logo

IX Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A gondolatok és a szavak bőségének megszerzése

1. De az ékesszólásnak ezek a szabályai, bármennyire szükségesek is az elméleti tudáshoz, a sikeres beszéd szempontjából nem sokat érnek, ha nem párosul velük az a szilárd készség, melyet a görögök hexisznek neveznek: hogy aztán ezt olvasással, írásbeli vagy szóbeli gyakorlatokkal lehet-e jobban fejleszteni, tudom, vitatni szokták. Ezt a kérdést nekünk is tüzetesebben kellene vizsgálnunk, ha ugyan ezen dolgok bármelyikével önmagában beérhetnénk.

2. Csakhogy oly szétbonthatatlanul össze vannak fonódva, hogy bármelyiket vennénk ki közülük, a többivel fölöslegesen vesződnénk. Mert szónoki tudásunk soha nem lesz biztos és erőteljes, ha a szorgalmas tollforgatástól meg nem izmosodik, viszont az olvasmányokból merített példák útmutatása nélkül ez a fáradozás is csak tétova botorkálás; de bármennyire jól értsen is valaki ahhoz, mit hogyan kell kifejeznie, ha szónoki tudományát nem készíti föl arra, hogy minden váratlan helyzetben ütőképes legyen, olyan lesz, mint aki eldugott kincseken gubbaszt.

3. Azonban nem minden elsődleges jelentőségű a szónoki képzésben, ami egyébként különösen szükséges. Mivel ugyanis a szónok hivatása az előadás, minden másnál előbbre való a beszéd: napnál világosabb az is, hogy ez a művészet innen ered, csak ezután következett az utánzás, s legutoljára a gondos írásbeli kidolgozás.

4. De miként a legmagasabb szintre eljutni csak az alapoktól kiindulva lehet, a munka előre haladtával egyre kisebb jelentősége lesz annak, amivel kezdtük. Csakhogy most nem arról beszélünk, hogyan kell szónokot nevelni (mert ezt már elég alaposan, vagy legalább a tőlünk telhető módon kifejtettük), hanem arról, hogy az atlétát, aki mesterétől már minden fogást megtanult, milyen gyakorlatokkal kell a versenyekre fölkészíteni. Vagyis azt a kezdő szónokot szeretnénk tanácsokkal ellátni, aki tárgyát már ki tudja gondolni, el tudja rendezni, érti a szavak megválasztásának és elhelyezésének módját: hogyan alkalmazhatja a lehető legjobban és a lehető legkönnyebben azt, amit megtanult.

5. Nem kétséges, mintegy fegyvertárat kell összeállítania, melyet bárhol, bármikor, ha a szükség úgy hozza, használni tud. Ez pedig a tárgyi tudás és a szókincs bőséges készletéből áll.

6. Míg azonban minden egyes ügy másféle tárgyi ismeretet igényel, vagy csak kevés ügy hasonlót, a szókincs megszerzése az összes helyzetre szól: ha minden egyes dolgot egyetlen szó jelölne, kevesebb gondunk volna velük, hiszen magukkal a dolgokkal rögtön együtt kínálkoznának a megfelelő szavak is. De mivel egyik a másiknál vagy találóbb, vagy tetszetősebb, vagy hatásosabb, vagy szebben csengő, a szónoknak nem pusztán ismernie kell mindegyiket, hanem készenlétben, hogy úgy mondjam, a keze ügyében kell őket tartania, hogy amikor beszéd közben fölmerülnek, könnyű legyen mérlegelni, és kiválasztani a legjobbakat.

7. Tudom, vannak olyanok, akik az azonos jelentésű szavakat be szokták magolni, hátha a sok közül valamelyik könnyebben eszükbe jut, másrészt pedig, ha esetleg egy szót már használtak, és kis idő múltán újból szükségük volna rá, a szóismétlés elkerülése végett másikat ránthassanak elő, mely ugyanazt jelenti. Ez azonban nemcsak gyerekes és hiábavaló buzgólkodás, de haszna is vajmi kevés van: az ilyen ember mindössze szavak rendezetlen tömkelegét hordja össze, hogy aztán válogatás nélkül csapjon le közülük arra, amelyik megközelítőleg jónak tűnik.

8. Nekünk azonban, mivelhogy nem a vásári kikiáltók pergő locsogását, hanem a beszéd hatásosságát tartjuk szem előtt, a szókinccsel együtt a helyes ítélőképességet is meg kell tanulnunk. Ezt pedig a legjobb művek olvasásával és hallgatásával érhetjük el. Ilyenformán munkálkodva ugyanis nemcsak az egyes tárgykörök szókincsét ismerjük meg, hanem azt is, hogy egy adott kifejezés használata mikor helyénvaló.

