logo

XVIII Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Az ékességről

1. Rátérek most az ékességre, amelyben kétségkívül többet megenged magának a szónok, mint a szónoklattan bármely más részében. A helyesen és a világosan beszélőnek ugyanis csekély a jutalma, inkább az, hogy elkerülted a hibát, nem pedig az, hogy valamely nagy kiválóságot vittél véghez.

2. Az anyaggyűjtés gyakran ugyanolyan a műveletleneknél is, az elrendezés kevés tudomány esetében is lehet hiteles, s mindaz, ami magasabb művészetet igényel, többnyire rejtve marad, mert csak így lesz művészet; végül is mindezt az ügy hasznosságára kell vonatkoztatni. A mívességgel és az ékességgel ezzel szemben önmagát ajánlja a szónok, s míg a többi dologban a tanultak ítéletét igényli, ez utóbbiban a nagyközönség dicséretét is óhajtja; nemcsak hatékony, de csillogó fegyverekkel is küzd.

3. Vajon Cicero elérte volna C. Cornelius ügyében, hogy a római nép csodálatát nemcsak kiabálással, hanem tapssal is kifejezésre juttassa, ha csak a bírót akarta volna tájékoztatni, egyszóval hasznosan, azaz latinosan és világosan szólt volna? Inkább fennköltsége, nagyszerűsége, fénye és ereje váltotta ki ezt a tombolást.

4. Nem ez a rendkívüli hatás követte volna beszédét, ha szokásos módon, a többiekhez hasonlóan szólt volna. Szerintem, akik ott voltak, nem tudták, hogy mit csinálnak, nem szántszándékkal tapsoltak, hanem önfeledten: úgy juttatták kifejezésre elragadtatásukat, hogy szinte azt sem tudták, hol vannak.

5. De az ügynek sincs ám kárára az ilyen beszédbeli ékesség! Mert akik szívesen hallgatnak, jobban is figyelnek, könnyebben is hisznek, hiszen hatalmába keríti őket a gyönyörűség, sőt olykor még a csodálat is elragadja őket. Mert a fegyvernek már a látványa is félelmet kelt bennünk, és másképpen hat ránk a mennydörgés, ha nemcsak hangjától, de fényétől is rémüldözünk.

6. Helyesen írja Cicero Brutusnak valamelyik levelében éppen ezekkel a szavakkal: „Nem ékesszólás az, ami nem kelt csodálatot." Arisztotelész szerint is leginkább erre kell törekednünk. Ám az ékesség (ismét csak ezt mondom) férfias, erős és szent legyen, s ne kedvelje a nőies simaságot és az arcfesték hamis színeit. Fényét vértől és erőtől kapja meg!

7. Olyannyira igaz ez, hogy e téren a hibák közel esnek az erényekhez, vagyis még az is, aki eltűr bizonyos hibákat, e hibákra az erény címkéit ragasztja. Ezért nem mondhatja senki a romlottan beszélők közül, hogy ellensége vagyok a választékos szónokoknak. Nem tagadom, hogy ez erény, de tőlük elvitatom.

8. Vajon azt a birtokot tekintsem gondozottabbnak, amelyen liliomot, violát, rózsát, csobogó forrásokat mutogatnak, vagy azt, amelyen tömött búzatáblák vagy súlyos fürtöktől görnyedező szőlőskertek vannak? Mit kívánjak inkább: terméketlen platánt, nyírott mirtuszt vagy szőlővel házasított szilfát és gazdag olajfaligetet? Az előbbiek legyenek csak a gazdagokéi: mi lenne velük, ha másuk nem volna?

9. Különben is! A gyümölcsös kerteknek is megvan a maguk szépsége. Ki tagadhatná? Én bizony megfelelő rendben, megfelelő távolságra ültetem gyümölcsfáimat. Van-e szebb látvány az ötös módszerrel ültetett gyümölcsösnél? Akárhonnan nézed, sorai egyenesek! De ezzel azt is eléred, hogy a talajból egyformán táplálkozzanak.

