logo

IX Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Az írásbeli gyakorlatok fajai

1. Ezek után kézenfekvő rátérnünk arra, milyen írásbeli gyakorlatokat végezzenek azok, akik a hexiszre szeretnének szert tenni. Nem feladatunk itt annak kifejtése, hogy milyen témák kidolgozása ajánlatos, mi az, amivel elsőként kell foglalkoznunk, mi az, amivel másodsorban vagy később (ezt ugyanis már megtettük az első könyvben, ahol a gyermekek, s a másodikban, ahol a már biztosabb tudásúak tanmenetét állapítottuk meg), hanem jelenlegi tárgyunknak megfelelően arról szólunk, hogyan lehet gazdag szókincsre és kifejezőkészségre szert tenni.

2. Régi szónokaink a görögről latinra való fordítást tartották a legjobb módszernek. Ebben gyakorolta magát L. Crassus, miként Cicerónak A szónokról írott művében mondja magáról, de Cicero a maga nevében is lépten-nyomon ezt javasolja, sőt Platón és Xenophón egyes, gyakorlatképpen lefordított könyveit közzé is tette; így vélekedett Messala, aki számos beszédet átültetett ezen a módon, mi több, a Phrüné védelmében írott beszéd fordításával még Hüpereidész kifinomult stílusával is versenyre kelt, pedig ez egy rómainak ugyancsak nehéz feladat.

3. És az efféle gyakorlatok haszna valóban kézzelfogható. Hiszen a görög szerzőknél kimeríthetetlen tartalmi változatosságot találunk, az ékesszólást pedig páratlanul magas művészi színvonalra emelték: ha az ő műveiket fordítjuk, szabadon válogathatunk a legsikerültebb kifejezések között, hiszen a saját szavainkat használjuk. Ráadásul arra kényszerülünk, hogy sok és sokféle alakzatot gondoljunk ki — márpedig a szónoki mű szépsége leginkább ezeken múlik —, mivel a latin kifejezésmód legtöbbször eltér a görögtől.

4. De az is roppant hasznos, ha latin szövegeket dolgozunk át. Azt hiszem, a költemények esetében ezt senki sem vonja kétségbe — mint mondják, Sulpicius kizárólag ilyen gyakorlatokat végzett. A magasztos költői lelkület a szónoki beszédnek emelkedettséget kölcsönözhet, s a költői szabadsággal járó merészebb szóhasználat sem akadályozza meg, hogy ugyanazon tartalmat megfelelő szavakkal fejezzük ki. A költői gondolatok esetében is módunk van arra, hogy fölruházzuk őket a szónoki stílus erejével, az elhallgatásokat kitöltsük, a terjengősebb részeket szűkebbre szabjuk.

5. Mindenesetre azt szeretném, hogy a paraphraszisz ne puszta átfogalmazás185 legyen, hanem erőpróba és vetélkedés ugyanazon gondolati tartalom kifejezésében. Ezért nem értek egyet azokkal, akik ellenzik a latin nyelvű beszédek átdolgozását, mert szerintük bármit is próbálnánk másként mondani, az szükségszerűen csak rosszabb lehet, hiszen a legalkalmasabb kifejezést az adott szónok már fölhasználta. Nem kell ugyanis eleve kilátástalannak tartanunk, hogy a meglévőnél jobb megoldást találunk, másrészt az ékesszólást sem alkotta a természet oly meddőnek és szegényesnek, hogy egy gondolatot csak egyszer lehetne jól megfogalmazni.

6. Mert azt talán mégsem tételezhetjük föl, hogy míg a színészek taglejtése sokféleképpen alakíthatja ugyanazon szavak értelmét, az ékesszólás hatalma kisebb, s ha valamit egyszer szavakba öntöttek, abban a tárgyban többé semmit sem lehet mondani. De tegyük föl, hogy a mi változatunk nem lesz jobb az eredetinél, nem is vetekszik vele: még mindig közel áll hozzá.

7. Nem fordul-e elő velünk, hogy ugyanazt a dolgot kétszer vagy többször is elmondjuk, gyakran folytatólagosan? Vagy talán önmagunkkal vetélkedhetünk, másokkal nem? Mert ha a kifogástalan beszédnek csak egyféle módja volna, joggal gondolhatnánk, hogy elődeink eltorlaszolták előttünk az utat: valójában a lehetőségeknek se szeri se száma, s ugyanoda ezerféle úton lehet eljutni.

