logo

XVIII Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Az előadásmódot befolyásoló tényezők

Ezek a dolgok szépítik meg vagy rontják el az előadást, és ha mindez a szónok szeme előtt lebeg, még akkor is van min gondolkodnia.

150. Először is, hogy kinek a nevében, kik előtt kiknek a jelenlétében fog előadni: ugyanis ahogyan mondani sem lehet ugyanazt mindenkinek és mindenki előtt, úgy tenni sem. Nem ugyanaz a hang, taglejtés és járás illik a, császár, a szenátus, a nép és a tisztségviselők előtt, a polgári és a bűnvádi eljárás során, hasonlóképpen a kereset benyújtáskor és a tárgyaláson.

151. Ezt a különbséget bárki felismerheti, aki odafigyel, továbbá, hogy nem mindegy, milyen ügyről beszél, és mit szeretne elérni. A témát illetően négy szempont van: először is az ügy egésze. Van ugyanis szomorú és vidám, nyomasztó és kellemes, jelentős es jelentéktelen ügy, úgyhogy sohasem szabad annyira elmerülni a részletekben, hogy az ügy egészéről megfeledkezzünk.

153. Tehát a magasztaló beszédekben, a gyászbeszédek kivételével, a hálaadó és buzdító beszédekben és ehhez hasonlókban eleven, emelkedett és fennkölt az előadásmód. A halotti beszédek, a vigasztalások, és legtöbbször a vádlottak ügyei szomorúak és visszafogottak. A szenátusban a tekintélyt, a nép előtt a méltóságot, a polgári perekben a mértéket kell megtartani. A per részeiről, a gondolatokról és a szavakról, mivel sokfélék, hosszabban kell beszélni.

154. Az előadásnak három feladata van: nyer en meg, győzzön meg, indítson meg,— s természetesen ezzel összefügg, hogy gyönyörködtessen is. A megnyerés általában vagy a megbízhatóságon, amelyre valamiképpen a hangból, sőt az előadásmódból is fény derül, vagy a szeretetre méltó stíluson múlik, a meggyőzés ereje pedig a szavahihetőségen, amely néha minden érvelésnél többet ér.

155. „Talán — mondta Cicero Calidiusnak — így mondanád el ezt, akkor is, ha igaz lenne?" és „Olyan messze vagy attól, hogy lángra lobbants bennünk, hogy alig tudtuk visszatartani magunkat attól, hogy ébren maradjunk." Magabiztosság és állhatatosság sugározzon tehát belőlünk, főleg, ha tekintélyünk is van.

156. A megindítás eszköze az érzések kamu_ tatása vagy színlelése.


A szónok viselkedése beszéd közben

Miután tehát a bíró a polgári, illetve a kikiáltó a bűnvádi perekben felszólított, hogy beszéljünk az ügyről, lassan kell felemelkedni, azután a tóga összerendezésével, vagy ha szükséges, ismételt felöltésével kell elidőzni egy keveset, de csak a bíróságokon (a császár, a tisztviselők és az emelvény előtt ugyanis ez tilos), hogy öltözetünk is illendőbb legyen, és egy kis gondolkodási időt nyerjünk.

157. Még amikor a bíró felé fordulunk, és a praetor kérésünkre megadta a szót, akkor sem szabad rögtön kitörni, hanem egy kis időt kell szánni a gondolkodásra, a hallgatót ugyanis rendkívüli módon lenyűgözi a szólásra emelkedő gondossága, és a bíró is felkészül.

158. Ezt tanítja Homérosz Odüsszeusz példáján, akiről azt mondja, tekintetét földre szegezve és jogarát mozdulatlanul tartva megállt, mielőtt ékesszólásának ama viharát szabadjára enged-te. E szünet alatt megengedhető néhány odaillő — a színészek elnevezésével szólva — időhúzó mozdulat: a fej végigsimítása, a kéz figyelése, az ujjpercek ropogtatása, úgy tenni, mintha elkezdenénk beszélni, sóhajtással beismerni az izgulást, vagy olyasvalami, ami a leginkább jól áll neki —, és mindezt hosszabban is lehet, ha a bíró még mindig nem figyel. Álljunk egyenesen, lábaink egy síkban és kis terpeszben álljanak, vagy a bal éppen csak egy kicsit előrébb; térdünk legyen egyenes, mégse feszüljön, vállunk laza, arcunk komoly, de nem komor, nem mélázó és nem bágyadt; karunk legyen a törzstől kissé távolabb, bal kezünk úgy álljon, ahogy fentebb leírtam, a jobbat pedig, amikor már kezdeni kell, emeljük mellkasunk elé egy kissé a lehető legszerényebb taglejtéssel, mintha azt figyelnénk, mikor kell elkezdeni.

