logo

XV Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A tanúk.

1. A legnagyobb fejtörést az ügyvédeknek mégis a tanúvallomások okozzák. Ezeket vagy írásban terjesztik elő, vagy a jelenlevő tanúk mondják el. A jegyzőkönyvek ellen könnyebb érvelni; mert a kevés aláírót nem igen tartotta féken a becsület, távolmaradásukat pedig a bizalom hiányával magyarázzuk; ha a szóban forgó személy kifogástalan, a hitelesítőket lehet gyanúba keverni.

2. Továbbá mindezeknek hitelét rontja az a ki nem mondott feltételezés, hogy írásos tanúvallomást ki-ki saját jószántából ad, és már ezzel beismeri, hogy nem barátja annak, akivel szemben tanúskodik. De mégsem engedheti meg rögtön a szónok, hogy a barát barátja érdekében, illetve az ellenség ellensége ellenében nem mondhat igazat, ha az teljesen megbízható. De mindkét lehetőségről bővebben is szó lesz.

3. A jelenlévő tanúkkal óriási a küzdelem, ezért ellenük és mellettük a perbeszéd és a kérdezés kettős fegyverével küzdünk. A perbeszédben először általánosságban szoktak szólni a tanúk mellett és ellen. Itt közhelyszámba megy, hogy az egyik fél azt bizonygatja, hogy a legszilárdabb bizonyíték az, amely emberi tudásra támaszkodik; a másik pedig azt, hogy nem lehet megbízni a tanúkban, és fölsorolja mindazt, ami miatt hamis tanúvallomások születnek.

5. A következő eljárás az, amikor az ügyvédek sajátos módon ugyan, mégis egyszerre sok tanút támadnak meg. Ismeretes ugyanis, hogy egyes szónokok egyszerre egész népek" tanúságát megkérdőjelezik, és a tanúságtételek minden más formáját is: a hallomáson alapulókat (ők ugyanis nem maguk a tanúk, hanem csak tolmácsolják azok szavait, akik nem tettek esküt), vagy a zsarolással kapcsolatos kárpótlási perekben (peres félnek, nem tanúnak kell tekinteni azokat, akik azt állítják, hogy pénzt adtak a vádlottnak).

6. Olykor egyes tanúk ellen irányul a beszéd. Az elmarasztalásnak ez a fajtája gyakran keveredik védekezéssel sok beszédben, de külön is kiadják, mint Vatinius tanú ellen.Vizsgáljuk meg alaposan ezt kérdést, hiszen a szónok egész képzéséről kívánunk írni.

7. Egyébként elég volna Domitius Afer e tárgyról szóló két könyve; ifjú koromban tiszteltem őt, ezért nemcsak olvastam könyveit, hanem tőle magától is hallottam. Ő igen helyesen tanította, hogy e kérdésben a szónok első feladata, hogy az egész ügyet alaposan ismerje. Ez természetesen mindenre vonatkozik, de hogyan valósítható meg, ott fogjuk kifejteni, ahol részletesen szándékozunk foglalkozni vele. Ez az alapos ismeret bő anyagot szolgáltat a tanúk kikérdezéséhez, és mintegy fegyvert ad a kézbe, s megtanít mindarra, amire föl kell készíteni a bíró figyelmét a beszéd során. Mert bizony a szónoki beszédben kell a tanúk hitelét erősíteni vagy gyengíteni, hiszen a hallgatóságra úgy hatnak a szavak, ahogyan korábban fölhangoltuk arra, hogy higgyen vagy ne higgyen.

9. És mivel kétfajta tanú van, az önkéntes, vagy olyan, akit a törvény bűnperekben szokott a bíróság elé idézni, és az előbbivel mindkét fél élhet, az utóbbi pedig csak a felperesnek van megengedve, ezért külön szóljunk annak a feladatáról, aki tanúkat állít, és azéról, aki megcáfolja őket.

10. Aki önkéntes tanút léptet fel, tudhatja, hogy tanúja mit fog vallani, ezért úgy tűnik, hogy a kérdezéskor könnyebb dolga van. De ez a feladat is éleslátást és éberséget igényel; gondoskodnia kell arról, hogy a tanúja ne legyen félénk, következetlen vagy meggondolatlan.

