logo

XV Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Az érvforrások

20. Vizsgáljuk meg most az érvek forrásait,54 habár egyesek a fentebb említetteket is annak tekintik. Forrásoknak én nem a fényűzés, a házasságtörés és hasonlók elleni közhelyeket nevezem, ahogy manapság értelmezik, hanem az érvek lelőhelyeit, ahol rejtőzködnek, ahonnan elő kell őket keresni.

21. Mert amiképpen nem terem meg minden földön minden, és nem találsz meg egy adott madarat vagy vadat, ha nem tudod, hol tenyészik és hol tanyázik, továbbá bizonyos fajta halak a nyílt tengert kedvelik, mások a sziklás partvidékeket, mert éghajlat és partszakaszok tekintetében is különböznek, és nem foghatnál a mi tengerünkben sem tokhalat, sem papagájhalat, akképpen nem található minden érv mindenütt, ezért nem szabad mindenfelé keresnünk.

22. Különben sokat tévedünk, és minden erőfeszítés mellett is csak véletlenül találjuk meg azt, amit nem módszeresen keresünk. De ha tudjuk, hogy hol mi terem, amikor ehhez a helyhez érünk, könnyen meglátjuk azt, ami benne van.

23. Elsősorban tehát a személyből kell venni az érveket, mivel — ahogy fentebb mondtam — olyan a felosztás, hogy valamennyit erre a két részre osztjuk, dolgokra és személyekre. Ennek megfelelően az ok, az idő, a hely, az alkalom, az eszköz, a mód és a többi csak járulék. A személyekről azonban nem kell mindazt felsorolni, ami velük történt, ahogyan a legtöbben teszik, hanem csak azokat, amelyekből érvek meríthetők.

24. Ezek a következők: a származás, mert többnyire úgy tartják, hogy a gyerekek hasonlítanak szüleikre és őseikre, és nemritkán ez az oka annak, ha tisztességesen vagy becstelenül élnek; a nemzetiség, mert a népeknek megvannak a saját szokásaik, ezért ugyanaz nem egyformán valószínű a barbárok, a rómaiak és a görögök között; a haza, mert ugyanígy megvan a különbség az államok törvényei, szokásai és nézetei között; a nem, mert könnyebben hiszed el a rablógyilkosságot a férfiról, a méregkeverést a nőről; az életkor, mert más évekhez más jobban illik; a nevelés és képzés, mert számít az, hogy kik és hogyan tanították; testalkat, mert gyakran hozzák fel érvül a szépséget a bujaságra, az erőt az erőszakosságra, ezek ellenkezőit pedig az ellenkezők igazolására; az anyagi helyzet, mert nem ugyanaz a valószínű, a gazdag és a szegény, a sok rokonnal, baráttal és klienssel rendelkező, és az ezeknek híján levő ember esetében; a szociális helyzet is különbséget okoz, mert sok függ attól, hogy híres vagy ismeretlen, hivatalnok vagy magánember, apa vagy fiú, polgár vagy idegen, szabad vagy szolga, házas vagy nőtlen, vannak gyerekei vagy nincsenek; a jellem, ugyanis a kapzsiság, haragosság, irgalmasság, kegyetlenség, szigorúság és más hasonlók erősítik vagy gyengítik a hitelességet, ahogyan azt is vizsgáljuk, hogy életmódja fényűző, takarékos vagy fukar; a foglalkozás is, mert a földműves, az ügyvéd, a kereskedő, a katona, a hajós és az orvos, más és más hatást keltenek.

28. Arra is ügyelni kell, ki mire törekszik: gazdagnak akar látszani vagy ékesszólónak, igazságosnak vagy nagyhatalmúnak. Azt is nézni kell, hogy korábban mit tett és mit mondott, mert a múltból szokták megítélni a jelent. Ehhez hozzáveszik egyesek a lelkiállapotot is.

29. Ezen a lélek pillanatnyi indulatát akarják érteni, mint a haragot, a félelmet. A jelenre, a múltra és a jövőre vonatkozó terveket is, amelyek azonban szerintem, még ha személyekre vonatkoznak is, az érvek azon csoportjához tartoznak, amelyeket az ügyből merítünk, például bizonyos lelki irányultság, amely esetén azt vizsgáljuk, hogy barát vagy ellenség.

30. A nevet is a személyhez tartozónak szokták tekinteni. Noha szükségszerű, hogy az embernek legyen neve, érvként mégis ritkán használják, hacsak nem okkal adták az illetőnek, úgymint a Bölcs, a Nagy, a Kegyes nevet. Vagy maga a név adott alapot valamely döntéshez, mint Lentulusnak az összeesküvéshez, mert a Sibylla-könyvekben és a haruspexek jóslataiban azt a választ kapta, hogy három Corneliusra száll a hatalom, és azt hitte, hogy ő maga a harmadik Cornelius Sulla és Cinna után, mert ő is Cornelius volt.

