazkodott törvényeikhez; ez az oka annak, hogy most is ezt teszik a szárazak, a kiszikkadtak és a vérszegények.

15. Ezek ugyanis azok, akik saját gyöngeségük mentségéül az egészség megnevezést követelik maguknak, ami annak éppen az ellenkezője. Mivel pedig az ékesszólás erősebb ragyogását, mint a napét, nem képesek elviselni, a nagy név árnyékában meghúzódnak. Mivel pedig ezeknek már maga Cicero alaposan és több helyen megfelelt, bátran rövidre foghatom e kérdés tárgyalását.


Atticisták és asianisták

16. Bizony régóta létezik ama megkülönböztetés az attikai és ázsiai szónokok között; amazokat tömörnek és egészségesnek, ezeket dagályosnak és üresnek tartják; abban nem volt semmi felesleges, ebből hiányzott az ítélet és a mérték. Ez utóbbit egyesek, így Santra is, azzal magyarázzák, hogy amikor a görög nyelv lassanként Ázsia szomszédos államaiban is elterjedt, bár még nem beszélték tökéletesen, mégis e nyelven akartak ékesszólók lenni, éppen ezért azt, amit saját névvel nevezhettek volna, körülírással próbálták kifejezni; s ebben később is kitartottak.

17. Én azonban úgy gondolom, hogy a beszédmódnak ezt a különbségét a beszélők és a hallgatók természete okozta, mert az attikaiak műveltek és jó ízlésűek lévén beszédükben sem tűrtek meg semmi ürest és feleslegest, az ázsiai nép viszont egyébként is felfuvalkodottabb és dicsekvőbb, s a beszédben is a hiú nagyotmondás kerítette hatalmába.

18. Akik ezt a különbséget megállapították, nem sokkal később harmadiknak hozzáadták a rhodoszit, amely szerintük az előbbi kettő között áll, és mindkettővel vegyül; ez ugyanis nem tömör, mint az attikai, de nem is bőbeszédű, mint az ázsiai, hanem mintha volna benne valami ama népből és megteremtőjéből is.

19. Aiszkhinész ugyanis, aki e szigetet választotta számkivetése helyéül, magával vitte oda Athén művészetét; ez aztán itt, mint a növények az idegen éghajlattól és a talajtól elfajzanak, attikai zamatát az idegennel vegyítette. Ezért az itteni szónokokat lassúnak és visszafogottnak, de mégsem súlytalannak tartják, akik nem tiszta forrásokhoz és sodró hegyi patakokhoz, hanem szelíd tavakhoz hasonlók.

20. Senki sem vonhatja tehát kétségbe, hogy az attikai stílus a legeslegtökéletesebb valamennyi között. S bár van bizonyos közös jellemzőjük, az éles ítélőképesség és a finom ízlés, mégis tehetségük igen változatos.

21. Ennélfogva azt hiszem, nagyon tévednek, akik csupán azokat tartják attikaiaknak, akik egyszerű, világos és kifejező stílusban beszélnek, de az ékesszólásban józan mérsékletet tanúsítanak, s kezüket mindig a pallium alatt tartják. Mert ez esetben ki lesz attikai? Talán Lüsziasz; őt tekintik ugyanis tisztelői az attikai stílus mintájának. Nem kell tehát egészen Kokkoszig meg Andokidészig visszamennünk.

22. Mégis szeretném megkérdezni, hogy Iszokratész attikai stílusban beszélt-e, mert senki sem annyira ellentéte Lüsziásznak. Tagadni fogják. De hiszen iskolájából kerültek ki a legelső szónokok. Keressünk hát valamivel hasonlóbbat. Hüpereidészi attikai? Biztosan. De jobban próbált gyönyörködtetni. Mellőzök sokakat, Lükurgoszt, Arisztogeitónt s az előttük élő Iszaioszt és Antiphónt; ezek mint emberek ugyanazon típushoz tartoztak, de egyéniségük igen eltért egymástól.

