logo

XVIII Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Az illőség

1. Miután az előző könyvben foglaltak alapján megszereztük az írás, a gondolkodás és — szükség esetére — a rögtönzés képességét, a következő feladatunk, hogy illően beszéljünk: Cicero szerint ez a negyedik stíluserény, az én véleményem szerint pedig a legszükségesebb.

2. Hiszen a szónoklat díszítése változatos és sokféle, és mindenhez más illik, azonban ha nincs összhangban a témával és a szereplőkkel, nemcsak nem ékesíti a beszédet, hanem egyenesen elrontja, és hatását az ellenkezőjére fogja fordítani. Mert hát mit számít, hogy a szavak latinosak, értelmesek és választékosak, az alakzatok és a ritmus tekintetében ki vannak dolgozva, ha nem illenek ahhoz, amiről a bírót meg akarjuk győzni, és amire rá akarjuk venni:

3. ha fenséges stílusban beszélünk a jelentéktelen ügyekről, szárazon és kimérten a méltóságteljesekről, vidáman a szomorúakról, lágyan a durvákról, fenyegetően, amikor esdekelünk, visszafogottan a megrázókról, hevesen és erőszakosan a kellemesekről? Ahogyan a nyaklánc, a gyöngysor és a hosszú ruha, amely felékesíti a nőket, nevetségessé teszi a férfiakat, úgy a triumphator öltözete sem illik a nőkhöz — holott annál fenségesebb viseletet képzelni sem lehet.

4. Ezt Cicero röviden említi a A szónokról című munkájának harmadik könyvében, de szemmel láthatóan semmit sem hagyott ki, amikor ezt mondja: „egy és ugyanazon stílusnem nem illik minden ügyhöz, minden hallgatóhoz, minden szereplőhöz, minden időhöz". A szónokban nem sokkal bővebben mondja el ugyanezt. Ott azonban L. Crassus, mivel igen nagy szónokokkal és nagy műveltségű emberekkel beszél, megelégszik azzal, hogy utaljon erre a többiek előtt ismert kérdésre, itt pedig Cicero Bottushoz intézett szavaiból derül ki, hogy tisztában van ezzel, és ezért beszél róla a kelleténél rövidebben, jóllehet kimeríthetetlen téma, és a filozófusok hosszasan tárgyalják. Én, aki tanítottam, nemcsak a téma ismerőinek szánva írom ezeket, hanem a tanulóknak is, ezért engedtessék meg, hogy kissé részletesebben szóljak róla.

6. Ezért mindenekelőtt tisztában kell lennünk azzal, hogyan illik megnyerni, tanítani, megindítani a bírót, és a beszéd melyik részében mit célozzunk meg. Eszerint a bevezetésben, az elbeszélésben és az érvelésben nem fogunk régies, átvitt értelmű vagy általunk képzett szavakat felsorakoztatni, sem szövevényesen díszített, cirkalmas körmondatokat ott, ahol az ügyet kell felosztani és elemeire bontani, sem közönséges, köznyelvi és ritmustalan szófűzésű beszédstílusban szólni a befejezésben, és nem szárítjuk majd fel tréfálkozással a könnyeket, amikor szánalmat kellene keltenünk.

7. A díszítés ugyanis nem öncélú, hanem mindig az a téma határozza meg, amelyben alkalmazzuk, és legalább annyit számít, milyen helyen mondasz valamit, mint hogy mit mondasz. Ám ez az egész illő beszédmód nem egyszerűen a stílusnemet jelenti, hanem a találékonyságnak is szerepe van benne. Hiszen ha a szavaknak is ekkora hatásuk van, mennyivel nagyobb lehet maguknak a gondolatoknak? Azt, hogy ezekben mire kell odafigyelni, a megfelelő helyeken mindig elmondtam.

8. Azt kell alaposabban kimutatni, hogy kiz4rólag az beszél illően, aki nemcsak arra vigyáz, hogy mit fejteget, hanem arra is, hogy mi illik. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy ezek többnyire összefüggnek egymással. Hiszen ami illik, az általában hasznos, és nincs, amivel jobban felkelthetjük a bírók jóindulatát, sem amivel inkább elfordíthatjuk őket magunktól, mint ha ezt elvétjük.