8. Megvan a maga varázsa a tömör stílusnak, és megvan a gazdagon áradónak; más értékei vannak a metaforáknak, megint mások a szó szerinti értelemben használt szavaknak, egyiket az alakzatokkal díszített beszéd ajánlja, másikat a mesterkéletlen. Végül az efféle gyakorlatok nehézsége önmagában is rendkívül hasznos. Mert mi mást jelent ez, mint a legnagyobb szerzők mélyreható megismerését? Hiszen nem felületes olvasgatással futjuk át műveiket, hanem a részleteket boncolgatva szükségképpen betekintést kapunk műhelytitkaikba, s erényeiket már csak azáltal is kitapasztaljuk, hogy képtelenek vagyunk őket utánozni.

9. Azonban nemcsak mások beszédeinek az átdolgozása hasznos, hanem az is, ha a sajátunkat dolgozzuk föl többféleképpen, oly módon, hogy tervszerűen kiválasztunk néhány gondolatot, s azokat minden elképzelhető formában megpróbáljuk kifejezni, miként ugyanazon viaszból is más és más alakokat szoktak gyúrni.

10. Véleményem szerint a legegyszerűbb témák kidolgozásával lehet a legnagyobb ügyességre szert tenni. Mert a személyek, jogi esetek, időbeli körülmények, helyszínek, szavak és tettek sokszínű változatosságával könnyen takarózik a gyenge tudású szónok: mindenfelől oly sokféle tárgy kínálkozik, hogy valamelyikbe csak bele tud kapaszkodni.

11. A valódi hozzáértés abban mutatkozik meg, hogy az eredendően sovány tárgyat ki tudjuk bontani, a jelentéktelent jelentőssé, a hasonlót változatossá, az elcsépeltet izgalmassá tudjuk tenni, s kevés dologról is sokat és tartalmasan tudunk beszélni. Rendkívül alkalmasak erre az általános érvényű vitatételek, melyeket, mint mondtuk, theszisznek neveznek — ezek kidolgozását Cicero még vezető államférfi korában is szorgalmasan gyakorolta.

12. Igen közel áll ehhez az ítéletek cáfolata vagy megerősítése. Mivel ugyanis minden ítélet egyfajta határozat és rendelkezés, nemcsak az ügyet, hanem a róla hozott ítéletet is vizsgálhatjuk. Ott vannak azután az általános érvek — tudjuk, hogy ilyeneket a szónokok is írtak.$ Aki az ilyen könnyen átlátható témákat, ahol elkalandozni sem lehet, gazdagon ki tudja fejteni, még inkább bővében lesz a mondanivalónak, ha számos kitérőt megengedő tárgyat fog taglalni, s bármilyen peres ügy hálás téma lesz számára.

13. Lényegében ugyanis minden ügy általános érvényű kérdéseken alapul. Mert mi a különbség, ha azt mondom: „Cornelius néptribunust vád alá kell helyezni, mivel törvénytervezetét nyilvánosságra hozta", vagy azt: „Sérül-e a közhivatal méltósága, ha a hivatalnok személyesen ismerteti a néppel saját törvényjavaslatát?" Vagy ha az kerül a bírák elé: „Jogosan ölte-e meg Milo Clodiust?", vagy ez: „Szabad-e megölni a gonosztevőt vagy az államra nézve veszedelmes embert akkor is, ha nem követett el gonosztettet?" Azután: „Tisztességes dolog volt-e Cato részéről, hogy Marciát átengedte Hortensiusnak?", vagy: „Illik-e ez egy jóravaló emberhez?" Emberekről ítélünk, de helyzetekről vitatkozunk.

14. A rétoriskolában szokásos declamatio, föltéve, hogy életszerű és nem üt el nagyon a valódi szónoklattól, nemcsak a növendék fejlődése alatt roppant hasznos, lévén, hogy a kigondolást és az anyag elrendezését egyaránt gyakoroltatja, hanem akkor is, amikor kiforrott szónokként már nevet szerzett magának a fórumon; ez a gyakorlat ugyanis, mint valami dús és egészséges étel, táplálja és virulóan elevenné teszi a beszédkészséget, s ha a kíméletlen küzdelmek szakadatlan sorában kimerült, új erőre kap tőle.

15. Ezért olykor a történetírás gazdag pompáját is stílusgyakorlataink részévé kell tennünk, s a dialógusok fesztelenségének örömét sem kell megtagadnunk magunktól. Sőt, az sem válik kárunkra, ha szórakozásból verseket faragunk, miként időről időre az atléták is elhagyják az edzések és az étkezés szigorúan megszabott rendjét, hogy pihengetéssel és ínycsiklandozóbb ételekkel frissítsék föl magukat.