160. Hiba a mennyezetet bámulni, az arcot dörzsölni és mintegy megkeményíteni, az arcizmokat önelégülten megfeszíteni, vagy a szemöldököt összehúzni, hogy mogorvább legyen, homlokunkból a hajat természetellenesen hátrasimítani, hogy ijesztően felborzolódjon; továbbá (ez igen elterjedt a görögöknél) mondandónkon töprenkedni, s azt az ujjak és az ajkak folyamatos mozgatásával kísérni, hangosan harákolni, az egyik lábat messzire kinyújtani, a tóga egy részét bal kézben tartani, széles terpeszben, mereven, hátradőlni vagy görbén állni, vagy ahogyan birkózás előtt szokás, vállunkat a fejünkhöz húzni.

161. A bevezetéshez leggyakrabban szelíd előadásmód illik, hiszen semmi sem alkalmasabb a megnyerésre, mint a tisztelettudás — de nem mindig, ugyanis a bevezetést sem egyféleképpen lehet elmondani, ahogy tanítottam. A mérsékelt hang, a visszafogott taglejtés, a vállon ülő tóga és a derék szelíd ide-oda ingatása, miközben szemünk is ugyanarra néz, a legtöbbször mégis illendő lesz.

162. Az elbeszélés előrébb nyújtott kart, lazább ruhaviseletet, határozottabb taglejtést, a beszélgetéshez igen hasonló, csak élénkebb hangot és egyszerű hanghordozást kíván meg a leggyakrabban, legalábbis ilyen mondatokban: „Amikor ugyanis Q. Ligarius Africában volt, semmi jele nem volt a háborúnak" és „A. Cluentius Habitus, ennek az apja itt." Ugyanebben a beszédrészben máshogyan kell érzelmet kiváltani, akár haragot („vejéhez megy férjhez az anyos"), akár szánalmat akarunk kelteni („Laodicea forumán fájdalmas és szánalmas látványosságot rendeznek egész Asia provincia számára").

163. A bizonyítás előadásmódja a legváltozatosabb és sokrétű: a tétel felállítása, felosztása és a kérdezés ugyanis a beszédhez áll a legközelebb, sőt az ellenérv felhozása is, hiszen ez a tétel megfordítása. De ezeket mégis néha gúnyolódva, néha utánozva adjuk elő.

164. Az érvelés többnyire élénkebb, szenvedélyesebb és hevesebb, s a beszédhez alkalmazkodó taglejtést, azaz a merész gyorsaságot is igényli. Egyes részeiben sietnie és tömörítenie kell a szónoknak. A kitérők általában szelídek, kellemesek és oldottak, például Proserpina elrablása, Sicilia leírása, Cn. Pompeius magasztalása; nem meglepő, hogy kevesebb erőfeszítést teszünk azokban a témákban, amelyek nem tartoznak a tárgyhoz.

165. Nemritkán szelídebben utánozzuk és egyben cáfoljuk az ellenfelet: „látni véltem, hogy némelyek belépnek, mások pedig kimennek, néhányan a bortól tántorognak." Itt megengedhető a szó jelentésének megfelelő taglejtés is: valami enyhe ide-oda lengés, azonban csak a kezeké, a törzs mozdulatlan.

166. A bíró megközelítésének több fokozata van. A legvégső, és ennél élesebb hangot nem is üthet meg egy szónok: „miután a háború elkezdődött, Caesar, és nagyrészt már folyt is." Hiszen megmondta előre: „amennyire tudom, kieresztem a hangomat, hogy a római nép meghallja." Valamivel lejjebb ereszkedve és már-már kedveskedve: „mert mit csinált, Tubero, az a te híres kardod a pharsalusi csatában?" Még teltebben, lassabban s ezáltal kellemesebben: „de hogy a római nép gyülekezetében, hivatalos teendői végzése közben" — itt mindent el kell nyújtani, a magánhangzókat hosszan kell ejteni, és a torkot ki kell tágítani. Még teltebb mederben hömpölyögnek ezek a szavak: „albai dombok és ligetek",16 lassan szinte már énekszóba hajlanak: „a sziklák és a pusztaságok felelnek."

