logo

IX Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Hogyan írjunk

1. Ezek tehát a külső segédeszközök, melyekhez folyamodhatunk, azok között pedig, melyekre saját magunknak kell szert tennünk, a legvesződségesebb, de egyben messze a leghasznosabb is az írásbeli gyakorlat. Nem méltatlanul nevezi ezt M. Tullius a beszédkészség leghatékonyabb életre hívójának és tanítómesterének A szónokról szóló dialógusában, melyben e mondatot L. Crassus szájába adja, saját meggyőződését az ő tekintélyével támasztva alá."

2. Írni kell tehát, a lehető legnagyobb gonddal és a lehető legtöbbet. Mert ahogy a jól megszántott földben könnyebben kikel és dúsabban sarjad a vetés, a tanulmányokban való előrehaladás is bőségesebben és maradandóbb módon termi gyümölcseit, ha nem felületesen végezzük. E kitartó gyakorlatozás nélkül még a rögtönző készség is csak üres fecsegéshez, elkapkodott szavakhoz vezet.

3. Ez adja a gyökérzetet, a biztos alapokat, itt rejtőznek, mint egy titkos kincseskamrában, azok a javaink, melyekhez váratlan helyzetekben, mikor a szükség úgy hozza, hozzányúlhatunk. Mindennél előbbre való erőink gyarapítása, hogy a perek fáradalmait állni tudjuk, s ne merüljünk ki a megterheléstől.

4. Maga a természet is úgy akarta, hogy semmi, ami nagy, ne jöhessen létre gyorsan, hiszen éppen a legszebb alkotások elé gördített akadályokat, s még a születés törvényét is oly módon szabta meg, hogy a nagyobb élőlények több időt töltsenek az anyaméhben. De mivel a kérdés kettős: hogyan, kiváltképpen pedig miről célszerű fogalmazásokat készíteni, sorjában fogok haladni.

5. Kezdetben igen gondosan írjunk, még ha lassan megy is: keressük meg a legjobb megoldást, ne örvendezzünk annak, ami hirtelenjében eszünkbe jut, hanem ha valamit kitaláltunk, vessük latra, s ha jónak ítéltük, szedjük rendbe: a gondolatokat és a szavakat alaposan meg kell válogatnunk, s mindegyiket külön-külön mérlegre tennünk. Ezután jöhet a szórend megállapítása: mindenféle elrendezésben próbáljuk ki a mondat ritmusát, s ne úgy fogjuk föl, hogy minden szónak okvetlenül azt a helyet kell elfoglalnia, ahová elsőre kívánkozik.

6. Hogy ezt minél nagyobb műgonddal vihessük véghez, többször is át kell néznünk azt, amit utoljára írtunk. Azonkívül ugyanis, hogy ezáltal az elkészült részhez jobban illeszkedik az, amit hozzáírunk, újult erővel éled föl a fogalmazással járó bíbelődéstől megdermedt gondolati hév is, s a hátrálással teret nyerünk, hogy nekilendüljünk, miként a távolugrásnál látjuk: a versenyzők hátrálnak, hogy messzebbről iramodhassanak neki, s a határvonalig tartó távot gyors futással tehessék meg, amint a gerelyvetésnél is hátrafelé lendítjük a kart, s a nyíllövésnél is hátrafelé feszítjük az ideget.

7. Időnként azonban, mikor a széljárás kedvező, ki kell feszítenünk a vitorlákat, csak vigyázzunk, nehogy engedékenységünk tévútra vezessen bennünket: mert minden ötletünk tetszetősnek tűnik születése pillanatában, máskülönben meg sem írnánk. De azután olvassuk el újra kritikus szemmel is, és amit gyanús könnyedséggel vetettünk papírra, bíráljuk fölül.

8. Azt mondják, Sallustius így dolgozott, de maga a műve is fáradságos műgondról árulkodik. Variustól tudjuk, hogy Vergilius is csak igen kevés verssorral készült el naponta.

9. Természetesen a szónok helyzete más, ezért az ilyen lassú és aggályos munkát csak a kezdőktől követelem meg. Mert először azt kell megalapoznunk és elérnünk, hogy a lehető legjobban tudjunk fogalmazni: a gyorsaságot majd meghozza a gyakorlat. Idővel egyre könnyebben fogannak meg a gondolatok, s jutnak eszünkbe a hozzáillő szavak, magától kialakul a szavak összefűzése, minden elvégzi a maga dolgát, mint a szolgák egy jól megszervezett háztartásban.