31. De az sem valami szellemes, hogy Euripidésznél Eteoklész testvérének, Polüneikész-nek nevéből erkölcseire következtet. Mégis gyakran alkalmat ad az élcelődésre, amit Cicero Verres ellen nemegyszer ki is használt. Nagyjából ezek volnának a személlyel kapcsolatos érvek vagy hozzájuk hasonlók. Mert nem tudunk mindent fölsorolni sem itt, sem máshol, és beérjük azzal, hogy irányt mutatunk a tovább kutatóknak.

32. Most pedig rátérek a dolgokra. Közülük a cselekedetek kapcsolódnak leginkább a személyekhez, ezért először róluk kell beszélnünk. Bármi történik, rögtön azt kérdezik, miért, vagy azt, hol, mikor vagy hogyan, mi által következett be.

33. Először tehát megtörtént vagy jövőben megtörténő események okaiból vesszük az érveket. Anyagukat, amelyet egyesek hülének, mások dünamisznak neveznek, két főcsoportra, majd mindkettőt ismét négy alcsoportra osztják. Mert cselekedeteink indítéka rendszerint javak megszerzése, gyarapítása, megőrzése, használata vagy károk elkerülése, tőlük való megszabadulás, enyhítésük vagy elviselhetővé tételük. Tanácsadó beszédekben is a legtöbbet ezek nyomják a latban.

34. De a helyes tettek tisztességes indítékokból származnak, a gonoszak viszont hamisakból. Mert jó vagy rossz elképzelésekkel kezdődnek, belőlük pedig hibák keletkeznek, gonosz indulatok, mint a harag, a gyűlölet, az irigység, a kapzsiság, a remény, a nagyravágyás, a vakmerőség és más effélék. Néha még a véletlenek is közrejátszanak, például a részegség, a tudatlanság. Ezeket olykor enyhítő körülménynek tekintik, olykor meg éppen a bűnösség bizonyítékának, például ha valakire rábizonyítják, hogy miközben valakinek csapdát állított, tévedésből mást ölt meg.

35. Az indítékot egyébként nemcsak azért szokták megvizsgálni, hogy a vádakat bizonyítsák, hanem a védelem miatt is, amikor valaki azt állítja, hogy helyesen, azaz tisztességes okból cselekedett. Erről a harmadik könyvben bővebben beszéltünk.

36. Olykor a meghatározás kérdése is az okoktól függ: vajon zsarnokölő az, aki megölte a zsarnokot, mert az tetten érte őt házasságtörés közben? Vajon szentségtörő az, aki elveszi a templomban kifüggesztett fegyvereket, hogy az ellenséget kiűzze a városból? A helyből is meríthetünk érveket.

37. A bizonyítás hitele szempontjából nem közömbös, hogy a helyszín hegyes vagy sík, tengerparti vagy szárazföldi, be van vetve vagy műveletlen, népes vagy lakatlan, közeli vagy távoli, alkalmas a terv kivitelezésére vagy alkalmatlan. Láthatjuk, hogy ezt a körülményt milyen hevesen tárgyalja Cicero Milo érdekében tartott beszédében.

38. Ilyen és hasonló szempontok gyakrabban fordulnak elő a következtetésen alapuló ügyállásban, de olykor jogosságon alapuló ügyállásban is: magán- vagy nyilvános, felszentelt vagy profán, római vagy idegen terület? Ugyanígy személyre vonatkozóan is: tisztségviselő, családapa vagy idegen?

39. Ebből fakadnak az efféle vizsgálatok is: „Magánember pénzét vitted el, de mivel templomból loptad el, nem lopás, hanem szentségtörés." „Házasságtörőket öltél meg, amit a törvény megenged; de mivel bordélyházban, gyilkosság." „Testi sértést követtél el, de mivel tisztségviselő ellen, felségsértés vádjával kerülsz a bíróság elé."

40. De fordítva is: „Jogomban állt, mivel apja voltam és tisztségviselő."
De amíg ezek a tényállással kapcsolatos vitákban érvül szolgálnak, addig jogi vitákban újabb vizsgálatokhoz nyújtanak anyagot. Az ügy milyenségének el döntésére is gyakran befolyással van a hely, mert nem mindenhol szabad vagy illő ugyanaz, sőt attól is függ, melyik államban folynak az egyes vizsgálatok, hiszen szokásaik és törvényeik különböznek.

