logo

XV Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Miből áll az enthüméma, az epikheiréma, és hogyan lehet cáfolni őket

1. Nos enthümémának nevezik egyfelől magát az érvet, azaz a gondolatmenetet, amelyet valami más bizonyítására alkalmaznak, másfelől az érv nyelvi kifejezését. Ez utóbbi pedig, ahogy már említettem, kétféle lehet: következményen alapuló, amely kijelentésből és a tüstént hozzákapcsolt indoklásból áll; például ilyen a Ligarius védelmében című beszédben ez: „Akkor az ügy kétséges volt, mert mindkét fél mellett szólt valami, amit helyeselni lehetett; most azt kell jobbnak ítélnünk, amelyet az istenek is támogattak." Mert van indoklása és kijelentése, de nincs végkövetkeztetése. Ezért ez tökéletlen szillogizmus.

2. Az ellentéten alapuló pedig — egyesek csak ezt nevezik enthümé-mának —, sokkal erősebb bizonyítás. Ilyen található Cicero Milo védelmében tartott beszédében: „Tehát olyan ember halálának megbosszulóiként ültök itt, akinek nem akarnátok visszaadni életét, még ha erre képesnek is tartanátok magatokat."

3. Ezt olykor még halmozni is szokták, például ahogy ugyanez a szónok tette ugyanazon vádlott védelmében: „Akit tehát nem volt hajlandó megölni közérdekből, azt utóbb hajlandó lett volna néhány ember elégedetlensége miatt? Akit nem mert megölni jogosan, a maga helyén, a maga idején, azt habozás nélkül megölte jogalap nélkül, alkalmatlan helyen, rossz időpontban és a tulajdon fejét kockáztatva?"

4. A legjobbnak azonban az enthüméma azon fajtája látszik, amelyben az indoklás eltérő vagy ellentétes kijelentéshez kapcsolódik; ilyen Démoszthenészé: „Mert bizony nem kell azért felmentenünk téged a büntetés alól, mert azt utánoztad, amit korábban törvényellenesen elkövettek, sőt ellenkezőleg: annál inkább el kell ítélnünk. Mert ahogyan te sem tetted volna ezt a javaslatot, ha elítéltek volna közülük valakit, úgy ha téged majd elítélünk, más sem fog ilyen javaslatot tenni."

5. Az epikheirémának — bizonyos szerzők szerint — négy, öt, sőt hat része van. Cicero azt a véleményt képviseli, hogy legföljebb öt része van, mint főtétel, aztán annak indoklása, majd altétel és annak bizonyítása, az ötödik pedig a konklúzió. Mivel pedig olykor a főtétel nem szorul indoklásra, az altétel pedig bizonyításra, sőt néha még konklúzióra sincs szükség, azért négyes, hármas és kettős felosztású is lehet ez a következtetés.

6. Mindazonáltal nekem és a legtöbb szerzőnek úgy tűnik, hogy legföljebb három része van. Mert a dolgok természete megkívánja, hogy legyen valami, amire rákérdezünk, és amivel bizonyítjuk; ehhez járul a harmadik, mintegy a két előzmény egyezéséből. Így lesz az első a főtétel, a második az altétel, a harmadik pedig az összekapcsolás. Mert az első és a második rész bizonyítása és díszítése ugyanezen részekhez számíthatók, amelyekhez kapcsolódnak.

7. Idézzük csak Cicerótól az ötös felosztás példáját: „Jobban intézik azokat a dolgokat, amelyeket megfontoltan irányítanak, mint azokat, amelyeket megfontolás nélkül vezetnek. Ezt számítják első résznek. Azután úgy gondolják, hogy ezt különböző érvekkel és a lehető legnagyobb szóbőséggel bizonyítani kell." Én ezt az egészet indoklásával együtt egynek gondolom, mert ha az indoklás külön rész volna, mivel különböző indokok vannak, több részről lehetne beszélni.

8. Ezután közli az altételt: „Az összes dolgok közül semmit sem irányítanak jobban, mint az egész világot. Ennek a feltevésnek igazolására vezetik be azután a negyedik helyen a második bizonyítást. Erről ugyanazt mondom, mint az előbbiről.

9. „Az ötödik helyen hozzák a konklúziót, amely vagy csak azt közli, ami az összes részekből következik, ekképpen: A világot tehát megfontoltan irányítják; vagy ide egy helyre összevonja a főtételt és az altételt, és hozzájuk kapcsolja, hogy mi következik belőlük, így: Hogyha jobban intézik azokat a dolgokat amelyeket megfontoltan irányítanak, viszont az összes dolgok közül semmit sem irányítanak jobban, mint az egész világot, akkor a világot megfontoltan irányítják." Egyetértek ezzel.

