logo

XVIII Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A jó előadásmód négy ismérve

30. Az előadásnál sem kell másra figyelni, mint a beszédben. Hiszen ahogy a beszédnek helyesnek, világosnak, ékesnek és illőnek kell lennie, úgy az elő-adásmód,s akkor lesz helyes, vagyis hibátlan, ha kieltesünk könnyed, érthető, kellemes és művelt, azaz sem vidékiessé,, sem idegenség nem érződik rajta.

31. Mert nem alaptalanul emlegetnek „barbár vagy görög" hangzást, ugyanis a bronzot kongásáról, az embert hangjáról ismerjük meg. Így az valósul meg, amit Ennius megdicsér, amikor azt mondja, hogy „Cethegus édes ajkú" volt, nem pedig az, amit Cicero kifogásol azokban, akik szerinte „ugatnak, nem szónokolnak".

102 Sok hibalehetőség van ugyanis, amelyekről valahol az első könyvben a gyermekek helyes kiejtésre való tanításával kapcsolatban szóltam, mert véleményem szerint helyénvalóbb annál a kornál említést tenni róluk, amelyben még kijavíthatók.

32. Ezenkívül a hang maga legyen először is, hogy úgy mondjam, egészséges, vagyis az imént említettek közül semmilyen fogyatékossága se legyen, azonkívül ne legyen se tompa, se nyers, se ijesztő, se durva, se rideg, se rekedt, se öblös, továbbá gyenge, fakó, éles, elhaló, lágy vagy nőies, s a lélegzet se legyen rövid vagy gyorsan kifogyó, és ne szedjük nehezen.

33. Világos elsősorban akkor lesz az előadás ha minden szót teltesen kiejtünk, amelyeket egyrészt lenyelni, másrészt elhagyni szokás, mivel sokan nem bírják az utolsó szótagokig, mert túl hosszan ejtik az elsőket. De amennyire fontos a szavak érthető ki se, éppoly fárasztó és visszatetsző, ha minden betűt megnyomunk, mintha megszámolnánk őket: hiszen a magánhangzók is gyakran összefolynak, és néhány mássalhangzót is elnémít a rákövetkező magánhangzó. Mindkettőre példa volt: mult(um) ill(e) et terris.

35. Kerüljük a keményebb mássalhangzók torlódását is, innen a pellexit és collegit alakok és a máshol már felsoroltak. Ezért dicsérik Catulust „a betűk kellemes kiejtése miatt". A második fontos dolog, hogy a szónoklat legyen tagolt, vagyis a beszélő ott kezdjen beszélni, ahol kell, és ott is hagyja abba. Oda kell figyelni arra is, hogy hol kell megakasztani és mintegy függőben hagyni a beszédet, amit a görögök hüpodiasztolénak vagy hüposztigmének neveznek, és hol kell szüneteltetni.

36. Függőben marad: arma virumque cano, mivel a virum a következőkre utal, mintha így lenne: virum Troiae qui primus ab oris, és itt megint. Ugyanis ha máshonnan jött is, mint ahová megy, mégsem kell a kettőt elválasztani, mivel ugyanahhoz a venit igéhez tartoznak.

37. Harmadszor Italiam, mivel a fato profugus közbevetés a folyamatos beszédet, amely így lenne: Italiam Lavinaque, kettévágja. Ugyanezen okból negyedszer profugus, majd Lavinaque venit litora, ahol már szüneteltetés lesz, mert itt egy másik gondolat kezdődik. Azonban a tagolásoknál is hol rövidebb, hol hosszabb szünetet fogunk tartani, nem mindegy ugyanis, hogy egy szószerkezetet zárnak-e le vagy egy gondolatot.

38. Tehát a „litora" utáni szünet után mindjárt egy új levegővétellel folytatni fogom, de amikor elérek addig, hogy „atque altae moenia Romae", szünetet tartok, megállok, és egy másik bevezetéssel kezdem újra.

39. Néha lélegzetvétel nélkül is tarthatunk egy kis szünetet, akár a körmondatokban is. Ahogyan az a híres hely („hivatalos teendői végzése közben, a lovasság parancsnoka")” sok tagból áll — hiszen újabb és újabb gondolatok vannak benne —, de egy körmondat az egész: így e szakaszok között rövid szünetet kell tartani, a szövegösszefüggést nem szabad megszakítani. Előfordul az ellenkezője is, hogy értelmi szünet nélkül kell lélegzetet venni, ilyenkor szinte lopva tesszük ezt, mert ha elügyetlenkedjük, éppolyan érthetetlenné teszi a beszédet, mint a hibás elválasztás. A helyes tagolás talán nem nagy erény, nélküle azonban semmilyen más erény nem lehet az előadásban.

