logo

XV Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A bizonyítékok kiválasztásának nehézségei

100. A bizonyításnak általában nagyjából ezeket a forrásait találjuk. Nem elég főbb fajaikat ismertetni, mivel mindegyik fajtából az érvek mérhetetlen bősége származhatik, de a dolgok természete azt sem tűri, hogy az egyes fajták szerint vizsgáljuk őket. Mert akik ezt próbálták tenni, egyszerre két nehézségbe ütköztek: túl sokat beszéltek, mégsem mondtak el mindent.

101. Ezért a legtöbben, beleesve ebbe az elkerülhetetlen csapdába, mintha meghatározott törvények kötötték volna őket, lemondtak minden törekvésről, amelyhez pedig lett volna elég tehetségük, és a tanítójukra figyelve felhagytak azzal, hogy a természetet kövessék mint vezérüket.

102. Mert ahogy önmagában nem elég azt tudni, hogy az összes bizonyítást vagy személyekből vagy dolgokból merítjük, mivel ez is, az is sok részre oszlik, úgy aki megtanulta, hogy a megelőző, egyidejű és a bekövetkező eseményekből kell az érveket meríteni, vajon ezzel akkora jártasságra tesz szert, hogy tüstént tudja, mire lehet belőlük következtetni és miért?

103. Különösen, mivel a legtöbb bizonyítás maguknak az ügyeknek bonyolultságában rejlik, és semmiféle más perrel nem közös. Éppen ezért a leghatékonyabbak, de a legkevésbé szembeötlők is, hiszen tanulmányaink során általános szabályokat sajátítottunk el, itt pedig különöseket kell felfedeznünk.

104. Az érveknek ezt a nemét nevezzük el a körülményekről, mivel a perisztasziszt mással nem fordíthatjuk, vagy az egyes ügyek sajátosságairól. Például annak a házasságtörő papnak a perében, akinek törvény adta hatalma volt arra, hogy egy személyt megmentsen, önmagát akarta megmenteni, a sajátos érv a következő lesz: „Nem egy bűnöst mentenél meg, mert ha téged sértetlenül elengednek, a házasságtörő nőt sem szabad megölni." Ez az érvelés ugyanis azon a törvényen alapszik, amely megtiltja, hogy a házasságtörő nőt megöljék a házasságtörő férfi nélkül.

105. Az is, amelyben az a törvény, hogy a bankárok tartozásuk felét fizessék meg, azonban az egész kölcsönt hajtsák be. Az egyik bankár a másiktól a kölcsönt követeli, az ellenfele azonban tagadja, hogy jogosan követelheti az egészet. A téma miatt sajátos a hitelező érve, mert ki van kötve a törvényben, hogy a bankár az egészet követelheti. Másokkal szemben ugyanis nem lett volna szükség erre a törvényre, mivel mindenkinek joga van ahhoz, hogy az egészet követelje bárkitől, csak bankároktól nem.

106. Bár sok az újítás minden ügyfajtában, mégis azokban a vitás kérdésekben a leggyakoribb, amelyek okiratokon alapulnak, mivel sok a kétértelműség magukban a szavakban, de még inkább a szókapcsolatokban.

107. Szükségszerűen bonyolultabbá válik mindez, amikor több egymással egyező vagy egymásnak ellentmondó törvényt vagy okiratot is figyelembe kell venni, amikor egy tény egy másik ténynek, egy törvény pedig egy másik törvénynek mintegy a jele. „Nem tartoztam neked pénzzel. Sohasem említetted, kamatot nem kaptál tőlem, sőt te kértél kölcsön tőlem." „Ez a törvény: Aki nem védi az apját hazaárulás vádjában, tagadtassék ki az örökségből." A fia azt mondja, hogy csak akkor, ha az apját felmentik. Milyen alapon? Mert egy másik törvény ezt mondja: „A hazaárulásért elítéltnek száműzetésbe kell mennie védőügyvédjével együtt."

108. „Ciceró a Cluentius érdekében azt mondja, hogy P. Popiliust és Tiberius Guttát nem azért ítélték el, mert korrupt ítéletet hoztak, hanem vesztegetésért." Mi ennek a jele? Mivel vádlóikat, akik maguk is vesztegetésért voltak elítélve, ezen győzelmük után a törvény alapján felmentették.