9. Olykor mégis különválik majd a kettő, de ha választani kell közöttük, az illendőség még a hasznosságnál is mindig fontosabbnak bizonyul majd. Mert ki nem látja be, hogy semmi sem segítette volna jobban hozzá Szókratészt a felmentéshez, mint ha a szokásos törvényszéki beszéddel védekezik, szerény hangnemével megnyeri a bírók jóindulatát maga iránt, és magát a vádat cáfolja aggályosan?

10. Csakhogy ez illett a legkevésbé hozzá, és ezért tett úgy, mintha a büntetést a legnagyobb megtiszteltetésnek tartaná. Mert a legbölcsebb ember inkább volt hajlandó feláldozni élete hátralevő részét, mint egész addigi életét. És mivel a kortársai félreismerték, az utókor ítéletére bízta magát, és a késő öregkorában elszenvedett időleges veszteség árán örök életet szerzett magának minden korban.

11. Így annak ellenére, hogy Lüsziasz, akit akkoriban a legkiválóbbnak tartottak a szónoklásban, felajánlotta a neki írt védőbeszédét, nem volt hajlandó elfogadni, mert jónak tartotta ugyan, de egyáltalán nem hozzáillőnek. Akár ebből az egy esetből is nyilvánvaló, hogy a szónoklásban nem a meggyőzést, hanem a jó beszédet kell célul kitűzni, mivel olykor a meggyőzés gyalázatos lenne. Ez nem használt a felmentésnek, de — ami fontosabb — neki mint embernek igen.

12. Jómagam is inkább az általános nyelvhasználat, mintsem a valóság szabályrendszere alapján követem ezt a felosztást, hogy elkülönítsem a hasznosságot attól, ami illik. Hacsak nem gondoljuk azt, hogy az idősebb Africanus a saját kárára cselekedett, amikor inkább kész volt elhagyni hazáját, mint hogy a leghitványabb néptribunussal vitatkozzon az ártatlanságáról, vagy hogy P. Rutilius nem tudta, hogy mi jó neki, amikor azt a már-már szókratészi védőbeszédet mondta, vagy amikor P. Sulla hívása ellenére is számkivetésben maradt. Csakhogy ők azokat a jelentéktelen dolgokat, amelyeket a földhözragadt gondolkodás mindig hasznosnak vél, az erénnyel összevetve megvetendőnek tartották, és emiatt az utókor örökös tiszteletének örvendenek. Mi se legyünk olyan ostobák, hogy azt, amit dicsérünk, haszontalannak tartsuk.

14. De bármilyen is ez a különbség, meglehetősen ritkán jelentkezik majd. Egyébként, ahogy említettem, szinte mindenfajta ügyben ugyanaz hasznos is lesz és illő is. Van azonban valami, ami mindenkihez mindig és mindenhol illik: ha tisztességesen cselekszünk és beszélünk, és viszont: senkihez nem illik becstelenül cselekedni és beszélni soha és semmilyen körülmények között. A kisebb dolgok pedig, és azok, amelyek középen vannak, a legtöbbször olyanok, hogy egyeseknek megengedhetők, másoknak nem, vagy a szereplőtől, az időtől, a helytől és az ügytől függően kell bocsánatosnak, illetve elítélendőnek tartanunk őket.

15. Mivel azonban vagy más ügyében beszélünk, vagy a magunkéban, meg kell különböztetnünk ezek módszerét, azzal a fenntartással, hogy igen sok dolog egyikünkhöz sem illik.


Az öndicséret

Elsősorban tehát mindig hiba, ha önmagunkkal kérkedünk, de különösen az, ha a szónok kérkedik az ékesszólásával: a hallgatóság számára ez nemcsak unalmas, hanem többnyire visszatetsző is.

16. Elménkben ugyanis természettől fogva van valami fennkölt büszkeség, amely nem tűri a nála felsőbbrendűt, és ezért szívesen segítünk azokon, akik megalázkodnak és fejet hajtanak előttünk, mivel ha ezt tesszük, erősebbnek hisszük magunkat, és ha megszűnik a vetélkedés, emberség lép a helyébe. Ám aki gátlástalanul dicsekszik, arról azt hisszük, hogy elnyom és megvet, és nem annyira önmagát teszi naggyá, mint másokat kicsivé.