10. A dolog lényege ez: gyors fogalmazással nem tanulunk meg jól fogalmazni, hanem a jó fogalmazás vezet el a gyors fogalmazáshoz. Akkor kell a legerősebben ellenállnunk, amikor e képesség már a birtokunkban van; legyünk óvatosak és zabolázzuk meg a vágtázó paripákat: nem fog ez hátráltatni bennünket, sokkal inkább ad új lendületet. Ellenben úgy gondolom, hogy akik az íróvesszőt már meglehetős biztonsággal forgatják, ne kössék gúzsba magukat a meddő önbírálat gyötrelmeivel.

11. Hogyan tudná ellátni közéleti feladatait az, aki egy perbeszéd minden egyes részének megírásába beleőszül? Márpedig vannak, akiknek semmi sem elég jó, mindent átdolgoznának, mindent másként mondanának, mint ahogy eszükbe jut; kishitűek, és cudarul bánnak saját tehetségükkel, mikor műgondnak hiszik azt, hogy saját magukat gátolják az írásban.

12. Nem egykönnyen tudnám megmondani, ki vét nagyobbat: akinek minden tetszik, amit leír, vagy akinek semmi sem tetszik. Ugyanis még tehetséges fiatalemberekkel is minduntalan megesik, hogy felőrli őket az igyekezet, és a szép stílus után határtalanul áhítozva némaságra kárhoztatják magukat. Eszembe jut erről a híres Iulius Secundus, kortársam, s mint ismeretes, meghitt barátom, aki bámulatos szavú szónok volt, egyszersmind végtelen műgonddal dolgozott. Nos, ő mesélte egyszer, mit mondott neki erről a nagybátyja.

13. Ez pedig Iulius Florus volt, vetélytárs nélküli szónok Galliában — mivel csak ott kezdte el a mesterséget gyakorolni —, de máskülönben is ritka ékesszóló ember, méltó a rokonához. Egy ízben észrevette, hogy az akkor még iskolás Secundus igencsak nekibúsult, s megkérdezte tőle, mire az a nagy homlokráncolás.

14. Az ifjú nem takargatta, hogy már harmadik napja küszködik a föladott fogalmazással, de még a bevezetést sem tudta elkezdeni, s nem is csak a mostani felsülése bántja, de a jövőt illetően is kétségbe van esve. Erre aztán Florus fölkacagott: „Csak nem jobban akarsz szónokolni, mint amennyire tőled telik?"

15. Így van ez: törekednünk kell arra, hogy a lehető legjobban szónokoljunk, de csak a képességeink határain belül, a fejlődéshez pedig szorgos munkára van szükség, nem elkeseredésre. Mármost az, hogy többet, egyszersmind gyorsabban tudjunk fogalmazni, nem egyedül a gyakorláson múlik — bár ez kétségkívül sokat számít —, hanem a megfontoláson is, persze csak akkor, ha nem hanyatt fekve bambulunk a mennyezetre, dünnyögéssel noszogatva a gondolatokat, és arra ácsingózva, hogy majd csak eszünkbe jut valami, hanem értelmes ember módjára átgondoljuk, mit kíván meg az adott ügy természete, mi illik az adott személyhez, a körülményekhez, a bíró lelkületéhez, s ezután látunk hozzá az íráshoz. Ily módon maga a természet mutatja meg, hogy miként fogjunk bele és hogyan folytassuk.

16. Hiszen többnyire egyértelmű dolgok ezek, s hacsak a szemünket be nem csukjuk, nagyon is szembeszökők, ezért még az iskolázatlanok vagy az egyszerű falusi emberek sem sokat morfondíroznak azon, hogyan fogjanak bele a mondanivalójukba. Annál jobban röstellheti magát, akit ebben éppen a képzettsége hátráltat. Ne gondoljuk tehát, hogy mindig az a legjobb, ami rejtve marad előttünk: akár meg is némulhatnánk, ha azt hinnénk, csak azt szabad mondanunk, amire nem találunk szavakat.

17. A másik véglet hibájába esnek azok, akik száguldó íróvesszővel rohannak végig tárgyukon, s a pillanat heves lendületének engedve rögtönözve fogalmaznak: ennek eredményét nevezik nyersanyagnak. Aztán átnézik és rendbe szedik azt, amit ömlesztve papírra vetettek; a szóválasztáson és a mondatritmuson lehet is javítani, de művük tartalmilag éppolyan vaktában összecsapott marad, mint korábban.

