logo

IX Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Milyen szerzőket olvassunk

37. Mivel az olvasmányoknak ekkora jelentőséget tulajdonítok, azt hiszem, sokan elvárják majd, hogy művemben arról is szóljak, mely szerzőket érdemes olvasni, s melyik miben különösen kiváló. Ámde kilátástalan munka volna az összes szerzőt egyesével sorra venni.

38. Hiszen M. Tullius a Brutusban csak a római szónokokat sok ezer sorban tárgyalta, pedig a kortársakat, akik akkor még éltek, Caesar és Marcellus kivételével nem említette: mi hogyan tarthatnánk mértéket, ha mind föl akarnánk sorolni őket, meg azokat is, akik utánuk éltek, ráadásul az összes görögöt és a bölcselőket is?

39. Még az a tömör elv volna a legmegbízhatóbb, melyet Livius ajánlott a fiának egyik levelében: Démoszthenészt és Cicerót kell olvasni, majd azokat és olyan sorrendben, akik és amennyire Démoszthenészt és Cicerót megközelítették.

40. Azonban nincs okom elhallgatni saját ítéletem rövid összefoglalását sem. Úgy gondolom tehát, hogy azon írók között, akik az idők próbáját már kiállták, kevés, talán egy sincs, akit némi kritikával ne lehetne haszonnal forgatni, mert hiszen maga Cicero mondja, hogy igen sokat tanult a legrégebbi, rendkívül tehetséges, de a műgondra keveset adó szerzőktől is.

41. Én nem nagyon gondolok mást az újakról sem: ugyan hány olyan, önbizalomhiányban szenvedő féleszűt találnánk közöttük, aki egyáltalán ne remélné, hogy legalább egyben-másban érdemessé válik az utókor emlékezetére? Ha pedig mégis akadna ilyen, rögtön az első sorokban leleplezné magát, s hamarabb megszabadulnánk tőle, mintsem a vele való ismerkedés túl sok időnket elrabolná.

42. De a műveltségnek nem minden területe alkalmas egyben a kifejezőkészség általunk tárgyalt fejlesztésére is. Mielőtt azonban az egyes írókat sorra vennénk, ejtsünk néhány szót a velük kapcsolatos sokféle vélekedésről.

43. Némelyek ugyanis úgy gondolják, csak a régieket érdemes olvasni: meggyőződésük, hogy csakis bennük találjuk meg az ékesszólás romlatlan természetességét és férfihoz méltó erejét. Mások a manapság divatos, gátlástalan és élveteg stílusban lelik örömüket, s minden tetszik nekik, amit a hozzá nem értő tömeg kábítására összeírnak.

44. De még azok között is, akik az ékesszólás helyes útjáról nem akarnak letérni, némelyek a tömör, egyszerű, a köznapi nyelvhasználattól a legkevésbé eltérő kifejezésmódot tartják egészséges és hamisítatlan attikai stílusnak, másokat a szellem magasztosabb, tüzesebb és átlelkesültebb csapongása nyűgöz le, nem kevesen pedig a csiszolt, csillogó, szépen elrendezett stílusra esküsznek. E különbségeket részletesen megtárgyaljuk majd az egyes stílusnemek vizsgálatánál," egyelőre csak vázlatosan térek ki arra, hogy mit milyen olvasmányban találnak meg azok, akik a beszédkészségüket szeretnék megszilárdítani: szándékom szerint csak kevés írót emelek ki, ám a legkiválóbbakat. Az érdeklődők azután könnyen eldönthetik, kik azok, akik az általam kiválasztottakat a leginkább megközelítik, de ne is panaszkodjon nekem senki, ha éppen a kedvenc íróit hiába keresi, mert magam is elismerem, több olvasásra érdemes szerző van, mint amennyit név szerint megemlítek. Csakhogy én most az olvasmányok azon fajtáit veszem sorra, melyeket különösen alkalmasnak tartok a szónoki pályára készülők számára.


A görög szerzők kritikai áttekintése

46. Nos hát, miként Aratosz luppiterrel látja jónak kezdeni, nekünk is helyesnek tűnik Homérosztól elindulni. Mert ahogyan ő maga mondja az Oceanusról, hogy belőle ered minden forrás és folyam, hasonlóképpen ő is az ékesszólás minden válfajának kútforrása és mintaképe. Őt még senki sem múlta fölül sem a nagyszabású események ábrázolásának fenségében, sem az élet apró-cseprő dolgainak találóan pontos jellemzésében. Ha kell, áradó, ha kell, visszafogott, hol derűs, hol komor, egyszer szavainak gazdagsága, máskor meg a szűkszavúsága késztet csodálatra, s nemcsak költőnek, de szónoknak is ő a legkiválóbb.

47. Ne is említsük most magasztaló, buzdító, vigasztaló beszédeit; vajon az Akhilleuszhoz küldött követség története a kilencedik énekben, vagy a vezérek viszálykodásának leírása az első énekben, vagy a második énekben elhangzó szentenciák" nem szemléltetik-e a törvényszéki és a tanácsadó beszéd összes mesterfogását?

48. Vegyük akár a csöndesebb, akár a háborgó érzelmek megjelenítését: bajosan találnánk annyira tanulatlan embert, aki el ne ismerné, hogy ennek a költőnek mindez a hatalmában volt. Vagy lássuk csak: két művének kezdősoraiban nemhogy betartotta, de nem szabta-e meg egyszer és mindenkorra a prooemium szabályait? Hiszen az énekmondók oltalmazóinak tartott Múzsák segítségül hívásával fölkelti olvasója jóindulatát, grandiózus tárgyának kijelölésével fölébreszti figyelmét, a tartalom gyors összefoglalásával pedig fölcsigázza érdeklődését.

