logo

XVIII Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Kényes kérdések

60. Senki előtt nem kétséges, hogy a szavakban is van, ami illő vagy rút. Úgy tűnik tehát, egyetlen dolgot kell hozzátenni az eddigiekhez, ami természetesen meglehetősen nehéz kérdés: hogy a természetüknél fogva kevéssé szép dolgokat, amelyeket ha tehetnénk, elhallgatnánk, miképpen mondjuk el mégis illően.

61. Mi ráncolhatja össze jobban a homlokot, vagy mi talál süketebb fülekre, mint az, ha egy fiúnak vagy ügyvédeinek a saját anyja ellen kell perbeszédet mondania? Néha mégis szükséges, mint Cluentius Habitus ügyében, de nem mindig azon a módon, amellyel Cicero élt Sasia ellen, nem mintha ő nem a leghelyesebben cselekedett volna, hanem mert a legtöbbet az számít, hogy milyen ügyben és milyen módon sért törvényt az anya.

62. Tehát Sasiával, mivel nyilvánosan a fia életére tört, határozottan kellett szembeszállni. Két elvre mégis nagyszerűen ügyelt Cicero — s csak ezeket kellett szem előtt tartania —, először, hogy ne feledkezzék meg a szülőknek kijáró tiszteletről, másodszor, hogy az ügy mélyére ásva kimutassa, hogy az, amit az anya ellen szándékozott felhozni, nem egyszerűen szükséges, hanem egyenesen elkerülhetetlen volt.

63. Ez volt az első kifejtés, habár a szóban forgó kérdéshez semmi köze nem volt, csakhogy a nehéz és bonyolult ügyben semmit sem tartott fontosabbnak, mint az illendőséget. Azt a benyomást keltette tehát, hogy az anya név nem a fiú előtt gyűlöletes, hanem éppen az előtt, aki ellen a beszéd szólt.

64. Néha azonban jelentéktelenebb ügyben vagy kevésbé ellenségesen is állhat szemben az anya a fiával, akkor szelídebb és visszafogottabb szónoklat lesz illő. Egyrészt ugyanis azzal, hogy készek vagyunk elégtételt szolgáltatni vagy csökkenteni fogjuk az irántunk érzett gyűlöletet, vagy másra visszük át, és ha a fiú szemmel láthatóan keservesen bánkódik, el fogják hinni, hogy távol áll tőle a bűn, és még szánalmat is fog kelteni.

65. A bűnt másokra hárítani is illő, hogy azt higgyék, mások csalárdsága okozta, és bizonygatni kell, hogy hajlandók vagyunk mindent eltűrni, semmiről sem akarunk elítélően nyilatkozni, hogy akkor is, ha nem tudunk szidalmazni, úgy tűnjön, hogy nem akarunk. Sőt, ha valamit kifogásolni kell, az ügyvéd dolga az, hogy elhitesse, akarata ellenére teszi ezt a fiú, csakhogy a tisztesség ezt kívánja: így ezért is, azért is lehet majd dicsérni. Amit az anyáról mondtam, mindkét szülővel kapcsolatban el kell fogadni: tudok ugyanis apa és fiú közötti vitás esetről is, miután a fiú mentesült az apai hatalom alól. Más rokoni kapcsolat esetében is vigyázni kell, hogy úgy ítéljék meg, akaratunk ellenére, kényszerűségből és tartózkodóan szóltunk, és személytől függően több-kevesebb tisztelettel. Ugyanezt a tiszteletet kell megadnunk, ha felszabadítottak érdekében beszélünk a patronusuk ellen. S hogy egyszerre több dolgot foglaljak össze, sohasem lesz illő olyan beszédet mondani az ilyen személyek ellen, amely felháborodást keltene bennünk, ha fordított helyzetben ellenünk mondanák.

67. Olykor a magas tisztséget viselőknek is meg kell indokolnunk, miért szóltunk kissé szabadabban, nehogy valaki azt gondolja, azért sértjük meg őket, mert kötekedő hajlamúak vagyunk, vagy — ami még rosszabb — feltűnést akarunk kelteni. Tehát Cicero, habár Cottáról45 elítélően akart nyilatkozni, és másképp nem is lehetett P. Oppius ügyét vinni, mégis hosszas előszóban mentegetőzött, bizonygatva, hogy ez kényszerű kötelessége.