40. Ékes az az előadásmód, amelyet könnyed, erőteljes, telt, hajlékony, határozott, kellemes, kitartó, tiszta, érthető hang segít, amely átszeli a levegőt és megpihen a fülekben (hiszen van olyan hang, amelyet nem erőteljessége, hanem különlegessége miatt hallgatunk), továbbá hogy úgy mondjam, kezelhető, mindig megvan benne a kívánt hajlékonyság és feszesség, és ahogy mondani szokás, az egész felszerelésnek birtokában van, amihez hozzájárul az erős tüdő, a hosszú ideig kitartó és nagy munkabírású lélegzet.

41. Sem a nagyon mély zengésű, sem a túl magas hang nem való szónoklásra: hiszen az előbbi nem elég tiszta, s minthogy a kelleténél öblösebb, semmiféle érzelmet nem képes kiváltani, az utóbbi pedig gyenge, és túlzott élessége valószerűtlen, továbbá sem az előadás során hangszínt váltani, sem a megfeszítettséget sokáig fenntartani nem képes.

42. A hang ugyanis olyan, mint a húr: minél lazább, annál mélyebben és teltebben, és minél feszesebb, annál vékonyabban és magasabban szól. Így ha a hang mély, akkor erőtlen, ha viszont magas, félő, hogy elcsuklik, ezért a köztes hangfekvéseken kell beszélni, és a feszítettség fokozásával kell őket felerősíteni, ellazításukkal pedig mérsékelni.

43. A helyes előadás első követelménye ugyanis az egyenletesség, vagyis beszédünk ne ugráljon ide-oda a különböző szünetek es hangok között, a hosszút röviddel, a mélyet magassal, az emelkedettet lazával elegyítve, és úgyszólván sántikálva mindezek egyenlőtlensége miatt; a változatosság a második követelmény.

44. Ez az előadás lényege, s ne higgyük, hogy az egyenletesség és a változatosság kizárják egymást, mivel az előbbi erény ellentéte az egyenetlenség, az utóbbié pedig az, amit monoeidiának neveznek, más szóval az egyhangúság. A változatasság művészete ezenkívül elbűvöli és felüdíti a hallgatóságot, másrészt a beszélő is új erőt merít a feladat sokrétűségéből, mint amikor az állást, a sétát, az ülést és a fekvést váltogatjuk, amelyek közül egyiket se bírjuk sokáig.

45. A legfontosabb azonban az (ezt viszont egy kicsit később fogjuk tárgyalni), hogy hangunkat a szóban forgó témához és a hangulathoz, kell igazi-tani, hogy ne legyen ellentétes a beszéd tartalmával. Kerüljük tehát azt, amit görögül monotoniának hívnak, ami a lélegzetnek és a hangnak valamiféle folyamatos megfeszítése: ez nem egyszerűen azt jelenti, hogy ne mindent kiabálva mondjunk el, ami őrültség lenne, vagy visszafogott hangnemben, amiben nincs indulat, vagy halkan motyogva, ami lankasztja a figyelmet, hanem hogy ugyanazokban a részekben és ugyanolyan érzelmek esetében is legyen valami kis hangszínváltozás aszerint, ahogyan a komolyabb szavak, az egyes mondatok, a szünet és az újrakezdés megkívánja; mint ahogyan azok, akik egyetlen színnel festenek, egyes részleteket mégis kiemelkedőbben, másokat pedig háttérbe olvadónak ábrázolnak, különben a dolgok körvonalai sem látszanának.

47. Gondoljunk csak Cicero Milo érdekében mondott igen híres beszédének bevezetésére: nemde szinte minden egyes elválasztás után változtatni kell az arckifejezésen, miközben a tekintet ugyanaz marad? „Bár tartok tőle, tisztelt bíróság, hogy szégyenletes dolog egy hős lelkű férfiú védelmében félve kezdeni beszédemet": noha az egész gondolat hangneme visszafogott és halk, mivel ez bevezetés, mégpedig egy aggódó szónok bevezetése, mégis szükségszerűen kissé teltebbé és emelkedettebbé válik, amikor azt mondja „egy hős lelkű férfiú védelmében", mint itt „bár tartok tőle", „szégyenletes dolog" és „félve".