41. Arra is alkalmas, hogy rokonszenvet vagy ellenszenvet ébresszen. Például Aiax Ovidiusnál ezt mondja:

Juppiterre! E gályák
Rendje előtt perelünk, s ki velem mérkőzik— Ulixes!

Milo ellen pedig azt is felhozták, hogy Clodiust ősei síremlékénél ölték meg.

42. Tanácsadó beszédekben éppoly fontos a hely, mint az idő, amelyről a következőkben fogok szólni. Az időnek, amint ezt már egy másik helyen említettem, kétféle jelentése van: általános és különös. Az előbbi: „most, majd egyszer, Nagy Sándor alatt, amikor Trójánál harcoltak", azaz múlt, jelen, jövő. Az utóbbi egyrészt szabályos időszakokra vonatkozik, mint „nyáron, télen, éjjel, nappal", másrészt véletlenekre, mint „pestis idején, háborúban, lakomán". Némely latin szerzők úgy vélekedtek, hogy eléggé világos az, ha az általánost időnek, a sajátost pedig időknek nevezik. Mindkettő előfordul a tanácsadó és a bemutató beszédekben is, de leggyakrabban a törvényszékiben.

44. Mert jogi vitákat okoz, minőségi különbséget tesz világossá, következtetések levonásában is jelentős, amikor megdönthetetlen bizonyítékul szolgál, például ahogyan föntebb említettem, ha az aláíró a jegyzőkönyv kelte előtt meghalt, vagy ha azzal vádolnak valakit, hogy elkövette a tettet, amikor még csecsemő volt, vagy meg sem született.

45. Azonkívül könnyen lehet érvet meríteni a tettet megelőző, a vele egyidejű vagy az utána következő eseményekből. A megelőzőkből: „Halállal fenyegetted, éjnek idején távoztál, előtte keltél útra." A cselekedetek indítékai is a múltból valók.

46. Az egyidejűeket egyesek aprólékosabban osztották föl, mint szükséges lett volna. Azt, hogy „hang hallatszott" kapcsolatos időnek, azt, hogy „felkiáltottak," tapadó időnek nevezték. Utána következők effélék: „Elrejtőztél, elmenekültél; kék foltok és daganatok jelentek meg." A védő ugyanezeket a megkülönböztetéseket a vád hitelének gyengítésére használja fel.

47. Minden ténybeli és szóbeli bizonyításnak köze van az időhöz, mégpedig kétféleképpen. Olykor ugyanis azért történik valami, mert valami más fog történni utána, olykor meg azért, mert előtte már valami más történt. Például egy kerítés miatt vád alá helyezett férfi ellen, akinek szép felesége van, azt hozzák fel, hogy korábban egy házasságtörésért elítélt nőt vásárolt meg; egy tékozló apagyilkos ellen pedig azt, hogy ezt mondta az apjának: „Nem fogsz többé ócsárolni engem." Mert ő sem azért lett kerítő, mert azt a nőt megvásárolta, hanem azért vásárolta meg, mert kerítő volt; a fiú sem azért ölte meg az apját, mert így beszélt, hanem azért beszélt így, mert meg akarta ölni.

48. A véletlen pedig, amely szintén érvforrásul szolgál, kétségtelenül az utána következő időből nyer igazolást, de van egy jellegzetes sajátossága. Például, ha ezt mondanám: „Scipio nagyobb hadvezér volt, mint Hannibál; legyőzte Hannibált." „Jó kormányos; sohasem szenvedett hajótörést." „Jó földműves; bő termése volt." Vagy ellenkezőleg: „Költekező volt; elverte örökségét." „Botrányosan élt; mindenki gyűlöli."

49. Következtetésen alapuló ügyekben mindenféleképpen figyelembe kell venni a képességeket. Hihetőbb ugyanis, hogy több ember ölt meg kevesebbet; erősebbek a gyengébbeket; ébren lévők az alvókat; felkészültek a mit sem sejtőket. Ezek ellenkezői az ellenkező irányba hatnak.

50. Az efféle érveket tanácsadó ügyekben is alkalmazzuk, törvényszéki ügyekben pedig főleg ezt a két lehetőséget szoktuk nézni: akarta-e valaki, képes volt-e rá. Mert a reményből fakad az akarat is. Ez az alapja Cicero közismert következtetésének: „Clodius leselkedett Milóra, nem pedig Milo Clodiusra. Clodius markos rabszolgákkal volt, Milo asszonyokkal, az lóháton, ez szekéren, az tettre készen, ez köpenyébe burkolózva."