49. Ugyan kicsoda volna képes velősebben szólni annál, aki Patroklosz halálát bejelenti," vagy szemléletesebben annál, aki a kurészek és az aitólok csatáját szemünk elé tárja? Máskülönben meg a hasonlatok, fokozások, példák, kitérők, külső és következtetésen alapuló bizonyítékok, azután a bizonyítás és a cáfolat egyéb eszközeinek olyan roppant tárházát nyújtja, hogy még a szónoklattani tankönyvek szerzői is legtöbbször belőle merítik példáikat.

50. Miféle szónoki epilógus volna mérhető az Akhilleuszt kérlelő Priamosz esengő szavaihoz? Azután vegyük szókincsét, gondolatait, alakzatait, művének egész elrendezését: nem lép-e túl az emberi alkotóerő határain olyan magasságokig, hogy komoly teljesítménynek számít művészetének nagyszerűségét — nem mondom, hogy versenyre kelni vele, mert az lehetetlen — egyáltalán ésszel fölérni.

51. Nem kétséges tehát, mindenkit messze maga mögött hagyott, mégpedig az ékesszólás minden válfajában, ám az anyag hasonlósága miatt az összehasonlítás különösen kedvezőtlen a többi epikus költőre nézve.

52. Hésziodosz" ritkán szárnyal magasba, s javarészt nevekkel foglalkozik, a bölcs mondások viszont, melyekbe tanításait foglalta, hasznosak, könnyed kifejezőkészsége és szerkesztésmódja pedig elismerést érdemel, úgyhogy a közepes stílusban övé a pálma.

53. Ezzel szemben Antimakhoszt erőteljes, súlyos és a legkevésbé sem hétköznapi stílusáért dicsérik. Bár a grammatikusok szinte egyhangúan őt szokták a második helyre sorolni, ami az érzelemkeltést, a kellemességet, a művészi szerkesztést, s egyáltalán a művészi előadásmódot illeti, olyan fogyatkozásai vannak, hogy teljesen nyilvánvaló: más dolog megközelíteni az elsőt, és megint más utána következni a sorban.

54. Panüasziszról, aki e két utóbbi költő stílusát vegyíti, azt szokták mondani, hogy ékesszólásban egyikkel sem lehet összemérni, viszont az egyiket fölülmúlja a szerencsés témaválasztásban, a másikat pedig a művészi szerkesztésben. Apollóniosz nem került be a grammatikusok megállapította kánonba, mert Arisztarkhosz és Arisztophanész ebbe a névsorba senkit sem vett föl a kortársak közül, de attól még egyenletes, közepes stílusban írott műve korántsem megvetendő.

55. Aratosz témáiból az életszerűség hiányzik: nincs benne semmi változatosság, sem szereplők, sem beszédek, azt a munkát azonban, melyhez rátermettséget érzett magában, becsülettel elvégezte. Lenyűgöző a maga műfajában Theokritosz, de az ő falusias, pásztori múzsája nemhogy a fórumtól, de magától a várostól is irtózik.

56. Már szinte hallom is, ahogy mindenfelől költőnevek tömkelegét vagdossák a fejemhez: „Micsoda?! No és Peiszandrosz Héraklésze szerinted vacak? Hogyan?! Macer meg Vergilius talán merő véletlenből lett Nikandrosz követője? Ejha! Euphoriónt csak úgy átugorjuk? Nem emlegetné a khalkiszi mértékben írott verseket Vergilius a Bucolicában, ha nem lett volna maga is rajongója! No tessék! Biztos Horatius tévedett, mikor Türtaiosztm és Homéroszt együtt emlegette!"fis

57. Csakhogy nehéz volna elképzelni olyan, az irodalomtól mégoly távol álló embert, aki ne volna képes az íróknak legalább a névsorát a könyvtárban előkeresni, s azt a saját könyvébe átmásolni. Nos, én azokat a szerzőket is jól ismerem, akiket nem említek, s nem is becsülöm le őket, hiszen már mondtam, hogy valamit mindegyiktől tanulhatunk.

58. De hozzájuk majd megerősödve, szilárd ízléssel térünk vissza, ahogy a pazar lakomákon szoktuk tenni: ha a legfinomabb étkekkel már beteltünk, a változatosság kedvéért az olcsóbb fogásokból is szívesen csipegetünk. Akkor majd lesz időnk elővenni az elégiaköltőket is, akik fejedelmének Kallimakhoszt66 tartják, a második helyet pedig az általános vélekedés szerint Philétasz foglalja el.

59. De amíg azt a szilárd készséget törekszünk megszerezni, melyről szóltam, a legkitűnőbb írók stílusához kell szoktatnunk magunkat, s inkább sokat, mintsem sokfélét olvasva kell szellemünket képezni, egyéni hangunkat megtalálni. Mármost a három iambosz-költő közül, akiket Arisztarkhosz a kánonba fölvett, egyedül Arkhilokhosz alkalmas teljes mértékben a hexisz fejlesztésére.

60. Stílusa rendkívül energikus, gondolatait erőteljesen, egyszersmind velősen és sziporkázó elevenséggel fejezi ki, vére pezseg, izmai feszülnek, s némelyek szerint csak tárgyválasztásának, nem pedig tehetségének a hibája, ha bármely költővel szemben alulmarad.

61. A kilenc lírikus közül messze kimagaslik Pindarosz: költészetének káprázatos ihletettsége, gondolatai, alakzatai, eszméinek és kifejezőeszközeinek áldott gazdagsága, s egyáltalán egész művészete sodró folyamként ragad magával: igaza volt Horatiusnak, aki szerint őt még csak utánozni sem képes senki."