23. Vagy mit mondjak Aiszkhinészről, akit az előbb említettem? Hát nem gazdagabb, merészebb és fönségesebb ezeknél? És végül mit mondjak Démoszthenészről? Hát nem múlta fölül az összes egyszerű és óvatoskodó szónokot erő, emelkedettség, hevesség, ékesség és művészi szófűzés tekintetében? Nem szárnyal illően? Nem tombol alakzatokban? Nem ragyog szóképektől?

24. Nem képes-e megszólaltatni még a némákat is költött beszéddel? Nem világos-e esküjéből, melyet Marathónnál és Szalamisznál a haza védelmében elesett hősök emlékére tett, hogy Platón volt a tanítója? Vajon őt is ázsiai szónoknak nevezzük, akit inkább az istenségtől ihletett költőkhöz kell hasonlítanunk? S mi legyen Periklésszel? A lüsziaszi egyszerűséghez hasonlítsuk őt, akit a vígjátékírók is, amikor bele akarnak marni, a villámhoz és a mennydörgéshez hasonlítana?

25. Mi az oka hát, hogy csak azokban tételezik fel az attikai finom ízlést, akik vékony erecskékben csordogálnak apró kavicsokon keresztül? Azt hiszik, csak itt illatozik a mézfű? Hiszen ha termékenyebb talajra vagy gazdagabb vetésre akadnak ezen a vidéken, akkor úgy vélem, azt kellene mondaniuk, hogy az nem Attika földje, mert többet fizet a belévetett magnál; hisz Menandrosz e földnek éppen ezt a szigorú becsületességét gúnyolja ki tréfásan.

26. Éppígy, ha valaki Démoszthenésznek, a szónokok fejedelmének meglévő kiválóságait meg akarná toldani olyanokkal is, amelyek akár természetének, akár államának törvényei miatt, úgy látszik, nem voltak meg benne, például hogy képes hevesebb indulatokat kelteni, nem ezt hallanám?: „Démoszthenész nem tette ezt." Vagy ha valami ritmusosabban fejeződne be nála (talán nem is lehetséges ez, de mégis, ha netalán sikerülne), az már nem volna attikai? Értelmezzék hát helyesebben ezt az elnevezést, s higgyék el: attikai módon beszélni annyi, mint a legjobban beszélni.


A latin és a görög nyelv különbsége

27. Azt azonban inkább elviselem, hogy a görögök ragaszkodnak e nézethez. De a latin ékesszólás, bár nézetem szerint a feltárás, az elrendezés, az ítélőképesség és más efféle művészi eszköz tekintetében hasonló a göröghöz, és annak egyenesen tanítványa, stílus tekintetében azonban aligha lehet szó utánzásáról. Mert már a hangzóiban is keményebb a latin, hiszen nélkülözzük a görögnek azt a két igen kellemes hangzóját, az egyik magán-, a másik mássalhangzó, amelyeknél náluk sincs édesebb hang, ezért kölcsönözzük tőlük őket, valahányszor szavaikat használjuk.

28. Ha alkalmazzuk őket, valamiképpen derültebb lesz a hangzás, ahogyan a Zephűrisz és a Zopűrisz szavakban. Ha a mi betűinkkel írjuk őket, tompán és idegenszerűen hangzanak, s helyükre barátságtalan és érdes hangok lépnek, amelyek a görögből hiányoznak.

29. Avagy nézzük azt, amelyik a mieink között a hatodik, ezt szinte nem is emberi hangon, hanem a fogak hézagain keresztül fújjuk ki; még ha magánhangzó következik is utána, bizonyos megtört színezete van; ha pedig egy másik mássalhangzó hangját töri meg, mint éppen a frangit szóban, még sokkal borzalmasabb. Az aiol betű neki is, amelyet a servum vagy a cervum kiejtésében használunk, bár alakját nem fogadtuk el, magát a hangját azonban nem nélkülözhetjük.

30. Kemény hangzásúvá teszi a szótagokat az a mássalhangzó is, amely csak a rákövetkező magánhangzók kapcsolására szolgál, egyébként felesleges, az equos és az aequum szavakat írjuk ezzel; mert ez a két magánhangzó magában is olyan hangot ad, amilyen a görögben egyáltalában nincsen, ezért az ő betűikkel nem is lehet azt leírni.

