logo

XV Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A cáfolás

1. A cáfolást kétféleképpen érthetjük. Mert egyrészt a védő egész szerepe a cáfolásból áll, másrészt az ellenfelek állításait mindkét részről cáfolni kell. És éppen az utóbbi az, amely a törvényszéki beszédben a negyedik helyet foglalja el, de mindkettőnek hasonló a módszere. Mert a cáfolásban sem vehetjük más forrásokból az érvek módját, mint a bizonyításban, érvforrásainak, bölcs mondásainak, szavainak és alakzatainak ugyanaz a szerepük.

2. E részben többnyire szelídebbek az érzelmek. Bizony nem ok nélkül hitték, amit Cicero is gyakran tanúsít, hogy mindig nehezebb védeni, mint vádolni. Először is azért, mert az utóbbi egyszerűbb: egyféleképpen terjesztik elő, többféleképpen cáfolják, mivel a vádlónak többnyire elég, ha igaz az, amit a vádlott ellen felhoz, a védő pedig tagad, védekezik, áthárít, menteget, könyörög, enyhít, kisebbít, lenéz, kinevet. Ezért aztán amaz egyenes úton halad, és úgyszólván kikiáltja a vádat, emez viszont ezernyi fordulatot és mesterfogást igényel.

3. Míg a vádló beszédének nagy részét előre átgondolva otthonról hozza magával, addig a védő váratlan helyzetekkel szembesül. A vádló tanút állít, a védő magából az ügyből kiindulva cáfol. A vádló még akkor is meríthet anyagot beszédéhez a bűntettek, az apagyilkosság, a szentségtörés, a felségsértés iránti gyűlöletből, ha a vád hamis, a védő pedig csak annyit tehet, hogy tagadja ezeket. Ezért a vádló feladatát középszerű szónokok is elláthatják, jó védőügyvéd azonban csak a legkiválóbb lehet. Hiszen — hogy egyszer s mindenkorra kimondjam, amit gondolok — vádolni annyival könnyebb, mint védeni, amennyivel könnyebb sebet ejteni, mint gyógyítani.

4. A legfontosabb azonban, hogy mit hoz fel az ellenfél és hogyan. Először is azt kell megfontolni, hogy az, amire válaszolunk majd, ennek a pernek a sajátja, vagy kívülről vonták oda. Mert ha sajátja, vagy tagadni kell, vagy védekezni, vagy áthárítani. Ezeken kívül más lehetőség szinte nincs is a perekben. A könyörgés pedig, amelyből még a védekezés látszata is hiányzik, rendkívül ritka, és csak olyan bírák esetében fordulhat elő, akiket nem kötelez semmiféle meghatározott ítéletforma.

5. Azok a beszédek, amelyeket C. Caesar és a triumvirek előtt az ellenpárt híveinek érdekében adtak elő, ha tartalmaznak is könyörgést, a védekezést is alkalmazzák, mert mi más, ha nem hatékony védekezés ezt mondani: „Mi másért tettük, Tubero, mint hogy amit ő megtehet, mi is megtehessük?"

6. A császár és más olyan bíró előtt, aki megteheti, hogy tetszése szerint felment vagy elítél, azt kell mondanunk, hogy védencünk méltó ugyan a halálra, a kegyes bírónak azonban még az ilyen embert is meg kell mentenie. Ez esetben egyáltalán nem az ellenféllel tárgyalunk, hanem a bíróval, ezért inkább a tanácsadó beszéd formáját követjük, mintsem a törvényszékiét. Azt tanácsoljuk ugyanis neki, hogy inkább az emberiesség dicséretét óhajtsa, mintsem a bosszú gyönyörét.