62. Sztészikhorosz robusztus tehetségét megmutatja már tárgyválasztása is: rettentő háborúkat és híres-nevezetes hadvezéreket énekelt meg, s lírikus létére az epikus költészet súlyával is megbirkózott. Hőseit mind tetteikben, mind szavaikban a hozzájuk illő fenséggel ábrázolja, s úgy tűnik, még Homérosszal is kiállta volna a versenyt, ha tudott volna mértéket tartani; ő azonban tobzódik, erejét szertelenül elpazarolja, amit lehet kifogásolni, csakhogy ez a gazdagság féktelensége.

63. Alkaioszi is megérdemli a „színarany lantot", már ha verseinek azon részét tekintjük, ahol a zsarnokságot ostorozva sok erkölcsi tanulsággal is szolgál; stílusa tömör, emelkedett és választékos, többnyire hasonlít a szónokéhoz, máshol viszont játszadozik, és szerelmi témákhoz alacsonyodik le, pedig az emelkedett hangütéshez jóval több érzéke van.

64. A rendszerint egyszerű stílusban megszólaló Szimónidészt természetes és tetszetős előadásmódjáért lehet ajánlani, mindemellett legfőbb erénye a szánalomkeltés: e tekintetben némelyek nagyobbra tartják mindenki másnál, aki ebben a műfajban alkotott.

65. Az ókomédia amellett, hogy az attikai nyelvjárás báját szinte egyedül őrizte meg, szókimondásában is páratlanul ékesszóló, s ha fölülmúlhatatlan a visszásságok kipellengérezésében, bővelkedik erényekben más szempontból is. Hiszen nagyszabású, választékos és elbűvölő, s kötve hiszem, hogy akadna műfaj — leszámítva Homéroszt, akivel mint Akhilleusszal, mindig illik kivételt tenni —, amely a szónokláshoz közelebb állna, vagy a szónoki képzés ben hasznavehetőbb volna.

66. Számtalan művelője volt, de a legjobb Arisztophanész, azután Eupolisz és Kratinosz.
A tragédiának elsőként Aiszkhülosz szerzett megbecsülést: fenséges, súlyos és ünnepélyes, gyakran túlzottan is, sok helyen viszont darabos és zavaros: ezért engedték meg az athéniak a későbbi költőknek, hogy darabjainak átdolgozásával induljanak a drámai versenyeken. Sokan nyerték el ily módon a koszorút.

67. Hanem sokkal tündöklőbb fényt adott ennek a műfajnak Szophoklész és Euripidész: hogy aztán e két, külön utakon járó költő közül melyik a nagyobb, sokan vitatják. Én ezt a kérdést, mivel jelenlegi tárgyunk szempontjából semmi jelentősége, nem akarom eldönteni. Azt azonban mindenkinek be kell látnia, hogy a szónoki pályára készülőknek föltétlenül Euripidész a hasznosabb.

68. Hiszen már a nyelvezete is közelebb álla szónoki beszédéhez —pontosan emiatt gáncsolják azok, akik Szophoklész komolyságát, tragikus ünnepélyességét és zengzetességét fönségesebbnek tartják —, aztán sűrűn fordulnak elő nála magvas mondások, gondolatai vetekednek a bölcselők tanításaival, beszédei és a rájuk adott feleletek fölveszik a versenyt azokéival, akik a fórumon szereztek hírnevet, s ha az érzelmek fölszításában bámulatos, a szánalomkeltéshez való érzéke egyenesen páratlan.

69. Az ő legnagyobb csodálója és — bár más műfajban — követője volt Menandrosz, mint azt maga is gyakorta tanúsítja; ez a szerző az én véleményem szerint, ha elég elmélyülten olvassuk, akár önmagában is elegendő mindannak elsajátításához, amit mi tanítunk: kimerítően ábrázolja az emberi élet teljességét, írói leleménye kifogyhatatlan, kifejezőkészsége pazar, s tökéletesen bele tudja magát élni a legkülönfélébb helyzetekbe, jellemekbe és lelkiállapotokba.

70. Meglehet, nem alaptalan azok véleménye, akik a Kharisziosz neve alatt fönnmaradt beszédeket is Menandrosz műveinek tartják. De én úgy látom, jóval nagyobb szónok ő a saját műfajában: nem lehet vita tárgya, hogy az Epitrepontesz, az Epiklérosz, a Lokroi törvényszéki beszédei, vagy a Pszophodeészben, a Nomothetészben, a Hüpobolimaioszban elhangzó beszédek minden ízükben az ékesszólás tökéletes remekei.

71. Mindemellett úgy vélem, Menandrosz darabjait a szónoki mintabeszédek szerzői" forgathatják a legnagyobb haszonnal, hiszen nekik az elképzelt peres ügyeknek megfelelően sokféle szerepet kell alakítaniuk: apát és fiút, legényembert és férjet, katonát és parasztot, gazdagot és szegényt, haragost és rimánkodót, szelídet és gorombát, ez a költő pedig minden efféle jellemet döbbenetes életszerűséggel jelenít meg.

72. Meg is fosztott a dicsőségtől mindenkit, aki ebben a műfajban alkotott, árnyékba borítva őket hírnevének vakító fényével. Azért más komédiaszerzőknél is találunk egyet-mást, ami hasznunkra lehet, ha szerényebb elvárásokkal olvassuk őket, mindenekelőtt Philémónnál, akit saját kora tévesen tartott gyakran Menandrosznál is nagyobbnak, de abban mindenki egyetért, hogy a második hely őt illeti meg.

