logo

IX Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A rögtönzés készségének megszerzése és megőrzése

1. Tanulmányaink legértékesebb gyümölcse, hosszú fáradozásunk legszebb jutalma a beszéd rögtönzésének készsége. Aki ennek nincs birtokában, ha szót fogad nekem, lemond a közéleti pályáról, s puszta írói tehetségét másutt kamatoztatja. Ugyanis aligha illik megbízható férfihoz az, hogy fölajánlja szolgálatait a közjó érdekében, aztán a legszorongatóbb szükség idején meghátráljon, mint az a kormányos, aki csak akkor tudja hajóját a kikötőbe menekíteni, amikor szelíd szellők fújnak.

2. Márpedig számtalanszor adódnak váratlan helyzetek, amikor késedelem nélkül föl kell lépnünk akár egy állami tisztvise-1ő, akár az ítélőszék előtt. S ha szorult helyzetbe kerülne, nem azt mondom, hogy valamely ártatlan polgár, de netán a szónok egy barátja vagy rokona, ő csak állna megnémulva, s míg a vádlott az ő menekvést jelentő szavaiért esedezne, mert azonnali segítsége híján rögvest végveszélybe is kerülne, ő egy kis haladékot kérne tőle, egy kis félrevonulást és csöndet, amíg míves szavait kikovácsolja, jó alaposan betanulja, s még a hangját és tüdejét is előkészíti a beszédre?

3. Ugyan miféle megfontolás alapján engedhetné meg magának egy szónok, hogy az előre nem látható eshetőségeket bármikor is kihagyja a számításból? Mi lesz vele, amikor vissza kell vágnia ellenfelének? A dolgok gyakran nem úgy alakulnak, ahogy elképzeltük, előre megírt válaszainkkal hoppon maradunk, hirtelen az egész ügymenet gyökeres fordulatot vesz. S ahogy a kormányosnak a viharos szelek rohamaihoz, úgy az ügyvédnek a per forgandóságához kell alkalmazkodnia.

4. Meg aztán mire jó a sok tollforgatás, az állandó olvasás, a tanulásba ölt rengeteg idő, ha később is ugyanazon nehézségekkel küszködünk, mint kezdő korunkban? Annak, aki ugyanazon bökkenőnél mindig fönnakad, valóban be kell ismernie, hogy korábbi fáradozásai hiábavalóak voltak. Egyáltalán nem amellett kardoskodom, hogy a szónok szívesebben válassza a rögtönzést, hanem hogy képes legyen rá. Ezt pedig legkönnyebben a következő módon érhetjük el.

5. Először is az okfejtés menetét kell tisztán látnunk: a futásnak sincs értelme, míg nem tudjuk, hová és milyen útvonalon kell eljutnunk. Nem elég, ha ismerjük a törvényszéki beszéd fölépítését és helyesen meg tudjuk állapítani a vizsgálati kérdések sorrendjét, jóllehet ezek különösen fontosak; tudni kell azt is, hogy az egyes részekben mi álljon az első, a második helyen, és azután, ezek ugyanis természetük szerint oly szorosan összefüggenek, hogy bármit is cserélünk föl vagy szakítunk ki, az egész összezavarodik.

6. Aki pedig módszeres okfejtés szerint beszél, a dolgok természetes rendjét követve halad. Ehhez igazodva még a kevéssé gyakorlott embereknek sem okoz semmiféle nehézséget összefüggően elbeszélni valamit. Azután tudnia kell, hogy mit melyik helyen keressen, nem szabad körbepislognia, sem pedig engednie, hogy oda nem tartozó gondolatok megzavarják, s nem szabad beszédét a tárgytól eltérő dolgok közbevetésével szétzilálnia, mintegy ide-oda ugrálva, de sehol meg nem állapodva. Végül legyen mértéktartó és célratörő, ami a beszéd tagolása nélkül nem lehetséges,

7. és ha legjobb tudása szerint mindent előadott, amit szándékozott, vegye észre, hogy mondanivalója végére érkezett.
Mindez az elméleti tudáson múlik, az viszont már a saját erőfeszítésünkön, hogy a javasolt módon elsőrangú kifejezéskincsre tegyünk szert, kitartó és lelkiismeretes stílusgyakorlattal olyan formaérzéket fejlesszünk ki, hogy az is az írásbeli kidolgozás benyomását keltse, amit sebtében rögtönözünk; hogy ha már sokat írtunk, sokat is szónokoljunk.

8. A könnyed kifejezőkészség elsősorban tapasztalat és gyakorlás dolga. Ha kis időre is abbahagyjuk, nemcsak addig lendületes beszédünk válik akadozóvá, de még a nyelvünk is elgémberedik és megbénul. Habár szükségünk van a szellem természetes elevenségére is, hogy beszéd közben már a soron következő mondatokat rendezhessük, s szavainkat készen várják az előre megfontolt és megformált gondolatok.