49. Rögtön a második levegővételnél fel kell erősödnie a hangnak már csak természetes hajlamánál fogva is, ezáltal kevésbé félénken mondjuk el a továbbiakat, és azért is, mert Milo bátorságát mutatjuk be: „és az sem illendő, hogy magát T. Anniust jobban gyötri az állam sorsa, mint a sajátja". Majd szinte megszidja magát: „én viszont nem tudok ehhez az ügyhöz méltó lelki nagyságot tanúsítani".

50. Majd elkeseredettebben: „mégis be kell vallanom, a rendkívüli bíráskodásnak ez az új formája félelemmel tölti el tekintetemet". De ezeket már szinte, ahogy mondani szokás, teli torokból fújja: „mert forduljon bármerre, hasztalan keresi a fórum hagyományait és a törvénykezés ősi formáit". A következő szakasz szélesen áradó: „Nem veszi körül ugyanis polgártársak koszorúja ülésteket, mint egykoron."

51. Azért említettem ezt, hogy kiderüljön, nemcsak a nagyobb tartalmi egységekben, hanem az eres részleteken belül is lehet változatos az előadásmód, amely nélkül nem is léteznének kisebb vagy nagyobb egységek. Nem szabad azonban erején felül gyötörni, a hangot, mert gyakran elakad, a nagy rőlkös az érthetőség rovására megy, el-elcsuklik, és olyan hangba csap át, amelyet a görögök a hajnali kakaskukorékolásról neveztek el.

54. Gyakorolni pedig úgy kell, hogy a lehető legtovább bírjuk egy levegővel: Démoszthenész, hogy ezt elérje, felfelé lépegetve annyi verssort mondott el egymás után, amennyit csak bírt. Sőt, hogy könnyebben ejtse ki üres szájjal a szavakat, szokása volt otthon a nyelve alatt kavicsokat görgetve beszélni.

55. Van, hogy a lélegzet hosszan tart, telt és elég könnyed, mégsem feszül erősen, ezért megremeg, mint az olyan test, amely ránézésre egészséges ugyan, de gyengék az idegei. A görögök ezt brankhosznak" nevezik. Vannak, akik a fogréseken keresztül sisteregve nem is veszik, hanem szürcsölik a levegőt."" Vannak, akik sűrűn zihálva, úgy, hogy a belső hang is tisztán hallatszik, az igavonó barmokat utánozzák.

56. Rá is játszanak erre, mintha a feltalálás bőségével küszködnének, és akkora sugárban áradna az ékesszólás belőlük, hogy nem fér ki a torkukon. Mások összepréselt ajakkal birkóznak saját szavaikkal. A tüsszögést, a sűrű köpködést, a nyálka felharákolását a tüdő mélyéről, a legközelebb lévők összefröcskölését a nyállal és beszéd közben a levegő nagy részének orrlyukakon való kifújását a legalkalmasabb ezen a helyen megemlíteni, mivel ha nem is feltétlenül a hang hibái ezek, mégiscsak a beszéd váltja ki őket.

57. De e hibák bármelyikét inkább elviselném, mint azt, ami a leginkább megfertőzte mostanában a tárgyalásokat és az iskolákat: ez pedig az éneklés, s nem is tudom, hogy haszontalannak vagy undorítónak tartsam-e inkább. Mert mi áll távolabb a szónoktól, mint a színpadon szokásos és nemritkán a részeg tivornyázók féktelenségét felidéző danászás?

58. Mi gátolja jobban az érzelemkeltést, mint akkor, amikor sajnálkozni, haragudni, méltatlankodni vagy szánakozni kellene, nemcsak hogy nincs bennünk ez az érzés, amit a bíróban fel kellene ébresztenünk, hanem ráadásul a fórum szentségét is megsértjük kockajátékhoz illő szabadosságunkkal? Cicero szerint „ezek a lükiai és karfai rétorok szinte dalra fakadnak a befejezésnél".Ha az éneklést egy kicsit szigorúbban határozzuk meg, mi még azt a mértéket is túlléptük.