11. A tanúk ugyanis megzavarodhatnak, az ellenfél ügyvédei tőrbe csalhatják őket, és hazugságon kapva többet ártanak, mint amennyit szilárdan és rendületlenül használtak volna. Sokat kell hát előzetesen otthon faggatni és olyan keresztkérdésekkel próbára tenni őket, amilyeneket az ellenfél tehet fel nekik. Így aztán következetesek lesznek, vagy ha bizonytalankodni kezdenének, az, aki felléptette, ügyes kérdezésével a helyes mederbe terelheti őket.

12. De még azokat is, akik következetesek maradnak, óvni kell a cselektől. Mert az ellenfél gyakran beszervezi őket, és mindenben a támogatásukról biztosítanak bennünket, de ennek az ellenkezőjét vallják válaszaikban, és nem az ellenfél ellen, hanem mellette vallanak.

13. Ki kell fürkésznünk, milyen okokból akarnak ártani az ellenfeleinknek. Ne érjük be azzal, hogy ellenségek voltak, mert hátha kibékültek, vagy éppen a mi ügyünk kapcsán akarnak kibékülni, vagy netán meg vannak vesztegetve, vagy megbánásból változtatták meg korábbi szándékukat. Mert ha még azokkal szemben is elővigyázatosnak kell lenni, akik tudják, hogy igaz az, amit vallani szándékoznak, mennyivel inkább azokkal szemben, akik azt ígérik nekünk, hogy hamisan fognak tanúskodni.

14. Az ilyenek ugyanis egyrészt gyakran megbánják, másrészt ígéretük eleve gyanúsabb, és ha ki is tartanak mellette, könnyebb megcáfolni őket.

15. A kirendelt tanúknak egyik része ártani akar a vádlottnak, a másik része nem, s ezzel a vádló olykor tisztában van, olykor nincs. Tegyük fel, hogy a jelen esetben tisztában van vele. A kérdezőnek mégis mindkét esetben a legnagyobb körmönfontságra van szüksége.

16. Mert ha olyan tanúja van, aki ártani akar, vigyáznia kell, hogy ki ne derüljön részrehajlása, és nem arról kell tüstént kérdezni, amitől a bírói ítélet függ, hanem valamiféle kerülő úton kell eljutni hozzá, hogy azt a látszatot keltsük: csak nagy nehezen húztuk ki belőle azt, amit föltétlenül mondani akart. De a kérdezősködést sem szabad túlzásba vinnünk, nehogy a tanú gyengítse hitelét azzal, hogy mindenfélére válaszol, hanem csak annyit szedjünk ki belőle, amennyi egy tanútól természetes.

17. Az olyan tanú esetében, aki vonakodik elmondani az igazságot, igen nagy örömére szolgál a kérdezőnek, ha kicsikarja belőle, amit nem akart elmondani. Ez csak hosszas és ismételt kérdezősködéssel érhető el. Olyasmiket fog ugyanis válaszolni, amikről azt gondolja, hogy nem ártanak az ügynek. Végül azonban az a sok minden, amiket bevall, oda juttatja majd, hogy nem tagadhatja le azt, amit nem akart elmondani.

18. Mert ahogyan a beszédben egy csokorba gyűjtjük azokat a bizonyítékokat, amelyek önmagukban nem képesek a vádat erősíteni, egybegyűjtve azonban bizonyíthatják a bűntettet, ugyanígy az efféle tanútól sokat kell kérdezősködni az előzményekről, a következményekről, a helyről, az időről, a személyekről és egyéb körülményekről, hogy egyszer csak olyan válaszra kényszerüljön, ami után kénytelen lesz bevallani, amit akarunk, vagy ellentmond a korábbi állításainak.

19. Ha ezt semmiképpen sem tudjuk elérni, nyilvánvalóvá válik, hogy nem akar vallani. Ez esetben addig kell forgatnunk, amíg rajta nem kapjuk valamiféle hazugságon, még ha az kívül esik is az ügyünkön. Beszéltessük csak, hogy mindazzal, amit a vádlott érdekében vagy azon túl is mond, gyanússá váljék a bíró előtt. Ezzel legalább annyit árt majd a vádlottnak, mintha igazat vallott volna.

20. Ha nem tudja az ügyvéd, hogy mit szándékozik vallani a tanú — amit a második helyen említettünk —, akkor lassan, és ahogy mondani szokták, tapogatódzva puhatolja ki szándékát, és fokról fokra vezesse rá arra a válaszra, amit ki akar csikarni belőle.