73. A történetírásnak számos nagyszerű művelője volt, azt viszont nem vitatja senki, hogy messze kiemelkedik közülük két szerző, akiket gyökeresen eltérő írói erények tettek mondhatni egyformán híressé. Thuküdidész zsúfolt, tömör, mindig lényegre törő, Hérodotosz szeretetreméltó, világos, áradó, egyik a heves indulatok, másik a szelíd érzelmek ábrázolásához ért jobban, az előbbi a népgyűlési szónoklatok, az utóbbi a csevegés mestere, az egyik lenyűgöz erejével, a másik gyönyörködtet élvezetes előadásmódjával.

74. Őket leginkább Theopomposz" közelítette meg, s bár történetírónak náluk jelentéktelenebb, művészete közelebb áll a szónokéhoz, ami nem is csoda, hiszen mielőtt a történelemnek szentelte magát, szónokként működött. Philisztosz" is megérdemli, hogy az utánuk következő — egyébként kitűnő — írók sokaságából kiemeljük: Thuküdidész követője volt, s jóllehet erőtlenebb, de éppen ezért némileg világosabb is. Ephorosznak Iszókratész szerint némi nógatásra van szüksége. Kleitarkhosz tehetségét elismerik, szavahihetőségét ócsárolják.

75. Timagenész, aki jóval később élt, már csak azért is figyelemre méltó, mert hosszú pangás után állította helyre a történetírói munka becsületét. Nem feledkeztem meg Xenophónról sem, de az ő helye inkább a filozófusok között van.

76. Most következik a szónokok roppant serege: csak Athénban tízen léptek föl egyetlen nemzedék alatt. Közöttük is vetélytárs nélküli fejedelem, s úgyszólván az ékesszólás megtestesült törvénye volt Démoszthenész. Olyan kifejezőerő van benne, oly velős minden mondata, beszédei oly feszesek, olyannyira kerül mindent, ami fölösleges, oly pontosan eltalálja a helyes mértéket, hogy egyetlen szót sem lehetne hozzátenni vagy elvenni belőle.

77. Aiszkhinész stílusa dúsabb, s minél terjengősebb, annál fönségesebbnek tűnik, mégis több hús van rajta, mint feszülő izom. Hüpereidész94 mindenekelőtt megnyerő és éles elméjű, de inkább a kisebb, hogy ne mondjam jelentéktelenebb ügyekre termett.

78. Lüsziasz, aki egy nemzedékkel korábban élt, kifinomult és jó ízlésű, s ha a szónoki mesterség csak tanításból állna, nála megfelelőbbet nem is kívánhatnánk: semmi üres szólam, semmi erőltetettség, azonban inkább hasonlítható tiszta forráshoz, mint bővizű folyamhoz.

79. Iszókratész a maga másféle stílusnemében csillogó és jólfésült, s inkább a gyakorlótér, semmint a valódi küzdelem követelményeihez idomulva szinte hajhássza az elbűvölő fordulatokat, egyébként teljes joggal, hiszen beszédeit nem a törvényszéknek, hanem a tanítványainak írta: fortélyos a kigondolásban, tántoríthatatlan a tisztességben, mondatai megszerkesztésében pedig annyira aggályos, hogy túlzott műgondja már szinte szemet szúr.

80. Nem gondolom, hogy egyedül ezek az erények azokban a szónokokban, akikről beszéltem, de ezek a legfőbbek; de azt sem gondolom, hogy a többi szónok jelentéktelen volt. Sőt, azt is elismerem, hogy a phaléroni Démétriosz is nagy tehetségű, kitűnő szónok, bár azt mondják róla, ő indította el a lejtőn az ékesszólást; de már csak azért is említésre méltó, mert szinte az utolsó attikai volt, akit még szónoknak lehet nevezni, Cicero pedig a közepes stílusban mindenki másnál többre tartotta.

81. Ki vitatná, hogy a filozófusok közül, akiktől M. Tullius saját állítása szerint szónoki tudásának javát merítette, Platón a legkiválóbb, akár éles elméjű okfejtéseit nézzük, akár szinte isteni, s csak Homéroszhoz fogható tehetségét az ékesszólásban. A próza nyelvén, melyet a görögök gyalogos stílusnak mondanak, olyannyira fölülemelkedik, hogy számomra úgy tetszik, nem is emberi szellem, hanem maga a delphoi jóshely istene ihlette.

82. Említsem-e Xenophón mesterkéletlen báját, melyet a legkörmönfontabb mesterkéltséggel sem lehet utolérni? Szavait mintha maguk a Gráciák formálták volna, méltán mondhatjuk rá, amit az ókomédia Periklészről tanúsít: ajkai között a meggyőzés istennője tartja lakását.

83. Kell-e szólnom Szókratész többi követőjének elegáns stílusáról? Vagy Arisztotelészről," akinél zavarba jövök, mert nem tudom eldönteni, vajon roppant tárgyi tudása, vagy műveinek tartalmi gazdagsága, vagy erőteljes és élvezetes stílusa, vagy éleslátó fölismerései, vagy témáinak sokfélesége szerzett-e neki nagyobb dicsőséget.

84. Theophrasztosz szavainak isteni ragyogása van, állítólag a nevét is innen kapta. A régi sztoikusok a szép stílusra nem sokat adtak, viszont az erkölcsi jót hirdették, másfelől pedig tanaik levezetésében és bizonyításában fölülmúlhatatlanok voltak; de mégis inkább mély gondolkodók, mintsem nagyszerű szónokok, amire egyáltalán nem is törekedtek.


A római szerzők kritikai áttekintése

85. Ugyanezt a sorrendet kell követnünk a római íróknál is. Vagyis miként a görögöknél Homérosztól, nálunk Vergiliustól a legszerencsésebb elindulni, aki az epikus műfajban Homéroszt minden görög és hazai költőnél jobban megközelítette.