10. A három részes epikheirémának, amelyet elfogadtunk, nem mindig ugyanaz a formája. Egyik formájában a konklúzió azonos lesz a főtétellel, például: „A lélek halhatatlan, mert ami önmagától mozog, halhatatlan; a lélek azonban önmagától mozog, a lélek tehát halhatatlan." Ez nemcsak egyedi érvelésekben fordul elő, hanem egész perekben is, ha egyszerűek, és vitás kérdésekben.

11 . Mert az efféléknek is van főtételük: „Szentségtörést követtél el," „Nem mindenki vétkes gyilkosságban, aki embert ölt;" azután indoklásuk (ez azonban perekben és vitás kérdésekben hosszabb, mint egyedi érvelésekben), azután pedig többnyire végső összegezéssel, vagy felsorolással vagy rövid konklúzióval tanúsítják eredményüket. Ebben a fajtában a főtétel kétséges, mert ez a vita tárgya.

12. A második fajta konklúzió nem azonos a főtétellel, de azonos értelme van: „A halálnak semmi köze hozzánk, mert ami feloldódott, nem érzékel; ami pedig nem érzékel, semmi köze hozzánk." A harmadik fajtában nem ugyanaz a főtétel, mint a konklúzió: „Minden élő jobb, mint az élettelen; de semmi sem jobb a világnál, a világ tehát élő." Itt úgy tűnhetik, hogy a főtétel hiányzik, mert a következtetést így is fölállíthattuk volna: „A világ élő, mert minden élő jobb, mint az élettelen" és így tovább.

13. Ezt a főtételt vagy elfogadjuk, mint a legutóbbi példában, vagy bizonyítanunk kell, például: „Aki boldog életet akar élni, annak filozofálnia kell," mert nem fogadják el. Márpedig a többi csak akkor következhet, ha az első részt bizonyítottuk. Továbbá olykor az altételt elfogadjuk, például: „de mindenki boldog életet akar élni," olykor azonban bizonyítani kell, például: „ami feloldódott, nem érzékel," mert kétséges, hogy a test föloldódása után a lélek halhatatlan-e, vagy egy bizonyos ideig fennmarad-e. Egyesek ezt altételnek hívják, mások indoklásnak.

14. Az epikheiréma pedig semmiben sem különbözik a szillogizmusoktól, kivéve azt, hogy ezeknek egyrészt több fajtájuk van, másrészt igazakból igazakra következtetnek, az epikheiréma használata viszont gyakrabban valószínűségekkel kapcsolatos. Ha ugyanis a vitás kérdéseket mindig elfogadott érvekkel lehetne bizonyítani, akkor aligha lenne szükség szónokra ezen a téren.

15. Mert miféle tehetségre van szükség ahhoz, hogy ezt mondd: „Enyém a vagyon, mert én vagyok a megboldogult egyetlen fia." Vagy: „Egyedül vagyok örökös, mivel a végrendelkező vagyonának birtoklását jogosan határozza meg a végrendelet szövege, tehát engem illet."

16. De amikor maga az indoklás kérdéses, bizonyossá kell tennünk azt, amivel megkíséreljük bizonyítani a bizonytalant. Ha például főtételként ezt mondanák: „nem vagy a fia", vagy „nem vagy a törvényes fia", vagy „nem az egyetlen fia vagy", továbbá: „nem vagy az örököse", vagy „nem érvényes a végrendelet", vagy „nem örökölhetsz", vagy „vannak társörököseid", akkor bizonyítanunk kell azt a jogunkat, amely miatt nekünk kell ítélni a vagyont.