7. Olyan bírák előtt azonban, akik kötelezve vannak, hogy a törvény szerint hozzanak ítéletet, nevetséges volna beismert bűntettek esetében tanácsokat adni. Amit tehát sem tagadni, sem másra hárítani nem lehet, az ellen mindenképpen védekezni kell, bármilyen természetű legyen is, vagy vissza kell lépni a pertől. Kifejtettük már, hogy a tagadásnak két formája van: vagy meg sem történt, vagy ami történt, nem ez. Ami ellen sem védekezni, sem áthárítani nem lehet, azt mindenképpen tagadni kell, és nemcsak akkor, ha a meghatározás nekünk kedvez, hanem akkor is, ha számunkra már csak a tagadás maradt hátra.

8. Ha vannak tanúk, sok mindent fel lehet hozni ellenük. Ha kézírásos dokumentum van, kétségbe kell vonnunk az írás hasonlóságát. Mindenesetre, semmi sem rosszabb, mint a beismerés. Amikor pedig nincs lehetőség sem a védekezésre, sem a tagadásra, végső menedék a peres eljárás kifogásolása. (Ez a megóvás.)

9. Vannak azonban olyan esetek is, amikor sem tagadni, sem védekezni, sem áthárítani nem lehet, például: „Egy asszonyt házasságtöréssel vádolnak, mert egy éve özvegy, mégis szült." Itt nincs jogi vita. Ezért igen ostobán tanácsolják azt, hogy ami ellen védekezni nem lehet, azt hallgatással palástolni kell, mert hiszen éppen ez az, amiről a bírónak döntenie kell.

10. Ha viszont az ügyön kívülről hoznak fel valamit, és csak hozzákapcsolják, akkor inkább azt mondanám, hogy ez nem tartozik a perhez, és nem érdemes az időt fecsérelni vele, és nem olyan fontos, mint ahogyan az ellenfél állítja. Ez esetben még a színlelt feledékenység is megbocsátható. A jó ügyvédnek ugyanis védence érdekében még a pillanatnyi felületesség vádját is vállalnia kell.

11. Meg kell fontolnunk azt is, hogy több pontot egyszerre támadjunk-e meg, vagy egyenként intézzük el őket. Több pontot egyszerre akkor támadunk meg, ha vagy annyira gyengék, hogy egy lendülettel megdönthetők, vagy olyan kellemetlenek, hogy nem ajánlatos egyenként támadni őket. Ez esetben ugyanis teljes erővel — úgy is mondhatnám — az egész frontvonalon támadni kell.

12. Olykor, ha az ellenfél érveit nehezebben lehetne megcáfolni, helyezzük szembe a mi érveinket az ő érveivel, hátha elérhetjük, hogy a mieink tűnjenek nyomósabbaknak. Azokat pedig, amelyek sokaságukkal hatnak, el kell különíteni, ahogyan kevéssel korábban mondtam: „Örököse voltál, mégpedig szegény, és nagy adósságaid miatt hitelezőid szorongattak; megsértetted és tudtad, hogy meg akarja változtatni végrendeletét."

13. Mindez így együtt terhelőnek látszik. De ha pontról pontra szétválasztjuk őket, akkor az a láng, amely a nagy halom miatt föllobbant, lelohad, ha széthúzzuk azt, ami táplálta. Ahogyan a legnagyobb folyamokon is át lehet kelni, ha víztömegüket csatornákkal megosztjuk. A tételt is e gyakorlati megfontoláshoz kell szabni, azaz olykor egyenként soroljuk fel pontjainkat, olykor valamennyit egyszerre.

14. Például ha a vádló azt mondja, hogy az alperesnek több indoka volt, hogy megtegye azt, amivel vádolja, elég ha a tételben egy pontba foglaljuk, anélkül hogy felsorolnánk az egyes indítékokat, az egészet egyszerre tagadjuk, azon az alapon, hogy ha az embernek van indítéka, hogy elkövessen egy tettet, nem szükségszerű, hogy elkövesse.

15. Ennek ellenére előnyösebb a vádlónak egybefoglalni, a védőnek pedig szétválasztani az érveket. Tekintsük most át, hogyan kell megcáfolni az ellenfél véleményét. Ha ugyanis nyilvánvalóan hamis, elég, ha egyszerűen tagadjuk, ahogyan Cicero Cluentius védelmében tagadta, hogy azon a napon halt meg az, akiről a vádló azt állította, hogy a méregpohár kiivása után tüstént összeesett.