17. Ezért gyűlölik az ilyen embert az alattvalói (azok hibája ez, akik meghátrálni nem akarnak, versengeni nem tudnak), a feljebbvalói kinevetik, a tisztességesek megvetik. Többnyire azonban azt figyelhetjük meg, hogy a dicsekvők rosszul ítélik meg magukat, pedig még a valódi érdemek esetében is elég az öntudat.
Cicerót ebből a szempontból elég sok szemrehányás érte, bár ő jobban kérkedett az általa véghezvitt tettekkel, mint ékesszólásával beszédeiben; és általában ezt sem minden ok nélkül tette: hiszen vagy azokat védte, akik segítőtársai voltak az összeesküvés elfojtásában, vagy a rosszindulat ellen védekezett. Mégis bár nem ezt érdemelte, a haza megmentéséért száműzetéssel bűnhődött, úgyhogy a konzulsága alatt véghezvitt tetteinek felemlegetésével valószínűleg nem annyira dicsekedni, mint inkább védekezni akart.

19. Ami pedig az ékesszólást illeti, jóllehet az ellenfél szószólója esetében teljes egészében elismerte, a sajátjáról a tárgyalás során sohasem nyilatkozott önhitten. Hiszen ő mondta ezt: „ha van bennem valamennyi tehetség, ó, bírók, amelyről érzem, hogy mily csekély", és: „amihez a tehetségem kevés, azt kitartással pótoltam".

20. Sőt, Q. Caeciliusszal szemben Verres vádlójának kijelölésekor, bár ez sokat nyomott a latban abból a szempontból is, hogy melyikük alkalmasabb a tárgyalásra, mégis inkább elvitatta Caeciliustól a szónoki képességet, mintsem magának tulajdonította: nem azt mondta ugyanis, hogy megszerezte azt, hanem „hogy mindent megtett azért, hogy megszerezhesse".

21. A barátaihoz írt leveleiben néha bizalmasan, de a dialógusaiban is olykor igazán szól saját ékesszólásáról, de mások nevében. És talán elviselhetőbb e nyílt dicsekvés, éppen e hiba egyenes vállalása miatt, mint az olyan perverz dicsekvés, amikor a kincsekben gazdag szegénynek, a nemes származású nemtelennek, a hatalmas gyengének, a jó szónok pedig képzetlennek, sőt beszélni képtelennek állítja be magát.

22. A dicsekvésnek igen kérkedő fajtája a gúnyolódás is. Tehát mások dicsérjenek minket, hiszen ahogy Démoszthenész mondja, úgy illik, hogy mi magunk még akkor is elpiruljunk, amikor mások dicsérnek."
És nem azt állítom, hogy a szónoknak nem kell néha az általa véghezvitt tettekről beszélni, ahogyan éppen Démoszthenésznek is Ktésziphón védelmében: csakhogy ezt azzal ellensúlyozta, hogy megmagyarázta e tettének szükségességét, és minden irigységet arra hárított át, aki őt erre kényszerítette.

23. M. Tullius is gyakran beszél Catilina összeesküvésének elfojtásáról, de hol a szenátus tisztességességének, hol a halhatatlan istenek gondoskodásának tulajdonítja. Legtöbbször ellenségeivel és az őt gáncsolókkal szemben követel többet magának: hiszen védekeznie kellett, amikor megtámadták. Bárcsak visszafogottabb lett volna a verseiben, amelyeket állandóan ócsárolnak a rosszmájúak:

Fegyver a tógának, s a babér engedjen a nyelvnek!,
Róma, te boldog voltál, míg én voltam a consul

„Iuppiter, aki az istenek gyűlésébe hívja" és „Minerva, aki kitanította a mesterségre"— ezeket a kijelentéseket görög példákat követve engedte meg magának.

25. Bár az ékesszólással hetvenkedni szégyenletes, bízni benne néha mégis bocsánatos. Hiszen kifogásolhatná-e bárki is ezeket a szavakat: „Mire véljem ezt? Talán megvetésből teszi? Sem magánéletemben, sem népszerűségemben, sem közéleti tevékenységemben, sem pedig szerény tehetségemben nem látok olyasmit, amit Antonius lenézhetne."