31. Aztán a mi nyelvünkben igen sok szót szinte a bőgésre emlékeztető m hanggal zárunk le, amellyel görög szó sohasem végződik. Helyette ők a kellemesen hangzó nű betűt használják, amely főképp a szó végén szinte csengő hangot ad; ugyanez a hang nálunk igen ritka a szó végén.

32. Továbbá nyelvünkben igen sok szótag végződik b és d hangra, s ezért oly nyersen hangzik, hogy igen sokan, nem éppen a legrégibb, de elég régi íróink közül enyhíteni próbálták nemcsak azzal, hogy abversis helyett aversa-t mondtak, hanem még az elöljárószókban is a b után a szintén rossz hangzású s-t tették.

33. De hangsúlyozásunk sem valami kellemes, egyrészt bizonyos merevsége miatt, másrészt azért, mert nincs benne változatosság; ugyanis az utolsó szótagot sohasem ejtjük sem éles, sem hosszan nyújtott hajtott hangsúllyal, hanem a szavak mindig egy vagy két tompa szótaggal1 végződnek. Ezért a görög nyelv annyival kellemesebb hangzású, mint a latin, hogy valahányszor a mi költőink kellemessé akarják tenni verseiket, görög szavakkal ékesítik azokat.

34. Az eddigieknél súlyosabb, hogy nyelvünkben igen sok dolognak nincs elnevezése, úgyhogy kénytelenek vagyunk őket metaforikusan vagy körülírva kifejezni; azonkívül a képzett szavakban való nagy szegénységünk arra kényszerít, hogy igen gyakran forduljunk ugyanazon szavakhoz, míg a görögök nem csupán szavakban, hanem egymástól eltérő nyelvjárásokban is bővelkednek.

35. Azért, ha valaki a latin nyelvtől is megköveteli az attikai stílusnak ezt a kedvességét, az előbb adjon nekem ugyanolyan kellemességet és hasonló szóbőséget. Minthogy pedig ez nem adatott meg, gondolatainkat szabjuk meglevő szókincsünkhöz, és finom dolgokat, nem azt mondom, hogy súlyosabb, de még erélyesebb szavakkal se fejezzünk ki, nehogy e keveredés miatt mindkét erény veszendőbe menjen.

36. Mert ahol kevesebbre képes a nyelv, ott a gondolati találékonyságot kell harcba vinnünk. Igyekezzünk minél magasztosabb és változatosabb gondolatokat napfényre hozni. Hozzuk mozgásba az összes indulatot, ékesítsük beszédünket a szóképek fényével. Ha nem lehetünk szép karcsúak, legyünk izmosabbak. Ha elmaradtunk szellemességben, hassunk komolysággal. Ha ők találóbbak kifejezőerőben, győzzünk mi szóbőséggel.

37. A görögöknél még a szerényebb tehetségeknek is megvannak a maguk kikötői, minket többnyire nagyobb vitorlák mozgatnak, csak erősebb szél tudja kifeszíteni vásznainkat; de azért ne szálljunk mindig sík tengerre, mert olykor a part mentén kell haladnunk. Ők könnyen célhoz jutnak akármilyen gázlókon át: nekem ha nem is sokkal, de mélyebb vizeket kell találnom, hogy hajóm zátonyra ne fusson.

38. Mert ha a görögök jobban bánnak is ezzel az egyszerűbb és tömörebb stílussal, és ebben az egyben legyőznek is bennünket, s a vígjátékban nem versenyezünk is velük, azért még nem szabad elhanyagolnunk ezt a stílusnemet, hanem meg kell tennünk érte, amit csak tudunk. Kellő mérték és éleslátás tekintetében pedig hasonlók is lehetünk hozzájuk, a szavak varázsát pedig, amellyel nem rendelkezünk, más eszközökkel teremtsük meg.

40. Hát nem volt M. Tullius a polgári perekben éles elméjű, világos és mértéktartóan emelkedett? Nem volt meg ez a kiválóság M. Calidiusban? Hát Scipio, Laelius és Cato nem voltak-e attikai szónokok Rómában? Hát kinek nem elég az, aminél nincs jobb?