16. Ahhoz sem kell nagy művészet, hogy a tényállással ellenkező, felesleges vagy ostoba állítást megcáfoljuk. Ezért erre nézve elvi utasítást adni és példákkal szemléltetni szükségtelen. Arra sem, amiről azt állítják, hogy titokban történt, s nincsenek tanúi, sem érvei (homályosnak mondják), mert természetétől fogva igen gyenge (elég ugyanis, hogy az ellenfél nem bizonyította); de arra sem, ami nem tartozik az ügyhöz.

17. Olykor azonban rá kell mutatnia a szónoknak arra, ha valami ellentmondásos, eltér az ügytől, vagy hihetetlen, vagy fölösleges, vagy inkább kedvez a mi ügyünknek, mint az ellenfelünkének. Például Oppiust azzal vádolják, hogy a katonák ellátásából sikkasztott. Ez súlyos vád, de Cicero kimutatta, hogy ez ellentmond annak, hogy ugyanezek a vádlók, azt is felhozták ellene, hogy bőkezűségével meg akarta vesztegetni a hadsereget.

18. Cornelius vádlója megígéri, hogy tanúkkal bizonyítja: a tribunus fölolvasta a törvényt. Cicero fölöslegessé teszi ezt azzal, hogy ezt Cornelius is elismeri. Q. Caecilius azért kéri, hogy Verres vádlója lehessen, mert Verresnek quaestora volt. Cicero ezt a tényt saját javára fordítja.

19. A többi, amit fel lehet hozni, közhelyeken alapul, mert vagy következtetéssel tisztázzák, hogy igaz-e, vagy meghatározással, hogy az ügy sajátossága-e, vagy minősítéssel, hogy becstelen, gonosz, embertelen, kegyetlen és a többi.

20. És nem csupán a tételben és az indoklásban, hanem az egész tárgyalás folyamán figyelembe kell venni, hogy vajon a vád nem kegyetlen-e, mint Labienus hazaárulási vádja Rabirius ellen; nem embertelen-e, mint Tuberóé a számkivetett Ligarius ellen, hogy Caesar ne kegyelmezzen meg neki; nem elbizakodott-e, például Oppiust Cotta levele alapján helyezték vád alá. Hasonlóképpen kell kimutatni, ha a vád elhamarkodott, fondorlatos és féktelen.

21. De a legerősebben közülük azt kell támadni, ami vagy mindenkit veszélyeztet, ahogyan Cicero mondja Tullius védelmében: „Ki rendelte el valaha is, vagy kinek lehetne megengedni valamennyiünk veszedelme nélkül, hogy jogosan ölhette meg azt, akitől állítása szerint félt, hogy később megöli; vagy magukat a bírákat, például Oppius érdekében tartott beszédében több helyen figyelmezteti őket, hogy ne engedjenek meg efféle fellépést a lovagrenddel szemben.

22. Néha azonban okosan teszi a szónok, ha egyet s mást figyelmen kívül hagy, mint ami jelentéktelen, vagy mint ami nem tartozik az ügyhöz. Többször megteszi ezt Cicero. Olykor ez a szimuláció odáig megy, hogy amit szavakkal megcáfolni nem tudunk, azt mintegy lefitymálással eltapossuk.


Példák és más hasonló érvek cáfolata

23. Minthogy azonban ezen érvek legnagyobb része hasonlóságon alapszik, gondosan meg kell vizsgálni, hogy találunk-e bennük valami eltérőt. A jog területén könnyű ezt észrevenni. A törvény szövege ugyanis szinte mindig eltér a szóban forgó ügytől, és a körülmények eltérése ezért még inkább nyilvánvaló. Azokat a hasonlóságokat pedig, amelyeket élőlényekről vagy élettelen dolgokról vesznek, könnyen nevetségessé lehet tenni.