26. És kicsit később nyíltabban: „Vagy talán szónoki küzdelemben kívánt megmérkőzni velem? Hisz az nekem valóságos jótétemény! Ugyan hol találhatnék a magam számára annál bőségesebb, gazdagabb témát, mint hogy a magam érdekében, illetve Antonius ellen be-széljek?"v

27. Önhittek azok a szónokok is, akik kijelentik, hogy meghozták ítéletüket az ügyről, és másképp nem is vállalták volna. Hiszen a bírák is ellenérzéssel hallgatják az olyan embert, aki az ő feladatukat elveszi előlük, és a szónok sem számíthat arra az ellenfeleitől, amire Püthagorasz a tanítványaitól, hogy „ő maga mondta".
De többé-kevésbé a beszélők személyétől függ, hogy ez mennyire helytelen: hiszen bizonyos mértékig menthető a korral, a méltósággal, a tekintéllyel — mindez azonban senkiben sem lehet akkora, hogy az efféle állításoknak ne kellene valamilyen határt szabni, mint minden olyannak, amelyben az ügyvéd a saját személyével érvel. Túlzott felfuvalkodottság lett volna Cicero részéről, ha azt mondja, hogy nem szabad felróni valakinek azt, hogy római lovagnak a fia, amikor ő védi. Ám ő még ezt is kedvező színben tüntette fel oly módon, hogy saját méltóságát a bírókéval állította párhuzamba: „Azt pedig, hogy római lovagnak a fia, a vádlóknak nem lett volna szabad felróniuk, sem ezen bírák előtt, sem amikor én vagyok a védő."

Illőség az előadásmódban és a stílusban

29. Az arcátlan, zajongó és ingerült viselkedés mindenkinek szégyenére válik, de minél idősebb, előkelőbb, gyakorlottabb valaki, annál inkább kifogásolható. De láthatod, hogy néhány civakodót sem a bírók iránti tisztelet, sem a tárgyalás hagyományos módja nem tart vissza, úgyhogy ebből a hozzáállásból nyilvánvaló, hogy ugyanolyan felelőtlenek az ügy elvállalásakor, mint amikor képviselik.

30. A szónoki beszéd ugyanis megmutatja az erkölcsöket, és igen sokszor a lélek titkait is feltárja. Nem alaptalanul mondták a görögök: „mindenki úgy beszél, ahogyan él." A súlyosabb hibák ezek: az alázatos hízelgés, a mesterkélt bohóckodás, a féktelen és szemérmetlen tettekben és szavakban megjelenő álszemérem, a tekintély semmibevétele mindenben. Általában azok esnek ezekbe a hibákba, akik a kelleténél jobban akarnak kedveskedni vagy szórakoztatni.

31. Szónoklási stílus is másféle illik mindenkihez: hiszen az idős emberekhez nem annyira a dagályos, magasztos, merész és díszes illik, mint inkább a tömör, szelíd, kimért és amilyenre Cicero céloz, amikor azt mondja, hogy a szónoklata kezd „deresedni", mint ahogyan a bíbor- és skarlátszínben pompázó ruha sem megfelelő viselet ebben a korban.

32. A fiataloknál a kissé terjengősebb és a vakmerőség határát súroló szavakat is eltűrjük. Az ő esetükben viszont a száraz, görcsös és szűkszavú beszédmód kelt általában ellenérzést éppen a szigor erőltetettsége miatt, minthogy a tekintélyt parancsoló öreges viselkedést is korainak tartjuk a serdülő ifjaknál.

33. Katonaemberhez keresetlenebb szavak illenek. Azoknál, akik nyilvánosan bölcselkednek, mint egyesek teszik, a szónoklat díszítése többnyire nem szolgálja az illendőséget, különösen akkor nem, ha érzelmet keltenek, amit ezek az emberek hibának tartanak. A választékos szavak és a ritmikus szerkesztés sem való az ilyen gondolatmenethez.