86. Hadd idézzem itt Domitius Afer szavait: mikor fiatal koromban megkérdeztem tőle, szerinte ki érte el leginkább Homérosz színvonalát, azt felelte, hogy Vergilius a második, de közelebb áll az elsőhöz, mint a harmadikhoz. És Herculesre, ha meg is kell hátrálnunk Homérosz emberfölötti és halhatatlan lángelméje előtt, Vergilius mégiscsak nagyobb műgonddal dolgozik, annál inkább, mert neki nehezebb feladattal kellett megbirkóznia, s ha a homéroszi mű némely magaslatát nem is érjük el, az egyenletes művészi színvonallal talán törleszthetünk valamit. A többiek messze lemaradva következnek.

87. Mert Macert és Lucretiust érdemes ugyan elolvasni, de nem mintha a kifejezőkészség fejlesztésében, mely az ékesszólás lényege, sokat segítenének; a maga tárgyában mindkettő jó ízléssel ír, de az előbbi hétköznapias, a másik nehéz. Atacinus Varro idegen mű fordításával tette magát nevezetessé: műve korántsem lebecsülendő, a beszédkészség gyarapításához viszont szókincse túlontúl szegényes.

88. Enniushoz olyan áhítattal közelítsünk, mint ősrégi, szent ligetekhez, ahol a százados, rengeteg tölgyek már nem annyira szépségükkel nyűgöznek le, inkább vallásos érzéseket ébresztenek bennünk. Más költők közelebb állnak hozzánk, és a mi célunknak is jobban megfelelnek. Ovidius még heroikus tárgyú műveiben is pajzán, s túlságosan is szerelmes saját tehetségébe, egyes részletei azonban elismerésre méltók.

89. Cornelius Severus jobban ért a versfaragáshoz, mint a költészethez, mégis, mint mondták róla, ha a szicíliai háborúról szóló eposzát végig az első ének színvonalán írta volna meg, joggal követelhetné magának a második helyet. Serranus kiteljesedését korai halála derékba törte, pedig serdülőkori művei kivételes tehetséget ígértek, s korához képest bámulatos, mennyire törekszik eltalálni a megfelelő hangnemet.

90. Sokat veszítettünk a minap Valerius Flaccus halálával. Saleius Bassus szenvedélyes erejű költői tehetség volt, de az érett kor kiforrottságát ő sem érhette meg. Rabirius és Pedo műveit is megéri elolvasni, ha éppen nincs más dolgunk. Lucanust tüzes indulatok fűtik, szentenciái ragyogóak, s hogy a véleményem ne rejtsem véka alá: inkább a szónok, mintsem a költő számára követendő példa.

91. Csak őket említern név szerint, mert Germanicus Augustust megkezdett irodalmi munkásságától elvonta a tartományok gondja, s az istenek is nagyobb dolgokra szánták annál, hogy a költők fejedelme legyen. Pedig van-e az ő műveinél, melyeket ifjúkorában, a hatalomról lemondva, visszavonultan írt, fenségesebb, tudósabb, vagy akármely tekintetben tökéletesebb? Ki tudná jobban megénekelni a háborúkat nála, aki oly nagyon ért a hadviseléshez? Ki az, akit az irodalom oltalmazó istennői szívesebben hallgatnának? Meghitt istennője, Minerva kit avatna be mélyebben a művészet titkaiba?

92. Az eljövendő századok minderről hitelesebben fognak szólni; költői nagyságát most még elhomályosítja egyéb erényeinek ragyogása. Nekünk azonban, akik az irodalom szentélyében szolgálunk, talán megbocsátod, Caesar, ha nem hallgatjuk el ezt sem, s Vergiliust idézve mondjuk: „a szerény repkényt engedd odakúszni / homlokodon viruló diadalmi babérkoszorúdhoz".

93. Az elégiaköltészetben is álljuk a sarat a görögökkel: ebben a műfajban én Tibullust tartom a legcsiszoltabb és legjobb ízlésű költőnek. Vannak aztán, akiknek Propertius jobban tetszik. Ovidius mindkettőnél pajzánabb, miként Gallus nyersebb.
A szatíra viszont teljes egészében a mi alkotásunk: ebben a műfajban Lucilius szerzett elsőként nem mindennapi hírnevet, s még ma is vannak lelkes rajongói, akik habozás nélkül helyezik őt nemhogy minden szatíraíró, hanem egyenesen minden más költő fölé.

94. Én magam nem értek egyet sem velük, sem Horatiusszal, aki szerint Lucilius „sodra ... iszapos”, és akad nála „egynéhány sor, amit kitörölnél.” Hiszen bámulatosan művelt és elfogulatlan költő, ezért olyan harapós, s ezért nem fogy ki soha az élcelődésből. Horatius viszont sokkal csiszoltabb és letisztultabb, s talán nem a részrehajlás mondatja velem, hogy ő a legkiválóbb. Persius egyetlen könyvet írt, de azzal nagy és maradandó hírnevet szerzett magának. Ma is vannak a műfajnak híres művelői, nevüket emlegetni fogja az utókor.

95. A szatíra másik, régebbi válfaját, mely nem pusztán különféle versmértékek vegyítésén alapul, a legtanultabb római férfi, Terentius Varro művelte. Számtalan tudományos könyvet írt, nagy szakértője volt a latin nyelvnek, egyformán jártas a görög és római régiségekben, mindemellett nagyobb szolgálatot tett a tudománynak, mint az ékesszólásnak.