59. Van bárki is, a gyilkossággal, szentségtöréssel, apagyilkossággal kapcsolatos ügyekről nem is beszélve, hanem vegyük csak az elszámolási és számvetési ügyeket, tehát — hogy szavamat ne feledjem — van bárki is, aki ilyen ügyekben énekel? Ha ezt egyszer elfogadjuk, semmi akadálya, hogy a dallamos hangot lanttal és fuvolával, sőt Herculesre, ami még undorítóbb, cintányérral ne kísérjük.

60. Mégis szívesen teszünk így, hiszen saját éneklése senkinek sem sérti a fülét, és ez kevesebb vesződséggel is jár, mint az előadás. Ráadásul vannak, akik egyéb rossz szokásaik mellett annak az élvezetnek is hódolnak, hogy mind azt hallgatják, ami kellemes a fülnek. Tehát mi a megoldás? Nem azt mondja Cicero is, hogy van a szónoklásban valami rejtett zeneiség"? S hogy ez valamiféle természetes késztetésből fakad? Nemsokára elmondom, mikor és milyen mértékben fogadható el ez a hangszínváltás és akár az éneklés is, de — amit a legtöbben nem hajlandók megérteni- ez csak rejtet lehet.

61. Itt az ideje, hogy elmondjam, milyen az illő előadásmód: természetesen alkalmazkodnia kell a mondanivalónkhoz. Ezt elsősorban a hangulat határozza meg, semmilyen hangot megütünk, olyan a hangzása: csakhogy mivel az egyik érzés valódi, a másik hamis és színlelt, a valódiak természetesen törnek fel belőlünk, ha például sajnálkozunk, haragszunk vagy méltatlankodunk, de nincs bennük művészet, ezért tudatosan szabályokkal kell irányítani őket.

63. A vidám témáknál eszerint telt és fiszerű, és maga is valamiképpen vígan csordogál, a küzdelem során viszont teljes erőből nekirugaszkodik s mondhatni minden húrja megfeszül. Ha dühösek vagyunk, vad, mogorva, sűrű és gyakran ziháló: hiszen nem tarthat sokáig a lélegzet, ha mértéktelenül árad ki. Ha gyűlölködünk, kissé lassabbra kell fogni, mert ehhez csak a hitványabbak folyamodnak, ha azonban hízelgésről, beismerésről, elégtételadásról vagy kérésről van szó, akkor hangunk lágy és halk.

64. A meggyőzés, a figyelmeztetés„ az ígéret és a vigasztalás hangja kim, a félelemé és a tiszteleté visszafogott, a buzdításé erős, a vitatkozásé sima, a szánalomé sírásba hajlik és szándékosan bizonytalanabbnak tűnik, a kitérőkben viszont terjengős és gondtalanul tisztán csengő, a bevezetésben és a beszélgetésekben határozott és átmenetet képez az éles és a tompa hang között.

65. A felfokozott érzelmektől megemelkedik, a nyugodtaktól lehalkul, mindkét esetben az érzelem mértékétől függően lesz magasabb vagy mélyebb.


A nyak, a váll, a kar

83. Ritkán illendő vállunkat felemelni és összehúzni, ez ugyanis megrövidíti a nyakat, valamiképpen alázatosság és szolgaiság, már-már megbízhatatlanság hatását kelti, mivel hízelgést, csodálkozást és félelmet jelenítenek meg ezzel a testtartással.
84. A kart megfelelő mértékben kinyújtani úgy, hogy vállunkat leeresztjük és kezünk előrehozása közben szétnyílnak az ujjak, leginkább egybefüggő és terjedelmes részekhez illik Amikor viszont látványosabban és gazdagabban kell beszélni valamiről, mint ezen a helyen: „a sziklák és a pusztaságok felelnek a szózatra", a karokat oldalra lendítjük, és a szónoklat maga is valamiképpen együtt árad ki a gesztussal.


A kéz

88. Ezek a taglejtések, amelyekről beszéltem, természetesen adnak szavainkból, de vannak, amelyek utánzással fejeznek ki valamit, ha például a vénát megérintő orvos eljátszásával mutatod a beteget, vagy a húrok pengetését formázó kezekkel a lantjátékost. Az ilyen taglejtést a lehető legmesszebbre el kell kerülni az előadás során.

89. A legkevésbé táncosra szabad hasonlítania a szónoknak, vagyis a taglejtés inkább az értelemhez alkalmazkodik, ne a szavakhoz, a valamivel komolyabb színészek is így szoktak tenni. Tehát megengedném ugyan, hogy a szónok magához vonja a kezét, amikor saját magáról beszél, és kinyújtsa afelé, akire rámutat, és más ezekhez hasonlókat, azt viszont már nem, hogy bizonyos testhelyzeteket vegyen fel, és bemutasson mindent, amit mond.