51. A képességhez hozzá lehet kapcsolni az eszközt; mert a képesség részévé válik az eszköztár is. Az eszközből olykor bűnjel lesz, például a holttestben talált dárdahegy. Ide tartozik a mód is, amelyet troposznak mondanak, és arra a kérdésre felel: hogyan történt valami. Hatással van a cselekmény minősítésére és a törvény értelmezésére is, ha például azt állítjuk, hogy a házasságtörőt nem volt szabad megmérgezni, de a következtetésekre is, például ha ezt mondanám: „jó szándékkal tette, ezért nyíltan; gonosz szándékkal, ezért csalárdul, éjszaka, elhagyatott helyen."

53. Minden olyan dologban pedig, amelyeknek hatását és természetét vizsgáljuk, és amelyeket a személyek és a jogesetet alkotó körülmények nélkül, önmagukban is szemlélhetünk, kétségkívül ismét három kérdést kell tisztáznunk: létezik-e, mi az és milyen. De mivel az érvek bizonyos forrásai mindezek számára közösek, és három fajtára nem oszthatók fel, ezért inkább adandó alkalommal fogok róluk beszélni.

54. Az érveket tehát meghatározásból vagy elhatárolásból vesszük; mert mindkét szót használják. Két formájuk van. Vagy előbb jön a meghatározás, s aztán kérdezzük, hogy erény-e; vagy egyszerűen azt kérdezzük, mi az erény. Ezt vagy egészében fogalmazzuk meg, például: „A retorika a jó beszéd tudománya," vagy részeivel, például: „A retorika a helyes feltárás, elrendezés és stílus tudománya, egybekapcsolva az erős emlékezőtehetséggel és a méltó előadás-móddal." Ezenkívül meghatározhatunk jelentéssel (mint a fentiekben) vagy etimológiával, például az assiduus a pénzadásról, a locuples a hely, a pecuniosus az állatok bőségéről. Úgy tűnik, hogy a meghatározáshoz a legszorosabban a nem, a faj, a különbség és a sajátosság tartozik; mindezekből merítenek érveket.

56. A nem alig képes a faj bizonyítására, de annál inkább cáfolására. Így azért mert fa, nem biztos, hogy platán, de az, ami nem fa, biztos, hogy nem platán. Es azért, mert erény, nem mindenképpen igazságosság, de ami nem erény, biztosan nem lehet igazságosság. [Ezért a nemtől el kell jutni a legalsó fajig. Így nem elég az, hogy „az ember élőlény", mert ez a neme; az sem, hogy „halandó," jóllehet faj, mert másokkal közös meghatározás. De ha azt adod hozzá, hogy „értelmes", semmi sem fog hiányozni ahhoz, hogy bemutasd, mi az, amire gondolsz.]

57. A faj viszont erősen bizonyítja a nemet, de gyengén cáfolja. Mert ami igazságosság, az erény is; ami nem igazságosság, még lehet erény, ha bátorság, állhatatosság, önuralom. A faj tehát sohasem zárja ki a nemet, hacsak nem távolítunk el minden fajt, amely a nembe tartozik, így: „Ami se nem halhatatlan, se nem halandó, az nem élőlény."

58. Ide tartoznak még a sajátosságok és a különbségek. A sajátosságok megerősítik a meghatározást, a különbségek föllazítják. A sajátosság vagy az, ami egyetlen egyedre jellemző, mint az emberre a beszéd és a nevetés, vagy az, ami jellemző rá, de nem kizárólagosan, mint a tűzre, hogy melegít. Továbbá ugyanazon dolognak több sajátossága is van, mint a tűznek, hogy melegít és világít. Így ha bármelyik sajátosság hiányzik, gyengíti a meghatározást, és ha bármelyik is megvan, nem erősíti meg mindjárt.

59. A leggyakrabban azonban azt kutatják, hogy minek mi a sajátossága, például ha valaki szófejtéssel azt mondaná, hogy „a zsarnokölő sajátossága az, hogy zsarnokot öl," tagadhatnánk azzal, hogy nem nevezik zsarnokölőnek a hóhért, pedig megöli a rábízott zsarnokot.

60. Sem azt, aki tudtán kívül vagy akarata ellenére ezt teszi. Ami pedig nem sajátosság, az különbség, ahogy más dolog rabszolgának lenni és szolgálni. Efféle kérdés az adósrabszolgák esetében szokott felmerülni; például: „A rabszolga, ha felszabadítják, szabados lesz, nem így az adósrabszolga." Es sok egyéb; ezekről máshol szólok." Azt is különbségnek hívják, amikor a nemet fajokra osztják, majd magát a fajt is fölosztják: élőlény nem; halandó faj; szárazföldi vagy kétlábú különbség. Ez ugyanis még nem sajátosság, de már elválasztja a vízitől és a négylábútól. Ez nem annyira az érvre vonatkozik, mint a meghatározás pontosítására.