18. Célszerűbb tehát már eleve körültekintően nekilátni, s kezdettől fogva úgy dolgozni, hogy később csak simításokra, ne pedig teljes átdolgozásra legyen szükség. Mindemellett van úgy, hogy ihletett állapotba kerülünk, s ilyenkor a műgondnál majdnem mindig többet ér az alkotói hevület. Abból, ahogy az írásnak ezt a nemtörődöm fajtáját elítélem, elég világosan kiderül, mi a véleményem a tollbamondás divatos kedvteléséről.

19. Még ha sebtében fogalmazunk is, jut egy kis idő a gondolkodásra, hiszen a kezünk képtelen követni a gondolatok iramát, a gyorsíró viszont siettet bennünket, másrészt gyakorta szégyellünk előtte habozni, rostokolni, vagy valamin változtatni, mert félünk, hogy szemtanúja lesz gyengeségeinknek.

20. Mivel ilyenkor kizárólag arra törekszünk, hogy összefüggően beszéljünk, az lesz a vége, hogy nemcsak hevenyészett és vaktában odavetett, de néha oda nem illő fordulatok is kicsúsznak a szánkon, ami sem az írásban fogalmazók figyelme, sem a beszédet mondók lendülete mellett nem fordulhat elő. Ha viszont az, akinek diktálunk, lomhán ír, vagy nehézkes a fölfogása, kerékkötőnkké válik, lendületünket megakasztja, és amit fejben már kigondoltunk, szertefoszlik a gyorsíró piszmogása, időnként az ezzel kiváltott ingerültség hatására.

21. Aztán az önfeledtebb lelkiállapot kísérő jelenségei, melyek valahogy maguk is ösztökélik szellemünket, amilyen a hadonászás, a grimaszolás, a mellkasunkon és oldalunkon való dobolás, meg amiről Persius ír a sekélyes stílus kapcsán: az asztalt nem verjük, s nem rágjuk a körmünk — mindezek nevetségesek, ha nem magunkban vagyunk.

22. Hogy végre kimondjam a lényeget: senki sem vitathatja, hogy a fogalmazáshoz a magányos, vizslató szemektől védett hely és a néma csönd a legmegfelelőbb, s ha tollba mondunk valakinek, erről le kell mondanunk. De azért nem kell rögtön azokra hallgatni, akik azt hiszik, erre a célra az erdők és ligetek a legalkalmasabbak, mivel a szabad ég és a kies tájak lelkünket fennköltté, szellemünket ihletetté teszik.

23. Nekem legalább úgy tűnik, az efféle elvonultság inkább gyönyörűséges,1ó mintsem munkára serkentő. Hiszen ami gyönyörködtet, óhatatlanul elvonja figyelmünket a kitűzött feladatról. A lélek sem képes egyszerre több dolognak igazán átadni magát, s bárhová is tekintsen, eredeti célját veszíti szem elől.

24. Az erdők enyhet adó menedéke, a tovasiető folyó csobogása, a falombok között lengedező szellő, a madárcsicsergés, a távolba nyíló szabad kilátás mind magához vonzza figyelmünket, úgyhogy az ilyen élvezetek szerintem inkább szétszórttá, mintsem összeszedetté tesznek.

25. Okosabban járt el Démoszthenész, aki olyan búvóhelyre szokott elrejtőzni, ahová egy hang se szűrődött be, s ahonnan ki se lehetett látni, hogy a szem kalandozása ne térítse el munkájától a szellemet. Ezért a mécsvilágnál dolgozóknak eszményi háborítatlanságot nyújt az éjszaka csöndje, a bezárt szoba és a mécses egymagában lobogó világa.

26. Azonban minden szellemi tevékenységhez szükséges, a miénkhez pedig egyenesen elengedhetetlen a jó erőnlét, s ennek elsődleges föltétele, a mértékletes életvitel, hiszen azt a napszakot áldozzuk a legkeményebb munkára, melyet a természet nyugalomra és pihenésre rendelt. Tehát az éjszakából csak annyit szabad munkára fordítanunk, amennyi marad, ha már kialudtuk magunkat, vagy amennyi nem megy a pihenés rovására.