9. Hiszen a szónoki beszédben kis híján minden szónak megvan a maga szerepe — egynéhány kevésbé szemérmes kivételével. A iambosz és az ókomédia némelyik művelőjét persze a szabadszájúsága miatt is gyakran dicsérik, nekünk azonban elegendő, ha a saját feladatunkkal foglalkozunk. Minden szó, leszámítva az említetteket, a legkitűnőbb lehet a maga helyén: olykor bizony jól jönnek az alantasak és közönségesek is, mert amelyek a beszéd emelkedettebb részében vaskosnak hatnának, találók ott, ahol a tárgy megköveteli.

10. Hogy ezt tudjuk, s ne csupán a szavak jelentését, hanem alakjaikat és a szótagok mértékét is megismerjük, hogy azután bárhová helyezzük őket, a nekik megfelelő helyre kerüljenek, nos, ezt semmilyen más módon nem tudjuk elérni, csakis szakadatlan olvasással és szónoklatok hallgatásával, elvégre minden beszédet először fülünkkel fogunk föl. Ezért van az, hogy azok a csecsemők, akiket királyi parancsra néma dajkák neveltek föl a pusztaságban, még ha egy-két szót ki is tudtak nyögni, a beszéd képességének híjával voltak.

11. Mármost vannak olyan szavak, melyek különböző hangalakkal ugyanazt fejezik ki, úgyhogy jelentésük nem különbözik, s teljesen mindegy, melyiket használjuk: ilyen az ensis és a gladius (kard); mások viszont, bár egy meghatározott dolog tulajdonnevei, eredeti jelentésüket tropikósz5 használva mégis egyazon fogalomra (kard) vonatkoznak, mint a Ferrum (vas) és a mucro (hegy).

12. Hasonlóképpen a szó voltaképpeni értelmével visszaélve sicariusnakb nevezünk minden orgyilkost, bármilyen fegyverrel kövesse is el a gyilkosságot. Megint más fogalmakat több szóval írunk körül, például: et pressi copia lactis (sajt). Sok mindent pedig több kifejezés váltogatásával fejezünk ki: scio (tudom), non ignoro (nem ismeretlen számomra), vagy non me fogit, non me praeterit (nem kerüli el a figyelmemet), vagy quis nescit (ki nem tudja), vagy nemini dubium est (senki sem kételkedik benne).

13. De kölcsönvehetünk rokon értelmű szavakat is. Mert mindaz intellego, mind a sentio, mind a video gyakran ugyanazt jelenti, mint a scio. Az olvasás az efféle kifejezések roppant gazdaságával ajándékoz meg minket, mégpedig oly módon, hogy nemcsak ötletszerűen, hanem célszerűen is tudjuk használni őket.

14. Hiszen a fönt említett szavak sem mindig fedik egymást: míg a szellemi érzékelésről helyesen mondhatom, hogy video, a testi szemmel való látásra nem mondhatom azt, hogy intellego, s jóllehet a mucro jelenthet kardot, a gladius nem jelenthet kardhegyet.

15. Habár gazdag szókincs birtokába ezen a módon juthatunk, olvasnunk vagy beszédeket hallgatnunk nem pusztán emiatt szükséges. Ezek ugyanis a tankönyvek elméleti útmutatásainál is hathatósabb példákat kínálnak mindarra, amit mi tanítunk (ha már a tanuló eljutott oda, hogy a példákat tanári magyardzat nélkül megértse, és saját erejéből is kövesse), hiszen amit a tanár tanít, azt a szónok be is mutatja.

16. Azonban másfajta előnyökkel jár a beszédek hallgatása, s megint másfajtákkal az olvasás. A szónok már magával az élőbeszéd lendületével is lebilincsel, s érdeklődésünket nem az ügy közvetett leírásával, hanem az üggyel magával lobbantja lángra. Minden elevenen pereg le előttünk, minden, amiről a beszéd szól, újdonság gyanánt hat, s mindent oly feszült figyelemmel és izgalommal hallgatunk, mintha a szemünk láttára történne meg. S nemcsak a per forgandósága fojtja belénk a lélegzetet, hanem az ügyvédek vállalta kockázat is.

17. Azután ott van a szónok hanghordozása, megkapó és az adott helyzethez igazodó taglejtése, előadásmódja, mely a beszéd leghatékonyabb eszköze, egyszóval mindez egyformán tanulságos. Olvasás közben viszont megbízhatóbban ítélünk, amitől a szónoki előadás hallgatóját gyakran megfosztja személyes rokonszenve vagy a közönség hangos tetszésnyilvánítása.

18. Röstellünk ugyanis eltérő véleményen lenni, s valami öntudatlan szemérem meggátolja, hogy jobban bízzunk saját ítéletünkben, pedig a tömegnek nemritkán a gyatra szónoklat is tetszik, a bértapsolók meg azt is magasztalják, ami nem tetszik nekik.