109. Nem kevesebb gondot kell fordítanunk arra, hogy mit terjesszünk elő, mint arra, hogy hogyan bizonyítsuk azt, amit előterjesztettünk. Itt a találékonyság szerepe még nagyobb, és mindenképpen előbbre való. Mert amiként a fegyverek haszontalanok annak, aki azt sem tudja, hogy kit támadjon meg, akként az érvek is haszontalanok annak, aki nem tudja, miféle ügyben kell őket alkalmaznia.

110. Ez az, amit szabályokba foglalni nem lehet. Ezért, noha többen is vannak, akik ugyanazokat a dolgokat tanulták meg, és hasonló fajtájú érveket használnak, mégis az egyik a másiknál több olyat talál, amit felhasználhat. Vegyünk például egy olyan esetet, amelyben alig van közös vonás más esetekkel.

111. „Amikor Nagy Sándor feldúlta Thébát, egy okiratot talált, amelyben az állt, hogy a thébaiak száz talentumot adtak kölcsön a thesszáliaiak-nak. Mivel a thesszáiaiak segítették őt harcaiban, ezt a jegyzőkönyvet kérés nélkül átadta nekik. Később Kasszandrosz újjáépítette Thébát, és a város lakói perbefogták a thesszáliaiakat. Az ügyet az amphiktionok tanácsa előtt tárgyalják." Tény egyfelől, hogy a thébaiak száz talentumot kölcsönöztek, másfelől, hogy ezt az összeget nem kapták vissza.

112. Az egész per azon alapszik, hogy Nagy Sándor — úgy tűnik — ezt a száz talentumot a thesszáliaiaknak adományozta. Az is tény, hogy Nagy Sándor valóságos pénzt nem adott nekik. Kérdés tehát, hogy éppen olyan-e az, amit nekik adott, mintha pénzt adott volna.

113. Mit érnek itt az érvforrások, ha előbb nem tisztáztuk, hogy az ajándékozással Nagy Sándor semmit sem tett, hogy nem ajándékozhatott, hogy nem is ajándékozott?
Az első kérdés ügyében könnyű dönteni, és a döntés a felperesnek kedvez, mert az okiratot erőszakkal vitték el. Csakhogy ebből heves és ádáz vita támad a hadijogról, minthogy a thesszáliaiak azt mondják, hogy a hadijog határozza meg az országok és a népek sorsát, a nemzetek és a városok határait.

114. Ez ellen viszont fel kell deríteni, hogy miben különbözik ez az ügy a többi olyan dologtól, ami a győztes tulajdonába kerül. A vitás kérdés nem a bizonyításon áll vagy bukik, hanem az előterjesztésen. Mindenekelőtt mondjuk azt, hogy abban, amit bíróság elé lehet vinni, a hadijog nem érvényesül; fegyverrel megszerzett dolgokat pedig csak fegyverrel lehet megtartani. Következésképpen ahol ezek döntenek, ott nincs helye a bírónak. Ahol pedig bíró van, ott nincs helye a fegyvereknek.

115. Meg kell találni azt a helyet, ahol ezt az érvet lehet bevetni: A hadifoglyok azért válnak szabaddá, ha visszatérnek hazájukba, mert a háborúval megszerzett javakat csakis ugyanazon erővel lehet birtokolni. Az is sajátossága ennek az ügynek, hogy az amphiktionok ítélnek ebben a kérdésben (ahogyan ugyanazon vitás ügyekben más az eljárás a száztagú bíróságnál és más magánbírónál).

116. A második kérdésre azt lehet válaszolni, hogy a győztes nem ajándékozhat jogot, mert csakis az az övé, amit birtokol. A jogot, mivel testetlen, kézzel nem lehet megragadni. Ezt felismerni nehezebb, mint bizonyítani, miután fölismerted, mint ahogyan más a jogi helyzete az örökösnek, és más a győztesnek, mert arra jog, erre tárgyak származnak át.

117. További sajátossága ennek az ügynek, hogy az állami hitel joga nem szállhat át a győztesre, mert amit egy nép hitelezett, azzal a nép minden egyes tagjának tartoznak. És ameddig egy is közülük életben van, addig ő az egész összeg hitelezője, márpedig nem minden thébai volt Nagy Sándor hatalmában.