17. De akkor van szükség végső összefoglalásra, amikor hosszabb indoklás esik közbe. Egyébként elég a főtétel és indoklása: „Fegyverzaj közepette ugyanis hallgatnak a törvények, és nem kívánják azt, hogy várjuk meg döntésüket. Aki várni akarna, azt hamarább érné utol jogtalan bántalom, mint bűnöst a törvény." Ezért mondták azt, hogy az az enthüméma, amely következményeken alapul, indokláshoz hasonlít.
Olykor azonban egyedi tételeket is helyesen alkalmazunk, mint az éppen imént idézett példában: „Fegyverzaj közepette hallgatnak a törvények;" és szabad az indoklással is kezdeni, azután pedig levonni a végkövetkeztetést, ahogyan ugyanott: „Hogyha a Tizenkéttáblás Törvények úgy rendelkeztek, hogy éjszaka a tolvajt minden körülmények között büntetlenül lehet megölni, nappal pedig csak abban az esetben, ha fegyverrel védekezik, akkor ki az, aki úgy gondolná, hogy a gyilkost meg kell büntetni, bárhogyan gyilkolta is meg a tolvajt?" Cicero még csavart is rajta egyet, és az indoklást visszahelyezte a harmadik helyre: „holott látja, hogy olykor maguk a törvények adnak kezünkbe kardot, hogy embert öljünk vele."

19. A részeket viszont határozott sorrendben közli itt: „Útonállót és rablót megölni hogyan lehetne jogtalan?" Ez a főtétel. „Mire való akkor kíséretünk, mire valók a kardjaink?" Ez az altétel. „Hiszen nyilvánvalóan nem is viselhetnénk őket, ha használatuk minden körülmények között tilos volna!" Ez az indoklásból és a főtételből levont konklúzió.

20. A bizonyítás ezen formájával háromféleképpen szállhatunk szembe, azaz minden részével. Mert vagy támadjuk a főtételt, vagy az altételt, vagy a konklúziót, olykor mindegyiket. A főtételt így támadjuk: „Jogosan öltem meg, mert életemre tört." A legelső kérdés Milo védelmében ez: „Láthatja-e a napvilágot az, aki maga bevallja, hogy embert ölt."

21. Az altételt meg lehet támadni mindazon módokon, amelyeket a cáfolásnál említettem. Az indoklás sohasem igaz, ha a főtétel nem igaz. Olykor igaz főtételnek hamis az indoklása, például: „Az erény jó" — ez igaz. Ha valaki ezt az indoklást fűzné hozzá: „mert gazdaggá tesz", az igaz főtételnek rossz lenne az indoklása.

22. A konklúziónak pedig vagy az igazságát vonjuk kétségbe, amikor másra következtet, mint ami az előzményekből következik, vagy azt mondjuk, hogy semmi köze az ügyhöz. Nem igaz a konklúzió ebben: „Az útonállót jogosan ölik meg, mert amikor ellenségként tör életedre, úgy kell védekezni ellene, mint ellenség ellen. Clodiust tehát mint ellenséget jogosan ölték meg." Nem szükségszerűen, mert még nem bizonyítottuk, hogy Clodius útonálló. De ahogyan igaz lehet a főtétel és az indoklás, és a konklúzió mégis hamis, úgy ha az előbbiek hamisak, a konklúzió sohasem igaz.


Szillogizmus és enthüméma

24. Az enthümémát egyesek retorikai szillogizmusnak, mások a szillogizmus részének nevezik, mert a szillogizmusnak mindenképpen van konklúziója és főtétele, és minden részével bizonyítja a tételét, az enthüméma viszont megelégszik azzal, ha megértik.

25. A szillogizmus ilyen: „Egyedül az erény jó, mert egyedül az a jó, amit senki sem használhat rosszra, ezért az erény jó." A következményen alapuló enthüméma: „Jó az erény, mert senki sem használhatja rosszra." És fordítva: „A pénz nem jó; mert amit rosszra lehet használni, az nem jó; a pénzt rosszra használhatja valaki; a pénz tehát nem jó." Az ellentéten alapuló enthüméma: „Vajon jó a pénz, ha valaki rosszra használhatja?"

26. Szillogizmus a formája a következőnek: „Ha az a pénz, amely ezüstből van verve, ezüst, akkor az az ember, aki minden ezüstjét örökül hagyta, örökül hagyta azt a pénzét is, amely ezüstből van verve; márpedig minden ezüstjét örökül hagyta, tehát a pénzét is, amely ezüstből van, örökül hagyta." Elég, ha a szónok ennyit mond: „Mivel minden ezüstjét örökül hagyta, a pénzét is örökül hagyta, amely ezüstből van."

27. Úgy vélem, befejeztem a misztériumokba beavatók feladatát, de maradt még helyem egy gyakorlati tanácsra. Mert ahogyan nem tartom tilosnak, hogy a beszédben olykor szillogizmust használjunk, úgy nem szeretném, ha az egész beszéd epikheirémákból és enthümémákból állna, vagy hemzsegne tőlük. Mert dialógushoz és dialektikus vitához lenne hasonló, nem pedig a mi feladatunkat ellátó folyamatos beszédhez, ezek ugyanis igencsak különböznek egymástól.