10. Az olajfa magasba törő ágait visszametszem, ezáltal koronája kecses gömbbé formálódik, de a termése is nagyobb lesz. Szebb az a ló, amelynek karcsúbb a vékonya, de gyorsabb is. Csinos az az atléta, akit az edzés kiművelt, de a küzdelemre is alkalmasabb.

11. Az igazi szépség soha nem választható el a hasznosságtól. De ennek megállapításához nincs szükség nagy éleselméjűségre. Az viszont már megjegyzésre méltóbb, hogy ezt a tisztes ékességet témától függően változatossá kell tenni. Hogy az első felosztással kezdjem, nem ugyanaz illik a bemutató, a tanácsadó és a törvényszéki beszédekhez. A bemutató ugyanis magamutogatásra készül, egyedüli célja a hallgatóság gyönyörködtetése, ezért az ékesszólás minden fortélyát fölsorkoztatja, minden ékességét fölvonultatja. Nem alakoskodik, mert nem a győzelemre, hanem mint egyetlen végcélra a dicséretre és a dicsőségre törekszik.

12. Ezért mindazt, ami a gondolatokban népszerű, szavakban csillogó, alakzatokban kellemes, metaforákban nagyszerű, szófűzésben míves, mint az ékesszólás mestere megmutatja, és érvényesülni engedi. Mert az eredmény egyedül őt érinti, és nem az ügyet.

13. Ott viszont, ahol a valóságról van szó, és igazi csatározás folyik, a dicséret az utolsó helyre kerüljön. Azonkívül bizony nem is illik, hogy ahol igen jelentős dolgokról folyik a vita, szavakkal bíbelődjünk. Nem arról van szó, hogy itt semmi helye az ékességnek, hanem hogy visszafogottabb, szigorúbb, rejtettebb, de legfőképpen tárgyszerűbb.

14. Mert tanácsadás esetén olykor a szenátus valami fennköltebbet, a nép pedig hevesebbet, a törvényszéki beszédekben pedig a főben járó ügyek pontosabb stílust igényelnek. De a magánjellegű tanácsadás, a keveseket érintő ügyek, ami gyakorta megesik, tiszta nyelvet igényelnek, s nem illik hozzájuk a keresettség. Hát nem lenne nevetséges egy meghatározott összegű kölcsönt körmondatokban követelni vissza, és vért izzadni egy beázás miatt vagy egy rabszolga visszavételénél? De térjünk vissza témánkhoz!

15. És mivel a beszédnek mind az ékessége, mind a világossága vagy az egyes szavakban mutatkozik meg, vagy a szókapcsolatokban, vegyük fontolóra, hogy mit igényelnek a szavak önmagukban, és mit összekapcsolva.


Az egyes szavak

Mert bár helyesen tanítják, hogy a világosság alapjelentésű, az ékesség pedig inkább átvitt jelentésű szavakat igényel, mégis vegyük tudomásul, hogy nem ékesség az, ami nem megfelelő.

16. De mivel gyakran több szó ugyanazt jelenti — ezeket szinonimának hívjuk —, egyes szavak másoknál tisztességesebbek, fennköltebbek, fényesebbek és hangzósabbak. Mert ahogyan a jobban hangzó hangokból létrejött szótagok hangzóbbak, ügy az ilyen szótagokból létrejött szavak is zengőbbek, és hallásra nézve annál szebbek, minél több levegővel ejtjük ki őket. És amilyen hatást keltenek a szótagkapcsolatok, ugyanolyan hatást keltenek a szókapcsolatok, azaz más szóhoz kapcsolva jobb hatást keltenek.

17. Használatuk mégis eltérő. Mert a kegyetlenebb dolgokhoz hangzásra nézve érdesebb szavak illenek. Általában az egyszerű szavak közül azok a legjobbak, amelyek a dolgot legjobban megvilágítják, vagy a legkellemesebben hangzanak. A tisztességes szavak mindig hatékonyabbak a csúnyáknál, s a szennyes szavaknak művelt beszédben nincs helyük.

