logo

IX Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Az utánzás

1. Tehát tőlük és más olvasásra érdemes szerzőktől kell a szókincset, a változatos alakzatokat, a szófűzés fortélyait megtanulnunk, majd pedig mindazon stílusbeli erényekre összpontosítanunk figyelmünket, melyek minta gyanánt szolgálhatnak. Bajosan lehetne ugyanis kétségbe vonni, hogy a művészet jelentős részben az utánzáson alapul. Mert igaz, hogy a kigondolás volt először, s ez a legfontosabb, de az is igaz, hogy amit egyszer jól kigondoltak, érdemes követni.

2. Az egész emberi életre érvényes elv ez: amit másoknál helyesnek látunk, magunk is szeretnénk utánuk csinálni. Így követik a gyerekek az előre megrajzolt betűk vonalait, hogy az írást begyakorolják, hasonlóképpen a zenészek a mester hangját, a festők az elődök műveit, a szántóvetők meg a gyakorlatban bevált művelési fortélyokat tartják követendő példának, egyszóval azt látjuk, hogy mindenféle mesterségben a meglévő mintaképhez igazodva tesszük meg az első lépéseket.

3. És Herkulesre, másként nem is lehet: vagy hasonlítunk a kiválókhoz, vagy különbözünk tőlük. A természet ritkán tesz bennünket hozzájuk hasonlóvá, annál gyakrabban az utánzás. Azonban éppen az, hogy mindenben könnyebb dolgunk van, mint azoknak volt, akiknek nem volt mit utánozniuk, kártékonnyá is válhat, ha nem elővigyázatosan és önálló ítélettel élünk vele.

4. Mindenekelőtt tehát szögezzük le: önmagában az utánzással nem sokra megyünk, már csak azért sem, mert tunya elmére vall beérni azzal, amit mások föltaláltak. Ugyan mi történt volna azokban az időkben, amikor még mintaképek nem léteztek, ha az emberek úgy vélekednek, hogy semmit sem szabad tenniük vagy elgondolniuk, csak olyat, amit már ismernek?

5. Bizony nem is találtak volna föl semmit. Miért volna vétek olyasmire rájönnünk, ami korábban nem volt? Ama régi, bárdolatlan embereket egyedül a velük született értelem sarkallta, hogy oly sok mindent alkossanak. Hát minket ne ösztönözzön a keresésre éppen az, hogy biztosan tudjuk: akik kerestek, találtak is?

6. És ha azok, akiknek mestere egyáltalán nem volt, oly gazdag örökséget hagytak az utókorra, mi mások eredményeit ne használjuk föl arra, hogy új dolgokat fedezzünk föl, hanem elégedjünk meg azzal, amit másoknak köszönhetünk? Miként holmi piktorok, akik nem törnek többre, mint hogy a festményeket le tudják másolni arányok és körvonalak szerint.

7. Nem kevésbé dicstelen dolog megelégedni annak elérésével, amit utánozunk. Mert ismétlem: hova jutottunk volna, ha senki sem szárnyalta volna túl a mesterét? A költészetben még mindig Livius Andronicusnál1 tartanánk, a történetírásban a pontifexek évkönyveinél; még ma is tutajjal evickélnénk a tengeren, és a festészet sem jelentene többet a testek napon vetett árnyékának körberajzolásánál.

8. Az összes mesterséget sorra vehetnénk: ma már egyik sem olyan, mint volt föltalálása idején, egyik sem rekedt meg kezdeti állapotában; még leginkább saját korunk terméketlenségét kárhoztathatjuk, hogy éppen manapság nem fejlődik semmi: de hogyan is fejlődhetne bármi pusztán az utánzástól?

9. Ha pedig szentségtörésnek számít az elődök eredményeihez hozzátenni, hogyan remélhetnénk, hogy tökéletes szónokok teremjenek? Hiszen még azok között sem találunk senkit, akiket mind a mai napig a legnagyobbakként tartunk számon, akinek művében egyet-mást ne hiányolnánk, vagy ne kifogásolnánk. De még azok is, akik nem törnek a legmagasabbra, jobban teszik, ha versengenek elődeikkel, mintsem hogy szolgai módon kövessék őket.

10. Mert aki arra törekszik, hogy első legyen, még ha nem előzi is meg versenytársát, esetleg utoléri. Azonban senki sem képes megelőzni azt, akiről úgy véli, mindenáron a nyomában kell maradnia, hiszen ha követünk valakit, óhatatlanul a háta mögött kullogunk. Tegyük hozzá: rendszerint könnyebb is valami többet alkotni, mint ugyanazt újból megcsinálni: a tökéletes hasonlóság elérése tudniillik roppant nehéz, s e tekintetben még a természet sem akkora mester, hogy az általa létrehozott, a megtévesztésig hasonlónak vagy teljesen egyformának tűnő dolgokat ne különböztetné meg valamilyen ismertetőjel.