21. De mivel a tanúk gyakran élnek azzal a fogással, hogy kezdetben a kérdező szája íze szerint vallanak, hogy később annál nagyobb hitelre találjanak ellenkező vallomásaikkal, a vádló dolga az, hogy a gyanús tanút addig menessze, amíg nem árt.

22. A védőügyvédek számára részben könnyebb, részben pedig nehezebb a tanúk kihallgatása. Nehezebb, mert ritkán tudhatják a tárgyalás előtt, hogy a tanú mit fog vallani; könnyebb, mert amikor rájuk kerül a sor a kérdezésben, már tudják, hogy mit vallott.

23. Ezért gondosabban utána kell nézniük annak, amiben bizonytalanok, tudniillik, hogy melyik tanú veszélyes a vádlottra nézve, milyen vitája van vele és miért. Ezt előre meg kell állapítani, és a beszédben óvást kell emelni ellene azzal, hogy kimutatjuk: a tanúkat gyűlölet vezérli vagy részrehajlás, vagy megvesztegették őket. És ha az ellenfél kevés tanúval rendelkezik, a tanúk hiányát, ha sokkal, összeesküvést vessünk a szemére, ha alacsony rangúakat vonultat föl, jelentéktelenségüket, ha pedig befolyásosakat, részrehajlásukat kifogásoljuk.

24. Hasznosabb azonban, ha azokat az okokat ismerteti, amelyek miatt ellenségesen viszonyulnak a vádlotthoz; ezek az egyes perektől és a peres felektől függően különbözők lehetnek. A fenti kifogásokra hasonló módon közhelyekkel lehet válaszolni, mert ahogyan a csekély számú és alacsony rangú tanú esetében a vádlót dicsérni lehet becsületességéért, tudniillik csak azokat kutatta fel, akik tudtak az esetről, úgy jóval könnyebb sok és tisztességes tanú hitelét hangsúlyozni.

25. Azonban amiképpen egyes tanúkat megdicsérünk, akképpen másokat elmarasztalunk azzal, hogy felolvassuk vallomásukat, vagy megnevezzük őket. Ez könnyebb es általánosabb volt azokban az időkben, amikor még a tanúkat nem a beszédek elhangzása után kérdezték ki. Azt pedig, hogy egy-egy tanú ellen mit lehet felhozni, csak az adott tanú személyiségéből lehet kihámozni.

26. Hátra van még a kérdezés módja. Ebben elsődleges, hogy ismerjük a tanút. Mert bizony a félénket meg lehet ijeszteni, az ostobát félrevezetni, a lobbanékonyt felingerelni, a becsvágyót elbizakodottá tenni, a szószátyárt pedig kigúnyolni. Viszont a bölcset és állhatatost tüstént meneszteni kell mint ellenségest és önfejűt, vagy nem kérdezéssel, hanem a védő rövid közbeszólásával meg kell cáfolni, vagy ha lehetséges, valamely szellemes megjegyzéssel el kell hallgattatni, vagy ha valamit fel lehet hozni életmódja ellen, tönkre kell tenni hitelét bűneinek rossz hírével.

27. A derék és erkölcsös tanúkat nem célszerű durván letámadni, mert a visszafogottság megszelídíti azokat, akik visszavágtak volna az ellenük támadónak. Egyébként minden kérdezés vagy az üggyel kapcsolatos, vagy kívül esik rajta. Az üggyel kapcsolatos, ahogyan a vádlónak előírtuk, úgy a védő is messzebbről és onnan, ahonnan nem gyanítják, ismételt kérdezősködéssel, az előzményekhez igazítja a következőket, gyakran oda juttatja az embereket, hogy kicsikarja belőlük, bár vonakodnak, azt, ami előnyös.

28. Ezt bizony nem tanítják és nem gyakorolják az iskolában, ezért inkább természetes éleselméjűséggel és gyakorlattal lehet szert tenni erre az erényre. Ha mégis említenünk kell olyan példát, amely méltó az utánzásra, azt egyedül a szókratikusok dialógusaiból, de legfőképpen Platónéiból vehetjük. Ezekben annyira okosak a kérdezések, hogy miközben helyes választ adnak, a gondolatmenet mégis odajut, ahová el akarnak érni.

29. Olykor a szerencsének köszönhető az, hogy a tanú olyasmit mond, amiben ellentmond önmagának, olykor — s ez gyakrabban megesik — az egyik tanú a másiknak mond ellent. A szellemes kérdezés azonban tudatosan vezet el ahhoz, ami véletlenül szokott megtörténni.