90. Ez nemcsak a kezekre, hanem minden tagejtésre és a hauyhntdoza is vonatkozik. Ugyanis sem abban a körmondatban, hogy „a római nép praetora saruban állt" nem szabad a rossz nőre támaszkodó Verres meggörnyedését megjeleníteni, sem ott, hogy „Messana piacának közepén ütlegelték" nem szabad úgy csavargatni derekunkat, ahogyan az ütlegektől szokott kifordulni, sem olyan hangot hallatni, amilyet fájdalmunkban adunk ki, mert én még azt is meglehetősen helytelenítem, hogy amikor komikus színészek ifjút játszanak, öregember exponálja a cselekményt, mint például a Hüdria prológusában, vagy asszony, mint a Geórgoszban, néha mégis reszketeg vagy nőies hangon adnak elő. Vagyis olykor azok esetében is hiba utánozni, akiknek az egész művészete utánzásból áll.

93. Rossz szokás viszont a kezet ugyanígy tartva bal oldalra fordítani, mintha vállunkat akarnánk elérni, bár még rosszabb, hogy egyesek visszafelé fordított karjukat nyújtják előre, és a könyökükkel adnak elő. A két középső ujj is kerülhet a hüvelykujj alá: ez még az előbbinél is fenyegetőbb gesztus, a bevezetéshez és az elbeszéléshez nem illik.

95. Ugyanez az ujj, ha legfelső ujjpercét kétoldalt lazán összefogjuk, a maradék két ujjunkat kissé behajlítjuk, de a kisujjat mégis kevésbé, vitatkozásra való.

97. Úgy tudom, így kezdett beszélni Démoszthenész ama Ktésziphón védelmében elmondott félénk és visszafogott bevezetésben, és ilyen kézmozdulatot tett Cicero, amikor ezt mondta: „ha van bennem valamennyi tehetség, ó, bírák, amelyről érzem, hogy mily csekély."
Ugyanígy tartva kezünket valamennyire könnyedebben lefelé néző ujjakkal magunkhoz is vonhatjuk, majd ellenkező irányban kissé jobban széttárva kinyithatjuk, hogy úgy hasson, valamiképpen magát a beszédet mozdítják előre.

98. Néha elválasztunk két-két ujjat, de nem hüvelykujjunk közbeékelésével, úgy, hogy az alul lévők mégis befelé nézzenek, de még azok se egyenesedjenek ki, amelyek elöl vannak.

99. A szélső ujjak néha a hüvelyk alsó részénél tenyerünkre nyomódnak, a hüvelykujj a középső ujjpercnél érintkezik az előbbiekkel, néha a negyedik ujj ferdén elhajlik, néha a másik négyet inkább lazán, mint megfeszítve, hüvelykujjunkat befelé hajlítva tesszük alkalmassá kezünket arra, hogy oldalra mutasson, vagy beszédünket tagoljuk, miközben tenyérrel kifelé balra, majd megfordítva a másik oldalra visszük.

100. Ott vannak még azok a rövid taglejtések, amikor kezünket lazán kinyújtva, mint amikor valaki fogadalmat tesz, kis távolságban mozgatjuk vállaink segítségével, ez leginkább szűkszavú és szinte félénk beszédhez illik. Csodálkozásra való az a taglejtés, amikor a kissé hátrahajtott kezet, amelyre a kisujjtól kezdve egyenként rákulcsoltuk ujjainkat, majd fordított sorrendben kiegyenesítjük őket, egyszerre tárjuk szét és fordítjuk meg.

101. Kérdezésnél nem egyféleképpen gesztikulálunk, többnyire mégis a kéz megfordításával, bárhogyan is tartottuk addig. A hüvelykhez legközelebb levő ujj felső ízének és a hüvelykujjköröm közepének (ott, ahol még elérhető) összekötése, úgy, hogy a többi ujj laza, jól illik a bizonyításhoz, az elbeszéléshez és a tagoláshoz.