18. A fényes és fennkölt szavak esetében mindig a tárgy dönti el a választást. Ami az egyik helyen fennkölt, az dagályos a másikon, és ami nem illik nagy dolgokhoz, megfelelő lesz kis dolgok esetében. És ahogyan a míves beszédben feltűnő a közönséges szó, és mintegy foltot ejt, ugyanúgy az egyszerű beszédben a fennkölt és a fényes visszatetsző és hibás, mert dagályossá válik.

19. Bizonyos dolgokat nem annyira ésszel, mint érzékkel döntünk el, mint ebben a verssorban:

caesa iungebant foedera porca

az új szóalkotás teszi elegánssá a hangzást. A porco közönséges lett volna. Bizonyos esetekben nyilvánvaló az ok. Méltán nevettünk nemrég a költőn, aki ezt mondta:

praetexiam in cista mures rosere camilli.

20. És megcsodáltuk Vergilius eme sorát:

Saepe exiguus mus.

Mert a jelző kifejező, azt jelenti, amit várunk, és az egyes szám igen helyénvaló, a nem szokásos egy szótagú szó pedig kellemesen zárja a mondatot. Ezért utánozta mindkettőt Horatius:

nascetur ridiculus mus.

21. Nem kell mindig nagyítani a beszédet, sőt olykor földönjáróvá kell tenni. Néha ugyanis éppen az alacsonyrendűség kölcsönöz erőt a dolgoknak. Hát nem tépázta meg Cicero ellenfele tekintélyét, amikor véletlenül ezt a közönséges szót használta vele kapcsolatban, hogy lejárassa Piso ellen mondott beszédében: „amikor egész rokonságod parasztszekéren érkezett".

22. Máshol pedig: „Tusakodva fejjel rohansz neki." Ezért kedves néha a vicces kifejezés, amilyet Cicero alkalmazott: „a kölyök, aki a nővérével hált", és „Flavius, aki a szemes varjút is rászedte", és Milo érdekében mondott beszédében: „hé, te Rufio", és „Erucius Antoniaster". A próbabeszédekben volt ez divatos, például gyerekkoromban dicsérték az efféléket: „Adj kenyeret apádnak!", „Hiszen még a kutyádat is eteted."

23. Az efféle kétélű kifejezéseket főleg a rétoriskolákban kedvelik, s gyakran keltenek velük nevetést, különösen napjainkban, amikor az iskolai gyakorlatok igencsak elszakadtak a való élettől, hihetetlen szavak majmolása dívik, s messze kerülnek a mindennapi nyelvszokástól.

24. Mivel pedig a szavak alapjelentésűek, képzettek vagy átvitt jelentésűek, az alapjelentésűeknek méltóságot kölcsönöz a régiség. Mert szentebbé, csodálatosabbá teszik a beszédet, és nem akárki alkalmazhatja őket. P. Vergilius, ez a finom ízlésű költő, egyedülálló módon élt velük.

25. Az ilyen szavak, mint olli, quianam, moerus, pone, porricerentó1 a régiség ama utánozhatatlan varázsával hintik be a beszédet, amelyet a festményeken is megcsodálunk. De mértékkel használjuk, és ne a világ végéről ráncigáljuk elő őket! Eléggé régies a quaeso, miért kellene quaisót mondanunk? Az oppido szót nem sokkal a mi korunk előtt még használták, de ma már megrónának érte. Az antegerio szót, amely ugyanazt jelenti, ma már csak feltűnési viszketegségből használják.

26. Mi szükség van arra, hogy aerumnást mondjunk; mintha kevés lenne, ha queót, horridumot mondanánk. A reor még elviselhető, az autumo már tragikus, a prolem versben használható, de a prosapia már elviselhetetlen. Minek szaporítsam a szót? A beszélt nyelv szinte teljesen megváltozott.