9. Mindazonáltal természetes adottság vagy elmélet aligha teheti képessé figyelmünket arra, hogy ennyi szerteágazó feladat között ossza meg magát: egyszerre ügyeljen a kigondolásra, az elrendezésre, a kifejezésmódra, a gondolatok és a szavak rendjére, arra, amiről éppen akkor beszél, amiről rögtön azután fog beszélni, s amit még ezen túl szem előtt kell tartania, emellett pedig még a hanghordozásra, a kiejtésre és a taglejtésre is vigyázzon.

10. A figyelemnek ugyanis messze elöl kell járnia, mintegy a gondolatokat maga előtt görgetve, s miközben egy részt elmondunk, a soron következőből ugyanannyit már elő is kell készítenünk, hogy míg beszédünk végére nem érünk, ne csak lépegessünk előre, hanem előre is tekintsünk, hacsak nem az a célunk, hogy akadozva és szaggatottan, dadogók módjára hebegjünk-habogjunk.

11. Mármost létezik egy, az értelemtől független készség, melyet a görögök alogosz tribének neveznek. Ennek segítségével írás közben száguld a kéz, olvasáskor a szem egész sorokat tekint át egyszerre a fordulópontokkal és az átmenetekkel együtt: mielőtt egy részt végigolvasott volna, már látja, mi következik utána. Ezen alapulnak a labdazsonglőrök és a bűvészek meghökkentő színpadi mutatványai. Azt hinnéd, az elhajított tárgyak maguktól pattannak vissza a kezükbe, s parancsnak engedelmeskedve szállnak a kijelölt helyre.

2. Ámde ez a készség csak akkor hoz hasznot, ha már megszereztük azt az elméleti képzettséget, melyről beszéltünk, hogy az is az értelem szolgálatában álljon, aminek az értelemhez önmagában véve nem sok köze van. Mert aki nem tagoltan, művészien, válogatott szókinccsel beszél, az én szememben nem is beszél, csak hőbörög.

13. De a megállás nélkül ömlő rögtönzött beszéd sem fog elámítani soha, hiszen látnunk kell, hogy ebben az egymással hajba kapó menyecskék is valósággal tobzódnak; jóllehet gyakorta megesik, hogy a rögtönzés sikerével szemben, ha azt az átszellemültség hevülete váltja ki, a műgond alulmarad.

14. A régi szónokok, miként Cicero mondja, ilyen esetekben isteni sugallatot emlegettek, pedig a magyarázat napnál is világosabb. A mélyen átélt érzelmek és a tárgyunkról frissen alkotott képzetek lankadatlan lendülettel sodornak magukkal, az írással járó piszmogás közben viszont elevenségüket elveszítik, s ha idejében meg nem ragadjuk őket, nyomtalanul elillannak. Ha ehhez még a szavakkal való áldatlan szöszmötölés is hozzáteszi a magáét, s az alkotás lendülete lépten-nyomon megtorpan, biztos, hogy a beszéd sodró ereje elvész, és bármily remekül sikerüljön is az egyes szavak megválasztása, nem kerek egésznek, hanem tákolmánynak fog tűnni.

15. Ezért meg kell ragadnunk a dolgokról alkotott képzeteket, melyeket, mint említettük, phantasziának mondanak, s mindent, amiről beszélni készülünk, a személyeket, a vitapontokat, a reményt, a félelmet magunk előtt kell látnunk, mélyen át kell élnünk: mert a szív és a képzelőerő tesz ékesszólóvá. Emiatt van, hogy még a beszédben járatlanok sem fogynak ki a szóból, ha egyszer az indulat tűzbe hozta őket.

16. Másrészt figyelmünket nem egyetlen, hanem egyszerre több dolog összefüggéseire kell irányítanunk, mintha egy nyílegyenes úton futtatnánk végig a szemünket: egyszerre szemléljük mindazt, ami rajta, meg azt, ami kétoldalt mellette van, s nemcsak az út végét látjuk, hanem a végéig mindent.
Ékesszólásra sarkall a megszégyenüléstől való félelem is. Meglepőnek tűnhet, hogy míg az íróvessző a magányt szereti, és megriad minden szemtanútól, a rögtönzött előadást úgy feltüzeli a közönség tolongása, mint a katonát a hadijelvények erdeje.