68. Néha még az alacsonyabb rendűekkel és különösen az ifjakkal szemben is illik kíméletesnek lenni, vagy annak látszani. Ilyen önmérsékletet tanúsít Cicero Caelius érdekében Atratinus ellen, hogy úgy tűnjön, nem ellenségesen támadja őt, hanem szinte atyaian figyelmezteti, hiszen fiatal is, nemes is, és nem jogtalan sérelem miatt kezdett vádaskodni.
Ám ezekben az esetekben, amelyekben a bírónak vagy a jelenlevőknek is be kell bizonyítanunk, hogy önmérsékletet tanúsítunk, ez kevesebb fáradságunkba kerül. Nagyobb nehézségbe ütközünk ott, ahol félünk támadni azokat, akik ellen beszélünk.

69. Egyszerre két ilyen személlyel kellett számolnia Cicerónak, amikor Murena érdekében beszélt, M. Catóval és Servius Sulpiciusszal. Mégis Sulpiciustól, amellett, hogy minden jó tulajdonságát elismerte, milyen illő módon vitatta el a konzulságra való pályázáshoz szükséges szakértelmet! Mert mi más lett volna, amiben rosszabbul érintette volna a vereség a nemes embert és a jog nagymesterét? És milyen jól megokolta, hogy miért vállalta el a védelmet, amikor azt mondta, hogy támogatta Sulpicius kérését Murena kinevezése ellenében, de főbenjáró vád esetén nem szabad ugyanezt tennie. Mennyire kíméletesen bánt Catóval!

70. Jellemének a legteljesebb csodálattal adózva azt a hatást akarta kelteni, hogy nem az ő hibájából, hanem a sztoikus irányzatéból lett némely tekintetben szigorúbb, úgyhogy azt hihetnénk, nem is törvényszéki perben, hanem tudományos vitában álltak szemben egymással.

71. Ez a tökéletes módszer és a legbiztosabb szabály, amit ennél az embernél megfigyelhetünk, hogy amikor valamit úgy akarsz elvitatni másoktól, hogy az irántad érzett jóindulat megmaradjon, minden mást elismersz: ebben az egy dologban vagy kevésbé jártasnak tünteted fel az ellenfelet, mint a többiben — ha lehetséges, az okot is megemlítve, hogy miért van ez így —, vagy azt mondod, egy kicsit makacsabb a kelleténél, hiszékeny, a harag vezérli vagy mások befolyásolják.

72. Ugyanis általában ez a megoldás, ha az egész előadáson nemcsak az iránta érzett tisztelet vonul végig következetesen, hanem a szeretet is, azonkívül jogos okunk van a beszédre, és azt nemcsak mértékletesen tesszük, hanem kényszerűségből is.

73. Ettől eltérő, de könnyebb eset, amikor vagy egyébként hitvány, vagy számunkra gyűlöletes embereknek valamilyen cselekedeteit kell dicsérnünk, ugyanis illő magát a tettet helyeselni bármilyen személy esetében. Cicero Gabinius és P. Vatinius védelmében, akik azelőtt ellenségei voltak, és akik ellen beszédeket is írt, de tettének jogosságát indokolandó, azt mondta, hogy nem tehetsége híre, hanem tisztessége aggasztotta.

74. Nehezebb volt az indoklás számára a Cluentius-perben, mivel kénytelen volt elismerni, hogy Scamander, akinek az ügyét képviselte, bűnös. De ezt igen elegánsan mentegeti egyrészt azoknak a könyörgésével, akik elvitték őhozzá, másrészt saját fiatalságával, máskülönben minden tekintélyét elvesztené egy rendkívül gyanús ügy elvállalásával, ha beismerné, hogy habozás nélkül képes bűnösöket védelmezni.

75. Olyan bíró előtt pedig, aki vagy azért, mert különben az ellenségünk, vagy azért, mert a saját érdeke úgy kívánja, nem támogatja az ügyet, amelyet elvállaltunk, amilyen nehéz feladat a meggyőzés, annál könnyebb a beszéd: úgy fogunk tenni ugyanis, mintha az igazságérzetébe vetett hit miatt a mi ügyünk kapcsán sem lenne félnivalónk. Azt a becsvágyat kell felébreszteni benne, hogy az ítélkezésben annál fényesebben fog megmutatkozni tisztessége és kötelességérzete, minél kevésbé veszi figyelembe a rajta esett sérelmet vagy a maga hasznát.
76. Ugyanez a teendő azok előtt is, akiknek a döntése ellen fellebbeztünk, ha esetleg ugyanazokhoz kerülünk vissza: vagy valamiféle kényszerűségre kell hivatkozni, ha az ügy megengedi, vagy tévedésre, vagy gyanúra. A legbiztosabb módszer tehát a megbánás elismerése, mentegetőzés a bűnért, és mindenképpen arra kell törekedni, hogy a bíró szégyellje, ha haragszik.