62. Cicero elválasztja a nemet és a fajt (ezt formának is nevezi) a meghatározástól, és a viszonyhoz sorolja. Például ha az, akire ráhagyták az összes ezüstöt, az ezüstpénzt is követelné, a nemre hivatkozna. Ellenben ha a férj olyan nőre hagy örökséget, aki a háztartásában családanya volt, de ezt megtagadják tőle azon az alapon, hogy nem került férje hatalma alá, a fajra hivatkoznak, mert két formája van a házasságnak.

63. Azt is tanítja, hogy a meghatározásnak hasznára van a felosztás, amely különbözik a szétosztástól, mert ez az egész részekre osztását jelenti, amaz pedig a nem fajokra való osztását. A részek bizonytalanok, például „kiken alapszik az állam?", a fajták biztosak, például „hány fajta államforma van?" Háromról tudunk; az egyiket a nép, a másikat kevesek, a harmadikat egyetlen ember hatalma irányítja.

64. Cicero azonban nem ezeket a példákat alkalmazza, mivel Trebatiusnak ajánlotta művét, a jog területéről választott példákat; én érthetőbbeket hoztam. A sajátosságok a következtetésen alapuló ügyekben is szerepet játszanak. Például a derék embernek az a sajátossága, hogy helyesen cselekszik, a haragosnak az, hogy szóval és cselekedettel rosszat tesz. Elhisszük, hogy efféle cselekedeteket ők hajtanak végre, vagy fordítva. Mert ahogyan bizonyos tulajdonságok egyesekben megvannak, úgy másokból teljesen hiányoznak, ezért okfejtésünk, bár megfordítva, mégis ugyanaz. A felosztás egyaránt alkalmas bizonyításra és cáfolásra.

65. A bizonyításhoz olykor egy felosztás is elég, így: „Hogy polgár legyen valaki, vagy annak kell születnie, vagy azzá kell válnia." Mindkettőt cáfolni kell: „Se nem született polgárnak, se nem vált azzá."

66. De sokrétű is lehet; ez afféle érv, amely kirekesztésen alapszik, s ezáltal olykor az egész hamisnak bizonyul, olykor az bizonyul igaznak, ami hátramarad. Az egész hamis ilyen módon: „Azt állítod, hogy pénzt adtál kölcsön. Vagy magadnak volt, vagy kaptad valakitől, vagy találtad, vagy loptad. Ha neked nem volt, sem nem kaptad kölcsön — és így tovább —, akkor nem adtad kölcsön."

67. A hátramaradó ekképpen lesz igaz: „Ez a rabszolga, akit magadnak követelsz, vagy a házadban született, vagy vásároltad, vagy ajándékba kaptad, vagy örökölted, vagy zsákmányoltad, vagy másé. Végül, mivel az előzőket kirekesztetted, az marad hátra, hogy másé." Veszélyes és nagy gondosságot igényel ez a fajta, mert ha bármelyiket elmulasztod kirekeszteni, az egész érvelésed nevetségbe fullad.

68. Biztonságosabb az, ami Cicero Caecina érdekében tartott beszédében van, hogy ha nem ez a tett indoka, akkor micsoda. Ezzel ugyanis egyszerre kirekeszti valamennyit. Vagy amikor két ellentétes állítással hozakodunk elő, s elég, ha az egyiket bizonyítjuk, ahogyan Cicero tette: „Egy dolog biztos, s ezt még Cluentius legádázabb ellensége is megengedi: ha nyilvánvaló, hogy ezt a bíróságot megvesztegették, akkor vagy Habitus, vagy Oppianicus vesztegette meg.
Ha kimutatom, hogy nem Habitus volt, akkor Oppianicus bűnösségét bizonyítom, ha Oppianicusra bizonyítom rá, Habitust tisztázom." Olykor megadjuk az ellenfélnek azt a lehetőséget, hogy két olyan állítás közül válasszon, amelyek közül az egyik biztosan igaz; de bármelyiket választja is, árt saját ügyének. Ezt teszi Cicero Oppius védelmében: „Vajon akkor csavarták ki a tőrt a kezéből, amikor megtámadta Cottát, vagy amikor öngyilkosságot kísérelt meg? És Varenus védelmében: „Döntsétek el, hogy véletlenül kelt útra Varenus, vagy ennek biztatására és rábeszélésére." Majd mindkettőből a vádló ellen von le bizonyítékot.