168. Ilyen a hangszínváltás, amelyet Démoszthenész és Aiszkhinész felváltva kifogásol a másikban, és éppen ezért nem helyteleníthető, mert ha mind a kettő a másik szemére hányja, nyilvánvaló, hogy mindketten alkalmazták. Hiszen sem az nem közömbös hangon esküdött Marathon, Plataia és Szalamisz védőire, sem a másik nem társalgási hangnemben siratta Thébait.

169. Van egy hang, amely különbözik ezektől és alig is képezhető, amelynek a görögök a kesergés nevet adták, mivel mértéken felül és szinte az emberi hang természetét meghazudtolóan keserű: „miért nem fojtjátok vissza ezt a hangot, ostobaságotok leleplezőjét és kis létszámotok tanúbizonyságát?" Amiről azt mondtam, hogy mértéken felüli, az első részben van: „miért nem fojtjátok vissza."

170. A befejezés, ha tényfelsorolást tartalmaz, valamilyen szaggatott folyamatosságot kíván meg; ha a bíró indulatba hozását célozza, a fentebb említettek némelyikére van szüksége; ha a lecsillapítását, valamiféle alkalmazkodó szelídségre; ha szánalomkeltést, hangszínváltásra és szánni való kedvességre, amely leginkább elérzékenyít és a legtermészetesebb: hiszen árvákat és özvegyeket is láthatsz, amint valamiféle dallamos hangon kiáltoznak a temetésen.

171. Itt az olyan tompa hang is, amilyen Cicero szerint Antoniusé volt, csodát tesz: ugyanis eleve megvan benne az, amit egyébként utánoznánk. Azonban kétféle szánalomkeltés van, az egyik gyűlöletet is szít, amilyen a Philodamus elítélésével kapcsolatban nemrég említett beszéd, a másik egyszerre könyörög is, és alázatosabb.

172. Ezért, még ha rejlik is dallam ezekben: „a római nép gyülekezetében", hiszen nem veszekedő hangnemben mondta ezeket, és ebben: „albai dombok", hiszen itt sem úgy beszélt, mintha megszólítana vagy tanút hívna, akkor is összehasonlíthatatlanul dallamosabbak és elnyújtottabbak ezek: „Ó, én szegény, szerencsétlen ember!", „Mit mondok majd gyermekeimnek?", „Neked, Milo, volt rá hatalmad, hogy visszahozass velük a hazámba, nekem pedig nincs rá hatalmam, hogy ugyanők téged itt megtartsanak", és amikor C. Rabirius vagyonát egy sestertiusért odaítéli: „ó, én szánalmas és kegyetlen kikiáltói tisztségem!""

173. A lezárásnál az is csodákra képes, ha elismerjük, hogy a fájdalomtól és az elcsigázottságtól szinte elakadt a szavunk, például az említett Milo védelmében: „Ideje azonban befejeznem, mert torkomat már fojtogatják a könnyek," ezeken a helyeken a szavakhoz hasonlónak kell lennie.

174. Más dolgok is megfigyelhetők ennél a beszédrésznél és feladatánál: a vádlott előhívása, a kisfiúk felemelése, a rokonok felvonultatása, a ruha megszaggatása, de a maguk helyén már elmondtam ezeket.


A gondolatok és a szavak

S mivel az ügy részeiben ekkora a változatosság, eléggé nyilvánvaló, hogy az előadásmódot, ahogy bemutattuk, magukhoz a gondolatokhoz kell igazítani, néha viszont — mint legutóbb mondtam — a szavakhoz is, azonban nem mindig.

175. Vagy talán e szavakat: „szerencsétlen" és „szegényke" nem csendes és vékony, azt, hogy „vakmerő és erőszakos gazember", emelt és szenvedélyes hangon kell mondani? Hiszen sajátos erővel ruházza fel a szavakat a hang alkalmazkodása, amely nélkül mást fejezne ki a hang, és mást a lélek.