11. Tegyük még hozzá azt is, hogy minden, ami valami máshoz hasonlít, alatta marad a másolt mintaképnek, miként az árnyék a testnek, a képmás az arcnak, a színészek alakoskodása a valódi érzelmeknek. Érvényes ez a szónoki beszédekre is. A mintaképül választott szónoklatokban ugyanis természetesség és igazi erő van, ellenben minden utánzás mesterkélt, és idegen akaratnak veti alá magát.

12. Emiatt van, hogy a declamatiók vértelenebbek és erőtlenebbek a szónoki beszédnél: ez utóbbiak tárgya a valóság, amazoké csak mímeli a valóságot. S végül tegyük még hozzá, hogy éppen a szónok legértékesebb erényei utánozhatatlanok: a tehetség, a találékonyság, a kifejezőerő, a tapasztalat, s mindaz, amit könyvekből megtanulni nem lehet.

13. Ezért aztán sokan azt hiszik, káprázatos módon utánozzák olvasmányaikat, ha mások beszédeiből néhány kifejezést vagy a szófűzés bizonyos verslábait kimazsolázzák. Holott a szavak idővel elavulnak vagy tért hódítanak — legbiztosabb útmutató ebben az élő nyelvhasználat —, azután nem is eleve jók vagy rosszak (hiszen önmagukban véve csak hangsorok), hanem attól függően, hogy megfelelő jelentésben és helyen használjuk-e őket, vagy ellenkezőleg, s a szófűzésnek összhangban kell állnia a tartalommal, másfelől pedig kellemesen változatosnak kell lennie.

14. Ennélfogva tanulmányaink e területén mindent a legnagyobb körültekintéssel kell mérlegelni. Először is azt, hogy mely szerzőket utánozzuk, fölösen vannak ugyanis, akik a legpocsékabb és legelfajzottabb stílusú írókhoz óhajtanak hasonlítani; azután azt, hogy a kiválasztott szerzőktől mit szeretnénk eltanulni.

15. Hiszen a nagy írók is követnek el hibákat, melyeket a hozzáértők kárhoztatnak bennük, s maguk is kölcsönösen egymás szemére hánynak; bárcsak a jó példákat utánzók annyival jobban beszélnének, amennyivel rosszabbul beszélnek a rossz példákat követők. De még azoknak, akik a hibák elkerüléséhez szükséges ítélőképességet már megszerezték, sem szabad beérniük azzal, hogy az adott szónoki erényt felszínesen adják vissza, s úgyszólván csak a bőrig, még jobban mondva azon apró képmásokig jussanak el, melyek Epikurosz szerint a testek felületéről áramlanak.

16. Azok szoktak így járni, akik nem mélyednek el alaposan a beszéd erényeinek vizsgálatában, hanem mintegy az első benyomás után mennek. Ezáltal pedig, még ha szerencsésre sikeredik is az utánzás, bár a szavak meg a ritmus nem sokban különböznek, a kifejezés és a kigondolás erejét meg sem közelítik. Sőt többnyire alacsonyabb színvonalra süllyednek, s az erényekhez igen közel eső hibákat veszik át. Így aztán a stílusuk nem ünnepélyes lesz, hanem dagályos, nem tömör, hanem aszott, nem bátor, hanem hebehurgya, nem pompás, hanem gusztustalan, nem zengzetes, hanem csengő-bongó, nem egyszerű, hanem pongyola.

17. Ezért aztán azok, akik borzasztó lompossággal valami zord és semmitmondó dolgot izzadtak ki magukból, azt hiszik, máris utolérték a régieket, akik képtelenek ízlésesen és szellemesen fogalmazni, atticistának nevezik magukat, akik érthetetlenek, mert mondataikat túlontúl kurtára szabják, Sallustiust meg Thuküdidészt vélik fölülmúlni, akik siralmasan unalmasak és sótlanok, úgy képzelik, Pollióval vetélkednek, a lomhák és hanyagok pedig, ha sikerül egy jó terjengős körmondatot összehozniuk, máris esküdöznek, hogy ezt Cicero is így mondta volna.

18. Ismertem olyanokat, akik abban tetszelegtek, hogy csodaszépen visszaadták ennek az isteni férfiúnak a stílusát azzal, hogy a mondat végére odabiggyesztettek egy esse videaturt. Elsődleges jelentőségű tehát, hogy világos fogalmunk legyen arról, mit akarunk utánozni, de tudnunk kell azt is, hogy az miért jó.

19. Azután mérjük föl, hogy mekkora teherrel tudunk megbirkózni. Mert némely dolgokat érdemes volna ugyan utánozni, de a tehetségünk vagy nem elegendő hozzá, vagy ellenszegül, mert másra termett. Akinek a finom stílushoz van érzéke, ne mindig a robusztus, nyers kifejezésmódot erőltesse, aki viszont energikus, de zabolátlan szellemű, a kifinomultságot hajhászva erejét veszti, s az áhított választékosságot mégsem éri el: mert semmi sem olyan kellemetlen, mint amikor durvának hat, amit gyengédnek szántunk.

