1. Nagyjából ez az, amit a bizonyításról jelenleg tudok, akár mások írásaiból, akár a magam tapasztalatából. Nem merném azonban állítani, hogy ezzel kimerítettem a témát, sőt további kutatásra serkentek, mert meggyőződésem, hogy akad még felfedezni való. De amit majd föltárnak, nem nagyon fog eltérni a mondottaktól. Most röviden kifejtem, hogyan kell felhasználni az érveket.

2. Általában azt tanítják, hogy az érvnek nyilvánvalónak kell lennie, hiszen kétest kétessel hogyan lehet bizonyítani? Néha azonban a bizonyítékul felhozott érv maga is bizonyításra szorul, például: „Megölted a férjedet, mert házasságtörést követtél el." Előbb a házasságtörést kell bizonyítani, hogy amikor majd ez biztos lesz, a bizonytalan érve lehessen. „Lándzsádat megtalálták az áldozat holttestében." Tagadja, hogy az övé. Hogy a bizonyításra alkalmas legyen, bizonytani kell.

3. Többek között arra is fel kell itt hívni a figyelmet, hogy a legerősebb bizonyíték az, amely bizonytalanból lett biztossá. „Te vagy a gyilkos, mert véres volt a ruhád." Ez az érv nem olyan súlyos, ha beismerik, mint ha rábizonyítják. Ha ugyanis beismerik, több okból véres lehetett a ruhája. Ha tagadja, ezen áll vagy bukik az ítélet: ha ugyanis rábizonyítják, abban is alulmarad, ami ezután következik. A tagadással ugyanis nem vállalta volna a hazugságot, ha remélhette volna, hogy védheti magát, ha beismeri.

4. A legerősebb érveket egyenként kell alkalmazni, a gyengébbeket pedig csoportosítani kell, mert az önmagukban erőseket nem szabad a mellettük állókkal elhomályosítani, hogy kitűnjék, milyenek, míg a gyöngébb természetűeket kölcsönös támogatással kell erősíteni.

5. Ezért, ha nem hathatnak fontosságuk súlyával, majd hatnak sokaságukkal, főleg akkor, ha valamennyi egyetlen dolog bizonyítására irányul. Például ha valakiről azt állítják, hogy örökségért megölt egy embert: „Örökséget vártál, mégpedig nagy örökséget. Ráadásul szegény voltál, és hitelezőid is nagyon szorongattak. Aztán megsértetted azt, akinek örököse voltál, és tudtad, hogy meg akarja változtatni végrendeletét." Egyenként jelentéktelenek és közönségesek, együtt azonban ártanak, ha nem is úgy, mint a villám, de mint a jégeső.

6. Némely érvet nem elég fölhozni, hanem meg kell támogatni; például: „Kapzsiság volt a bűntény oka." Ki kell fejteni, hogy ez mire képes. Vagy „harag." Mit okoz az emberi lélekben ez az indulat? Így erősebbek is lesznek ezek az érvek, és illőbbek is, hiszen nem lecsupaszított, hústól megfosztott tagjaikat mutogatják.

7. Ha a gyűlölettel érvelünk, sokat nyom a latban, hogy vajon ez irigységből, sértésből, törtetésből származik; régi vagy új keletű; alacsonyabb, egyenlő, vagy magasabb rangú, idegen vagy rokon ellen irányul? Mindez más és más tárgyalási módot igényel, és védencünk javára kell fordítanunk.

8. Nem szabad azonban megterhelni a bírót a föltalálható valamennyi érvvel, mert elfárasztják, sőt lerontják hitelünket. Mert a bíró sem fogja elégnek találni azt a bizonyító erőt, amit magunk, akik előhoztuk, sem tartunk kielégítőnek. Nyilvánvaló dolgokat bizonyítani pedig akkora ostobaság lenne, mint fényes nappal lámpással világítani.

9. Ide sorolják egyesek azokat a bizonyításokat, amelyeket a görögök pathétikosznak neveznek, mert az érzelmekből származnak. Valóban, Ariszto-telész1 azt gondolja, hogy a legfontosabb bizonyíték a szónokból ered, ha az derék ember. Ez a legfontosabb, s messze ez után következik az, hogy annak is lássák.

10. Ilyen Scaurusnak ama nevezetes védekezése: „A sucrói Q. Vartus azt állítja, hogy Aemilius Scaurus elárulta a római nép hazáját. Aemilius Scaurus tagadja ezt." Állítólag valami hasonlót tett Iphikratész, aki miután Arisztophón hasonló bűnnel vádolta, megkérdezte tőle: „Hát, te pénzért elárulnád-e hazádat? Amikor pedig az tagadta, így szólt: „Amit tehát te nem tennél, én megtettem?"

11. Arra is ügyelni kell, ki a bíró, és olyan érvet kell keresnünk, amely meggyőzi őt. Erről már beszéltünk a bevezetés és a tanácsadó beszéd kapcsán.

12. Az érzelmi bizonyítékok másik fajtája a határozott igenlés: „Én tettem!" „Te mondtad ezt nekem!" És hasonlók. Jó, ha effélék vannak a beszédben, és ha hiányoznak, sokat ártanak, de azért ne tartsuk őket nagy erősségnek, mert ugyanabban a perben mindkét fél felhasználhatja őket a maga érdekében.