A természetes ékesszólás

40. Vannak továbbá, akik szerint csupán az a természetes szónokolás, amely teljesen hasonló a mindennapi beszélgetéshez, amelyet barátainkkal, feleségünkkel, gyermekeinkkel, rabszolgáinkkal folytatunk, amikor megelégszünk azzal, hogy szívünk szándékát kifejezzük, éspedig keresetlen és mesterkéletlen egyszerűséggel. Ami ezen felül van, az tettetés és szavakkal való hiú hencegés, mely távol áll az igazságtól, és csupán a szószaporítás szülötte, holott a szavaknak egyetlen szerepe éppen az lenne, hogy az értelmet szolgálják.

41. Éppúgy, mint az atléták teste is, bár a folytonos edzés és a megszabott táplálkozás által izmosabbá válik, azért mégsem természetes, mert elüt az emberek rendes testfelépítésétől. Mert mi értelme van, mondják, körülírva és képes kifejezésekkel, azaz több vagy máshonnan vett szavakkal mondani ki valamit, mikor mindennek megvan a saját elnevezése?

42. Egyszóval azt erősítgetik, hogy a legrégibb emberek még a lehető legtermészetesebben fejezték ki magukat; majd utánuk a költőkhöz hasonlóbbak következtek, akik ugyan mértéktartóbban, de mégis hasonló módon erénynek tekintették kitalált és valótlan dolgokat.
Ebben a felfogásban van némi igazság, ezért nem szabad, mint egyesek teszik, a tulajdonképpeni és közhasználatú szavaktól messzire elkalandozni.

43. De ha valaki, mint a szófűzésről szóló fejezetben mondottam, a szükségeshez, mert ennél lentebb menni nem szabad, valami jobbat hozzáad, azt nem érheti ez a megrovás. Mert szerintem más a vulgáris nyelv, és más a szónoki beszéd; ha ugyanis ez beérhetné azzal, hogy megnevezze a dolgokat, akkor a szavak tulajdonképpeni jelentésén túl semmire sem kellene törekednie. Mivel azonban gyönyörködtetnie, megindítania is kell, továbbá a hallgatóság figyelmét sok mindenre rá kell irányítania, szükségszerű, hogy igénybe vegye azon stíluseszközöket, amelyeket ugyancsak a természet bocsátott rendelkezésünkre.

44. Mert az is természetes, ha tagjainkat gyakorlással eddzük, erőnket fokozzuk, és jó színünk van. Ezért van az, hogy minden népnél jobb szónoknak tartják az egyiket a másiknál, és kellemesebbnek az egyik szavát, mint a másikét. (Ha nem így lenne, mindenki egyforma volna), s mindenkinek ugyan az a viselkedés állna jól; sőt ugyanazok az emberek is másképpen beszélnek más témákról, mégis megőrzik személyiségük megkülönböztető jegyeit. Így hát minél hatékonyabb valaki a beszédben, annál inkább az ékesszólás természete szerint szól.

45. Ezért még az ellen sincs kifogásom, ha némelyek megkívánják a szónoktól, hogy korunk kívánalmaival és hallgatóink ízlésével is számoljon, amely mívesebb és érzelmesebb stílust igényel. Ezért véleményem szerint a szónokot nem szabad hozzákötni nemcsak a Cato és a Gracchusok előtti, de még korunk szónokaihoz sem. S úgy látom, M. Tullius is így járt el, mert az ügy érdekét a legnagyobb gonddal képviselte, mégis gondot fordított a gyönyörködtetésre is; és jóllehet azt mondta, hogy a saját ügyét védi, mégis elsősorban kliensének ügyét védte. Mert éppen azzal használt, hogy tetszett.

46. Nem is találok olyasmit, amit az ő gyönyörűségeihez hozzáadhatnék, legfeljebb azt, hogy mi jobban kedveljük a szellemes kifejezéseket. S ez nem is kifogásolható, ha nem térít el a per tárgyától, és nem sérti az előadásmód méltóságát, továbbá ha nem olyan sűrűn és nem annyira egymás után alkalmazzuk e fényeket, hogy kioltsák egymást.