27. Ennek ellenére néhány régiesség éppen régies színezete miatt nem veszített fényéből, néhányat pedig olykor szükségből használunk, mint a nuncupare, fari. Merészebben több más szót is közbeszúrhatunk, de csak abban az esetben, ha a keresettség észrevétlen marad, amely ellen Vergilius e bámulatos sorokat írta:

28. Korinthoszi szavak roppant imádója,
Britek Thuküdidésze, Attikánk réme,
Galloknak tauja, min meg sin beléd essen!
E szókat mind beadtad jó fivérednek.

29. Cimberről van szó, aki megölte testvérét. Cicero így utal rá: Germanum Cimber occidit. Sallustiust pedig ebben a híres epigrammában csepülik:

30. Gyűlöletes ez a keresettség! Mert bárki könnyen élhet vele, s azért meg különösen elítélendő, hogy a kedvelője nem a szavakat alkalmazza a dolgokra, hanem messziről vadássza a dolgokat, hogy valamiképpen megfeleljenek szavainak. Ahogyan az első könyvben mondtam, a görögöknek jobban meg van engedve az új szavak alkotása, mert ők nem restellik a hangzáshoz és bizonyos érzésekhez szabni a szavakat, ugyanolyan szabadon, ahogyan az első emberek elnevezték a dolgokat.

31. A mieink a szóösszetételben és a szóképzésben merészeltek ugyan egy keveset, de nem nagy sikerrel. Emlékszem, hogy zsenge fiatalságom idején Pomponius és Seneca előszóikban taglalták azt a kérdést, hogy a gradus eliminat kifejezést lehet-e tragédiában használni. A régiek viszont még az expectorató szó használatától sem riadtak vissza, de ugyanolyan minősítésű az exanimat is.

32. A szóalkotás és szóképzés eredménye Cicerónál a beatitas és a beatitudo; ezeket ő is darabosnak érezte, de úgy vélte, hogy a használat majd megszokottá teszi őket. De nemcsak köznevekből képeztek új szavakat, hanem tulajdonnevekből is, például Cicero a sullaturit, Asinius a fimbriatum és a figulatum szavakat képezte.

33. Sok új szót alkottak görög mintára, a legtöbbet Verginius Flavus, amelyek közül némelyek igencsak nehézkesnek tűnnek, például ens és essentia. Nem látom be, hogy miért kellene olyannyira megvetnünk ezeket, hacsak nem azért, mert túlságosan kegyetlen bírái vagyunk önmagunknak, ezért vagyunk szűkében a szavaknak. Tolvaja vén Cato sok fonnyadt, régi szavának,

34. Néhány azonban használatban marad. Ami ugyanis most régi, egykor új volt, és egészen újak is használatban vannak, például Messala használta először a reatum, Augustus pedig a munerari szót. Az én tanáraim még fontolgatták, hogy szabad-e úgy alkalmazni a piratica szót, mint a musica és a fabrica szavakat. Cicero még újnak tartotta a favor és az urbanus szót. Brutushoz írt levelében ugyanis ezt találjuk: „Ettől a szeretettől, vagy hogy ezt a szót alkalmazzam, ettől a kedvezéstől kérek tanácsot."

35. Appius Pulcher-hez pedig ezt írta: „Téged nemcsak bölcsnek, hanem ahogyan mostanság mondják, urbánusnak is tartalak." Ugyanő úgy tartja, hogy Terentius használta először az obsequium szót, Caecilius szerint pedig Sisenna alkalmazta először az albenti caelo szókapcsolatot. Úgy tűnik, Hortensius használta először a cervixs szót egyes számban, mert a régiek csak többes számban használták. Merni kell hát, mert nem értek egyet Celsusszal, aki tiltja azt, hogy a szónok új szavakat alkosson.

