logo

XVIII Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Az emlékezet

1. Az emlékezetet némelyek kizárólag a természet ajándékának tartották, s legnagyobbrészt az is, de mint minden más, ez is fejlődik, ha műveljük. S minden eddig ismertetett munkánk hiábavaló, ha ez mint lélek nem tartja össze. Hiszen minden tanítás alapja az emlékezet, és hiába tanítanak minket, ha minden, amit hallunk, elillan. Másrészt ugyanez a képesség biztosítja a példáknak, a törvényeknek, a rendelkezéseknek, a mondásoknak s végül a tetteknek egész tárházát, amelyekben a szónoknak bővelkednie kell, és néhányat mindig készenlétben kell tartania, ezért nem alaptalanul nevezik az ékesszólás kincsesházának.64

2. De nemcsak biztosan megjegyezned, hanem gyorsan fel is kell fognod sok mindent, ha pereskedni akarsz, és nem csak azt kell többszöri elolvasás után észben tartanod, amit leírtál, hanem gondolataidban is követned kell a tények és a szavak összefüggését, emlékezned kell az ellenfél kijelentéseire, és nem feltétlenül abban a sorrendben kell megcáfolnod, ahogyan elhangzottak, hanem megfelelően el kell helyezned őket.

3. Mi a helyzet a rögtönzött szónoklattal? Véleményem szerint ugyanez az értelmi képesség az alapja. Mert miközben egyvalamit elmondunk, arra kell összpontosítanunk, mit mondunk majd utána: így a gondolkodás mindig előbbre jár, és keresi a folytatást, s amire rájön, valamiképpen félreteszi az emlékezetben, az pedig, mint egy középső kéz, amit a találékonyságtól kap, átadja az ékesszólásnak.

4. Úgy gondolom, felesleges elidőznöm annál a kérdésnél, hogy mi hozza létre az emlékezetet, bár az általános vélemény szerint valamiféle lenyomatok képződnek a lélekben, mint a gyűrű nyomán a pecsét a viaszban. De nem vagyok olyan hiszékeny, bár tudom, hogy az emlékezet természettől nehézkesebb és erősebb is lehet, hogy művészetnek merjem tekinteni.

5. Inkább a természetet csodálom azért, mert annyi régi dolgot oly sok idő után fel tudunk idézni és eleveníteni, nemcsak szándékosan, hanem önkéntelenül is, és nemcsak ébren, hanem álmunkban is.

6. S azért még inkább, hogy még az állatok is, amelyeknek nem tulajdonítunk értelmet, emlékeznek és felismernek, és bármilyen hosszú út megtétele után visszatalálnak a megszokott vackukra. Hogy nem ez a változatosság a különös, hanem hogy a nemrég történteket elfelejtjük, a régiek meg belénk vésődnek? Hogy nem emlékszünk arra, ami tegnap volt, de gyermekkorunk élményei élesek?

7. S hogyhogy van olyan dolog, ami csak véletlenül jut eszünkbe, ha erőltetjük, akkor nem? S hogy az emlékezet nem marad meg örökre, viszont előfordul, hogy visszatér? Mégsem tudnánk, mekkora ereje van és milyen gazdag, ha az ékesszólás fényében nem mutatkozna meg.

8. Hiszen nemcsak a dolgok, hanem a szavak sorrendjét is megtartja, s nemcsak keveset kapcsol össze, hanem szinte a végtelenségig kitart, s a leghosszabb perbeszédekben előbb fogy el a hallgatóság türelme, mint ahogy az emlékezetünk cserbenhagyna.

9. Ez önmagában is amellett szól, hogy van benne valami rendszer, és valamilyen elv segíti a természetet, hiszen ugyanazt a dolgot képesek vagyunk megtenni, ha megtanultuk, de nem, ha soha nem tanultuk és nem gyakoroltuk. Habár Platónnál azt találom, hogy az írás-olvasás gátolja az emlékezetet, mégpedig azért, mert amit leírtunk, azzal többet nem törődünk, és e hanyagság következtében elfelejtjük.