47. De ha már ennyire engedékeny vagyok, ne kívánjanak még többet tőlem. Meghajlok a kor kívánalmai előtt: ne legyen a tóga darócból, de selyemből se; ne legyen a fej nyíratlan, de lépcsősen vagy csigákba fodorított se, annál is inkább, mert ami tisztes, az egyúttal szebb is, hacsak nem a fényűzésben vagy az érzéki gyönyörűségben találja valaki a szépséget. 48. Különben is, ki vonhatná kétségbe, hogy az úgynevezett bölcs mondások, amelyek a régieknél, főleg a görögöknél nem voltak szokásban (mert Cicerónál találkozom velük), hasznosak lehetnek, ha nem túlságosan sűrűn fordulnak elő, ha van értelmük az adott helyen, s közelebb viszik az ügyet a győzelemhez? Megütik a lelket, és sokszor egyetlen ütéssel ráveszik valamire, s éppen rövidségük miatt jobban beleragadnak, és gyönyörűségükkel meg is győzik.


Az írott és a mondott beszédek

49. Vannak azonban, akik a szónoki beszéd ezen kihívóbb fényeit megengedik ugyan az előadásban, de a beszéd írott változatából, úgy vélik, ki kell hagyni őket. Azért én sem mellőzhetem ezt a kérdést, anélkül hogy ne érinteném. Igen sok szakember véleménye szerint más a szóbeli előadás, és más az írott változat; ez az oka annak, hogy egyes igen híres szónokok semmit sem hagytak az utókorra, ami írásban fennmaradt volna, mint Periklész vagy Démadész. Mások viszont kitűnően forgatták a tollat, de nem szónoki előadásra születtek, mint Iszokratész.

50. Továbbá, az élőszóban jobban érvényesül a szónoki hév, s többnyire erősebben igyekszik elnyerni a közönség tetszését; hiszen meg akarja indítani, vagyis vezetni akarja az egyszerű emberek lelkét. Amit viszont írásba foglalunk, és mintaként közreadunk, annak mívesnek és csiszoltnak, törvény- és szabályszerűnek kell lennie, amely majd tanult emberek kezébe kerül, és szakemberek fogják fölülbírálni.

51. Sőt ezek a kiválóságok azt tanították, hogy a példák a szóbeli előadásban, az enthümémák pedig az írott változatban hatékonyabbak (s erről magukat is és másokat is meggyőztek). Szerintem egy és ugyanaz jól beszélni és jól írni, mert a leírt változat csak megörökítése az előadott beszédnek, ezért úgy gondolom, tükröznie kell összes jó tulajdonságait, hiányosságai nélkül. Mert azt is tudom, hogy a tanulatlan embereknek sokszor a hibák tetszenek. Miben kell tehát különbözniük egymástól?

52. Ha művelt szakemberek tanácsát követném, nemcsak Cicero beszédeiből törölnék sok mindent, hanem még Démoszthenészéből is, pedig ő sokkal szigorúbb. Mert szerintük nem szabad indulatokat kelteni, sem a füleket gyönyörűségekkel csiklandozni, hiszen ilyenek előtt Arisztotelész szerint még a bevezetések is fölöslegesek, mert az efféléktől nem hatódnak meg a szakemberek; találó és világos szavakkal előadni a tényállást, és szigorú logikával bizonyítani: elég ennyi.

53. Ha azonban a nép lesz a bíránk, vagy valaki a népből, mert gyakran tanulatlanok, sőt egyenesen falusiak azok, akik az ítéletet meghozzák, mindent fel kell használnunk, amit célunk elérésére hasznosnak vélünk, s mindezt éppúgy fel kell használnunk szóbeli előadásunkban, mint az írott változatban, ha a leírással az a célunk, hogy megmutassuk: hogyan kell azt előadni.

54. Vajon Démoszthenész rosszul szónokolt úgy, ahogyan írt, vagy Cicero is? Avagy másból, nem pedig írásaikból tudjuk, hogy kitűnő szónokok voltak? Milyen volt hát szóbeli előadásuk, jobb vagy rosszabb? Ha rosszabb, akkor úgy kellett volna beszélniük, ahogyan írtak; ha jobb, akkor meg írniuk kellett volna úgy, ahogyan beszéltek.