16. Véleményem szerint M. Tullius éppen azért tudta az ékesszólást oly ragyogó fénybe borítani, mert az irodalmi stúdiumok e félreeső tájékaira is tett kiruccanásokat. Hiszen ha tárgyunkat kizárólag a jogi perpatvarokból merítenénk, szellemünk fénye elkerülhetetlenül megfakulna, tagjaink berozsdásodnának, még elménk éle is eltompulna a mindennapi marakodások közepette.

17. De amíg a közéleti küzdelmekben megedződött, mintegy a fórum katonájának számító szónok az ékesszólás kiadós táplálékától újjászületik és erőre kap, a fiataloknak nem ajánlatos a valóság e hamis másolatánál túl sokáig időzni, s annyira hozzászokni, hogy nehéz legyen tőlük elszakadni; nehogy az árnyképek világából kilépve — ahol kis híján megvénültek — visszariadjanak a valódi próbatételtől, mint a verőfényes nap világától.

18. Mesélik, így járt M. Porcius Latro is, a retorika első nagynevű tanára: az iskolában már óriási tekintélyt szerzett magának, de amikor a fórumon kellett volna beszédet mondania valamilyen ügyben, nekiállt rimánkodni, hogy helyezzék át az ülést a ba-silicába.195 A szabad égbolt annyira szokatlan volt neki, hogy azt lehetett hinni, egész szónoki tudománya a tető és a négy fal közé van zárva.

19. Ezért az ifjú, aki tanítóitól már alaposan megtanulta a kigondolás és az előadás elméletét — és ez nem vég nélküli munka, ha a tanárok tudnak és akarnak tanítani —, valamint némi gyakorlatra is szert tett, az őseinknél bevett szokás szerint szegődjön valamelyik szónok mellé, akit követhet, akit utánozhat: vegyen részt a lehető legtöbb bírósági tárgyaláson, legyen rendszeres szemlélője a küzdelemnek, melyre maga is készül.

20. Azután pedig dolgozzon ki írásban is peres ügyeket, akár olyanokat, melyeket meghallgatott, akár másokat, az a lényeg, hogy megtörtént esetek legyenek; foglalkozzék behatóan mindkét fél álláspontjával, s miként a gladiátoroknál látjuk, gyakorlatozzon éles fegyverekkel, mint Brutus — említettük már — Milo védőbeszédének esetében.196 Jobb módszer ez, mint régi szónoklatokra replikát írni, ahogyan Cestius tette Cicerónak ugyanezen Milo érdekében mondott védőbeszédével, hiszen egyedül a védőbeszédre hagyatkozva a másik fél álláspontjáról nem alkothatott megfelelő képet.

21. Gyorsabban érik meg hivatására azon ifjú, akitől tanára megköveteli, hogy szónoki gyakorlatait a lehető legéletszerűbben végezze, s minden témát teljes egészében dolgozzon föl; manapság a legkönnyebbeket és leghálásabbakat szokták kiválogatni. E második számú kívánalmam elé azonban bajosan leküzdhető akadályt gördít a tanítványok tömege, aztán az a szokás, hogy egy-egy kijelölt napra teszik az egész osztály meghallgatását, nem kevésbé az apák, akik abban a tévhitben élnek, hogy a declamatiók száma fontos, nem a minősége.

22. De mint az első könyvben, ha jól emlékszem, kifejtettem, a jó tanár egyrészt csak annyi tanítványt vállal, amennyivel elbír, másrészt gátat vet a parttalan fecsegésnek, hogy csak a vita tárgyáról mondjanak el mindent, ne pedig, mint némelyek szeretnék, mindent, amit az adott témáról egyáltalán lehetséges; azután vagy több napra osztja el a meghallgatásokat, lazítva az egy beszédre szánt idő szorosságán, vagy megengedi, hogy az anyagot bontsák föl részekre.

23. Többet ér egy tisztességesen megoldott feladat, mint ha sokba belefognak, és jószerével csak végigkóstolgatják őket. Ennek ugyanis az lesz a vége, hogy semmit sem a megfelelő helyen használnak, még a bevezetés szabályait sem tartják be, mert ifjonti hévvel az összes beszédrész minden csábos szóvirágát abba a részbe zsúfolják bele, amit éppen meg akarnak fogalmazni, s mivel közben attól félnek, hogy nem tudják folytatni, az előző részeket is összekuszálják.



Simon L. Zoltán fordítása