70. Néha úgy állítjuk fel a kettős tételt, hogy bármelyiket fogadják is el, a végeredmény ugyanaz. Ez efféle: „Filozofálni kell, még ha nem is szabad filozofálni." Vagy ez a közismert mondás: „Minek az alakzat, ha megértik? Minek, ha nem értik meg?" És: „A kínpadon hazudik az is, aki képes elviselni a fájdalmat, s az is, aki nem képes."

71. Ahogy pedig három idő van, úgy a dolgok rendje is három mozzanat összekapcsolásából áll. Mindennek megvan ugyanis a kezdete, növekedése és végkifejlete, például a szóváltás, a dulakodás és végül a gyilkosság. Így van ez az érvek esetében is, ezek is erősítik egymást. Mert a kezdetből következtetni lehet a végkifejletre, például: „Nem remélhetem a bíborszegélyű tógát, mert — ahogy látom — a szövése szürkével kezdődik." És fordítva: „Nem az egyeduralomért fogott fegyvert Sulla; bizonyíték erre, hogy lemondott a diktátorságról."

72. A növekedésből egyaránt következtethetünk előre és hátra, mind a következtetésen alapuló ügyben, mind a méltányosság kérdésében, például vajon a végkifejlet visszavezethető-e a kezdetre, vagyis annak kell-e tulajdonítani a gyilkosságot, aki a szóváltást kezdte.

73. A hasonlóság is érvforrás: „Ha az önuralom erény, kétségkívül a mértékletesség is az. Ha a gyámnak megbízhatónak kell lennie, akkor a kormányzónak is." Ez abból a fajtából való, amelyet a görögök epagonénak, Cicero pedig inductiónak mond. A különbözőség is: „Ha az öröm jó, abból még nem következik, hogy az élvezet is jó. Nem jár ugyanaz az árvának, mint az asszonynak." Az ellentét is: „A takarékosság jó, mert a fényűzés rossz. Ha rossz dolgok oka a háború, akkor orvoslójuk a béke. Ha bocsánatot érdemel az, aki tudtán kívül ártott, nem érdemel jutalmat az, aki tudtán kívül használt."

74. Az ellentmondás is: „Aki bölcs, nem ostoba." A következmény vagy kapcsolatosság is: „Ha az igazság jó, helyesen kell ítélni. Ha a hitszegés rossz, nem szabad becsapni." Ugyanez fordítva is. Nem különböznek ezektől, ezért ide kell sorolni azokat, amelyek természettől egyeznek: „Amije nem volt, nem veszítette el. Ha szereti, tudatosan nem sérti meg. Ha örököséül akarja, kedvelte, kedveli és kedvelni fogja."
De ha kétségtelenek, ugyanolyan bizonyító erejük van, mint a cáfolhatatlan jeleknek. Mindezeket következményeknek, akoluthának nevezem (mert a bölcsességnek következménye a jóság), azokat pedig következőnek, parepomenának, amelyek később történtek vagy fognak történni. De nem ragaszkodom az elnevezésekhez: hívja ki-ki úgy, ahogy akarja, csak a dolog lényege legyen világos, itt az időbeliség, ott a következmény.

76. Ezért habozás nélkül a következmények közé sorolom a következőket is, bár az előzményből merítenek érveket az utánuk következőkre. Egyesek két fajtájukat különböztették meg. Az egyik a cselekedettel kapcsolatos, például az Oppius érdekében mondott beszédben: „Hogyan tudta volna akaratuk ellenére visszatartani azokat, akiket nem volt képes akaratuk ellenére a provinciába elvinni?" A másik pedig az idővel, például a Verres elleni beszédben: „Ha a praetor rendelete január elsejével hatályát veszti, miért nem január elsejével lép élet-be?"

77. Egyébként mindkét példa olyan, hogy ugyanannak az ellenkezője is érvényes, ha megfordítod. Mert természetes, hogy akiket akaratuk ellenére nem tudtak elvezetni, azokat akaratuk ellenére visszatartani sem tudtak.

78. Azokat is határozottan a következményekhez sorolnám, amelyeket egymást kölcsönösen megerősítő dolgokból vezetünk le (és amelyeket egyesek sajátos fajtájúnak szeretnének feltüntetni, és az ektónprosz alléla kifejezéssel illetik), például: „Ha a rhodosziaknak becsületére válik, hogy a vámot bérbe adják, akkor Hermokreónnak is, hogy azt bérbe veszi." Továbbá: „Amit becsületes dolog tanulni, azt tanítani is."

79. Ilyen Domitius Afer szép kijelentése, amelynek ugyanaz a hatása, bár más a formája: „Én bevádoltam, ti elítéltétek." Kölcsönös következmény az is, ami különböző dolgokból ugyanarra utal, például aki azt állítja, hogy a világ születik, ezáltal azt is jelzi, hogy elpusztul, mert minden elpusztul, ami születik.