55. Miről van hát szó? Mindig úgy adja elő a beszédet a szónok, ahogyan leírja? Hacsak teheti, mindig. Ha a bíró által adott idő rövidsége nem engedi: sokat el kell hagynia abból, amit még el lehetett volna mondani; de a kiadott beszédben legyen benne minden. Ha pedig egyet-mást a bírák szája íze szerint mondott, azt ne így hagyja az utókorra, nehogy úgy tűnjék fel, mintha meggyőződésből mondta volna, nem pedig a körülmények miatt.

56. Mert az is sokat számít, mit akar hallani a bíró, sőt Cicero előírása szerint sokszor annak tekintete vezeti a szónokot; ezért ne tágítson attól, amiről észreveszi, hogy tetszik neki, s kerülje azt, amit nem fogadna szívesen. De a stílusa is olyan legyen, hogy minél könnyebben megértse a bíró. Nem kell ezen csodálkoznunk, hiszen néha a tanúk miatt is módosítanunk kell egyet-mást.

57. Így, mikor a tanúnak beidézett paraszttól azt kérdezte valaki, ismeri-e Amphíónt, s ez tagadólag felelt, ügyes fogással elhagyta a névben a hehezetet, s röviden ejtette az utolsó előtti szótagot: így már jól ismerte az illetőt. Ilyen és hasonló esetek miatt olykor másképpen kell előadnunk, mint ahogyan leírtuk, amikor nem beszélhetünk úgy, ahogyan írnunk kell.


A három stílusnem

58. Van egy másik felosztás, s ez maga is három részre oszlik, amely, úgy látszik, helyesen különíti el egymástól a stílusnemeket. Mert az első az egyszerű, melyet iszkhnonnak neveznek, a második a fennkölt és erőteljes, melyet hadronnak mondanak; harmadikként ezekhez adták egyesek a kettő között álló közepest, mások szerint: virulót (ugyanis anthéronnak nevezik).

59.E megkülönböztetés indoka nagyjából az, hogy az első szerepe a tanítás, a másodiké a megindítás, a harmadik, bármelyiket használjuk is a két elnevezés közül, a gyönyörködtetés vagy a megnyerés szerepét tölti be; a tanításhoz pedig éles logika, a megnyeréshez szelídség, a megindításhoz erő kell. Azért az egyszerű stílust főképpen elbeszélésben és bizonyításban használjuk. Ez a stílusnem a maga nemében tökéletes, még akkor is, ha egyes stíluseszközök hiányoznak belőle.

60. A középsőnek nevezett stílusnemben több a szókép, s kellemességét fokozzák az alakzatok, a kitérők bájossá, szófűzése illővé, a bölcs mondások kedvessé teszik, de egészben véve szelíd, mint a fényes folyam, melyben kétoldalt zöldellő erdők tükröződnek vissza.

61. Ellenben az a folyó, amely sziklákat hömpölyget, s nem tűri a hidat, maga formálja partjait, s rohanó áradatával a bírót, még ha ellenáll is, magával ragadja, és arra kényszeríti menni, amerre sodorja. Az ilyen szónok még a holtakat is felidézi, például Appius Caecust; nála még a haza is megszólal, sőt olykor Ciceróhoz intézi szavait a szenátusban.

62.Ő nagyításokkal is fölemeli beszédét, de túlzásokkal is szárnyal. „Mely Charybdis ily falánk? vagy: „Hitemre, maga az óceán." Hiszen ismerik a tanulók ezeket a fényeket. Szinte magukat az isteneket is bűvkörébe vonja és társalog velük: „Hozzátok fordulok albai halmok és berkek, mondom, hozzátok, albaiak romba dőlt oltárai, kik a római áldozatok szövetségesei vagytok kezdetektől fogva. Ugyanő majd haragra, majd részvétre indít. Ha ő beszél, a bíró sápadozik, majd sír, s az érzelmek összes hullámaitól sodródva, majd ide, majd oda követi őt, nem is figyelve a részletekre.