10. Az sem kétséges, hogy a figyelem ebben érvényesül a leginkább, úgy, mint amikor tekintetünket a tárgyakra szegezve nem fordítjuk el attól, amit figyelünk. Ezért van az, hogy amit több napon keresztül írunk, erőfeszítés nélkül megragad elménkben, amikor tanulni kezdjük.


Az emlékezés művészete

11. Az emlékezés művészetét, mint mondják, elsőként Szimónidész fejtette ki; közismert a története. Miután egy megkoszorúzott ökölvívóra, előre kialkudott árért megírta a költeményt, amilyet" általában a győztesekről szoktak költeni, a pénz egy részét nem fizették ki neki, mert a költők módján gyakran elkalandozott témájától, és Kasztórt meg Polüdeikészt dicsőítette. Kijelentették, hogy a tiszteletdíj másik részét azoktól követelje, akiket magasztalt. A hagyomány szerint ezek meg is fizettek neki.

12. Nagy lakomát csaptak ugyanis ugyanezen győzelem tiszteletére, s Szimónidészt is meghívták rá. A lakomáról azonban váratlanul kihívták azzal, hogy két ifjú érkezett lóháton és haladéktalanul beszélni akarnak vele. Bár nem találta meg őket, de a folytatás megmutatta, hogy az istenek kegyesek voltak iránta.

13. Alighogy kilépett, az ebédlőterem leomlott a lakomázókra, s úgy szétzúzta őket, hogy sem arcukat, sem összeszedett tagjaikat nem voltak képesek semmiféle jelről felismerni a rokonok, akik el akarták temetni őket. Ekkor Szimónidész — mondják — emlékezve arra, hogy ki-ki milyen sorrendben ült, a holttesteket azonosítani tudta.

14 Nagy véleménykülönbség van a szerzők között abban, hogy azt a költeményt a karüsztoszi Glaukónnak, Leokratésznek, Agatharkhosznak vagy Szkopasznak írta-e, s hogy a ház Pharszaloszban volt-e, ahogyan erre egy helyen maga Szimónidész is utalni látszik, és ahogyan Apollodórosz, Eratoszthenész, Euphorión és a lariszai Eurüpülosz elbeszélte, vagy Kranónban, ahogy a Kallimakhoszt követő Apollasz, akinek nyomán Cicero ezt a változatot szélesebb körben elterjesztette.

15. Az biztos, hogy egy thesszaliai nemes, Szkopasz életét vesztette e lakoma alkalmával, és az ő nővérének a fia is, s a feltételezések szerint egy másik, idősebb Szkopasznak igen sok utóda volt.

16. Bár szerintem mindaz, ami a Tündaridákról szól, mesésnek tűnik, és a költő erről egyáltalán nem tesz említést, pedig nyilván nem hallgatott volna ekkora dicsőségről.

17. Úgy tűnik, Szimónidésznek e tettéből vonták le azt a következtetést, hogy az emlékezetet megjelölt helyek segítik a lélekben, és ebben mindenkit saját tapasztalata is megerősíthet. Amikor ugyanis bizonyos idő elteltével visszatérünk egy helyre, nemcsak magát a helyet ismerjük fel, hanem az is eszünkbe jut, mit tettünk ott, emlékszünk a személyekre is, s nemegyszer ki nem mondott gondolataink is visszatérnek elménkbe. A módszert tehát, mint a legtöbb esetben, itt is a tapasztalat alakította ki.

18. A lehető legtágasabb és legváltozatosabb helyeket választják ki, például egy nagy és sok szobára osztott házat: pontosan rögzítik magukban mindazt, ami említésre méltó benne, hogy gondolatban biztosan és gyorsan át tudják futni minden egyes részét. Az az első feladat, hogy ezen átfutás közben nem szabad leragadni, hiszen annak az emléknek, amely a többi emléket fogja segíteni, mindennél biztosabbnak kell lennie.

19. Azután amit leírtak vagy kigondoltak, egy fogalomba sűrítik, és valamilyen emlékeztető jellel látják el. Ez utalhat az egész fogalomra, például a hajózásra vagy a katonáskodásra, vagy valamelyik szóra is, hiszen az elfelejtett gondolatokat egyetlen hívószó visszaidézi.
A hajózás jele legyen például a horgony, a katonáskodásé meg valamelyik fegyver.