24. A történeti példákat különbözőképpen kell kezelni. Ha veszélyesek, a régieket mesébe illőknek lehet minősíteni, a kétségteleneket nagyon eltérőknek. Az ugyanis lehetetlen, hogy két ügy teljesen azonos legyen. Például ha valaki Gracchus meggyilkolása után Nasicát Ahala példájával védené, aki megölte Maeliust, azt hozhatnánk föl ellene, hogy Maelius királyságra tört, Gracchus pedig csak népszerű törvényeket hozott; Ahala a lovasság fővezére volt, Nasica pedig magánember. Ha minden rosszul sül el, akkor meg kell kísérelni kimutatni, hogy a például felhozott eset sem megfelelően történt. Amit a példákról mondtunk, ugyanaz vonatkozik a korábbi ítéletekre is.

25. Amit már említettem, fontos az, hogy a vádló mit hogyan mondott. A lényeg itt az, hogy amit kevésbé hatékonyan mondott, azt szó szerint idézhetjük. Ha éles és heves megállapítást tett, ugyanezt mi saját szavainkkal szelídebben adjuk vissza, ahogyan Cicero tette Corneliusszal kapcsolatban: „Megérintette az okiratot;” továbbá ha a pazarlót kellene védenünk, bizonyos mentegetéssel ezt mondanánk: „Szemére vetették, hogy kissé szabadosabban él." Ugyanígy a fösvény helyett takarékost, a rossznyelvű helyet szókimondót lehet mondani.

27. Mindenesetre sohasem szabad elkövetnünk azt a baklövést, hogy ellenfelünk kijelentéseit bizonyítékaikkal együtt megismételjük, vagy valamely érvét kiegészítésünkkel tovább erősítsük, kivéve ha nevetség tárgyává akarjuk tenni őket; például: „Lássuk csak — mondja — a hadseregnél voltál, oly sok éven át feléje sem néztél a fórumnak, hosszú ideig távol maradtál, és most, hogy oly hosszantartó szünet után végre megjöttél, azokkal küzdenél meg e méltóságért, akik a fórumon laknak?"

28. Továbbá a vád kivédésekor olykor az egészet kifejtjük, ahogyan Cicero teszi Bostar ügyében a Scaurus érdekében, szinte parodizálva az ellenfél szavait, vagy csoportosítjuk egyes állításait, ahogyan ugyanő Varenus érdekében: „Azt mondták, hogy amikor földeken és elhagyatott helyeken együtt utazott Pompulenusszal, véletlenül összetalálkozott Ancharius rabszolgáival. Pompulenust megölték, Varenust pedig ott helyben megkötözték, és fogva tartották mindaddig, amíg Ancharius ki nem nyilvánította, mit akar tenni vele." Ez mindenképpen hasznos, ha az események menete hihetetlen, és a kifejtéssel még veszít is hiteléből. Olykor részről részre haladva cáfoljuk azt, ami egészében véve ártalmas; ez az eljárás többnyire biztosabb is. Van olyan védekezés is, amely természettől egyedi; ezt nem szükséges példával szemléltetni.

29. A közös érveket jól felhasználhatjuk, nemcsak azért, mert mindkét fél sajátjai, hanem azért is, mert hasznosabbak a válaszolónak. Nem restellem megismételni, amire gyakran figyelmeztettem: aki elsőként alkalmaz közös érvet, önmaga ellen cselekszik.

30. Mert önmaga ellen való az, amit az ellenfele jól felhasználhat ellene: „De, azt mondod, nem valószínű, hogy M. Cotta ekkora bűnt kiagyalt. Na és? Az valószínű, hogy Oppius ekkora bűnt akart elkövetni?" Az pedig már művész, aki észreveszi az ellenfél beszédében az egymásnak ellentmondó vagy ellentmondani látszó részleteket. Némely ellentmondás rögtön nyilvánvaló magából a tényállásból, például Caelius perében Clodia azt állítja, hogy pénzt adott kölcsön Caeliusnak, ez pedig nagy bizalom jele, és hogy Caelius mérget szerzett, hogy meggyilkolja őt, ez viszont a legmélyebb gyűlöletet bizonyítja.