96. A iambosz önálló versformaként nem lett népszerű a rómaiak körében, inkább csak más versmértékekkel együtt használták: a vele járó maró gúny megvan Catullusnál, Bibaculusnál és Horatiusnál, ez utóbbinál a iambosz egy epódosszal váltakozik. Hanem lírikusaink közül szinte csak Horatiust érdemes olvasni: őt az ihlet egyre-másra magasba ragadja, derűs kedélyű és elbűvölő, alakzatai változatosak, szerencsésen merész a szóválasztásban. Ha valakit még mellé akarunk venni, az a nemrég elhunyt Caesius Bassus lehet, de a ma élő költők nála sokkal tehetségesebbek.

97. A régi tragédiaírók közül komoly gondolataik, súlyos szavaik, méltóságteljes jellemeik révén Accius és Pacuvius a leghíresebbek. Egyébként a csillogó stílus és az utolsó simítások hiánya nem annyira rájuk, inkább korukra jellemző fogyatékosság volt; mindenesetre Acciust erőteljesebbnek szokták tartani, míg Pacuviust műveltebbnek vélik azok, akik maguk is műveltek szeretnének lenni.

98. Varius Thyestese viszont fölveszi a versenyt bármelyik görög tragédiával. Ovidius Medeúja szerintem jól mutatja, mire lett volna képes ez az ember, ha tehetségének nem behódolni, hanem parancsolni akart volna. Azok közül, akiket személyesen ismertem, vitán fölül Pomponius Secundus a legjobb: az öregek nem tartották ugyan eléggé tragikusnak, de azt elismerték, hogy műveltsége és csiszoltsága elsőrangú.

99. A komédia terén csak sántikálunk a görögök után. Mondhatja Varro, Aelius Stilo nyomán, hogy a Múzsák Plautus" nyelvén szólalnának meg, ha latinul akarnának beszélni, egekig dicsérhetik Caeciliust1 a régiek, föltételezhetik Terentius műveiről, hogy valójában Scipio Africanus írta őket (melyek ebben a műfajban mégiscsak a legválasztékosabbak, s még bájosabbak volnának, ha végig megtartanák a jambikus trimetert), halovány árnyékai vagyunk csak a görög komédiának, s úgy látom, maga a latin nyelv alkalmatlan azon bűbáj visszaadására, mely egyedül az attikaiak sajátja, mert hiszen maguk a görögök sem tudták ezt utolérni egyetlen más nyelvjárásban sem. A római tárgyú vígjátékban kiemelkedő Afranius: csak ne csúfította volna el darabjait az ocsmány fiúszerelemmel, saját ferde hajlamait is elárulva.

101. A történetírásban viszont nem maradunk le a görögök mögött. Sallustiust bátran Thuküdidész mellé merném állítani, s Hérodotosz sem vehetné zokon, hogy vele egyenrangúnak tartjuk azt a Titus Liviust, aki lebilincselő mesélő, áttetszően világos, a beszédek megformálásában elmondhatatlanul ékesszóló, hiszen ami elhangzik, az tökéletesen a helyzethez és a személyhez van szabva; az érzelmeket pedig, kivált a gyöngédebbeket egyetlen történetíró sem ábrázolta pontosabban, s ezzel még nem is mondtam sokat.

102. Így hát a Sallustiust halhatatlanná tevő sietős tömörséggel másféle írói erények birtokában vette föl a versenyt. Szerintem Servilius Nonianus fején találta a szöget, mikor úgy fogalmazott, hogy ők inkább egyenlők, mintsem hasonlók. Serviliust még én is hallgattam, ragyogó szellemű férfiú volt, gondolatokban gazdag, de a történetírás komolyságához illő, lényegre törő visszafogottság nem volt erős oldala.

103. A történetírók között is párját ritkító mestere volt viszont e méltóságteljes hangütésnek a nála nem sokkal idősebb Bassus Aufidius, kivált a germán háborúról szóló művében: minden tekintetben kiváló, de egynémely dologban alatta marad saját tehetségének.

104. Még él, s korunk dicsőségét gyarapítja az a férfi, aki méltó az eljövendő századok emlékezetére, akinek híre-neve fönn is fog maradni — manapság közismert. Méltán rajonganak sokan Cremutius zabolátlan szókimondásáért, még azután is, hogy megcsonkították művének azon részeit, melyek vesztét okozták: magasztos szellemét és merész gondolatait az is megőrizte, ami fönnmaradt. Vannak még más kitűnő írók is, de mi az egyes műfajokat csak végigkóstoljuk, nem a könyvtárakat forgatjuk föl.

105. Mármost leginkább szónokainkban van meg a képesség, hogy a latin nyelvű ékesszólást a göröggel egy színvonalon műveljék: én Cicerót habozás nélkül szembe merném állítani bármely göröggel. Tisztában vagyok vele, mekkora vihart idézek ezzel a fejemre, habár eszem ágában sincs, hogy őt e helyütt Démoszthenésszel összehasonlítsam, másrészt nem is volna sok értelme, mert úgy gondolom, mindenekelőtt Démoszthenészt kell olvasni, vagy még inkább kívülről megtanulni.

106. Véleményen szerint legtöbb erényük hasonló: a megtervezés, az elrendezés, a fölosztás, az előkészítés, a bizonyítás, egyszóval minden, ami a kigondoláshoz tartozik. Némi különbség a kifejezésmódban mutatkozik: Démoszthenész tömörebb, Cicero gazdagabb, amaz rövidebbre fogja, ez hosszabbra nyújtja a mondatokat, az mindig pengeéles elméjével száll harcba, ez gyakran szavainak súlyával is, abból semmit sem lehet elvenni, ehhez semmit sem lehet hozzátenni, abban több a műgond, ebben több a természetesség.