28. Azokban ugyanis tudósok környezetében keresik az igazságot, aprólékosabban és aggályosabban kutatnak mindent, és világos és elfogadott konklúziókhoz jutnak el, és mind a feltárás, mind a megítélés szerepét követelik maguknak; az egyiket topikának, a másikat kritikának hívják.

29. Nekünk mások megítélése céljából kell összeállítani beszédünket, és gyakrabban teljesen tanulatlanok, e tudományban járatlanok előtt kell beszélnünk, és ha nem vagyunk képesek gyönyörködtetni, magunkkal ragadni, és alkalomadtán bizonyos érzelmeket ébreszteni bennük, még az igaz és a jó ügyet sem tudjuk győzelemre vinni.

30. Az ékesszólás gazdag, mutatós és megszólító akar lenni. Ebből semmit sem ér el, ha merev konklúzióival és egy kaptafára szabott sűrű okoskodásaival szaggatottá válik; ha megvetést vált ki laposságával, és szinte gyűlöletet szolgai alázatosságával; ha fáraszt szószátyárságával, egyhangúságával pedig unalmat áraszt.

31. Ne keskeny ösvényeken járjon tehát, hanem szabad tereken, ne húzza össze magát vízvezetékekbe kényszerített források módjára, hanem áradjon, mint az egész völgyeket betöltő hatalmas folyamok, és ha olykor nem talál utat, törjön magának. Mert van-e szánalmasabb ennél a szabálynál, amely olyanná tesz bennünket, mint a kisgyerekek, akik előre rajzolt betűket másolnak, vagy (ahogyan a görögök mondják) görcsösen ragaszkodnak ahhoz a ruhadarabhoz, amelyet anyjuk adott rájuk: „tétel, konklúzió következményekből, ellentétekből?"

32. Hát nem lelkesít, nem nagyít a szónoklás? Nem tesz változatossá és fordulatossá ezerféle alakzattal, hogy úgy tűnjék: születnek, magából a természetből törnek elő a gondolatok, nem pedig előre gyártottak, amelyek mesterkéltségükkel gyanút ébresztenek, mert lépten-nyomon leleplezik kiagyalójukat? Egyáltalán, beszélt-e így valaha is szónok? Lám, magánál Démoszthenésznél mily ritkán találunk ilyesmit! Pedig hát a görögök jobban ragaszkodnak ezekhez (ez az egyetlen dolog, amit rosszabbul csinálnak, mint mi): láncszemenként kapcsolják össze őket, megbonthatatlan sorozatot alkotnak, biztos dolgokra következtetnek, bizonyítják az elfogadottakat, s azt állítják, hogy ebben a régieket követik. Ám ha megkérdezed tőlük, kiket, sohasem árulják el, hogy kit utánoznak. De az alakzatokat máshol fogom tárgyalni.

33. Most csak azt kell hozzátennem, hogy azokkal sem értek egyet, akik szerint az érveket, tisztán, világosan és tagoltan, de egyáltalán nem emelkedetten és ékesen kell előadni. Mert azt bizony én is elismerem, hogy az érveknek tagoltaknak és érthetőknek kell lenniük, és a kisebb ügyekben a stílus is és a szókészlet is tárgyszerű és közhasználatú legyen.

34. De ha nagyobb ügyről van szó, nem szabad megtagadni tőle az ékesség egyetlen fajtáját sem, kivéve azt, amelyik homályossá tenné. Mert hiszen maga a metafora is gyakran mennyi fényt áraszt! Ezért merészelik a jogászok is, pedig ők igen nagy gondot fordítanak a szavak tulajdonképpeni jelentésének megállapítására, azt mondani, hogy „a part” az, „ahol a hullám kijátssza magát." Azonkívül, minél taszítóbb valami természeténél fogva, annál inkább igényli, hogy minél több gyönyörűséggel megfűszerezzük. Mert az érvelés egyrészt kevésbé gyanús, ha jól leplezzük, másrészt a gyönyörűség erősíti hitelét a hallgatóságban. Feltéve persze, ha nem ez a véleményünk: Cicero rosszul tette, hogy efféléket mondott érvelésében: „Fegyverek között hallgatnak a törvények," „Olykor maguk a törvények adják kezünkbe a kardot." De mindezekben olyan mértéket kell tartanunk, hogy ékességül, ne pedig akadályul szolgáljanak.


Adamik Tamás fordítása