31. Tubero azzal vádolja Ligariust, hogy Afrikában volt, ugyanakkor sérelmezi, hogy őt magát nem engedte be Afrikába. Olykor efféle ellentmondás föltárására az ellenfél szónokának megfontolatlan beszéde szolgáltat alkalmat. Főleg azokkal esik meg, akik vadásszák a bölcs mondásokat, s ezen szenvedélyüktől vezettetve nem ügyelnek arra, mit mondanak, csak a pillanatnyi helyzetet veszik figyelembe, nem pedig az egész ügyet.

32. Mi szólhatna látszólag annyira Cluentius ellen, mint a censori megbélyegzés? Mi szólhat annyira ugyanő ellen, mint az a tény, hogy Egnatius kitagadta a fiát az örökségből azon az alapon, hogy mint bíró hagyta magát megvesztegetni abban a perben, amelyben Cluentius Oppianicust tőrbe csalta?

33. Cicero azonban kimutatja, hogy ezek a tények ellentmondanak egymásnak: „De neked, Attius — úgy vélem — gondosan fontolóra kell venned, hogy a censori ítéletet tekinted-e súlyosabbnak, vagy Egnatiusét. Ha Egnatiusét, akkor semmi súlya sincs azon censori megrovásoknak, amelyeket másokkal szemben hoztak, mert azok azt a Gnaeus Egnatiust is kizárták a senatusból, akinek te akkora tekintélyt tulajdonítasz. Ha pedig a censorokét, nos mit szólsz ahhoz, hogy ezt az Egnatiust, akit az apja cenzori jóváhagyással tagadott ki az örökségéből, a censorok megtartották a senatusban, bár az apját onnan kizárták. "

34. A következők hibának tekinthetők ugyan, de nem kell éleselméjűség megrovásukhoz: kétes érvet szükségszerűnek, kérdéseset elfogadottnak, közös érvet sajátosnak feltüntetni, fölöslegeset, ostobát, hihetetlent alkalmazni.
Hanyag szónokokkal az is megesik, hogy a vádat nagyítják, amit bizonyítani kellene, a tényállással bíbelődnek, holott az elkövető vitás, lehetetlenre vállalkoznak, alig kezdenek bele egy érvbe, abbahagyják, mintha befejezték volna, személyekről beszélnek, nem pedig az adott ügyről, az emberi hibákat intézményeknek tulajdonítják (például a tízes hatóságot vádolják, nem pedig Appiust); a nyilvánvalót vitatják, kétértelmű dolgokat mondanak, a főkérdést nem veszik észre, nem a felhozott vádra válaszolnak. Ez utóbbi alkalomadtán elfogadható, amikor tisztességtelen ügyet külső segítséggel kell mentegetni, például amikor a zsarolással vádolt Verresről azt mondják, hogy bátran és serényen védelmezte Szicíliát a tengeri rablókkal szemben.


Az ellenvetések megválaszolása

36. Ugyanezek a szabályok vonatkoznak a velünk szemben felhozott ellenvetésekre, azzal a kiegészítéssel, hogy velük kapcsolatban könnyen esnek a szónokok két, egymástól eltérő tévedésbe. Egyesek ugyanis még a fórumon is mint terhes és kellemetlen piszkálódásokat hallgatással mellőzik az ellenvetéseket, és többnyire beérve az otthonról hozott kész beszédekkel úgy szónokolnak, mintha nem is lenne ellenfelük. De még inkább dívik ez a szokás az iskolákban, amelyekben nemcsak az ellenvetéseket hagyják el, hanem olyan beszédtémákat eszelnek ki, hogy a másik részről semmit se lehessen szólni.