20. Ezeket a következőképpen rendezik el: az első gondolatot az előcsarnokban hagyják, a másodikat az atriumban, azután körbejárják a belső udvart, s nemcsak a hálószobákat és a termeket, hanem minden szobrot és tárgyat sorban megjelölnek. Ha ezt megtették, később, amikor fel kell idézniük a gondolatokat, az elejétől kezdve végigveszik ezeket a helyeket, és annak alapján, hogy melyiknek a képe mit idéz fel, mindegyiktől számon kérik, amit rábíztak. Így bármilyen sok is az, amire emlékezniük kell, az egyes dolgok összekapcsolódnak, mintha egy bőrszíjjal lennének összekötve, és ha alaposan bevésték, tévedés nélkül kapcsolják az előzőkhöz a rákövetkezőket.

21. A házról mondottakat középületekre, hosszú utakra, városok területére és képekre is lehet alkalmazni. Az ember magának is kitalálhatja ezeket a képeket. Tehát valóságos vagy kitalált helyszínekre van szükség, ezenkívül képekre vagy ábrázolásokra, amelyeknek természetesen magunknak kell kitalálnunk. Képnek azt nevezem, aminek segítségével megjegyezzük, amit meg kell tanulni, oly módon, hogy — Cicerót idézve — a helyszíneket viaszként, a képmásokat pedig betűként használjuk.

22. A legjobb lesz az alábbi mondatot is szó szerint idézni: „használjunk sok szemléletes és világos, egymáshoz közel levő helyszínt, mozgékony, éles és feltűnő képet, amelyek eszünkbe juthatnak, és gyorsan behatolhatnak a lelkünkbe". Így még inkább megdöbbenek azon, hogy Métrodórosz a nap útvonalát alkotó tizenkét csillagkép között helyet talált: ez nyilvánvalóan az emlékezőtehetségének hiú fitogtatása, bár inkább annak kiművelésével, mintsem természetes képességeivel dicsekedett.

23. Nem tagadom, ez néha hasznos, például ha sok tárgy nevét kell hallás után ugyanabban a sorrendben visszamondani. A megjegyzendő tárgyakat ugyanis az előzőleg rögzített helyeken teszik le: hogy a példánál maradjak, az asztalt az előcsarnokban, az emelvényt az atriumban, és a többit is ehhez hasonlóan, majd amikor újra sorra veszik a helyeket, mindent megtalálnak ott, ahová letették.

24. S talán ez a módszer segített azoknak, akik a pénzváltók iratainak tanúsága szerint az árverés feloszlatása után pontosan felsorolták, hogy kinek mit adtak el — állítólag Q. Hortensius képes volt erre. Ugyanennek a módszernek kevesebb hasznát lehet venni egy összefüggő szónoklat megtanulásakor, mert a gondolatok képei mások, mint a tárgyakéi, mivel helyettük valami mást kell kitalálni, ennek ellenére ezeket is felidézheti egy helyszín, ha egy beszélgetést képzelünk oda. De a szókapcsolatokat hogyan jegyezzük meg ezzel az eljárással?

25. Nem szólok arról, hogy némelyik szónak, hogy csak egy példát mondjak, a kötőszóknak egyetlen képet sem lehet megfeleltetni. Mert még ha mindenre meghatározott képeink lennének is, mint a gyorsíróknak, és hozzá végtelenül sok helyszínünk, ahol akár a Verres elleni második tárgyalás öt könyvének szavai is elférnének, és még meg is jegyeznénk mindent, amit így letétbe helyeztünk, hát nem gátolná szükségképpen az emlékezésnek ez a kettős gondja beszédünk folyamát?

26. Mert hogyan fognak folyékonyan áradni szavaink, ha minden esetben a képüket kell visszaidézni? Ezért Kharmadasz és az előbb említett szképsziszi Métrodórosz is, akik Cicero állítása szerint ezt gyakorolták, tartsák meg a módszerüket maguknak; mi tanítsunk egyszerűbb eljárást.