80. Egészen hasonló ezekhez az az érvelés, amellyel a cselekedetekből a következményeire szoktak következtetni, vagy fordítva; ezt okokból való érvelésnek hívják. Az ilyenek olykor szükségszerűek, olykor többnyire igazak, de nem szükségszerűek. Mert egy test a fényben mindenképpen árnyékot vet, az árnyék pedig, bárhol is van, arra utal, hogy ott test is van.

81. Más érvelések, ahogyan mondtam, nem szükségszerűek, akár mindkét részükben, akár csak az egyikben; például: „A nap barnít, de aki barna, nem biztos, hogy a naptól az." „Az utazás porossá tesz, de nem minden utazás csinál port, és azok közül, akik porosak, nem mindenki az utazástól az."

82. Ami mindenképpen megtörténik, ilyen: „Ha a bölcsesség az, ami jóvá teszi az embert, a jó ember mindenképpen bölcs." Ugyanígy: „A jó emberre jellemző, hogy tisztességesen cselekszik, a rosszra, hogy becstelenül." Es: „Akik tisztességesen cselekszenek, azokat jóknak, akik becstelenül, azokat rosszaknak tartják." Mégpedig helyesen. Ellenben: „A testedzés többnyire erőssé teszi a testet, de nem mindenki edzett, aki erős, és nem mindenki erős, aki edzett." Mivel a bátorság lehetővé teszi, hogy ne féljünk a haláltól, azért még nem kell bátornak tartani mindazokat, akik nem félnek a haláltól. Sem a nap nem haszontalan az emberek számára azért, ha fejfájást okoz.

83. Tanácsadó beszédre főleg az effélék tartoznak: „Az erény dicséretet szerez, ezért követni kell; a gyönyör viszont gyalázatot, ezért kerülni kell." Helyesen figyelmeztetnek azonban, hogy ne túlságosan messziről keressük az okokat, ahogyan Médeia:

84. „Bárcsak ne dőltek volna Pélion hegyén", mintha valójában őt az a tény tette volna szerencsétlenné vagy bűnössé, hogy ott dőlt a földre az a fenyőtörzs. Továbbá Philoktétész: „Szerencsétlen Parisz, ha nem lennél önmagadhoz hasonló, én sem volnék szerencsétlen." Ilyen alapon addig mehetünk vissza az okok keresésében, ameddig akarunk.

85. Nevetségesnek tartanám ezekhez hozzátenni azt, ha nem Cicero használná, amit hozzákapcsolt érvnek neveznek; például: „Akik igazságos dolgot tesznek, igazságosan cselekszenek." Az efféle tényleg nem szorul bizonyításra: „Közös legelőn közösen szabad legeltetni."

86. Egyesek azt az érvelést, amelyet mi okokból vagy létrehozókból való érvelésnek neveztünk, idegen névvel ekbasziszoknak hívják, mert itt csak arról van szó: mi következik bármilyen dologból.

87. Mellérendelő vagy hasonlító érveknek nevezik azokat, amelyek a kisebbeket a nagyobbakból, a nagyobbakat a kisebbekből, a hasonlókat a hasonlókból bizonyítják. A következtetést a nagyobból bizonyítják: „Ha valaki szentségtörést követ el, lopni is fog." A kisebből: „Aki könnyen és nyíltan hazudik, hamisan is fog esküdni." A hasonlóból: „Aki ítélethozatalért pénzt fogad el, az hamis tanúskodásért is el fogja fogadni."

88. A jog bizonyítása a nagyobból efféle: „Ha meg lehet ölni a házasságtörőt, akkor meg is szabad ostorozni." A kisebből: „Ha meg lehet ölni az éjszakai tolvajt, akkor mi a helyzet a rablóval?" A hasonlóból: „Az a büntetés, amely jogos az apagyilkossal szemben, az jogos az anyagyilkos ellen is." Mindezen érvelések alapja a szillogizmus.

89. A következők inkább a meghatározásnak és a minősítésnek használnak: „Ha az erő jó a testeknek, nem kevésbé az egészség.107 Ha a lopás bűn, a szentségtörés még inkább. Ha a mértékletesség erény, az önuralom is az. Ha a világot a gondviselés irányítja, az államot is irányítani kell. Ha terv nélkül nem lehet házat építeni, akkor hogyan lehet egy egész várost? Ha gondoskodni kell a hajó felszereléséről, akkor a fegyverekről is."