37. Mások viszont az alaposság csapdájába esve úgy vélik, hogy minden egyes szóra, minden egyes megjegyzésre válaszolniuk kell, ezért fölöslegesen hosszadalmasak lesznek. Ez esetben nem az ügyet marasztalom el, hanem a szónokot, mert bizony én azt szeretném, ha mindig ékesszólónak mutatkozna. Mert bizony ha úgy beszél, hogy hasznára van az ügynek, a tehetségét dicsérik, nem az ügyet, ha viszont úgy, hogy árt neki, nem a tehetségét, hanem az ügyet marasztalják el.

38. Ezért azok a kifogások, amelyeket Rullus homályossága, Piso fogyatékos szónoki képessége, Antonius szó- és gondolatszegénysége, ízléstelensége ellen Cicero felhozott, indulatosságának és jogos gyűlöletének tudhatók be, és igen alkalmasak a gyűlölet felkeltésére azok ellen, akiket meg akarsz gyűlöltetni.

39. Másképpen kell válaszolnunk az ügyvédeknek. Alkalomadtán azonban jogosan kritizálhatjuk nemcsak beszédüket, de magánéletüket, sőt arckifejezésüket, járásukat és tartásukat is, ahogyan Cicero Quintiusban nemcsak ezeket, hanem bokáig érő bíborszegélyű tógáját is kigúnyolja. Quintius ugyanis hevesen támadta Cluentiust népgyűlési beszédeiben.

40. Néha az ellenfél keményebb szavait tréfával ütjük el, hogy élüket mérsékeljük, ahogyan ezt Cicero teszi Triariusszal. Mert amikor ez azt mondta, hogy Scaurus oszlopait szekereken szállították végig a városon, így vágott vissza: „Hát én, akinek albai oszlopai vannak, szamárnyergen szállítottam őket?" De még inkább meg van ez engedve a vádlókkal szemben, akiknek gyalázására olykor a védőügyvédi hűség kötelez.

41. Az viszont minden szónokkal szemben bevett és egyáltalán nem durva panasz, azt mondani róla, hogy valamit ravaszul elhallgatott, rövidre szabott, homályba burkolt, elmismásolt.

42. Gyakran kifogásolják, hogy a védő csak csűri-csavarja a szót, ahogyan ezt Attius teszi Cluentiusszal, Aiszkhinész pedig Ktésziphónnal szemben, az előbbi ugyanis azt hánytorgatja föl, hogy Cicero folytonosan a törvényre hivatkozik, az utóbbi pedig azt, hogy Démoszthenész egyáltalán nem szándékozik a törvényről szót ejteni.
Mindenekelőtt a mintabeszédmondókat kell figyelmeztetni, hogy ne olyan ellenvetéseket tegyenek, amelyekre könnyen lehet válaszolni, és ne ostoba ellenfelet képzeljenek maguknak. Itt ugyanis bőven teremnek a közhelyek és a népszerű bölcs mondások, hiszen olyan témát választanak beszédük számára, amilyet csak akarnak, ezért nem lesz haszontalan megszívlelni ezt a verssort: Rossz nem a válaszadás, ami bűnrossz volt: az a kérdés.

43. A fórumon azonban ráfizetünk erre a rossz szokásra, mert ott nem önmagunknak felelünk, hanem ellenfelünknek. Amikor megkérdezték Acciust, hogy miért nem mond perbeszédeket, hiszen tragédiáiban oly nagy erő feszül, azt hozta fel indokul, hogy tragédiáiban azt mondják, amit ő akar, a fórumon viszont azt mondanák ellenfelei, amit ő egyáltalán nem akarna.

44. Nevetséges tehát, hogy azokban a beszédgyakorlatokban, amelyek a fórumra készítenek elő, kigondoljuk, hogy mit válaszolunk, mielőtt még kigondoltuk volna, hogy az ellenfél milyen ellenvetést tesz. A jó tanárnak nem kevésbé kell megdicsérnie tanítványát, amikor az kiötöl valami hasznosat az ellenfele számára, mint amikor védence számára teszi ugyanezt.