77. Néha az is megesik, hogy ugyanazt az ügyet vizsgálja ki ismét, amelyben ítéletet hozott. Akkor általában ez az érvelés menete: más bíró előtt nem akartuk az ő ítéletét megvitatni, és nem is helyes, hogy más javítsa ki, ne ő; továbbá aszerint, hogy melyik ügy mit enged meg, azt kell mondani, hogy valamely tényre nem derült még fény, vagy nem voltak tanúk, vagy — amit csak igen óvatosan mondjunk, és csak ha már semmi más nem segít — hivatkozhatunk arra is, hogy az ügyvédek nem voltak elég jók.

78. Akkor is, ha más bírák előtt folyik a tárgyalás, mint a másodszori szabaddá nyilvánítási perben vagy a két részre osztott százfős bírói testület előtt, miután az egyik fél előtt legyőztek minket, illőbb, ameddig csak lehetséges, megőrizni a bírók iránti tiszteletet, ezt a bizonyítás leírásánál bővebben kifejtettem.
Megtörténhet, hogy mások esetében helytelenítenünk kell, amit magunk is megtettünk, ahogyan Tubero felrója Ligariusnak, hogy Africában volt, továbbá egyesek, miután megvesztegetés miatt elítélték őket, méltóságuk visszaszerzése érdekében ugyanezzel a bűnnel vádoltak meg másokat, és a szónokiskolában is épp egy pazarló ifjú vádol pazarló apát. Hogy ez hogyan lehetséges illő módon, én elképzelni sem tudom, hacsak nem találunk valamit, ami különbözik a két esetben: a személy, az életkor, az idő, az indíték, a hely vagy a szándék.

80. Tubero állítása szerint fiatalon ragaszkodott apjához, őt pedig a szenátus nem azért küldte oda, hogy háborúzzon, hanem hogy gabonát vegyen, s mihelyt megtehette, távozott ebből a körből. Ligarius viszont kitartott mellettük, és még csak nem is Cn. Pompeius mellé állt, aki a megbecsülésért versengett Caesarral, miközben mindketten meg akarták őrizni a köztársaságot, hanem Iuba és a római néppel ellenséges viszonyban lévő afrikaiak mellé.

81. Egyébként a létező legkönnyebb dolog más bűneit felhánytorgatni akkor, amikor a sajátodat bevallottad. Ez azonban már a besúgó dolga, nem az ügyvédé. Ha pedig semmiféle mentségünk nincs, a színezetet csak a megbánás képes fenntartani. Úgy tűnhet ugyanis, jó útra tért az, aki maga is megundorodott attól, amiben hibázott.

82. Mert van néhány eset, amelyek az ügy természeténél fogva ezt is megengedik, például amikor az apa kitagadja az örömlánytól született fiát, mert az örömlányt vett feleségül — ez iskolai anyag, de akár a bíróságon is megtörténhetne. Ez az apa tehát igen tetszetősen sok érvet sorakoztat majd fel: hogy minden szülő azt kívánja, hogy gyermekeik többre vigyék, mint ők (hiszen ha leánya született volna, anyaként az örömlány is azt szerette volna, hogy erkölcsös legyen), vagy hogy ő maga alacsonyabb sorból származott (ezért is volt szabad így nősülnie), vagy hogy neki nem volt apja, aki figyelmeztethette volna.

83. Ráadásul azért sem lett volna szabad a fiának így tennie, hogy ne hozza ismét szégyenbe a családját, és ne tegyen szemrehányást az apjának házassága, az anyjának korábbi kényszerű életvitele miatt, végül pedig ne teremtsen hagyományt a saját gyermekei számára. Hihető lesz az is, hogy abban az örömlányban van valami különös aljasság, amelyet ez az apa most már képtelen elviselni. A többire nem térek ki, hiszen most nem szónoki gyakorlatot tartok, hanem arra mutattam rá, hogy a beszélő néha éppen a kellemetlen tényeket tudja saját hasznára fordítani.

84. Hevesebben törhetnek ki az érzelmek ott, ahol valaki olyan bűn miatt tesz panaszt, amely szégyent hoz rá, mint amilyen a megbecstelenítés, főleg férfiak esetében, vagy a száj meggyalázása. Nem beszélek arról, ha az áldozat maga beszél — hiszen mi más illene hozzá, mint a jajveszékelés, a zokogás és életének elátkozása, hogy a bíró ne csak hallgassa, hanem át is érezze fájdalmát? De az ügyvédjének is hasonló érzéseken kell majd keresztülmennie, mivel ezt a fajta törvénysértést jobban fél bevallani az áldozat, mint az elkövető.