90. Nekem bizony elég lenne ebből a nemből, de fajokra is oszlanak. Mert sokból az egyre, egyből a sokra, (ide tartozik az, hogy „ami egyszer megtörténik, az többször is"); és a részből az egészre, a nemből a fajtára, a formából a tartalomra, vagy a nehezebbről a könnyebbre, a távoliból a közelire, és mindarra is, ami ezekkel ellentétes, ugyanilyen módon következtethetünk.

91. Mert bizony ezek is nagyobbak és kisebbek, vagy bizonyosan hasonló hatékonysággal bírnak. Ha valamennyit felsorolnánk, sohasem érnénk a felosztások végére (hiszen a végtelenségig lehet a dolgokat összehasonlítani): kellemesebbek, súlyosabbak, szükségesebbek, becsületesebbek, hasznosabbak.

92. De hagyjuk a többit, nehogy a fecsegés bűnébe essem, amit el akarok kerülni. Szemléltető példáik száma is végtelen, de én csak néhányat említek. A nagyobból történő érvelés a Caecina érdekében mondott beszédből: „Ami felfegyverzett hadseregeket is megindít, arról nem tételezhető fel, hogy az ügyvédek csapatát megindította?" A könnyebből a Clodius és Curio elleni beszédből: „De gondolj bele, hogy könnyen megválasztottak volna-e téged, amikor még azt sem választották meg, akinek a javára visszaléptél?"

93. A nehezebből: „Kérlek, gondold meg, Tubero, hogy én, aki habozás nélkül beszélek saját tettemről, megkockáztatnám, hogy Ligariuséról beszéljek?" És ismét: „Vajon Ligariusnak nincs oka a reményre, amikor nekem lehetőségem van nálad arra, hogy másért könyörögjek?" A kisebből a Caecina érdekében mondott beszédből: „Valóban? Hát elég tudni, hogy fel voltak fegyverkezve, ahhoz, hogy bizonyíthasd: erőszak történt, az viszont nem elég ehhez, hogy a kezük közé kerülsz?"

94. Tehát, hogy röviden összefoglaljam, érvelni lehet személyekből, okokból, helyekből, az időből, amelynek három részéről beszéltünk, a megelőzőről, az egyidejűről és az utána következőről; a lehetőségekből, ezekhez kapcsoltuk eszközeit is, a módból, azaz mi hogyan történt; a meghatározásból, a nemből, a fajból, a különbségekből, a sajátosságokból, az elkülönítésből, a felosztásból, a kezdetből, a növekedésből, a végkifejletből, a hasonlóságból, a különbözőségből, az ellentmondásból, következményből vagy kapcsolatosságból, az okokból, a következményekből és a követőkből, az összehasonlításból, amelynek sok fajtája van.


Fiktív érvforrások

95. Úgy vélem, hozzá kell még tennem, hogy nemcsak elfogadott tényekből hozhatunk fel érveket, hanem fikcióból is, amit a görögök kathhüpotheszinnek hívnak, tehát ugyanannyi érvforrásból, mint a fentiek, mert ugyanannyi fajtája lehet az elképzeltnek, mint a ténylegesnek.

96. Mert elképzelni annyit tesz, mint hivatkozni valamire, ami ha igaz lenne, vagy megoldaná a kérdést, vagy elősegítené megoldását, azután a vitás kérdést ezen elképzelt érvforrással összhangba kell hozni. Ám hogy a fiatalok, akik még nem hagyták el az iskolát, jobban megértsék, először könnyebb és az életkoruknak megfelelőbb példákat hozok. Ez a törvény: „Aki nem támogatja szüleit, vettessék börtönbe." Akad olyan, aki nem támogatja, de a börtön ellen is tiltakozik, s efféle kitalált indokokkal él: Tegyük fel, hogy katona, hogy csecsemő, vagy közügyek miatt távol van. Vagy a hadvezérek szabad jutalomválasztásával szemben ezt lehet felhozni: és ha zsarnokságra törsz? és ha templomot akarsz lerombolni?

98. A fiktív érvforrás igen hatékony a törvény betűjével szemben. Cicero így használja a Caecina érdekében: „Honnan űzted el őt te, vagy a családod, vagy az intéződ? Ha egyedül az intéződ kergetett volna el engem..., és még ha nem lett volna más szolgád azon kívül, aki engem elűzött,"15 és sok más helyen ugyanebben a könyvben.

99. De hatékony a költött érvelés minősítés esetén is: „Ha Catilina azon gazemberek döntése alapján, akiket magával hozott, mondhatna ítéletet erről az ügyről, elítélné L. Murenát";" de nagyítás esetén is: „Ha ez lakomázás közben, ama véget nem érő poharazgatás közben történt volna veled." És így: „Ha az állam beszélni tudna."



Adamik Tamás fordítása