118. Ez nem igényel külső bizonyítékot, mert annyira erős érv: önmagában is elég hatékony. A harmadik kérdés első fele már hétköznapibb: a dokumentum nem jogforrás, ezt sokféle érvvel lehet bizonyítani. Nagy Sándor szándékát is lehet vitatni, vajon meg akarta ajándékozni, vagy be akarta csapni őket. Újabb sajátossága az ügynek, és újabb vita tárgya lehetne, hogy a thébaiak városuk újjáépítésével valószínűleg jogaikat is visszaszerezték, még akkor is, ha korábban elveszítették őket. Itt azt is vizsgálni lehet, mit akar Kasszandrosz. De az am-phiktionok előtt a méltányosság vizsgálata a legfontosabb.

119. Ezt nem azért mondom, mintha haszontalannak tartanám azokat az érvforrásokat, amelyekből érveinket meríthetjük, különben nem is tárgyaltam volna őket, hanem azért, nehogy bárki, aki ismeri őket, ám a szónoklattan többi részét elhanyagolja, tüstént kész és tökélétes szónoknak képzelje magát. Be kell látnia mindenkinek, hogy megszólalásra képtelen szónoki tudásra tesz szert az, aki nem küzdi magát keresztül azokon a szabályokon, amelyeket hamarosan ismertetek.

120. Nem a kiadott tankönyveknek köszönhetjük, hogy az érveket fölfedeztük, hiszen mindegyiket használták már, mielőtt tanítani kezdték őket. A szakírók csak megjelentették az általuk megfigyelt és összegyűjtött érveket. Ezt az bizonyítja, hogy az ő régi példáikat használják, és a szónokoktól veszik őket, ők maguk egyetlen újat sem találnak ki azokon kívül, amelyeket készen találtak.

121. Azok voltak tehát a mesterek, akik szónokoltak. De azoknak is köszönetet kell mondanunk, akik mentesítettek bennünket a munkától. Mert mindazt, amit az előttünk járók, tehetségük jótéteményével fölfedeztek, nekünk már nem kell keresgélnünk, mert lejegyezték. De ez éppen úgy nem elég, mint az, ha valaki tanulta a birkózást, de fizikuma alkalmatlan rá, mert nem edz, nem mértékletes, nem táplálkozik helyesen, vagy — ami a legfőbb akadály lehet — természettől fogva gyenge. De ez utóbbiakkal sem mennek sokra elméleti tudás nélkül.

122. De azt se tévesszék szem elől azok, akik jó szónokká akarnak válni, hogy nem minden ügyben található meg az összes olyan elem, amelyet bemutattunk. Nem szabad hát mindent egyenként átkutatniuk, s mintegy ajtóról ajtóra kopogtatniuk, hogy meggyőződjenek arról, hogy ez vagy az alkalmas-e szándékuk bizonyítására. Effélét csak addig tehetnek, amíg tanulják a mesterséget, vagy járatlanok benne.

123. Rendkívül lelassítaná a beszédkészítés folyamatát, ha az érvelés minden módját ki kellene próbálnunk, hogy saját tapasztalatból tudjuk, melyik alkalmas és megfelelő. Talán még akadályozna is bennünket, ha valamiféle velünk született helyes érzék vagy gyakorlással elsajátított gyorsaság nem vezetne rá bennünket arra, ami megfelel az ügyünknek.

124. Mert ahogyan az éneklést is nagyban segíti a harmonikus lantkíséret, de ha valaki tétován, hosszas vizsgálódás és tapogatódzás után találja meg azokat a hangokat, amelyeket a dallam igényel, annak bizony jobb volna, ha beérné puszta énekhangjával; éppen úgy van az ékesszólás szabályaival is: olyan elméletre szorulnak, amely illik hozzájuk, amely rájuk van hangolva, mint a lant.

125. Sok gyakorlással azonban el kell érnünk úgy, mint a zenészek, még ha másfelé néznek is, gyakorlott kezük puszta megszokásból eltalálja a mély, a magas és a közepes fekvésű hangokat a húrokon, hogy a szónok gondolkodását se késleltesse az érvek eme változatossága és bősége, hanem úgyszólván önmagától kínálkozzék és adódjék a megfelelő, és ahogyan írás közben az egyes betűk és szótagok kiválasztásakor sem töprengünk, úgy az érvek is mintegy önként igazodjanak a beszédhez.



Adamik Tamás fordítása