27. Ha hosszabb szónoklatot kell az emlékezetünkbe vésnünk, érdemes részenként megtanulni, az emlékezet ugyanis belefárad abba, ha túlterheljük. De e részek ne legyenek nagyon rövidek, különben túlságosan sok lesz belőlük, és szétdarabolják, szétszabdalják a beszédet. Nem is határoznék meg minden esetben alkalmazható mértéket, hanem mindig ott legyen a határ, ahol egy szakasz véget ér, hacsak nincsen annyira sok, hogy még azt is fel kelljen osztani.

28. Pontos határokat kell szabni, hogy — és ez a legnehezebb — a szavak összefüggését folyamatos és gyakori végiggondolásuk, a részek egymás után következését pedig a téma által meghatározott sorrend adja meg. A nehezebben megjegyzett gondolatokat érdemes valamilyen jellel ellátni, amelynek felidézése figyelmezteti és serkenti az emlékezetet, hiszen szinte senki sem annyira feledékeny, hogy ne tudná, melyik jelet hová tette. Ha pedig erre is lusta lenne valaki, az támaszkodjon arra — mert ez használható része az említett módszernek —, hogy maguk a jelek kapcsolódnak az elfelejtett fogalmakhoz: ahogy fentebb elmondtam, horgony legyen a jel, ha hajóról kell beszélni, és lándzsa, ha csatáról.

30. A jeleknek ugyanis megvan a maguk haszna: az egyik emlékéből következik a másik, mint amikor a másik ujjra húzott gyűrű, vagy ha valamit rákötünk, emlékeztet arra, hogy miért tettük ezt. Még szorosabb kapcsolatot teremtenek a kettő között azok, akik az emlékezetüket valami hozzá hasonlóról terelik afelé, amit meg kell jegyezni, például a nevek esetében, ha egy Fabiust kell észben tartani, arra a Cunctatorra vezetjük vissza, akit nem lehet elfelejteni, vagy valamelyik barátunkra, akit ugyanúgy hívnak.

31. Az Aperek, az Ursusok, Naso és Crispus esetében könnyebb azt vésni az emlékezetünkbe, amit a nevek jelentenek. Néha az eredeti szó is inkább segíti a továbbképzettek észben tartását, például Cicero, Verrius és Aurelius esetében. De ez szánalomra méltó.

32. Az kivétel nélkül mindenkinek segít, ha ugyanazokból a viasztáblákból tanul, amelyekre írt. Hiszen nyomon követi az emlékezést, és lelki szemei előtt nemcsak az oldalak, hanem szinte még a sorok is megjelennek, és úgy beszél, mintha olvasná. Ha pedig időközben valamit kitörlünk, hozzáteszünk vagy megváltoztatunk, ezek afféle jelek lesznek, amelyeket szem előtt tartva nem hibázhatunk.

33. Ez a mód nagyon is hasonlít ahhoz a módszerhez, amiről először beszéltem, másrészt az ember könnyebben és hatékonyabban tanul a saját tapasztalataiból. A legjobb lenne halkan tanulni — mert ebben is megoszlottak a vélemények —, ha a látszólag dologtalan lelkünkbe nem férkőznének be mindig más gondolatok, ezért fennhangon kell olvasni, hogy a beszéd és az odafigyelés egyszerre támogassa az emlékezetet. Mindazonáltal közepes hangerővel vagy inkább mormogva olvassunk.

34. Aki pedig más felolvasásából tanul, azt hátráltatni fogja, hogy a szemek észlelése élénkebb a fülekénél, viszont segítségére lehet, hogy egyszeri vagy kétszeri meghallgatás után állandóan próbára teheti az emlékezetét és versenyezhet a felolvasóval. Általában ugyanis a legcélszerűbb egyfolytában kikérdezni magunkat, mivel a folyamatos olvasás egyaránt átsiklik a jobban és a kevésbé megjegyzett részeken.

35. Kikérdezés közben egyrészt jobban odafigyelünk, másrészt nem húzzuk az időt a már tudottak ismételgetésével, így csak azt vesszük át újra, amit elfelejtettünk, hogy a sűrű ismételgetés révén rögzüljenek, jóllehet éppen az segíti a megjegyzést, hogy előzőleg elfelejtettük őket. Tanulás és fogalmazás közben egyaránt fontos a jó egészség, ha már megemésztettük az ételt, s hogy a lelkünk más gondoktól mentes legyen.