13. Erősebbek azok a bizonyítások, amelyeket ki-ki saját személyéből merít, mert hihetőbb az indoklásuk. Például akit megsebesítettek vagy gyermekétől megfosztottak, csakis a tettes ellen emel vádat, mert ha ártatlant vádol, az igazi bűnöst fölmenti a büntetés alól. Ezért van az apa szavának hitele, ha gyermekeivel, vagy bárki szavának, ha rokonaival szemben kell fellépnie.

14. Arról is vitatkoztak, vajon a legerősebb érvet az első helyre kell-e tenni, hogy tüstént megfogják a bíró lelkét, vagy az utolsóra, hogy a végső benyomást tegyék rá, vagy meg kell osztani az eleje és vége között, mert a homéroszi elrendezés szerint is közben vannak a gyengébb csapatok, hogy fölbátorodjanak. Minden egyes ügy természete szabja meg, hogyan rendezzük el az érveket, de — véleményem szerint — egy kivételével: ne ereszkedjék a beszéd a legerősebb érvtől a leggyengébbig.

15. Megelégedtem azzal, hogy mindezt röviden adjam elő, hogy magukat az érvforrásokat és az érvfajtákat minél világosabban bemutassam. Mások bővebben tárgyalták e témát, mivel úgy látták jónak, hogy a közhelyekhez is szolgáltassanak anyagot, hogy bemutassák, mit hogyan kell mondani, de én ezt fölöslegesnek tartottam.

16. Nagyjából nyilvánvaló ugyanis, mit kell felhozni a jogtalansággal, mit a kapzsisággal, mit az ellenséges tanúval, mit a hatalmas barátokkal szemben. Bizony vége hossza se lenne, ha minderről mindent el akarnánk mondani. Istenemre, ez olyan lenne, mintha minden létező és eljövendő per vizsgálatait, érveit és ítéleteit ki akarnánk fejteni.

17. Magukat az érvforrásokat azonban, ha nem is mindet, de közülük igen sokat — úgy hiszem — bemutattam. Ezt annál is gondosabban kellett megtennem, mert a próbabeszédek, amelyekkel, mint tompa kardokkal, a fórumi harcokra szoktuk edzeni magunkat, már régen eltávolodtak a valóságos szónoklástól, és mivel pusztán gyönyörködtetés céljából készítjük őket, nélkülözik az izmokat. Istenemre mondom, a szónokok ugyanabba a hibába esnek, mint a rabszolgakereskedők, akik azzal fokozzák a fiúk nőies szépségét, hogy kimetszik férfiasságukat.

18. Mert ahogyan ők mindenekelőtt a robusztus tagokat meg a szakállt, és más olyan tulajdonságokat, amelyekkel a természet a férfiakat megáldotta, kevésbé díszesnek találják, és mint valami durva holmit puhítják azt, ami természetes körülmények között erőteljessé válhatna, ugyanígy mi is a beszéd férfias testét, a feszes és izmos szókimondást az ékes beszédnek valamiféle zsenge bőrével borítjuk be, és egyáltalán nem törődünk hatékonyságával, csak sima és takaros legyen.

19. Márpedig nekem, aki a természetre vetem tekintetem, minden férfi csinosabbnak tűnik, mint a herélt, és a gondviselés sohasem fordul el annyira teremtményétől, hogy az erőtlenség a legnagyobb értékek közé kerüljön. Lehetetlennek tartom, hogy a kés széppé tehesse azt, ami korcsnak született. Ám találjon örömet az elpuhultság saját nemének megtagadásában, az erkölcsi romlottság mégsem uralkodhatik el annyira soha, hogy amit fölcifrázott, azt nemessé is tegye.

20. Éppen ezért ezt a kéjelgő ékesszólást, bár (hogy kimondjam, amit gondolok) buja gyönyörrel tapsol neki a hallgatóság, egyáltalán nem tartom szónoklásnak, mert még csak nyoma sincs benne az igazi és romlatlan, hogy ne mondjam, a komoly és szent férfiasságnak.

21. Hát a leghíresebb szobrászok és festők, amikor tökéletesen szép testet akartak faragni vagy festeni, elkövették valaha is azt a hibát, hogy egy Bagoaszt vagy egy Megabüszoszt89 választottak volna modellnek? Nem inkább azt a lándzsavivőt, aki katonának és sportolónak egyaránt alkalmas volt? Bizony, a harcos és sportos fiatalok testét tartották szépnek! Mi viszont, akik szónokot akarunk faragni, a szónoklás eszköztárából ne fegyvert, hanem dobot adjunk neki?

22. Így hát az a fiatal is, akit oktatunk, amennyire csak tudja, igyekezzék utánozni a valóságot. Mivel pedig sokszor ki kell majd lépnie a fórumi harcok küzdőterére, már az iskolában törje magát a győzelemre, tudjon életveszélyesen támadni, és ilyen támadásokat elhárítani. De a tanára is mindenképpen követelje meg ezt tőle, és feltétlenül dicsérje meg, ha úgy látja, hogy kiérdemelte. Mert ahogyan félre is lehet vinni dicsérettel a fiatalokat, úgy ha megkapják a megérdemelt dicséretet, kitartanak a jóban.

23. Manapság az a baj, hogy a lényeges dolgokról többnyire hallgatnak, és a szónoklásban nem tekintik erénynek a hasznosságot. Ezt azonban már egy másik művemben tárgyaltam, és ebben a művemben is gyakran ejtek szót róla. De térjünk vissza megkezdett témánkhoz.



Adamik Tamás fordítása