34. Mert nemcsak az olyan szavak túl élénkek, ilyeneket Cicero mond: „a sziklák és a pusztaságok felelnek a szózatra", de ilyenek sem illenek ahhoz a bizonyos szakállhoz és mogorvasághoz, bármennyire életteli a megfogalmazás: „mert most már hozzátok könyörgök, albai dombok és ligetek, igen: benneteket hívlak tanúságtételre, és titeket, lerombolt albai oltárok, társai és testvérei a római nép szentélyeinek."

35. Csakhogy ez a közéletben szerepet vállaló és valóban bölcs ember, aki nem meddő vitáknak, hanem a köztársaság szolgálatának szentelte életét, akitől teljesen elhatárolták magukat azok, akiket filozófusnak neveznek, szónoklatában mindent szívesen felhasznált, ami segített a kitűzött célt elérni, miután előzőleg magában eldöntötte, hogy arra törekszik, ami tisztességes.

36. Van, ami a császárokhoz illik, másoknak nem néznéd el. A hadvezér és a diadalmenetet tartó szónoklási módja bizonyos szempontból másféle, mint ahogy Pompeius túláradóan kifejező volt saját tetteinek előadásakor, és ez a Cato, aki öngyilkos lett a polgárháború korában, ékesszóló szenátor volt.

37. Ugyanaz a kifejezés valakinél szabadszájúságnak, másnál hevességnek, megint másnál gőgnek minősül. Therszítész Agamemnónnal szemben elmondott szavait megmosolyogjuk: add őket Diomédész vagy más hozzá hasonló szájába, és hősi lélekre fognak vallani. „Én téged konzulnak tekintselek? — tette fel a kérdést L. Crassus Philippusnak —, amikor te nem tekintesz engem szenátornak? — a legtisztességesebb szabad szellem megnyilvánulása, mégsem néznéd el bárkinek.

38. Az egyik költő tagadja, hogy bármit is jelent számára az, hogy Caesar „fehér vagy fekete ember" — ez esztelenség: képzeld el fordítva, hogy Caesar mondja őróla ugyanezt, máris önhittség. Nagyobb a pontosság a szereplők esetében a tragédia- és komédiaíróknál, hiszen sok változatos jellemet szerepeltetnek. Ugyanez volt az elvük azoknak is, akik másoknak írtak szónoki beszédet, és a szónoklást tanulóknak is, hiszen nem mindig védőügyvédként, hanem többnyire peres félként beszélünk.

39. De azokban az ügyekben is, amelyekben védők vagyunk, alaposan oda kell figyelnünk a szóban forgó különbségre. Ugyanis szerepet játszunk, mintegy más szájával szólunk, és meg kell mutatnunk azok jellemét, akiknek a hangunkat kölcsönözzük. Hiszen máshogy játsszuk el P. Clodiust és Appius Caecust,3° és máshogy a caeciliusi és a terentiusi apát.

40. Van-e gorombább Verres lictoránál: „hogy odamehess hozzá, ennyit fizetsz", és van-e bátrabb annál, akinek a büntetésül kapott ostorcsapások közepette is egyetlen mondat hagyta el ajkát: „római polgár vagyok"? Mennyire méltók Milo szavai a beszéd végén egy olyan férfihoz, aki a köztársaság védelmében egy pártütő polgárt annyiszor megfékezett, és aki a merényleteket a bátorságának köszönhetően túlélte!

41. Sőt, nem is csak ugyanannyi változatosság van a jellemformálásban, mint a peres ügyben, hanem még több is, mivel ilyenkor gyermekek, nők, népek, sőt néma tárgyak érzéseit utánozzuk, és ezek mindegyike megköveteli a hozzáillőt.

42. Ugyanezekre kell figyelni azoknál, akiknek az érdekében beszélünk: hiszen általában minden egyes ember képviseletében máshogy kell beszélnünk, aszerint, hogy az becsületes-e vagy hitvány, gyűlölik-e vagy szeretik, figyelembe véve életmódjának és előéletének sajátosságait is.
A legkellemesebb azonban a szónokban a műveltség, a könnyedség, az önmérséklet és a jóindulat. De ezek ellenkezői is illenek a derék emberhez: a gonoszokat gyűlölni, a köz sorsán megindulni, igyekezni megtorolni a bűnöket és a jogtiprást, és mindaz — ahogy az elején mondtam —, ami tisztességes.