36. Ahogyan ugyanis Cicero mondja, vannak olyan „alapszavaink, amelyek alapjelentésűek, és vannak olyan szavaink, amelyeket ezekből képeztek", és ha nekünk nem szabad használnunk más szavakat, csak olyanokat, amelyeket a műveletlen emberek elsőként alkottak, akkor mikor szűnt meg az a szabadság, amely lehetővé tette ezek utódainak, hogy módosítsák az alapszavakat, azaz képzéssel és összetétellel új szavakat alkossanak belőlük? És ha nekünk magunknak is úgy tűnik, hogy a kelleténél merészebben alkottunk egy szót, ezt ellensúlyozhatjuk efféle kijelentésekkel: Hogy úgy mondjam, ha szabad ilyet mondani, valahogy így, engedjétek meg, hogy. Ugyanígy járhatunk el a túlságosan merész szóképek esetében, és bármit bátran mondhatunk, ha kifejezésre juttatjuk aggodalmunkat, hogy a mi ízlésünk is ágaskodik. A görögök ilyen esetben választékosan ezt mondták: „a szónoknak előre mentegetőznie kell a túlzásért".

38. Az átvitt értelmű szavak használatának helyességét csak a szövegösszefüggés dönti el. Így hát eleget szóltam az egyes szavakról, amelyek, ahogyan erre már máshol utaltam, önmagukban semmi kiválósággal nem rendelkeznek. De nem is nélkülözik az ékességet, ha nem alacsonyabb rendűek annak a tárgynak méltóságánál, amelyről beszélünk, és ha nem jelentenek obszcén dolgokat leplezetlenül.

39. Vélekedjenek erről másként azok, akik szerint nem kell kerülni őket, mert természettől egyetlen szó sem csúnya, ha pedig maga a dolog rút, bármely elnevezésével illetjük is, ugyanarra a dologra utalunk vele. A magam részéről megmaradok a szokásos római szemérmesség mellett, ahogyan más esetekben is már nyilatkoztam erről, és az illendőséget hallgatásommal védelmezem.


A szókapcsolatok

40. Mostantól fogva pedig térjünk át az összekapcsolt szavak tárgyalására. Az ékesség először két részre oszlik: milyen stílust kövessünk, és hogyan valósítsuk meg. Mert az első az, hogy világos legyen előttünk, hogy mit nagyítsunk vagy kicsinyítsünk, zaklatottan beszéljünk vagy visszafogottan, vidáman vagy komolyan, bőbeszédűen vagy tömören, nyersen vagy szelíden, fennkölten vagy egyszerűen, szigorúan vagy szellemesen; majd hogy milyen szóképeket, milyen alakzatokat és mondásokat hogyan alkalmazunk, és milyen elrendezéssel valósítjuk meg szándékunkat.
Egyébként mielőtt arról szólnék, hogy mi ékesíti a beszédet, előbb azt érintem, ami ennek az erénynek az ellenkezője, mert az első erény a hibától való mentesség. Hát mindenekelőtt ne ringassuk magunkat abban a reményben, hogy ékes lesz beszédünk, ha nem lesz elfogadható. Cicero ugyanis azt a stílusnemet tekintette elfogadhatónak, amely nem túlságosan jól fésült. Nem mintha nem kellene átfésülni és kicsiszolni (mert ezek is az ékesség részei), hanem mert minden téren hiba a túlzás.

43. Továbbá azt kívánja, hogy hitelesek legyenek szavaink, gondolataink pedig legyenek súlyosak, s legyenek összhangban az emberek véleményével és erkölcseivel. Csak ezek megvalósítása után lehet alkalmazni azt, ami kiválóvá teszi beszédünket: válogatott szavakat, metaforákat, hiperbolákat, jelzőket, szópárokat és szinonimákat, a tárgyalás folyamatát és a valóságot jól festő kifejezéseket.