17. Hiszen a megszólalás kényszere rászorít bennünket arra, hogy szavakba öntsük a nehezebben kifejezhető gondolatokat is, a tetszeni vágyás pedig megsokszorozza a beszéd szerencsés lendületét. Olyannyira áhítozzuk a sikert mindenben, hogy még az ékesszólásnak is, mely önmagában is a legnagyobb gyönyörűséget hordozza, vonzerőt jelent a dicsőség és az elismerés tünékeny jutalma.

18. De tehetségében túlontúl bízva senki se ringassa magát abban a hitben, hogy minderre kezdőként azonmód szert tehet, hanem — ahogy az elmélkedés esetében is javasoltuk — a rögtönző készség fejlesztését is kicsiben kezdjük, s fokozatosan haladva vigyük tökélyre, mert másképpen, mint gyakorlással, sem megtanulni, sem megtartani nem lehet.

19. Egyébként olyan szintre kell eljutni, hogy az előre átgondolt beszéd már ne legyen föltétlenül jobb a rögtönzésnél, csak biztosabb; ezt a gyümölcsöző jártasságot sokan elérték, nemcsak a prózában, hanem a versírásban is, ahogyan Antipater Sidonius és Licinius Ar-chias.
Hitelt kell adnunk ugyanis Cicerónak, de nem mintha a mi korunkban ne lettek volna némelyek, vagy ne volnának ma is, akik képesek erre. Ezt a költői rögtönzést azonban nem annyira önmagában tartom elismerésre méltónak — hiszen nincsen gyakorlati haszna, és szükség sincsen rá —, hanem inkább a siker reményével kecsegtető példának tekintem, amely alkalmas azok buzdítására, akik szónoki pályára készülnek.

20. De soha ne bízzunk jártasságunkban annyira, hogy legalább egy kevés időt — erre majdnem mindig van lehetőség — ne szakítsunk beszédünk tárgyának áttekintésére. A törvényszéken és a fórumon ez mindig lehetséges, és nincs is senki, aki peres ügy vitelére vállalkoznék anélkül, hogy előbb kiismerte volna magát benne.

21. Egyes declamatorok kóros hivalkodása odáig fajul, hogy a tényállás meghallgatása után azon nyomban készek beszédet tartani, sőt ami már valóban teátrális ízléstelenség, fölkérnek valakit, hogy adja meg szónoklatuk első szavát. Hanem az ékesszólás is megcsúfolja azokat, akik csúfot űznek belőle, s akik az ostobák előtt akarnak tanultnak látszani, maguk válnak ostobává a tanultak szemében.

22. Ha valami vakvéletlen folytán mégis kénytelenek vagyunk azon hirtelenében föllépni, mozgékonyabb észjárásra lesz szükségünk, minden erőnkkel a tárgyra kell összpontosítanunk, s az adott alkalomra tekintettel engednünk kell valamennyit a választékos stílusból, ha már mindkettőre egyformán ügyelni nem áll módunkban. Ilyenkor haladékot is nyerhetünk a komótosabb kifejtéssel, valamint a megfontolt és tanakodó előadásmóddal, csak igyekezzünk olyan hatást kelteni, hogy éppen latolgatunk, nem pedig tétovázunk.

23. Ennyit tehetünk, amikor a szelektől hajtva úgy futunk ki a kikötőből, hogy a hajó fölszerelését még nem tudtuk előkészíteni: menet közben, egyenként feszítjük ki a vitorlákat, állítjuk be a kötélzetet, s kivárjuk, hogy a szél belekapjon. Jobb így cselekedni, mint rábízni magunkat az üres szavak zuhatagára, s engedni, hogy förgeteg módjára saját kénye-kedve szerint sodorjon magával.

24. Azonban nem kevesebb fáradságba kerül ennek a készségnek a megőrzése, mint a megszerzése. Mert az elmélet, ha egyszer fölfogtuk, nem kopik el, az íráskészség is csak a gyorsaságából veszít egy keveset, ha átmenetileg fölhagyunk vele; az állandó készenlét viszont, hogy bármikor nehézség nélkül szónokolhassunk, csak gyakorlással tartható fönn. Ennek legjobb módja, ha naponta beszélünk több hallgató jelenlétében, kivált olyanok előtt, akiknek az ítéletére sokat adunk, mert ritkaság az olyan ember, akinek önmaga előtt elegendő tekintélye van. De még az is jobb, ha magányosan beszélünk, mint ha egyáltalán nem beszélünk.

25. Van egy másik gyakorlat is, amikor beszédek egész anyagát gondoljuk végig csöndben (miközben mégis mintegy magunkban szónokolunk); erre bárhol és bármikor sort keríthetünk, ha éppen nincs más dolgunk, és bizonyos szempontból hasznosabb is az előzőnél: ugyanis gondosabban építjük föl a beszédünket, mint amannál, ahol félünk, hogy közben elveszítjük mondanivalónk fonalát. Más szempontból viszont az előző hasznosabb: fejleszti hangunk erejét, beszédkészségünket, valamint a taglejtésünket, mely már önmagában is képes, mint említettem, a szónokot tűzbe hozni, mert amikor karjával hadonászik, lábával dobbant, önmagát bátorítja, ahogyan a mondás szerint az oroszlánok is tenni szokták farkuk csapkodásával.