Képzeletbeli ellenvetések

45. Létezik aztán egy másik gyakorlat, amelyet az iskolában mindig meg kell engedni, a fórumon azonban ritkán. Mert egy valóságos perben vádlóként az első helyen hogyan válaszolhatnánk ellenvetésekre, hiszen az ellenfelünk még semmit sem mondott?

46. Mégis sokan esnek ebbe a hibába, vagy deklamációs megszokásból, vagy mert szeretnek beszélni, s ezzel jó lehetőségeket adnak saját maguk kigúnyolására azoknak, akik válaszolnak nekik. Ezek ugyanis azt felelik, hogy még nemis mondtak semmit, és ilyen ostobaságokat nem is mondtak volna, vagy tréfásan közlik, hogy ellenfelük jó tanácsot adott nekik, és hálásak segítségéért. A leggyakrabban pedig azt mondják — s ez a legsúlyosabb — hogy az ellenfelük biztosan nem válaszolt volna nekik soha olyasmire, amit fel sem hoztak ellenük, hacsak nem lett volna meggyőződve az ellenvetések igazságáról, és bűntudata nem kényszerítette volna azok beismerésére. Ezt teszi Cicero Cluentius védelmében:

47. „Mert gyakran kijelentetted, hogy közölték veled, hogy ezt az ügyet a törvényre támaszkodva szándékozom védeni. Így van-e? Úgy látszik, engem a gyanútlant elárultak barátaim. Valaki tehát azok közül, akiket barátaimnak tekintek, tervemet kiszolgáltatta ellenfelemnek. De hát ki közölte ezt veled? Ki volt olyan becstelen? Egyáltalán kinek mondtam én el? Senki, ahogy én gondolom, senki sem bűnös. Mert bizony maga a törvény közölte ezt veled."

48. Egyesek viszont nem elégszenek meg egy ellenvetéssel, hanem egész gondolatmeneteket fejtegetnek, mondván, tudják, hogy ellenfeleik ezt mondanák, és így haladnának előre. Ezt a gyakorlatot szellemesen gúnyolta ki napjainkban Vibius Crispus, ez a kedves és választékos szellemű férfi: „Én pedig ezt nem mondom. Miért is kellene ezt kétszer mondani."

49. Néha azonban föl lehet hozni valamiféle ellenvetést, ha az ellenfél valamely nyilatkozata bekerült a tanúvallomások közé, és az ügyvédek tanácskoztak róla. Ez esetben ugyan is arra válaszolunk, amit ők mondtak, s nem arra, amit mi magunk ötlöttünk ki. De akkor is, ha az ügy olyan természetű, hogy biztosan előrukkolhatunk olyan dologgal, amelyen kívül más nem mondható. Például ha valaki házában lopott holmit találnak, a vádlott szükségképpen vagy azt mondhatja, hogy tudtán kívül csempészték be, vagy hogy őrizetére bízták, vagy hogy ajándékba kapta. Mindegyikre válaszolni lehet, még ha nem hozták is fel őket.

50. Az egyébként helyes, hogy az iskolában mind az előterjesztésekkel, mind az ellenvetésekkel foglalkozunk, hogy egyszerre mindkét szerepben gyakoroljuk magunkat, azaz egyaránt tudjunk beszélni elsőnek és másodiknak. Ha nem tesszük ezt, sohasem gyakoroljuk az ellenvetést; ott ugyanis nincs, akinek válaszolhatnánk.

51. Az is hiba, ha valaki túlságosan aggályoskodik, és a legapróbb részletekért is küszködik. Ezzel bizony gyanússá teszi ügyét a bíró előtt, és az, ami kereken kimondva a gyanúnak az árnyékát sem keltette volna, ha nagy feneket kerítve neki, hosszadalmasan adjuk elő, hitelét veszti, hiszen maga a szónok is azt hitte, hogy más érvekre is szüksége van. Sugározzon hát a szónok önbizalmat, és mindig úgy beszéljen, mintha a legjobb véleménnyel lenne ügyéről.

