logo

XVIII Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A testbeszéd.

122. Vigyázni kell arra, hogy mellkasunk és hasunk ne dülledjen ki, így ugyanis hátrahajlik a hát, márpedig mindenféle hátradőlés ízléstelen. Derekunk a taglejtéshez alkalmazkodjon, ugyanis az egész test mozgása is fontos, olyannyira, hogy Cicero szerint többet fejezünk ki ezzel, mint a kezünkkel. Ezt mondja ugyanis az Oratorban: „ne bűvészkedjék az ujjaival; ne doboljon ujja hegyével a szavak ütemére. Inkább egész törzsével irányítsa mozgását, derekának férfias hajlításával.

123. A comb csapkodása, amit a hagyomány szerint elsőként Kleón tett Athénban, bevett szokás, méltatlankodásnál helyénvaló, és felrázza a hallgatóságot. Ezt hiányolja Calidiusban Cicero: „sem a homlokára, sem a combjára nem csap" — mondja róla. Bár — ha szabad ilyet mondani —a homlokkal kapcsolatban nem értek vele egyet, hiszen a kéz összecsapása és a mellkas döngetése is színpadias.

124. Ritkán illendő az is, ha a begörbített kéz ujjainak hegyét mellkasunk felé fordítjuk, valahányszor saját magunkhoz beszélünk biztatóan, szemrehányóan vagy szánakozva — ha néha mégis megtörténik, nem illetlenség a tógát is félrehúzni onnan.


A láb

A lábaknál az állásra és a járásra kell ügyelni. Nem szép a jobb lábat előrenyújtva állni, továbbá azonos oldalon előretartani a kezet és a lábat.

125. Néha szabad a jobb lábra nehezedni, de csak egyenes mellkassal, ám ez mégis inkább komikus testtartás, mintsem szónoki. Rosszul tesszük azt is, ha bal lábunkon állva a jobbat felemeljük, vagy lábujjhegyre állunk rajta. Lábainkat túlságosan szétvetni akkor is visszatetsző, ha egy helyben állunk, de ha még mozgunk is, az szinte botrányos. Az előrefutásnak van helye, ha röviden, mértékkel és ritkán tesszük.

126. A sokáig elhúzódó tetszésnyilvánítások miatt illik néha egy kicsit sétálgatni, bár Cicero csak akkor helyesli a járkálást, ha ritkán és nem hosszan történik. Viszont futkározni, és — amit Domitius Afer mondott Sura Manliusról — „futkorászni" rendkívül idétlen dolog. Találóan kérdezte meg Flavus Verginius egy szofista ellenfelével kapcsolatban: „Hány mérföldet szónokolt?"

127. Tisztában vagyok vele, hogy azt is tanítják, hogy járkálás közben ne fordítsunk hátat a bíróknak, hanem álljon ferdén a lábunk, miközben a tanácsra tekintünk. Ez polgári perekben nem lehetséges, viszont kisebb a tér, és nem is fordítunk hátat sokáig. Néha mégis vissza lehet menni észrevétlenül. Néhányan még ugranak is egyet, ami teljesen nevetséges.

128. Bár a lábbal való dobbantás a maga helyén megfelelő, mint Cicero mondja, a viták kezdetekor vagy végén, a sűrű dobogás viszont egyrészt idétlenkedésnek hat, másrészt többé a bíró figyelmét se kelti fel. Szintén visszatetsző váltott lábon állva jobbra-balra ingadozni. Messze elkerülendő az olyan kényeskedő előadásmód, amilyen Titiusé volt Cicero szerint, akiről egy táncot is elneveztek.

129. Kifogásolandó a kétoldalra való gyakori és gyors hajladozás is, amiért Iulius kinevette Curio szenátort, azt kérdezve: „Ki mondana beszédet egy csónakban?", és Sicinius is, mert amikor betegsége miatt bebugyolált és orvossággal bekent társa mellett ült, és Curio szokása szerint sokat izgett-mozgott, így szólt: „Octavius, nem lehetsz szónoktársadnak eléggé hálás, hiszen ha ő nem lenne, téged ma itt megettek volna a legyek."

l30. Szokás vállat rándítani is, ezt a hibát Démoszthenész állítólag úgy javította ki, hogy miközben egy keskeny emelvényen állva beszélt, fentről egy dárda lógott a válla fölé, úgyhogy ha a szónoklás hevében esetleg elfeledkezett volna arról, hogy a rándítást elkerülje, az odaütődés emlékeztette rá. Végül, akkor kell járkálva beszélni, ha bűnvádi perekben, ahol sok bíró van, szinte külön-külön szeretnénk mindegyiknek mélyen az eszébe vésni, amit mondunk.