63. Ezért, ha e három stílusnem közül feltétlenül választani kellene egyet, ki haboznék ezt a többi elé helyezni, amely különben is a leghatásosabb, és legjobban megfelel a legfontosabb ügyeknek?

64. Hiszen Homérosz is rövid, de kellemes és találó — mert ezt teszi az, hogy el nem vétette a szókat —, és felesleges sallang nélküli ékesszólást adományozott Menelaosznak; márpedig ezek mind a stílus első nemének jelességei. Nesztór szájából, úgymond, méznél édesebben folyik a szó; ennél a gyönyörűségnél nagyobbat bizony elképzelni sem lehet. Mikor azonban az ékesszólás legmagasabb fokát akarja bemutatni Odüsszeuszban, fennkölt, szóbőséggel áradó, tomboló erejű stílusnemet tulajdonít neki, mely a téli viharhoz hasonló.

65. Ebben nem mérkőzhetik vele senki halandó: kimagaslik a nép közt, s istennek látják. Ezt az erőt és tüzet, amelyet Periklészben megcsodál Eupolisz, a villámláshoz hasonlítja Arisztophanész, ez az igazi szónoki tehetség.

66. De nincs ám az ékesszólás a stílusnak ezen három formájába bezárva. Mert ahogyan az egyszerű és erőteljes stílus között van valami harmadik, úgy ezek is bizonyos alfajokra oszlanak, amelyekben ismét egy újabb középső jön létre a két szélső keverékéből. Mert az egyszerűnél is lehet valami teljesebb és egyszerűbb, viszont a hevesnél lehet visszafogottabb és még hevesebb, ahogyan a szelíd is vagy fölemelkedhet az erősebb felé, vagy leereszkedhet a még egyszerűbb felé. Így aztán szinte megszámlálhatatlanul sok faj jön létre, és valamiben mindegyik különbözik a másiktól. Ahogyan általában négyféle szelet különböztetünk meg, amelyek a négy égtáj felől fújnak, miközben igen sok közbeeső szél is van, amelyek más-más nevet viselnek, sőt egyes országoknak és folyamvidékeknek is megvannak a saját külön szeleik.

68. Ugyanez a helyzet a zenészeknél is, akik bár a citerán öt alaphangot állapítottak meg, e húrok hangközeit mégis a legváltozatosabb hangokkal töltik ki, majd a közbeillesztett hangok közeibe ismét más hangokat iktatnak be, úgyhogy azon kevés alaphang között igen sok változata lehet a hangnak.

69. Több arculata van tehát az ékesszólásnak is, de a legostobább volna azt kérdezni, melyikhez ragaszkodjék a szónok, mivel mindegyik hasznos, ha helyénvaló és hibátlan, és éppen az nem függ a szónoktól, amit általában stílusnemnek neveznek. Mert hiszen mindegyikkel élni fog, ahogyan a körülmények megkívánják, s ez nemcsak az ügytől függ, hanem még az ügy részeitől is.

70. Ugyanis nem egyformán beszél a szónok főbenjáró bűnperben, örökösödési vitában, praetori intézkedésekben és kölcsönös kötelezettségek esetében; más hangnemben kell beszélnie, ha a szenátusban kell véleményt nyilvánítania, ha népgyűlésen vagy magánértekezleten kell sz61-nia, és sok mindent másképpen kell előadnia a személyek, helyek és az időpontok különbözősége miatt. Így ugyanazon beszédben másképpen ráz föl, másképpen nyer meg, nem ugyanazon forrásból fogja a haragot és a szánalmat meríteni, mást alkalmaz a tájékoztatásra, mást a megindításra.

71. Más a hangneme a bevezetésnek, más az elbeszélésnek, a bizonyításnak, a kitérőnek és a befejezésnek. Ugyanaz a szónok egyszer komolyan, szigorúan, élesen, indulatosan, izgatottan beszél, máskor bőbeszédű, csípős, nyájas, nyugodt, hol magasröptű, hol behízelgő, szelíd, kellemes, rövid, szellemes; nem mindenütt egyforma, de mindig azonos önmagával.