19. De megesik ennek a fordítottja is: az elkorcsosult ízlés éppen a szónoki remeklést nem becsüli. Ilyen körülmények az olvasást nem befolyásolják: nem sodorja magával az élő előadás lendülete, s ha kételyt ébreszt bennünk valami, vagy egyet-mást jól meg akarunk jegyezni, többször is átnézhetjük. Tehát ismételjük át az olvasmányt és elmélkedjünk rajta; ahogyan az ennivalót is alaposan megrágjuk, és már-már folyékony állapotban nyeljük le, hogy az emésztést megkönnyítsük, az olvasmányt se nyersen, hanem sok ismétléssel megpuhítva, mintegy megrágva raktározzuk el emlékezetünkben, hogy később az utánzásnál fölhasználhassuk.

20. De hosszú ideig csakis a legjobb írókat szabad olvasni, akik a legkevésbé vezetik félre a rájuk hagyatkozót, őket viszont tüzetesen, majdnem az írás megkívánta aggodalmas figyelemmel kell áttanulmányozni, és nem is csupán részről részre haladva, hanem a már végigolvasott könyvet teljes egészében újra át kell venni, kivált a szónoki beszédet, melynek művészi értékeit a szerző sokszor szántszándékkal rejti el.

21. A szónok ugyanis gyakran csak előkészít valamit, színjátékot űz, csapdát állít, s a beszéd elején olyan dolgokat közöl, melyek rendeltetése csak a végén válik világossá. A maga helyén tehát kevésbé értékeljük, mert még fogalmunk sincs róla, miért mondta: ezért van szükség az ismétlésre, ha már az egész beszédet végigolvastuk.

22. Rendkívül hasznos megismerkedni a peres üggyel is, melyről a kezünkbe vett beszédek szólnak: hacsak módunk van rá, olvassuk el mindkét fél szónoklatát, például Démoszthenész" és Aiszkhinész" egymás ellen tartott beszédeit, vagy Servius Sulpiciusét" és Messaláét, ahol egyik védi, a másik vádolja Aufidiát, aztán Pollióét és Cassiusét Asprenas ügyében, és még számtalan hasonlót.

23. Még ha némely szónoklatok nem is egyformán ütik meg a mércét, a peres ügyben való tájékozódás érdekében jól tesszük, ha előkeressük, így a Cicero ellenfeleként föllépő Tubero vádbeszédeit Ligarius ellen, s Hortensius védőbeszédeit Verres mellett. Miért is ne? Már az is hasznos, ha tudjuk, hogyan kezelte ugyanazon jogi esetet az egyik és a másik szónok. Cicero házának ügyében beszélt Calidius is, Milo érdekében pedig Brutus is írt védőbeszédet, csak úgy ujjgyakorlatként, bár Cornelius Celsus tévesen úgy véli, hogy elő is adta.

24. Pollio és Messala is védte ugyanazokat a vádlottakat, s az én gyerekkoromban kézről kézre adták Domitius Afer, Crispus Passienus, Decimus Laelius nevezetes védőbeszédeit Volusenus Catulus ügyében.
De ne legyen az olvasó föltétlenül meggyőződve arról, hogy a híres írók művei minden ízükben tökéletesek. Merthogy olykor ők is megbotlanak, máskor meginognak a feladat súlya alatt, vagy saját tehetségük iránt való elragadtatásukban tetszelegnek, nem is mindig erőltetik meg magukat, néha pedig kimerülnek, hiszen Cicero is észrevette, hogy Démoszthenész elbóbiskol hébe-hóba, s Horatius úgyszintén, hogy néha bizony maga Homérosz is.

25. A legnagyobbak ők, mégis emberek, s azokkal, akik bármit, amit e remekíróknál találnak, a stílus törvényének tekintik, gyakran megesik, hogy a gyengébben sikerült részeket utánozzák (mert azt nem olyan nehéz), s ha a nagyok gyarlóságait ellesték, azt hiszik, máris szerfölött hasonlítanak rájuk.

26. Mindenesetre az ilyen kimagasló férfiakról szerényen és körültekintően kell véleményt alkotnunk, nehogy úgy járjunk, mint oly sokan: rosszallják azt, amit nem értenek. S ha már a tévedés ebben vagy abban úgyis kivédhetetlen, jobban szeretném, ha az olvasók mindent helyeselnének bennük, mintsem hogy sok mindent kárhoztassanak.

27. Módfölött javára válik a szónoknak — mondja Theophrasztosz — a költők olvasgatása, s ez a nézete méltán talált számos követőre. Hiszen tőlük tanulhatjuk meg a magasröptű gondolkodást, a fennkölt kifejezésmódot, az érzelmek mindenféle hullámzását, a hiteles jellemábrázolást, s ami különösen fontos, a hétköznapok közéleti harcaitól elfásult szellemünk teljesen felüdül az efféle élvezetes dolgoktól, ezért ajánlja Cicero is pihenésképpen a költői művek olvasását.