Illőség a körülményekben

43. Nemcsak az számít, hogy ki beszél és kiért, hanem az is, hogy ki előtt: különbséget tesz ugyanis a vagyon és a hatalom, és nem ugyanaz a beszédmód illik a császár, a tisztségviselő, a szenátor, a magánszemély és az egyszerű szabad ember előtt, s nem ugyanabban a hangnemben folynak a nyilvános perek és a döntőbírók előtti viták.

44. Ugyanis ahogyan a főbenjáró ügyben szónoklóhoz az aggodalom, az alaposság és mindenféle, a szónoki nagyítást szolgáló — mondjuk így — mesterfogás illik, úgy a jelentéktelen ügyekben és vizsgálatokban ezek a dolgok feleslegesek, és méltán nevetnék ki azt, aki aprócseprő ügyben ülésezve a döntőbíró előtt azt a bizonyos cicerói vallomást idézve kezdene beszélni: „nemcsak lelkemben rémülök meg, hanem egész testemben is összeborzadok".

45. De ki ne tudná, hogy mennyire más beszédstílust kíván meg a szenátori szigorúság, és mást a népgyűlés légköre? Hiszen az egyes bírók esetében sem illik ugyanaz a szigorúbb és az engedékenyebb előtt, vagy a művelt ember, a katona és a földművelő előtt, és nemegyszer egyszerűsíteni és rövidíteni kell a beszédet, hogy a bíró képes legyen megérteni és megjegyezni.

46. Az időt és a helyet is külön figyelembe kell venni: mert hol szomorú, hol vidám a hangulat, hol kötetlen, hol szűkre szabott az időnk, és a szónoknak minderre fel kell készülnie.

47. Hogy nyilvános helyen vagy magánterületen, népes vagy félreeső helyen, más városban vagy a sajátodban, végül katonai táborban vagy köztéren beszélsz-e, igen sokat számít, és mindegyik a maga formáját és valamiféle sajátos szónoklási módot követel meg. Hiszen az élet egyéb ténykedéseiben sem illik ugyanazt tenni a fórumon, a szenátus házában, a Mars mezején, a színházban és otthon, és a legtöbb természeténél fogva nem elítélendő, sőt időnként szükséges dolog olyan helyen, ahol a szokás nem engedi meg, illetlennek tűnik.

48. Azt már leszögeztük, hogy a bemutató beszédek mennyivel több ragyogást és kiforrottságot tesznek lehetővé, mint a tanácskozó és törvényszéki beszédek, mivel a hallgatóság gyönyörködtetésére készülnek. Hozzá kell még tenni ehhez, hogy az ügy körülményei miatt néha az egyébként kiváló szónoki erények sem helyénvalók.

49. Vagy talán elviselné bárki is, ha az életveszélyben forgó vádlott, különösen ha győztes vezér és császár előtt ő maga szól a saját védelmében, gyakori metaforákkal, költött, vagy a régi nyelvből átvett szavakkal, a közönséges nyelvhasználattól igencsak távol álló megfogalmazással, tekervényes körmondatokkal és a lehető legdagályosabb közhelyekkel és bölcs mondásokkal beszél? Nem hiúsítanák meg mindezek a veszélyben forgó ember aggodalmának kötelező színezetét és a könyörületes segítségnyújtást, amelyre még az ártatlanok is rászorulnak?

50. Megindulna-e bárki egy olyan ember sorsán, akit dagályosnak, fennhéjázónak és az ékesszólás nyerészkedő kufárának lát, miközben veszélyben az élete? Nem inkább meggyűlölné az olyan vádlottat, aki gondosan megválogatja a szavait, a tehetsége hírével foglalkozik, és ráér arra, hogy ékesszóló legyen?

51. Én azt hiszem, ezt M. Caelius kitűnően megértette ügye védelme során, amikor erőszakkal vádolták: „hogy közületek, sőt mindazok közül, akik jelen vannak a tárgyaláson, senki ne lássa úgy, hogy az arckifejezésem mesterkéltebb, valamely szavam szemtelenebb, vagy — ami igazán elhanyagolható — a taglejtésem hevesebb a kelleténél."