102. Nagyon hasonló ehhez az a mozdulat, csak a másik három ujj is behajlik, amelyet a görögök mostanában igen sokszor alkalmaznak, akár mindkét kezükön is, valahányszor enthümémáikat ízről ízre gesztussal kerekítik le. A lassúbb kézmozgás ígér és helyesel, a gyorsabb buzdít, néha dicsér. Ezenkívül ott van a beszéd felgyorsításának az az inkább közönséges, mintsem művészi taglejtése, amely gyorsan váltakozó mozgásával becsukja és kinyitja a kezet.

103. Van még egy öblösen széttárt, vállmagasság fölé nyújtott, valamiképpen a mozdulattal együtt buzdító kéztartás; viszont az idegen iskolákból nemrég átvett kézremegés színpadias.
Az ujjakat, ha az ujjbegyek összeértek, arcunkhoz vonhatjuk: hogy ez egyeseknek miért nem tetszik, fogalmam sincs, hiszen ezt tesszük, ha egy kicsit elcsodálkozunk, és néha hirtelen haragunkban mintegy ijedten és könyörgésre fogva is.

104. Sőt szégyenünkben vagy haragunkban össze is szorítjuk kezünket, úgy emeljük a mellünkig, és ekkor még az sem illetlenség, ha fogunk között szűrjük át a hangot, például: „Most mitévő legyek? Mit tennél?" Elfordított hüvelykujjal rámutatni valamire szerintem inkább csak elfogadott, de nem szónokhoz illő taglejtés.

105. S noha minden mozgásnak hat része van, az önmagába visszatérő mozdulat, a kör lenne a hetedik, ám ez az egy, a körbefordulás helytelen. A többi mutat valamit előre és hátra,18 jobbra és balra, fel és le (hátrafelé nem irányul taglejtés, néha mégis szokás úgy tenni, mintha hátravetnénk valamit).

106. A leghelyesebb, ha a kéz balról indul és jobboldalt tesszük le, de úgy nézzen ki, hogy letesz, nem pedig lecsap valamit — bár egy-egy egység végén le is ejtjük, hogy nyomban újra felemeljük, s nemegyszer visszapattan, ha tagadunk, vagy ha csodálkozunk.
A régi mesterek helyesen jegyzik itt meg azt, hogy a kézmozdulat az értelmi egységgel együtt kezdődjön és fejeződjön be, mert különben a taglejtés vagy a szó elébe vág, vagy lemarad mögötte, s ez egyaránt visszatetsző.

107. A körülményeskedés hibájába estek, amikor a taglejtések közötti időt három szóban határozták meg, amit nem tartanak be, de nem is lehetséges; ők azonban azt akarták, hogy valamiképpen mérhető legyen a lassúság és a gyorsaság, mégpedig joggal, azért, hogy ne maradjon sokáig dologtalan a kezünk, de ne is szakítsa meg folyamatos mozgásával az előadást, ami sokak hibája.

108. Létezik egy másik hiba, amely gyakrabban fordul elő, és megtévesztőbb is: vannak a beszédben bizonyos rejtett ütemek, már-már verslábak, amelyekkel egybeesnek a legtöbb ember gesztusai, úgy, hogy egy mozdulat legyen a „szokatlan bűn", egy másik „C. Caesar", „mindmáig" a harmadik, a negyedik „nem hallott", majd „neked", „Q. Tubero" „rokonom" és „adta hírül".

109. Innen ered az a hiba is, amikor az ifjak, miközben írnak, a gesztusokat gondolatban előre ütemezve aszerint fogalmaznak, ahogyan a kezük esik. Ennek köszönhető az a hiba is, hogy az a taglejtés, amelynek jobboldalt kellene véget érni, gyakran baloldalt marad félbe. 110. Mivel az egész beszédben vannak bizonyos rövidebb tagmondatok, amelyek között, ha szükséges, levegőt is vehetünk, szerencsésebb, ha ezekhez igazítjuk a mozdulatot, például a „C. Caesar szokatlan bűnt" szakasz valamiképpen lezárul, minthogy kötőszó követi, majd a „mindmáig nem hallott" teszi kerek egésszé. Ezekhez kell igazítani a kézmozdulatot, legalábbis, amíg az előadás első és rendezett részénél tartunk.

111. Amikor viszont hevületünk izgatottá teszi, a beszéd gyorsaságával együtt taglejtéseink is sűrűsödni fognak. Egyes helyekhez izgatott, másokhoz visszafogott előadásmód illik: az előbbivel végigfutunk valamin, felsorolunk, sietünk, az utóbbival sürgetünk, bevésünk, rögzítünk. A lassúbb taglejtések nagyobb hatást érnek el, ezért is volt Roscius gyorsabb, Aesopus megfontoltabb, mert az előbbi komédiákat, az utóbbi tragédiákat adott elő.