28. Mindazonáltal ne feledjük, hogy a szónok nem mehet mindenben a költők után: sem a szóhasználat szabadságában, sem a alakzatok tetszésszerű alkalmazásában; ez a műfaj az ábrázolás szolgálatában áll, amellett pedig, hogy egyedüli célja a gyönyörködtetés, s ezt hajszolja nemcsak valószerűtlen, de teljességgel hihetetlen témák kiötlésével is, még kiváltságos helyzetet is élvez, mivel a versmértékből adódó kötöttségek miatt a költő nem mindig használhatja a szavak szokásos alakját, s kénytelen az egyenes útról letérve az ékesszólás félreeső ösvényeit járni: nemcsak arra szorul rá, hogy egyes szavakat fölcseréljen, hanem hogy a szótagokat megnyújtsa, rövidítse, mondatbeli helyüket megváltoztassa, a szóelemeket egymástól elválassza; mi viszont állig fölfegyverkezve állunk a csatasorban, hogy súlyos ügyekben döntsünk, és kicsikarjuk a győzelmet.

30. Mindenesetre azt sem szeretném, ha fegyvereinket rozsda és szenny borítaná, hanem hogy rémítő fényben ragyogjanak, de úgy, mint a vas, mely szemet és lelket bénít, nem pedig úgy, mint az arany- és ezüstfegyverek, melyek a harcban semmit sem érnek, s inkább viselőjükre nézve jelentenek veszélyt.

31. A történetírás is bőséges és kellemes táplálékot nyújt a szónoknak, de ezt is úgy olvassuk, hogy közben ne feledjük: a legtöbb történetírói erényt a szónoknak nem tanácsos követnie. A történetírás ugyanis igen közel áll a költészethez, mondhatni prózában íródott költemény, melynek célja az elbeszélés, nem pedig a bizonyítás. Az egész mű úgy van megalkotva, hogy nem valamely ügy vagy pillanatnyi viszály tárgyalását, hanem az utókor emlékezetét és az író hírnevét szolgálja: ezért részint ritkább kifejezésekkel, részint merészebb alakzatokkal törekszik oldani az elbeszélés egyhangúságát.

32. Ennélfogva mi Sallustiusi1 híres tömörségével — jóllehet ráérő és vájt fülű olvasónak nincs is annál tökéletesebb — nem sokra megyünk az ezerféle gondtól terhelt és gyakran műveletlen bíró előtt, miként Livius tejfehér szóbősége sem mond eleget annak, aki nem a beszéd pompáját, hanem a szavahihetőségét firtatja.

33. Tegyük hozzá: M. Tullius szerint még Thuküdidész vagy Xenophón sem hasznavehető a szónok számára, pedig az előbbiről úgy tartja, hogy stílusa a „harci kürtök rivallását" idézi, az utóbbiról meg úgy vélekedik, hogy „ajkairól a Múzsák szóltak".
Mindemellett hellyel-közzel, az előadás kitérőiben élhetünk a történetírók fennköltségével, de jól jegyezzük meg, hogy a fő vitapontok tárgyalásakor nem az atléták látványosan dagadó izmaira, hanem a katonák inas karjaira van szükség, s az a cifra öltözet, melyben, mint mondják, a phaléroni Démétriosz föl szokott lépni, nem áll jól a fórum porában.

34. A történeti munkák olvasásából más haszon is származik, s bár nem tartozik jelenlegi tárgyunkhoz, talán ez a legfontosabb, nevezetesen az esetek és a példák ismerete. A szónoknak elsősorban ebből kell jól fölkészülnie, hogy ne kizárólag a peres fél tanúságtételére támaszkodhasson, hanem példái java részét a behatóan áttanulmányozott régiségből vehesse; ezek annál inkább beválnak, mert egyedül mentesek az elfogultságból származó rokonszenv vagy gyűlölet vádjától.

35. Arról pedig, hogy sok mindent a filozófusok olvasásából kell merítenünk, maguk a szónokok tehetnek, akik átengedték nekik szakterületük legnemesebb részét. Mert hiszen egyrészt az igazságosságot, az erkölcsi jót, a hasznosságot, meg mindezek ellentéteit, másrészt az isteni dolgokat leginkább ők tárgyalják és fejtegetik éles elmével, kitűnően fölkészítve a leendő szónokot a vitákra és a kihallgatásokra.

36. De itt is hasonló módon kell mérlegelnünk: bár azonos területen forgolódunk, nem árt észben tartanunk, hogy azért van némi különbség a per és a tudós disputa, a fórum és az előadóterem, az életszabályok tanítása és az életveszélyek vállalása között.



Simon L. Zoltán fordítása