107. Szellemesség és szánalomkeltés dolgában — az érzelmi hatás eléréséhez ez a kettő a legfontosabb — biztosan miénk a győzelem. Démoszthenészt talán megfosztották a hatásos zárszó fegyverétől hazájának törvényei, viszont más, az atticisták által csodált stíluseszközöktől bennünket foszt meg a latin nyelv másféle természete. Leveleik esetében, bár mindkettőtől maradtak fönn, szó sem lehet versenyről, dialógusokat pedig Démoszthenész nem is írt.

108. Annyiban mégis övé az elsőbbség, hogy egyrészt ő élt korábban, másrészt meg nem kicsiny mértékben ő tette Cicerót azzá, ami lett. Mert nekem úgy tűnik, hogy M. Tullius, miután szívvel-lélekkel a görögök utánzásának szentelte magát, tökéletesen megvalósította Démoszthenész nyelvi erejét, Platón gondolatgazdagságát, Iszókratész varázsát.

109. Sőt, nem pusztán arról van szó, hogy odaadó tanulással mindegyiket utolérte abban, amiben az a legkiválóbb volt, hanem a legtöbb, vagy inkább minden erényét saját halhatatlan lángeszének áldott gazdagságából merítette. Hiszen Pindarosszal szólva „nem esővizet gyűjt", hanem „tiszta kútforrásként zubog": a gondviselés ajándékaként született ő erre a világra, hogy benne az ékesszólás minden hatalma megnyilvánulhasson.

110. Kicsoda volna képes nála alaposabban tanítani, mélyebben megindítani? Beszélt-e valaha szónok nála lebilincselőbben? Olyan hatást tud kelteni, mintha azt is játszva érné el, amit úgy kell kicsikarnia. S mikor a bíró álláspontját elemi erejével megfordítja, az a benyomásunk, hogy nem ő sodorta magával, hanem az követte magától.

111. Minden egyes szava akkora tekintélyt kelt, hogy az ember röstell egyet nem érteni, s nem az ügyvéd buzgósága, hanem a tanú vagy a bíró szavahihetősége iránt ébreszt bizalmat, miközben mesterkéletlen természetességgel áradnak mindazon szónoki mesterfogások, melyeket megfeszített gyakorlással, egyenként is bajosan tudnánk utána csinálni, s a soha nem hallott szépségű beszéd mégis csodálatosan könnyednek tűnik.

112. Joggal mondták róla kortársai, hogy a törvényszék királya volt, az utókor pedig olyan tisztelettel adózott neki, hogy a Cicero név ma már nem egy embert, hanem magát az ékesszólást jelenti. Rá vessük hát szemünket, ő legyen a példaképünk, s az tudja magáról, hogy előre haladt, akinek Cicero nagyon tetszik.

113. Asinius Pollio roppant leleményes szónok, nagy, némelyek szerint túlságosan nagy műgonddal dolgozik, eléggé megfontolt és szellemes, de Cicero tündöklő és elbűvölő stílusától olyan távol esik, mintha száz évvel korábban élt volna. Messala viszont választékos és világos, beszédeiből is kitűnik előkelő származása, kifejezésbeli ereje azonban meglehetősen halovány.

114. Ha ellenben C. Caesar csak a fórumnak szentelte volna magát, a mieink közül senki mást sem lehetne Ciceróval egy napon említeni. Olyan átütő erő, olyan éles elme, olyan heves szenvedély jellemzi, hogy nyilvánvaló: egyazon lelkülettel mondta beszédeit s vívta háborúit, mindez mégis a stílus lefegyverző eleganciájával párosul, melyre különösen nagy gondja volt.

115. Caelius nagy tehetségű szónok, s kivált a vádbeszédei vallanak kifinomult ízlésre, megérdemelte volna, hogy józanabb belátása és hosszabb élete legyen. Tudok olyanokról, akik Calvust mindenkinél többre tartják, s olyanokról is, akik Ciceróval értenek egyet: túl szigorú volt önmagához, s ezzel stílusának friss erejét apasztotta, mégis ünnepélyes, súlyos, pallérozott, nemritkán szenvedélyes is. Egyébként az atticisták követője volt, igazságtalanul korán érte a halál, főként ha föltesszük, hogy később eszköztárát gyarapítani, nem pedig szűkíteni kívánta volna.

116. Servius Sulpicius is méltán szerzett fényes hírnevet három beszédével. Cassius Severusnál, ha kellő kritikával olvassuk, sok utánzásra érdemes dolgot találunk, s ha egyéb erényei mellett a megfelelő hangütésre és a komolyságra is ügyelt volna, a legjobbak közé kellene sorolnunk.

117. Hiszen kivételes tehetség, csípőssége és finom szellemessége bámulatos, csakhogy többször hagyatkozik az érzelmeire, mint a belátására. Másrészt bármilyen keserű is a humora, gyakran éppen ez a keserűség válik nála humorossá.

118. Sok kiváló szónok van még, hosszú volna mindet fölsorolni. Azok közül, akiket személyesen is ismertem, Domitius Afer és Iulius Africanus messze a legkitűnőbbek. Ha művészi szóválasztását és egyáltalán stílusát tekintjük, az előbbi a kiválóbb, nyugodt szívvel a régi nagyok mellé lehet állítani; az utóbbi szenvedélyesebb, de a szóválasztásban túlságosan aggályos, körmondatai gyakran terjengősek, s a metaforák halmozásában sem tud mértéket tartani.