20. Amikor a második könyvben a tanítómester feladatairól szóltam, úgy gondoltam, nem pusztán az egyéni rátermettséghez alkalmazkodva kell oktatnia minden egyes tanítványát, de gondoznia is kell az általa fölfedezett adottságokat, s amennyire lehetséges, beléjük plántálnia mindazt, ami hiányzik, másutt pedig javítania, alakítania kell, hiszen ő mások szellemének vezetője és formálója. Saját természetünket alakítani már nehezebb dolog.

21. De még az említett tanár sem fog vesződni ott — bármennyire törekedjék is egyébként, hogy hallgatói minden kívánatos erényben kiteljesedjenek —, ahol azt látja, hogy maga a természet szegül szembe vele. Vigyázzunk arra is — ezt a ballépést igen sokan elkövetik —, hogy a szónoki beszédben ne a költőket és a történetírókat, ez utóbbi műfajokban pedig ne a szónokokat és a declamatorokat véljük követendő példának.

22. Mindegyiknek megvan a rendeltetéséhez szabott saját törvénye, rá jellemző szépsége: a komédiát nem játsszák koturnusban, de a tragédiát sem bocskorban. Mindazonáltal az ékesszólás összes válfajában van valami közös, azt utánozzuk tehát, ami közös bennük.

23. Nem szoktak jól járni azok sem, akik csak egyféle stílusnemnek szentelik magukat, mert ha egyszer valamely szónok zordonsága megtetszett nekik, akkor sem tudnak tőle megszabadulni, amikor az ügy természete szelíd és oldott hangvételt kívánna meg. Ha viszont az egyszerű és nyájas stílusért rajonganak, a szigorú és komoly ügyek súlyával nem tudnak megbirkózni, holott nemcsak az egyes perbeszédek különböznek alapvetően egymástól, hanem a beszéd egyes részei is. Hol szelíden, hol zordan, hol hevesen, hol higgadtan kell szólnunk, az egyik részben tanító hangot kell megütnünk, a másikban az érzelmekre kell hatnunk, ezeknek a módszerei pedig élesen eltérők.

24. Nem tanácsolnám tehát, hogy elkötelezzük magunkat egyetlen példakép mellett, s csak őt kövessük tűzön-vízen át. A görögök között Démoszthenész messze a legtökéletesebb, itt-ott, néhány esetben mások mégis jobbak nála, jóllehet rendszerint ő a legjobb. De aki a leginkább méltó az utánzásra, nem egyes-egyedül méltó rá.

25. „Mit mondasz? Nem elegendő, ha minden tekintetben úgy beszélünk, mint M. Tullius?" Nekem bizony untig elegendő volna, már ha minden tekintetben utol tudnám őt érni. De vajon megártana-e, ha alkalomadtán Caesar átütő erejével, Caelius nyerseségével, Pollio műgondjával, Calvus éleslátásával is élni tudnánk?

26. Mert arról nem is szólva, hogy okos ember tőle telhetően mindenkitől igyekszik eltanulni a legjobbat, a feladat rendkívüli nehézsége miatt azok, akik egyetlen mintaképre összpontosítanak, még részleges sikert is nehezen érnek el, mivel egyetlen kiválasztott példakép művészetét minden ízében visszaadni csaknem emberfölötti feladat; kívánatos tehát több szónok erényeit szem előtt tartani, hogy egyiktől ezt, a másiktól azt a mesterfogást leshessük el, s a megfelelő helyen fölhasználhassuk.

27. Az utánzás pedig — ezt nem győzőm hangsúlyozni — nem csak a szavakon múlik. Azt kell megfigyelnünk, milyen találóan mutatják be ezek a férfiak a helyzeteket és jellemeket, milyen átgondoltan, milyen művészi szerkesztéssel építik föl a beszédet, miként állítanak mindent a győzelem szolgálatába, még azt is, amivel látszólag csak szórakoztatni akarnak; hogyan használják ki a bevezetőt, milyen fortélyosan és milyen fordulatosan mesélnek, milyen hatásosan bizonyítanak és cáfolnak, mekkora szakértelemmel ébresztik föl az érzelmek minden fajtáját, miként fordítják az ügy javára még a népszerűséget is, mely akkor igazán szép, ha magától jön, nem pedig akkor, ha kicsikarják. Valódi utánzás csak úgy lehetséges, ha mindezt átlátjuk.

28. S ha valaki ehhez még saját kútfőből is hozzá tud tenni oly módon, hogy a fogyatkozásokat helyrehozza, a fölöslegeset eltávolítja, akkor megleltük azt, akit kerestünk: a tökéletes szónokot. Ennek éppen napjainkban volna a legtöbb lehetősége arra, hogy megvalósítsa önmagát, amikor az ékesszólásnak sokkal több mintaképe áll rendelkezésünkre, mint amennyi megadatott azoknak, akik ma is a legnagyobb mintaképeknek számítanak. Hírnevüket ez is öregbíti majd, hogy ezt mondják róluk: fölülmúlták elődeiket, utódaikat pedig tanították.



Simon L. Zoltán fordítása