112. Ugyanez vonatkozik a mozgásra is. Így a színpadi történetekben az ifjak, az öregek, a katonák és az asszonyok járása méltóságteljesebb, a szolgák, a cselédlányok, az élősködők és a halászok gyorsabban mozognak. A mesterek tiltják, hogy a kezet szemmagasságon túl emeljük, illetve mellmagasság alá engedjük, sőt azt is hibásnak tartják, ha a fejtől indul ki vagy a gyomor aljáig ereszkedik.

113. Baloldalt a vállig nyújthatjuk, tovább nem illik, de amikor balra fordulva mintegy előrelendítjük kezünket, a bal vállat előre kell tolni, hogy jobbra forduló fejünkkel összhangban legyen.

114. Soha nem helyes, ha a bal kéz önmagában gesztikulál: gyakran a jobbhoz igazodik, ha ujjainkon soroljuk el az érveket, ha balra fordított tenyérrel átkot mondunk, ha egymással szembefordítva előrelendítjük, vagy kétoldalt széttárjuk, ha engesztelően vagy könyörögve (ezek ellentétes gesztusok) leeresztjük, ha imára emeljük, ha valamire mutatva vagy valakit segítségül híva előrenyújtjuk őket: „albai dombok és ligetek", vagy e gracchusi kérdésnél: „Hová forduljak én, szerencsétlen? A Capitoliumra? A bátyám véres teteméhez? Vagy haza?"

116. Nagyobb hatást fejtenek ki ugyanis ilyenkor az együtt mozgó kezek, ha jelentéktelen, szelíd vagy szomorú témáknál kurta, jelentős, vidám és indulatos ügyekben erélyesebb a mozgásuk.

117. Az olyan, kezekkel elkövetett hibákat is meg kell említeni, amelyek bizony gyakorlott előadókkal is megesnek. Hiszen poharat kérő, ütéssel fenyegető vagy behajlított hüvelykujjal ötszázas számot formáló gesztust, amelyet némely író jegyzett fel, még teljesen képzetlenek esetében sem figyeltem meg.

118. De hogy a kinyújtott kar alatt oldalt be lehessen látni, hogy az egyik nem meri a mellénél messzebbre nyújtani kezét, a másik addig nyújtja előre, ameddig ér, vagy a tetőig emeli fel, vagy bal válla mögött a taglejtést ismételgetve olyat csap hátra, hogy egyáltalán nem biztonságos mögötte állni, vagy kört ír le bal felé, vagy meggondolatlanul hadonászó kezével a közel állókba ütközik, vagy a két könyökét kétfelé legyezgeti, minderről tudom, hogy gyakran megtörténik.

119. A kéz szokott henyélni, kapkodni és vagdalkozáshoz hasonló mozdulatot tenni; néha meggörbített ujjakkal fejmagasságból zuhan lefelé, vagy éppen ellenkezőleg, felfordítva vetődik felfelé. Előfordul az a taglejtés is, amelyben a fej a jobb vállra hajlik, és a fül mellől kinyújtott karon a kéz támadó hüvelykujjtartással nyúlik ki: ez legfőképpen azoknak tetszik, akik azzal büszkélkednek, hogy felemelt kézzel beszélnek.

120. Ehhez hozzávehetjük azokat is, akik szó szerint a kisujjukból rázzák ki a mondatokat, vagy felemelt kézzel adnak hírt, vagy — ami önmagában néha még elfogadható — ha valami megtetszik nekik, lábujjhegyre állnak, de ők elrontják azzal, hogy közben olyan magasra emelik az egyik, néha két ujjukat is, amennyire csak bírják, vagy összekulcsolják kezüket, mintha vinnének valamit.

121. Vannak ezenkívül nem természetes, hanem szorongásból eredő hibák is: összeszorított ajakkal vitatkozni; krákogni, mintha a torkodon akadt volna valami, ha cserbenhagyott az emlékezeted, vagy nem segít a gondolat; elölről megdörzsölni az orrot; beszéd közben sétálni, hirtelen megállni és elhallgatva várni a tapsra. Mindezeket szinte a végtelenségig lehetne sorolni, hiszen mindenkinek megvan a maga hibája.



Tordai Éva fordítása