27. Mert a kimerültség is megnehezíti a gondos fogalmazást, meg aztán ha ráérünk, bőven elég a világos nappal: az kénytelen éjszaka dolgozni, aki nagyon elfoglalt. Mindenesetre a mécsvilág melletti munka, ha egészségesen és kipihenten látunk hozzá, a visszavonulás legjobb formája.

28. De bármennyire kívánatos is, nem mindig adatik meg a csönd, a visszavonulás és a lélek zavartalan nyugalma, ezért ha valami kis zaj támad, nem kell rögvest földhöz csapni az írótáblát, és azon siránkozni, hogy az egész napunk kárba veszett, hanem szembe kell szállni a kedvezőtlen körülményekkel, s gyakorlatot szerezni abban, hogy összeszedettséggel minden akadályt legyőzzünk: mert ha teljes figyelmünket a munkára összpontosítjuk, mindabból, ami a szemünket vagy a fülünket ostromolja, semmi sem hatol el a tudatunkig.

29. Nem esik-e meg gyakorta, hogy egy véletlenül fölmerülő gondolat hatására nem vesszük észre a szembejövőket, vagy letérünk az utunkról: ne volnánk képesek ugyanezt elérni, ha még akarjuk is? Nem szabad engednünk a lebzselésre csábító ürügyeknek. Mert ha úgy vélekedünk, hogy csak akkor szabad munkához látnunk, ha tökéletesen frissek vagyunk, ha a kedvünk felhőtlen, ha az égvilágon semmi más gondunk nincsen, mindig fogunk ürügyet találni a tétlenségre.

30. Ezért tudni kell a módját, hogyan merüljünk el gondolatainkban, ha a tömegben forgolódunk, ha úton vagyunk, sőt, ha éppen lakomán veszünk részt. Máskülönben mihez fogunk kezdeni, ha a fórum kellős közepén, ezerféle tárgyalás, perpatvar, innen-onnan fölcsapó üvöltözés közepette kell azon melegében összefüggő beszédet rögtönöznünk, ha még egy-egy apró részlet kiötléséhez is — amilyeneket csak úgy a viasztáblára szoktunk odavetni — teljes elszigeteltségre van szükségünk? Ezért szokott a magány nagy szerelmese, Démoszthenész a tengerpartnak azon a részén elmélkedni, ahol a legerősebb volt a hullámverés robaja: így szoktatta magát hozzá ahhoz, hogy ne rettenjen meg a népgyűlés morajlásától.

31. Nem szabad megfeledkeznünk egy-két apróságról sem — bár ha a tanulásról van szó, semmi sem lényegtelen: az a legjobb, ha viasztáblára írunk, mert ezen a legkönnyebb törölni, már ha gyenge látásunk nem szorít rá a pergamen használatára; ez a szemünket kíméli ugyan, de folyton meg kell állnunk, hogy az írónádat bemártsuk, ez pedig kezünk munkáját hátráltatja, gondolataink lendületét megtöri.

32. Bármelyiket használjuk is, az írással átellenben egy oldalt üresen kell hagyni, hogy legyen szabad helyünk a hozzátoldáshoz. Néha ugyanis éppen a helyszűke miatt nincs kedvünk belejavítani, vagy legalábbis az új ötletek közbeszúrásával összezavarjuk a már meglévő szöveget. De a túlzottan széles viasztáblákat sem ajánlanám: egy máskülönben igyekvő fiatalembernél azt tapasztaltam, hogy borzasztóan terjengős beszédeket ír, mert a sorokat számolgatva méretezi őket; hiába figyelmeztettem erre unos-untalan, semmit sem használt, végül azzal sikerült a hibát kiküszöbölnöm, hogy kicseréltem az írótáblát.

33. Üres helyet kell hagyni azon gondolataink följegyzésére is, melyek írás közben soron kívül szoktak eszünkbe jutni, vagyis nem azzal összefüggésben, amivel éppen foglalkozunk. Nemegyszer ugyanis a legragyogóbb ötletek rohannak meg bennünket, de nem lehet beleszőni abba, amit írunk, lejegyzésüket elodázni viszont nem tanácsos, mert hol szertefoszlanak, hol pedig, ha emlékezetünkbe akarjuk vésni, eredeti gondolatmenetünktől térítenek el bennünket, ezért legjobb, ha rögtön elraktározzuk őket.


Simon L. Zoltán fordítása