36. De mind az írott szöveg megjegyzésénél, mind a gondolatok észben tartásánál szinte a legnagyobb jelentősége a felosztásnak és a fogalmazásnak van (leszámítva a gyakorlást, ami a legtöbbet számít): hiszen aki helyesen végezte a felosztást, az sohasem tévedhet a dolgok sorrendjében.

37. Ugyanis nemcsak a téma felosztásánál, hanem az előadás során is, legalábbis ha helyesen beszélünk, biztosan lesz első, második rész és így tovább, és minden téma egymáshoz kapcsolódik és összefügg, úgyhogy az értelem megváltoztatása nélkül sem elvenni, sem hozzátenni nem lehet semmit.

38. Egyszer Scaevola a tizenkét vonalas játékban először dobottR1 és veszített, majd útban vidékre lépésről lépésre felidézte az egész játékot, s miután rájött, melyik dobásánál tévedett, visszament ahhoz, akivel játszott, és az megerősítette, hogy úgy történt — hát kevésbé lesz fontos a sorrend a szónoklásban, amely teljesen a mi ítéletünk alapján épül fel, amikor váltakozva is ennyire megrögződik?

39. A helyes megfogalmazás is a gondolatmenete által vezeti az emlékezetet, hiszen ahogyan könnyebben tanuljuk meg a verset a prózai szövegnél, úgy az összefüggő prózát is a csapongónál. Így lehetséges, hogy a látszólag rögtönözve elmesélteket is szó szerint felidézzük és elismételjük. Ez még az én középszerű emlékezetemnek is sikerült, ha valaki olyannak a váratlan érkezése miatt, aki e megtiszteltetést kiérdemelte, kénytelen voltam beszédem egy részét megismételni. Nem hazudok, hiszen még élnek, akik ott voltak.

40. Ha valaki mégis az emlékezés egyetlen és legfontosabb módszerét kérdezné tőlem: a leghatékonyabb a fáradságos gyakorlás, sok mindent megtanulni kívülről és sokat gondolkodni, ha lehet, mindennap. Nincs, ami jobban fejlődne a gyakorlástól, vagy jobban elsatnyulna, ha elhanyagoljuk.

41. Ezért ahogy megmondtam, a gyerekek kezdettől fogva tanuljanak meg kívülről minél több szöveget, s életük minden szakaszában tanulással javítsák emlékezetünket, küzdjék le az írott és olvasott szövegnek gyakori visszaidézése iránt érzett kezdeti ellenszenvünket, amely ahhoz fogható, mintha ugyanazt az ételt rágnánk meg újra meg újra. Ezt könnyebben elérhetjük, ha először keveset és valami kedvünkre valót tanulunk meg, azután naponta hozzáveszünk egy sort, amitől még nem fogunk jobban elfáradni, végül egészen a végtelenségig eljutunk. Előbb költői szöveget vegyünk, és csak utána a szónokokat, és legutoljára a kötetlenebb prózaritmusú és a szónoklási hagyományoktól inkább eltérő szövegeket, amilyenek a jogtudósok írásai.

42. Ugyanis a gyakorlásnak nehezebbnek kell lennie, hogy annál könnyebb legyen az, amiért gyakorolunk, mint ahogyan az atléták is ólomsúlyhoz szoktatják a kezüket, bár a versenyen karjuk csupasz és üres. Nem hagyom figyelmen kívül azt sem, amit a mindennapi tapasztalatok is alátámasztanak, hogy a kicsit lassúbb észjárásúaknál a friss események emlékezete egyáltalán nem megbízható.

43. Elmondani is különös és hamarjában megmagyarázni sem tudom, mennyire megerősíti az emlékeket egy közbeeső éjszaka, akár mert megpihen az a munka, amelyet éppen a fáradság akadályozott, akár az emlékezet legerősebb része, a visszaidézés érlelődik és emésztődik közben: amit nem jegyeztünk meg azonnal, az eszünkbe jut másnap, vagyis éppen úgy az idő erősíti meg az emlékezetet, ahogyan a felejtésért is általában ő a felelős.