131. Az elviselhetetlen, hogy némelyek tógájukat vállra vetve, a redőjét jobb kezükkel egészen ágyékig visszahúzva, a ballal gesztikulálva járkálnak és mesélnek, bár az is visszatetsző lenne, ha a jobb kezet a kelleténél előrébb nyújtva visszahúznánk a balt. Erről jut eszembe, nehogy említés nélkül hagyjam, igencsak illetlenül hat, ha a tetszésnyilvánítások alatt más fülébe sugdolóznak, társaikkal tréfálkoznak, vagy nemegyszer úgy tekintenek a jegyzőikre, mintha már az ajándékokat diktálnák nekik.

132. Magyarázat közben a bíróhoz hajolni, különösen, ha bonyolultabb az, amiről beszélsz, illendő. A szemközti padon ülő tanácsadóra támaszkodni már sértésnek számít. Saját embereidre támaszkodni és kézzel beléjük kapaszkodni, hacsak kimerültséggel nem menthető, puhányság, éppúgy, mint az, ha nyilvánosan figyelmeztetnek, hogy elfelejtettél valamit, vagy ha felolvasol; eközben ugyanis elvész a beszéd ereje, kihűlnek az érzelmek, és a bíró azt hiszi, nemigen tisztelik. A szemközti padok közé átmenni tiszteletlenség, hiszen Cassius Severus is szellemesen kérte, amikor valaki ezt tette, hogy tegyenek korlátokat az illető elé. S ha valaki egyszer felhevülve átmegy oda, nemegyszer lehűtve tér vissza.

134. Tanításainkból sok mindenen változtatniuk kell azoknak, akik emelvény előtt beszélnek, hiszen arcukat is magasabbra emelik, hogy arra nézzenek, akihez beszélnek, és a megszólított felé irányuló taglejtés is szükségképpen szélesebb, és más dolgok is vannak, amik mindenkinek eszébe juthatnak, még ha én nem is mondom el őket. Ugyanez vonatkozik azokra, akik ülve adnak elő: jelentéktelenebb ügyekben ugyanis gyakran előfordul ez, s egyrészt nem lehet ugyanakkora lendülete az előadásnak, másrészt néhány hiba is elkerülhetetlenné válik.

135. Hiszen a bíró baloldalán ülve a jobb lábat előre kell nyújtani, továbbá sok taglejtés szükségképpen balra fordul, hogy a bíró felé nézzen. Én a legtöbb szónoknál azt látom, hogy minden egyes mondatvégnél felemelkednek, némelyek ezután járkálnak is egy ideig — hogy ez illendő-e, döntsék el ők: ha ezt teszik, nem ülve adnak elő.

136. Előadás közben inni, sőt enni — ami sokak szokása volt régen, és egyeseké most is — az én szónokomnak eszébe ne jusson. Hiszen ha valaki a szónoklás terhét másképp nem tudná elviselni, nem akkora veszteség, ha nem ad elő, sőt jobb, mint ha lerí róla, hogy saját munkáját és az embereket egyaránt megveti.


A ruházat

137. A szónoknak semmilyen külön öltözéke nincs, de ha már egyszer szónok, jobban megnézik. Ezért, mint minden tisztességes ember, legyen ragyogóan tiszta és férfias, mert joggal kifogásolható, ha tógája, saruja és haja agyoncsinosított vagy elhanyagolt. A felsőruha viseletében valami megváltozott egy kissé az idő múlásával. Hiszen a régieknél semmi redő nem volt, az utánuk következőknél pedig csak nagyon rövidek.

138. Ennek köszönhetően szükségképpen más taglejtést alkalmaztak kezdetben, mivel karjukat görög módra ruha fedte —, mi viszont a most élőkrő] beszélünk. Akinek széles szegélyhez nincs joga, az úgy kösse magára a tunikát, hogy elöl kicsit térd alatt, hátul pontosan térdközépig érjen, ugyanis ennél lejjebb a nők, feljebb a centuriók kötik meg.