85. A legtöbb esetben a színezettel tompítani kell a szónoklat élét, ahogyan Cicero tette a proskribáltak gyermekeivel kapcsolatban. Mert van-e nagyobb kegyetlenség, mint ha előkelő szülőktől és ősöktől származó embereket tiltanak el a közügyektől?" Ennélfogva a lélek befolyásolásának legnagyobb mestere kijelenti, hogy ez szörnyű, de hozzáteszi, hogy a város rendje annyira összefonódik Sulla törvényeivel, hogy azok megszüntetésével felbomlana. Ezzel tehát azt a látszatot keltette, hogy azok érdekében is tett valamit, akik ellen beszélt.

86. Arra már a tréfálkozásnál felhívtam a figyelmet, mennyire visszatetsző mások sorsán gúnyolódni, s hogy nem szabad arcátlanul viselkedni egy egész renddel, nemzetséggel vagy néppel szemben. Néha azonban ahhoz, hogy tisztességesen elláthassuk a védelmet, szükséges általánosítanunk valamely embercsoporttal, például a felszabadítottakkal, a katonákkal, az adóbérlőkkel vagy másokkal kapcsolatban.

87. Ilyen esetekben mindig az a megoldás, hogy úgy teszel, mintha nem szívesen beszélnél arról, ami sérti őket, és nem is minden tekintetben támadsz, hanem csak abban, amiben győznöd kell, s a szemrehányást a másik oldalon dicsérettel ellensúlyozod: ha kapzsinak nevezed a katonákat, tedd hozzá, hogy természetes, ha úgy gondolják, az életveszélyért nagyobb jutalom jár, ha arcátlannak, mondd, hogy ez azért van, mert inkább háborúhoz vannak szokva, mint békéhez. Ha a felszabadítottaktól el kell vitatni a tekintélyt, tanúskodhatunk a szorgalmuk mellett, amelynek révén megszabadultak a szolgaságtól.

89. Ami az idegen népeket illeti, Cicero változatosan beszél róluk: amikor a görög tanúk szavahihetőségét vonja kétségbe, elismeri tudásukat és műveltségüket, és bevallja, hogy kedveli ezt a népet, a szárdokat megveti, az allobroxokat ellenségként kezeli, s amikor e beszédek elhangzottak, semmi sem tűnt kevéssé helyénvalónak vagy az illendőség semmibevételének.

90. A szóválasztással is szokás tompítani a sértést: ha a durvaságot túlzott szigorúságnak, az igazságtalanságot helytelen meggyőződésnek, a makacsságot egy elv melletti túlzásba vitt kitartásnak nevezed. Általában úgy kell beszélni, mintha észérvekkel akarnád meggyőzni őket, s ez a legszelídebb magatartás.

91. Ezenkívül sérti az illendőséget minden túlzás, így még az is elvesztheti szépségét, ha mértéktelenül alkalmazunk, ami önmagában még helyénvaló lenne. Ez nem annyira foglalható szabályokba, inkább a törvényszéken lehet ellesni, hogy mikor elég valamiből, és mennyit fogad be a hallgatóság: ennek nincs megszabott mértéke vagy netán súlya, mint ahogyan étele válogatja, hogy mennyitől lakunk jól.

92. Meg kell jegyeznem még röviden, hogy nemcsak minden egyes szónoki erénynek megvannak a kedvelői, hanem ugyanazok az emberek is gyakran mindegyiket helyeslik. Cicero írja ugyanis valahol, hogy az a legjobb, amiről azt gondolod, könnyen utánozhatnád, de mégsem vagy rá képes. Máshol viszont ezt mondja: „nem úgy akart beszélni, hogy bárki azt hihesse, így ő is tud, hanem hogy senki ne gondolja ezt."

93. Ez nyilvánvaló ellentmondás, mégis mindkét elv méltán helyeselhető, a különbség ugyanis az ügyek természetéből ered, mivel az egyszerűség és a már-már nemtörődöm, mesterkéletlen szónoklás nagyszerűen illik a jelentéktelenebb ügyekhez, míg a jelentősebbek inkább a másik, csodálatra méltó stílust követelik meg. Cicero mindkettőben kiváló, az egyikről a gyakorlatlanok azt hiszik, hogy képesek utánozni, de akik értenek hozzá, tudják, hogy nem.



Tordai Éva fordítása