44. Akinek túl gyors az emlékezete, az többnyire hamarabb is felejt, s mintha az adott feladat végeztével más feladata nem lenne emlékezetének, mint aki jól végezte dolgát, odébbáll. Természetes az is, hogy jobban megragad a lélekben az, ami hosszabb ideig rögződött.
Az észjárásoknak e változatossága vetette fel a kérdést, hogy a szónoklást tanulóknak szó szerint kell-e kívülről tanulniuk, vagy elég csak a lényeget és a sorrendet megjegyezniük. Erre nyilvánvalóan nem lehet általános érvényű választ adni.

45. Hiszen ha jó az emlékezőképességem, és az időnek sem vagyok szűkében, akkor egyetlen szótagot sem szabad elfelejtenem, máskülönben leírni is felesleges volt. Már gyermekkorunktól kezdve törekedni kell erre, és az emlékezetünket gyakorlással rá kell szoktatni, hogy ne legyünk hajlamosak az önmagunkkal szembeni elnézésre. Ezért hiba, ha más súg vagy belenézünk a könyvbe, mert ez szabad utat enged a hanyagságnak, hiszen senki sem gondolja, hogy még nem tud eléggé valamit, ha nem fél, hogy elfelejti.

46. Innen az előadás megakasztott lendülete, az elakadó és döcögős szónoklat; aki pedig úgy beszél, mintha most tanulná, az még jól megfogalmazott gondolatait is megfosztja minden szépségétől — éppen amiatt, hogy lerí róla, hogy előre megírt mindent.
Az emlékezet segítségével elhitethetjük, hogy gyorsan vág az eszünk, ha azt a látszatot keltjük, hogy szavainkat nem otthon tanultuk be, hanem ott helyben találtuk ki, s ez egyaránt jót tesz a szónoknak és az ügynek.

47. Hiszen a bíró is jobban rácsodálkozik vagy kevesebb ellenérzéssel viseltetik az iránt, amiről nem feltételezi, hogy őellene találták ki. Arra kell az előadás során különösképpen ügyelni, hogy bizonyos szép, ritmusos részleteket ne ritmizálva adjunk elő, és keltsük azt a benyomást, hogy kész szavainkat gondolkodva és habozva keresgéljük.
Mindenki tudja tehát, hogy mi a legjobb.

48. Ha viszont az emlékezet természettől fogva nehézkes vagy nincs elég idő, hátrányos minden egyes szóhoz ragaszkodni, hiszen ha csak egyet is elfelejtünk, az kínos habozáshoz vagy csendhez is vezethet. Sokkal biztonságosabb tehát, ha csupán a gondolatmenetet jegyezzük meg, és szabadon beszélünk.

49. Hiszen mindenki nehezen válik meg a maga választotta kifejezéstől, és a leírtak után keresgélve nem szívesen cseréli fel azokat mással. De még ez sem jelent megoldást a gyenge emlékezetre, hacsak nem azoknál, akik kifejlesztették a rögtönzéses szónoklás képességét magukban. Ha pedig valaki mind a kettőben gyenge, annak azt javaslom, ne gyötörje magát a szónoki előadással, és ha az irodalomhoz konyít valamit, inkább írásra adja a fejét — de az ilyesmi ritka balszerencse.

50. Egyébként, hogy mit tesz a jó emlékezet, akár velünk született, akár gyakorlással fejlesztjük ki, arra Themisztoklész a tanú, akiről köztudomású, hogy egy éven belül kiválóan megtanult perzsául beszélni, vagy Mithridatész," akiről azt tartják, hogy huszonkét nyelven tudott, mivel ennyi nép felett uralkodott, vagy a gazdagságáról híres Crassus, aki mikor Ázsia élén állt, úgy ismerte az öt különböző görög dialektust, hogy ugyanazon a nyelven hozta meg az ítéletet, amelyiken hozzá fordultak, vagy Kürosz, akiről azt tartják, minden katonájának tudta a nevét, sőt Theodektész" állítólag akárhány verssort egyszeri hallás után rögtön visszamondott. Mondták már nekem, hogy most is vannak, akik erre képesek, de én magam még sohasem találkoztam ilyenekkel, mégis bízni kell ebben is, mert ha ezt valaki elhiszi, az reménykedni is fog.



Tordai Éva fordítása