30. De sokszor rákérdeznek az adott ügyön kívül eső dolgokra is, és ez előnyös, például más tanúk életvitelére, vagy ki-ki sajátjáéra, ha erkölcstelenség, alacsony származás, a vádlóval baráti viszony, a vádlottal pedig ellenségeskedés forog fenn. Ennek során mondhatnak olyasmit, ami előnyös: hazugságot vagy ártó szándékot bizonyíthatunk rájuk.

31. De a kérdezőnek mindenekelőtt részint körültekintőnek kell lennie, mivel a tanúk sokszor szellemesen visszavágnak a védőknek, s ezt általában nagy tetszéssel fogadják, részint amennyire lehet, köznyelvi szavakat kell használnia, hogy a kérdezett (aki többnyire tanulatlan) megértse, azaz ne mondhassa, hogy nem érti, mert ez nem vet jó fényt a kérdezőre.

32. Igen gonosz fondorlatosság viszont felbérelt tanút küldeni az ellenfél padsoraiba, hogy innen felszólítva többet ártson akár úgy, hogy a vádlott ellen beszél, akivel pedig együtt ül, akár úgy, hogy látszólag segíti tanúvallomásával, mégis készakarva többször mértéktelenül és féktelenül viselkedik, s ezzel nemcsak szavainak hitelét rontja le, hanem a többi hasznos tanú eredményét is tönkreteszi. Erre nem azért hívom föl a figyelmet, hogy kövessük, hanem hogy kerüljük. Gyakran ütköznek egymással az írásos dokumentumok és a tanúk. Mindegyik mellett lehet érvelni, s ezt az esküvel lehet védeni, azt az aláírók egyetértésével.

33. Gyakran vizsgálják a tanúkat és az érveket is. Általában arra hivatkoznak, hogy a tanúkra a tudás és a lelkiismeretesség, az érvekre pedig az éleselméjűség jellemző. Ezért a tanút befolyásolja a részrehajlás, a félelem, a pénz, a gyűlölet, a baráti érzület vagy a nagyravágyás, az érveket pedig a természetből vonjuk le. Ez utóbbiak esetében a bíró önmagának hisz, az előbbiek esetében másoknak.

34. Több ügy közös problémája ez, sokat vitatkoztak már róla, és mindig is vitatni fogják. Néha mindkét félnek vannak tanúi, és velük kapcsolatban fölmerül a kérdés, hogy melyik fél tanúi a megbízhatóbbak, az ügyre nézve, hogy melyik fél vallomása hihetőbb, az ügyfelekkel kapcsolatban pedig az, hogy melyikük befolyásosabb.

35. Ha mindezekhez hozzá akarja venni valaki azt, amit isteni tanúságnak nevezünk, a válaszokat, a jóslatokat vagy előjeleket, tudnia kell, hogy kettős értelmezésük van. Az egyik általános: a sztoikusok és Epikurosz követői között állandó harc folyik arról, hogy a gondviselés irányítja-e a világot. A másik különös: a jóslás fajairól szól, ahogyan éppen szóba kerülnek.

36. Mert bizony másként lehet a jósdák, a béljósok, a madárjósok, az álomfejtők, a csillagjósok hitelét megerősíteni vagy cáfolni, mivel mindegyiknek más az elméleti háttere. Az olyan vallomások bizonyítására és cáfolására is nagy gondot kell fordítani a szónoki beszédben, amelyek a bor, az álom vagy az őrültség hatásának tudhatók be, vagy kisgyerekek vallomásai, akikről az egyik fél azt mondhatja, hogy sohasem hazudnak, a másik pedig azt, nincs semmiféle ítélőképességük.

37. De igen hatékony lehet az efféle tanúvallomás is, és ha nem alkalmazzák, még hiányolni is szokták: „Pénzt adtál! Ki számolta meg? Hol? Miből?" „Mérgezéssel vádolsz? Hol vettem a mérget? Kitől? Mennyiért? Kivel adattam be? Kinek a tudtával?" Szinte egytől egyig válaszolt ezekre a kérdésekre Cicero, amikor Cluentiust védte a méregkeverés vádjában." Hát ennyit a retorikán kívüli bizonyítékokról a lehető legrövidebben.



Adamik Tamás fordítása