119. A legújabb időkben is voltak nagyszerű tehetségek. Mert ott volt Trachalus, többnyire emelkedett és eléggé világos, olyan szónok, akinek elhiszik, hogy a legjobbat akarja, mindazonáltal élőszóban volt igazán hatásos. Senkit sem ismertem, akinek olyan szép hangja lett volna, kiejtésével a színpadon sem vallott volna szégyent, igen jó föllépésű férfi volt, egyszóval bőséggel megvolt benne minden külső adottság. Aztán Vibius Crispus is szabatos és tetszetős, született szórakoztató, mindenestre jobban ért a polgári, mint a törvényszéki perekhez.

120. Iulius Secundust kétségtelenül a leghíresebb szónokok között tartaná számon az utókor, ha élete hosszabbra lett volna szabva: meglévő erényei mellé kifejlesztette volna azokat is — hiszen már próbálgatta —, melyek hiányoztak belőle, hogy tudniillik sokkal harciasabb legyen, s a szép megformálás mellett a tartalomra is több gondot fordítson.

121. Hiszen még így is, hogy pályája félbeszakadt, helyet követel magának a jelentős szónokok között: olyan ékesen szól, olyan lefegyverző könnyedséggel fejti ki tárgyát, stílusa oly áttetsző, gördülékeny és tetszetős, oly találók átvitt értelemben használt szavai is, s még vakmerően merész fordulatai is oly kifejezők.

122. Akik majd utánunk írnak a szónokokról, bőséges tárgyat találnak a jogos dicsérethez azok személyében, akik manapság vannak erejük teljében, hiszen napjainkban a fórumot fényes tehetségek ékesítik. Nagyszerűen képzett ügyvédek veszik föl a versenyt a régiekkel, őket pedig tökéletességre törekvő, szorgalmas fiatalok követik és utánozzák.

123. Hátravannak még azok, akik filozófiai tárgyú műveket írtak: ennek a műfajnak vajmi kevés jó tollú írót adott a római irodalom. Tehát ismét M. Tulliust kell megemlítenünk, aki itt is, mint mindenütt, Platón versenytársának mutatkozik. Egészen kitűnő Brutus, sokkal jobban birkózik meg ezzel a föladattal, mint a szónoki beszédekkel: érezni lehet, hogy komolyan gondolja azt, amit mond.

124. Cornelius Celsus szép számú művet írt a Sextiusok nyomdokain haladva, nem minden ízlésesség és pallérozottság nélkül. A sztoikus tanokkal való ismerkedéshez jól használható Plautus, az epikureusok közül fölületes, de élvezhető szerző Catius.

125. Szándékosan nem szóltam eddig egyetlen irodalmi műfaj kapcsán sem Senecáról, mégpedig azon, rólam általánosan elterjedt hamis vélekedés miatt, mely szerint én őt elítélem, sőt, egyenesen gyűlölöm. Ezt a vádat azért olvasták a fejemre, mert arra törekedtem, hogy az elkorcsosult és százféle fogyatkozástól sorvadozó ékesszólást visszaszoktassam a szigorúbb mércéhez. Akkoriban pedig a fiatalok szinte kizárólag Senecát forgatták.

126. Nekem azonban eszem ágában sem volt teljesen háttérbe szorítani, azt viszont nem tűrhettem, hogy többre értékeljék a nála nagyobbaknál, akiket ő szakadatlan becsmérelt, mert tőlük eltérő stílusának tudatában nem remélhette, hogy tetszést arasson azoknál, akiknek ők tetszettek. Meg aztán a hívei jobban lelkesedtek érte, mint amennyire utánozni tudták, s éppúgy nem érték el az ő színvonalát, ahogy ő maga is elmaradt a régiek mögött.

127. Mert kívánatos lett volna, hogy utolérjék, vagy legalább megközelítsék ezt a férfit. De csakis a hibáiért rajongtak, mindenki ezeket igyekezett majmolni, már amennyire tehetségéből tellett: mikor aztán az ilyenek azzal hencegtek, hogy teljesen az ő stílusában szólnak, őt magát keverték rossz hírbe.

128. Pedig volt számos nagyszerű erénye is: élénk és sokoldalúan termékeny szellem, kivételes szorgalom, széleskörű műveltség, habár segítői, akiket egyes dolgok fölkutatásával megbízott, olykor-olykor tévútra vezették. Hiszen a tudományoknak szinte minden területével foglalkozott; beszédei, költeményei, levelei, dialógusai közismertek. Bölcselőnek kissé felületes, de az erkölcsi gyarlóságot rendületlenül üldözte. Művei tele vannak ragyogó gondolatokkal, sok mindent már csak erkölcsi mondanivalójáért is érdemes elolvasni tőle, stílusa viszont szinte velejéig romlott, s még ártalmasabbá teszi, hogy a benne hemzsegő hibák csábítók.

130. Az ember azt szeretné, bárcsak a saját tehetségével, de valaki más ízlésével alkotott volna: mert ha egynémely dolgot elvetett volna, ha a kificamodott stílusért nem bolondult volna annyira, ha nem imádott volna mindent, ami egyénieskedő, ha széttördelt mondataival nem aprózta volna el mondanivalója súlyát, akkor a művelt emberek egybehangzó dicsérete, nem pedig az iskolásfiúk lelkendezése övezné.

131. Azonban még így is ajánlatos olvasmány azoknak, akik a szigorúbb stílus tanulmányozásával ízlésüket eléggé megszilárdították, már csak azért is, hogy fejlesszék ítélőképességüket. Mert mint mondtam, sok minden elismerésre méltó benne, sok minden egyenesen csodálni való, csak ne feledjük elválasztani a búzát az ocsútól. Bár ő maga megtette volna: egy ekkora tehetség érdemes lett volna arra, hogy magasabbra törjön; de amit akart, elérte.



Simon L. Zoltán fordítása