52. Márpedig olykor a törvényszéki beszéd elégtételről, könyörgésről, vallomástételről szól: szóvirágokkal kell-e zokogni? Felkiáltások és retorikai szillogizmusok" fogják meghatni a hallgatóságot? Mindaz, ami a színtiszta érzelmekhez hozzáadódik, nem fogja-e elmosni azok egész hatását, és magabiztosságával nem zilálja-e szét a szánalmat?

53. Mondd, ha az apának a fia haláláról vagy a halálnál is súlyosabb sérelemről kellene beszélnie, vajon az elbeszélés során arra a szépségre fog törekedni a bizonyításban, amelyet a tiszta és világos beszéddel ér el, ha beéri azzal, hogy röviden és lényegre törően végigmondja sorban az ügyet, vagy az ujjain számolja az érveket, igyekszik minél szellemesebben megadni tételét és felosztani az ügyet, és — ahogy általában ebben a stílusnemben szokás — minden feszültséget mellőzve fog beszélni?

54. Hova szökött időközben az a fájdalom? Hova tűntek a könnyek? Honnan lépett nyilvánosság elé a mesterségbeli szabályoknak ez az olyannyira magabiztos figyelemmel követése? Nem fog megmaradni a bevezetéstől egészen az utolsó szóig valamiféle folyamatos panasz és ugyanaz a szomorú arckifejezés, legalábbis ha azt akarja, hogy fájdalmát a hallgatóság is átérezze? Ha ezt bármikor elhagyná, még egyszer nem fogja ráhangolni a bírákat.

55. Erre különösen a próbabeszédet mondóknak kell vigyázniuk — mert nem szégyellek egykor vállalt feladatomra, az ifjak oktatására sem visszatekinteni —, mégpedig annál inkább, minél több érzelmet színlelnek az iskolában, amelyeket nem mint szószólói, hanem mint elszenvedői élünk át.

56. Mert bizony olyan pereket is szokás színlelni, amikor valaki a szenátusban az öngyilkosság jogát kéri valami nagy csapás vagy szégyen miatt. Ezekben az esetekben nemcsak az éneklő lamentálás, ami elterjedt hiba, vagy a tréfálkozás, hanem még az érvelés sem illendő, hacsak nem keverünk bele érzelmeket, méghozzá úgy, hogy inkább azok tűnjenek ki a bizonyítás során. Hiszen aki szüneteltetni tudja a fájdalmát tárgyalás közben, az valószínűleg el is tudja hagyni.

57. Sejtésem szerint annak az illőségnek a megtartása, amelyről itt szó van, legfőképpen azokkal kapcsolatban megfontolandó, akik ellen beszélünk. Hiszen kétségkívül minden vád esetében úgy kell cselekednünk, hogy ne feltételezzék rólunk, hogy szívesen vállaltuk el. Ezért a legkevésbé sem tetszik nekem Cassius Severusnak e mondata: „Jó istenek, élek, és amiért élni érdemes, Asprenast vádlottként látom." Úgy tűnhet ugyanis, nem jogos vagy szükséges okból idézte be, hanem valami olyan gyönyörűség miatt, amelyet mások megvádolása vált ki belőle.

58. Mégis az általános érvényű szabályokon kívül, némely ügyek sajátos visszafogottságot kívánnak meg. Ezért az is, aki apja vagyonának kezelését kéri, bánkódjon annak egészségi állapotán, és bármilyen súlyos dolgokat készül fia szemére vetni az apa, mutassa ki, hogy nagy szerencsétlenségnek tartja, hogy erre kényszerül, s ezt ne csak néhány szóval, hanem az előadás teljes színezetével tegye, hogy egyértelmű legyen, ezt nem csak úgy odaveti, hanem őszintén mondja.

59. A gyám se haragudjon meg soha úgy az árvára, ha az perben áll vele, hogy ne maradna nyoma benne a szeretetnek és az apja szent emlékének. Hogy hogyan kell a gyermekét kitagadó apa, a panaszkodó feleség ellen vinni az ügyet, azt hiszem, már a hetedik könyvben elmondtam. Hogy mikor kell az embernek a maga nevében beszélni, és mikor kell az ügyvéd hangján megszólalni, a negyedik könyv tartalmazza, amelyben a bevezetés előírásai vannak.



Tordai Éva fordítása