72. Így aztán egyrészt eléri azt, amiért föltalálták a beszéd használatát, hogy tudniillik hasznosan beszéljen, és elérje azt, amit olyannyira akar, másrészt hogy dicsérjék nemcsak a műveltek, hanem az egyszerű nép is.

73. Keservesen csalódnak ugyanis azok, akik hibás és romlott stílusnemmel akarnak népszerűségre szert tenni és tetszést aratni, olyannal, amely hol szabadon dobálódzik a szavakkal, hol féktelenül csapong a szinte gyermekes mondásokban, hol mértéktelen dagályosságtól dagadozik, hol üres közhelyekben tombol, vagy a legkisebb érintésre is széthulló szóvirágokkal ékeskedik, vagy a túlzott meredeket tekinti fennköltnek, vagy a szabadság látszatát keltve esztelenkedik.

74. Hogy ez sokaknak tetszik, nem tagadom, de nem is csodálkozom. Mert bármilyen ékesszólás fülbemászó és kellemes, aztán minden emberi hang gyönyörűséggel vonzza a lelkeket; hiszen mi más csődíti össze az embereket a tereken és a városfalnál?168 Annál kevésbé csodálkozhatunk azon, hogy mindenkit, aki beszélni kezd, tüstént a hallgatóság koszorúja veszi körül a tömegből.

75. Mikor pedig valamivel gondosabb beszédet hall a tanulatlan tömeg, bármilyen is az, ám ha érzi, hogy ilyenre képtelen volna, csodálja; és méltán, mert ez sem könnyű. De az ilyen beszéd eltörpül és elenyészik a jobb mellett, miként a festőmohába mártott kelme szép, ha nincs mellette bíbor; „de ha spártaival veted egybe, a szebb mellett elhomályosul," mint Ovidius mondja.

76. Ha pedig a romlott terméket keményebb próbának veted alá, például a pirosra festett szövetet megkénezed, azonnal elveszíti hamis színét, mellyel becsapott, és kimondhatatlanul csúnya és halovány lesz. Az ilyesmi csak akkor fénylik, ha a nap nem világít, ahogyan egyes apró bogarak is szikrának látszanak a sötétben. Végül is a rosszat sokan helyeslik, de senki sem helyteleníti a jót.

77. Mindazt azonban, amiről eddig szóltunk, ne csak legjobban végezze a szónok, hanem a lehető legnagyobb könnyedséggel is. Mert a szó végtelen és csodálatra méltó hatékonyságát nem követi a végsőkig felfokozott aggódás, és a szónokot sem kínozza és emészti az, hogy nehezen keresgéli és mérlegeli a szavakat, de összefűzésük miatt nem sápadozik.

78. Hanem sugárzóan, fennkölten és gazdagon vezényeli az ékesszólás seregeit, amelyek mindenünnen feléje áramlanak. Mert nem kínlódik meredek sziklákkal az, aki már fölért a csúcsra. A hegymászó ugyanis az alsóbb szakaszokon szenved, s ahogy feljebb és feljebb jutsz, egyre enyhébbek az emelkedők, s egyre biztosabb a talaj.

79. És ha már ezeken a szelídebb emelkedőkön is kitartó tanulással átverekedted magad, innen már a gyümölcsök fáradozás nélkül kínálják magukat, valamennyi önmagától jön eléd, s ha naponként nem téped le őket, megfonnyadnak. De a bőségnek is legyen mértéke, mert nélküle semmi sem dicséretes, semmi sem üdvös; választékosságunk legyen férfiasan míves, találékonyságunk pedig igényes.

80. Így teremtünk nagyot, nem túlzottat, magasztost, nem meredeket, hatékonyt, nem vakmerőt, komolyat, nem komort, súlyosat, nem vontatottat, virulót, nem fényűzőt, kellemest, nem kicsapongót, fennköltet, nem dagályosat. A többiben is hasonlóan járjunk el, mert többnyire a középút a legbiztosabb, hiszen minden véglet veszélyes.



Adamik Tamás fordítása