176. Miért van az, hogy az előadásmód megváltoztatásával ugyanazok a szavak kijelentenek, bizonygatnak, szidalmaznak, tagadnak, csodálkoznak, méltatlankodnak, kérdeznek, gúnyolódnak, lealacsonyítanak? Különbözőképpen mondjuk ugyanis ezeket:

„ hisz te szerezted uralmamat,
„Mit, te s a dal?"
„Hát te vagy Aeneas? "
„Drances, mint szoktad, itélkezz: gyáva vagyok. "

s hogy ne húzzam az időt, magában ki-ki kedve szerint töltse meg ezt vagy azt a szót mindenféle érzelemmel: tudni fogja, hogy igaz, amit mondunk.

177. Mindehhez még egyetlen dolgot kell hozzátenni, különösen mivel az előadásban az illendőségre törekszünk, hogy többnyire mindenkihez más illik. Van ugyanis valami homályos és megmagyarázhatatlan érzék, és találóan mondták ugyan: „a művészet teteje, hogy amit csinálsz, illő legyen", ez azonban nem valósulhat meg művészet nélkül, de nem is lehet az egészet a művészettel megtanítani.

178. Egyesek erényei vonzerő nélkül maradnak, másoknak még a hibái is gyönyörködtetnek. Láttuk, hogy a legnagyobb komikus színészek, Démétriosz és Sztratoklész más-más erények miatt tetszenek. De kevésbé különös az, hogy az egyik a legjobban isteneket, ifjakat, derék apákat, rabszolgákat, matrón at és tekintélyes öreg hölgyeket játszott, a másik vidám öregeket, ravasz rabszolgákat, élősködőket, kerítőket és minden elevenebb szerepet jobban alakított. Hiszen különböző volt a természetük: Démétriosznak a hangja is kedvesebb, amazé vidámabb volt.

179. Említésre méltóbbak sajátos képességeik, amelyeket nem tudtak átadni egymásnak: a kezét lengetni, a közönség kedvéért kellemes hangon felkiáltani, járkálás közben a ruhát széllel lebegtet-ni197 és nemegyszer jobboldalt gesztikulálni senki máshoz nem illett volna, de Démétrioszhoz igen (mindehhez ugyanis jó kiállása és csodálatos szépsége segítette hozzá); a másiknak a futkározás, az élénkség, sőt a szerephez egyáltalán nem illő kacaj állt jól. Nem szakmai tudás híján szórakoztatta ezzel a népet, ráadásul a nyakát is behúzta. Ezek közül bármit is tett volna a másik, felettébb rútnak hatott volna. Ezért mindenki ismerje meg önmagát, és ne csak a általános előírásokra, hanem saját természetére is hagyatkozzon az előadásmód kialakításakor.

181. Mindennek ellenére az sem elképzelhetetlen, hogy valakinek minden, vagy több dolog is jól álljon. E hely végkövetkeztetése szükségképpen ugyanaz, ami a többié, hogy a mértéktartás a legfontosabb, hiszen nem komikus színészt, hanem szónokot akarok képezni. Ezért se a taglejtésben ne törekedjünk mindig hatásvadászatra, se beszéd közben ne alkalmazzunk feleslegesen tagolásokat, időmértéket és érzelemnyilvánítást.

182. Ezt mintha színpadon kellene elmondani:
„Hát mit tegyek? Ne menjek most se még, mikor
maga hív? Vagy inkább arra szánjam rá magam,
hogy szajha nők szeszélyeit ne tűrjem el?"

Itt ugyanis a színész határozatlanságot kifejező szüneteket, hangszínváltást, változatos kézmozdulatokat és különböző fejbólintásokat fog alkalmazni. A szónoklat íze más, nincs szüksége erős fűszerezésre, hiszen az előadás a lényege, nem az utánzás.

183. Ezért méltán szidják a fintorgó, gesztikulációval túlzsúfolt és hangváltozásoktól visszhangzó előadásmódot. Nem is volt ha szontalan, hogy a régiek lefordították görögről azt, amit Laenas Popilius tőlük idézett, hogy mókás az ilyen előadásmód.

184. Itt is, mint mindig, az a legjobb, amire Cicero buzdított, amit fentebb az Oratorból idéztem, s amihez hasonlókat M. Antoniusról mond a Brutus-ban. Mindazonáltal el van fogadva és el van terjedve a kicsit élénkebb előadásmód, néhány részhez illik is, azonban mértéket kell tartani benne, hogy mialatt a színész választékosságára törekszünk, a tisztességes és komoly férfi tekintélyét el ne veszítsük.


Tordai Éva fordítása