52. Ez az erény éppen úgy, mint az összes többi megvolt Ciceróban. Mert ama nevezetes gondossága a magabiztossághoz vált hasonlóvá, és beszédében akkora a tekintély, hogy a bizonyítás szerepét tölti be, mert nem merünk kételkedni benne. Továbbá aki tudni fogja majd, hogy melyik érv a legerősebb az ellenfélnek, és melyik nekünk, az könnyen megítélheti, hogy különösen mit kell támadnia és miben kell kitartania.


Sorrend

53. A sorrend sehol sem könnyebb, mint itt. Ha mi vádolunk, akkor először a magunk állításait kell bizonyítanunk, utána pedig azokra az ellenvetésekre kell felelnünk, amelyeket ellenük tesznek. Ha válaszolunk, a cáfolással kell kezdenünk.

54. Abból pedig, amit az ellenvetésre felelünk, újabb ellenvetések származnak, és így megy ez néha tovább, ahogyan a gladiátor úgynevezett második vágásából harmadik lesz, ha az elsőt arra szánták, hogy az ellenfelet támadásra ingerelje, sőt negyedik is, ha a hárítás megismétlődik, azaz kétszer kell védeni és kétszer támadni.

55. És így folytatódik tovább és tovább. Azonban a cáfolás is megengedi azt a fentebb már bemutatott egyszerű bizonyítást, amely az érzelmeken és a puszta állításon alapszik. Erre példa Scaurus cáfolata, amelyről fentebb beszéltem. Sőt talán még gyakoribb az, amikor valamit tagadnak. Mindkét félnek arra kell különösen figyelnie, hogy hol van az ügy lényege. Mert általában az történik, hogy az ügyekben sok mindenről beszélnek, de csak kevésről ítélnek.

56. Ezekből áll a bizonyítás és cáfolás elmélete, de erőt és ékességet a szónok tehetsége kölcsönöz nekik. Mert bármennyire alkalmasak is érveink szándékunk bizonyítására, szárazak és gyengék lesznek, ha a szónok nem tölti fel őket valamiféle szellemmel.

57. Ezért egyrészt a tanúkkal, okiratokkal, érvekkel és más hasonlókkal kapcsolatos közhelyek, másrészt azok a sajátos érvek, amelyekkel dicsérünk vagy elmarasztalunk konkrét cselekedeteket, vagy kimutatjuk róluk, hogy igazságosak vagy igazságtalanok, fontosak vagy jelentéktelenek, kegyetlenebbek vagy enyhébbek, mindez nagy hatást gyakorol a bíró lelkivilágára. Egyesek közülük abban segítik, hogy összehasonlítsa az egyes érveket, mások abban, hogy az érvcsoportokat, ismét mások az egész ügy megítélésében.

58. Egyes közhelyek előkészítik a bíró lelkét, mások megerősítik benyomásait. De az előkészítés is és a megerősítés is olykor az egész ügyet érinti, máskor csak részeit, ezért úgy kell alkalmazni, ahogyan az célszerű.

59. Épp ezért csodálkozom, hogy a két ellentétes iskola fejei igencsak hevesen vitatkoztak arról, hogy az egyes kérdésekhez kell-e kapcsolni a közhelyeket (ahogyan Theodórosz gondolja), vagy a bírót előbb tájékoztatni kell, s csak utána megindítani (ahogyan Apollodórosz tanácsolja), mintha nem is létezne középút, és mintha nem az lenne a döntő, hogy mi használ az ügynek.
Efféléket azok tanítanak, akik nem folytatnak szónoki gyakorlatot a fórumon, ezért tankönyveiket, amelyeket derűs nyugalomban állítottak össze, összezavarja a küzdelem kényszere. Mert szinte valamennyien, akik a szónoklás szabályait mint valamiféle misztériumokat lefektették, nemcsak az érvek föllelésének biztos forrásait rögzítették, hanem alkalmazásuk szabályait is. Meglehetősen rövid bevezető megjegyzések után el fogom mondani, hogy magam hogyan vélekedem róluk, azaz miben látom a leghíresebb szónokok gyakorlatát.



Adamik Tamás fordítása