139. Kis odafigyelés kell csak, hogy a bíborszegély esése egyenes legyen, néha mégis hanyagságot tapasztalunk. A széles sáv viselésének módja, hogy az övvel megkötött tunikánál kicsit lejjebb érjen. Maga a tóga legyen kerek és jól szabott, mert különben sok szempontból szabálytalan lenne. Leghelyesebb, ha az első része combközépnél végződik, a hátsó ugyanannyival magasabban, mint a felövezett tunika.

140. A redőzet akkor a legillendőbb, ha valamivel a tunika alja felett helyezkedik el, de lejjebb sohasem lehet. A jobb váll alatt induló és kardszíjhoz hasonlóan ferdén a bal vállhoz tartó redő ne szorítson és ne lötyögjön. Az a része a tógának, amelyet ezután hajtunk rá, lejjebb legyen, így ugyanis jobban ül, és nem is csúszik le. Fel kell hajtani a tunikának egy részét is, hogy előadás közben ne csússzon vissza a karunkra, azután vállra kell vetni a redőt, és rendkívül hatásos hátravetni a legszélét.

141. A vállat azonban az egész nyakkal együtt nem szabad eltakarni, máskülönben szűkké válik a felsőruha, és ez a széles mellkas keltette tekintélyt megnyirbálja. A bal kart egészen addig kell emelni, hogy nagyjából derékszöget zárjon be a törzzsel, amely fölé tógánk két széle egyforma hosszúságban omoljon.

142. Kezünket1 ne aggassuk tele gyűrűkkel, főleg úgy ne, hogy a középső ujjperceket is ellepjék; a legjobb kéztartás az, ha a hüvelykujjat felemeljük és ujjainkat könnyedén behajlítjuk, kivéve, ha könyv van a kezünkben. A könyvért nem nyúlhatunk minden esetben, ez ugyanis nyilvánvaló beismerése annak, hogy nem bízunk emlékezetünkben, ráadásul sok taglejtésben is zavar.

143. Régen egészen a saruig leengedték a tógát, mint a görögök a köpenyüket, Plotius és Nigidius, akik akkoriban a taglejtésről írtak, tanítják is ezt. Annál inkább furcsállom Plinius Secundusnak, e művelt és ebben a könyvben szinte túlságosan alapos embernek a meggyőződésén, amikor azt írja, Cicero azért tett mindig így, hogy visszereit elrejtse, holott ez a fajta viselet a Cicero után élők szobrain is megjelenik.

144. A csuklyát, akárcsak a comb köré tekert pólyát, a kendőt és a fülvédőt kizárólag betegség indokolhatja. Az öltözködés ezen szabályai azonban a beszéd kezdetén érvényesek, az előadás előrehaladtával viszont, szinte már az elbeszélés elejétől kezdve helyes, ha a redő szinte magától lecsúszik vállunkról, amikor pedig az érvekhez és a közhelyekhez értünk, helyénvaló lesz a tógát balfelől hátravetni, és a redőt is utánahajítani, ha ott maradt.

145. Szabad bal kézzel a torokról és a mellkas felső részéről is lehúzni, hiszen már egész testünk lángol. S ahogyan a hang indulatosabb és változatosabb, úgy a ruhának is van valami már-már harcias esése.

146. Ha tehát a bal kezet a tógába göngyölni és beletekerni közel áll a tébolyhoz, a redőzetet lentről a jobb vállra visszadobni gondatlanság és kényeskedés (és még rosszabb is van ennél), hát akkor a meglazult redőzetet miért ne vessük a bal karunk alá? Hiszen van ebben valami merész harcra készség, amely a tüzes szenvedély kifejezésére jól használható.

147. S miután a szónoklat oroszlánrészén túlestünk, legalábbis, ha szerencsénk volt, szinte minden illik, még a veríték, a fáradtság, a hanyagabb ruházat és a megoldott, szinte cafatokban lógó tóga is.

148. Annál inkább furcsállom, hogy Pliniusnak még arra is volt gondja, hogy megszabja, a verítéket úgy kell letörölni a homlokról, hogy a haj össze ne borzolódjon, holott egy kicsit később megtiltotta a fésülgetést, határozottan és szigorúan, ahogy kell. Szerintem viszont a borzas haj is valamilyen érzelmet fejez ki, és éppen amiatt talál kedvező fogadtatásra, ha megfeledkeztünk a rendezgetéséről.

149. Ám ha valakiről akkor csúszik le a tóga, amikor kezd vagy éppen csak elkezdett beszélni, ha nem helyezi vissza rögtön, hanyag, lusta, vagy olyan ember benyomását kelti, aki még felöltözni sem képes.



Tordai Éva fordítása