27. Azonban képeznünk kell magunkat mindig és mindenütt. Hiszen alig akad annyira zsúfolt napunk, hogy ne lehetne egy kis időt lopni a hasznos munkára — miként Cicero szerint Brutus is tette —, írásra, olvasásra vagy szónoklásra; C. Carbo még a tábori sátrában is szokott efféle szónoki gyakorlatokat végezni.

28. Nem hallgathatjuk el azt sem, amit ugyancsak Cicero tartott kívánatosnak: soha egyetlen szónoki megnyilatkozásunk se legyen pongyola; bárhol, bármikor beszélünk, az legyen a maga nemében tökéletes. Az írásbeli gyakorlatoknak mindenesetre soha nincs akkora jelentőségük, mint amikor sok rögtönözött beszédet tartunk. Ezáltal tudjuk ugyanis megőrizni mondanivalónk súlyát, a rutintól felszínessé vált szavaink ezáltal nyerik vissza mélységüket, ahogy a földművesek is lemetszik a szőlő felső gyökereit, melyek a tőkét a talaj felszíni rétegéhez kötik, hogy az alsó gyökerek mélyebbre ereszkedve megerősödhessenek.

29. S azt hiszem, ha mindkét gyakorlatot lelkiismeretesen és szorgalmasan végezzük, kölcsönösen javára válnak egymásnak: az írás hatására szabatosabban beszélünk, a beszéd hatására könnyebben fogalmazunk. Írni kell tehát, amikor csak lehet, ha nem lehet, elmélkedni kell, akinek pedig egyikre sincs érkezése, legalább arra készüljön föl, hogy szónokként ne keltsen olyan benyomást, mint akit sarokba szorítottak, védence pedig ne tűnhessék olyannak, mint akit benne hagytak a pácban.

30. Legtöbbször azonban azok a szónokok, akik sűrűn lépnek föl peres ügyekben, csak a föltétlenül szükséges részeket fogalmazzák meg írásban, és a bevezetést mindenképpen; a többit, amire otthon fölkészültek, gondolatban rögzítik, a váratlan helyzetekre pedig rögtönözve felelnek meg: így csinálta M. Tullius, miként följegyzéseiből kitűnik. De közkézen forognak más szónokok jegyzetei is: egy részükre véletlenül bukkantak rá olyan állapotban, ahogy az adott szónok a beszédre készülve összeállította, más részüket könyvekbe rendezték, mint azon perekét, melyekben Sulpicius Severus lépett föl, akitől három beszéd maradt ránk; ám ez utóbbi jegyzetek oly pedánsak, hogy véleményem szerint szerzőjük szeme előtt már az utókor lebegett, amikor megszerkesztette őket.

31. Cicero vázlatai viszont a pillanatnyi szükséglet szerint készültek, ezeket szabadosa, Tiro gyűjtötte össze. Nem azért mentegetem, mert rossznak gondolom őket, ellenkezőleg: hogy bámulatos voltukat még inkább kiemeljem. A szónoklásnak ebben a válfajában teljesen helyénvalónak tartom az efféle rövid jegyzeteket és vázlatos könyvecskéket, s az sem baj, ha beszéd közben kezünkben tartjuk, és bele-bele pillantunk.

32. Nincs ellenben ínyemre Laenas azon tanítása, hogy még az írásban kidolgozott beszédről is készítsünk fejezetekre bontott tartalmi kivonatot. Mert éppen az ebbe vetett bizalom vezet nemtörődömséghez a beszéd megtanulásában, a szónoklatot pedig szétszaggatja és idomtalanná teszi. Ami engem illet, úgy vélem, nincs is értelme írásba foglalni azt, amit nem szándékozunk fejből megtanulni, ugyanis ez esetben könnyen előfordulhat, hogy a kidolgozott vázlat gondolatainkat magához köti, s meggátol bennünket abban, hogy a kedvező pillanatokat kihasználjuk.

33. Ily módon elménk tanácstalanul vergődik a két lehetőség között, hiszen amit leírtunk, nem jut eszünkbe, újat meg nem tudunk kiötölni. Ámde az emlékezőképesség fejlesztésének a következő könyvben szántunk helyet, s ehhez a részhez nem is toldhatjuk hozzá, mert előbb más dolgokról kell szólnunk.



Simon L. Zoltán fordítása