44. De mivel imént azt mondtuk, hogy előbb a hibákat mutatjuk be, kezdjük azzal, amelyet kakemphatonnak neveznek. A kifejezést obszcén jelentésben értelmezzük akár rossz megszokásból, például Sallustius a ductare exercitum és a patrare exercitum kifejezést archaikusan és szentül használta, de ma már, be kell vallanom, hogy nevetnek rajtuk; (ez azonban nem a szerző, hanem az olvasók hibája, de mégis kerülnünk kell, mert tisztes szavainkat erkölcseinkkel együtt elveszítettük, és a győztes hibáink előtt meg kell hátrálnunk), akár mert a szókapcsolat hangzása obszcén szót juttat az eszünkbe, például ha a cum hominibus notis loqui kifejezés esetében a hominibus szóval nem választanánk el a cum és a notis szavakat, akkor az imént említett hibát követnénk el, mert a cum a notis első szótagjával hasonulva obszcén szóként hangzana, ha pedig a cum után megállnánk, helytelenül tagolnánk.

46. Más szókapcsolatok is kelthetnek hasonló hatást, s ha ezeket felsorolnánk, ugyanabba a hibába esnénk, amelynek kerülését ajánljuk. De a tagolással is sérthetjük szeméremérzékünket, például ha az intercapedinis szót egyes szám alanyesetben használjuk.

47. De ez nemcsak írásban fordulhat elő, mert igen sokan, ha nem vigyázol, obszcén értelemben fogják fel szavaidat (például Ovidius ezen sorát: quaeque latent meliora putant); még az olyan szavakból is pajzánságot olvasnak ki, amelyekben nyoma sincs malacságnak. Celsus bizony kakemphatonnak értelmezi Vergilius ezen sorát is:

Incipiunt agitata tumescere,

Ha ezt elfogadjuk, akkor egyetlen szavunk sem lehet már biztonságban.

48. Az illetlenséghez legközelebb áll a laposság hibája (tapeinószisznak hívják), amellyel a dolog nagyságát vagy méltóságát kicsinyítik, például: sziklaszemölcs van a hegy tetejének a csúcsán.

Ennek természettől ellentéte, de ugyanúgy hiba, amikor kis dolgoknak szerfelett nagy nevet adunk, hacsak nem akarunk szándékosan nevetést kelteni. Így nem nevezheted az apagyilkost haszontalannak, vagy az utcalány szeretőjét bűnözőnek, mert az előbbi túlságosan szelíd, az utóbbi túlságosan szigorú.

49. Ez az oka annak, hogy olykor a beszéd nehézkes, hétköznapi, száraz, rideg, kellemetlen és pongyola. E hibák szembeszökővé válnak, ha szembeállítjuk velük ellentéteiket. Mert az első a könnyednek, a második a választékosnak, a harmadik az áradónak, a továbbiak a hangulatosnak, a kellemesnek és a gondosnak az ellentétei


50. Kerülni kell az elleipsziszt is, amikor valami hiányzik ahhoz, hogy a beszéd teljes legyen, jóllehet ez inkább a világosságot, mint az ékességet sérti. Ám ha tudatosan történik, alakzatnak mondják, ilyen a tautologia is, vagyis ugyanannak a szónak vagy kifejezésnek a megismétlése.

51. Olykor ugyanis ez is hiba lehet, bár a legnagyobb szerzők sem kerülték mindig. Gyakran e hibába esik még Cicero is, nem törődve efféle aprósággal, például ezen a helyen: „Ez az ítélet, bírák, nemcsak hogy nem hasonlított ítéletre." Olykor megváltoztatva a nevét epanalépszisznek mondják, és az alakzatok közé sorolják. Példát majd ott hozok rá, ahol a stíluserényeket tárgyalom.

52. Ennél is rosszabb a homoeideia, az egyhangúság, amely egyáltalán nem próbálja a változatosság kellemével elűzni az unalmat, és mindvégig azonos színezetű; a szónok műveletlenségének legfőbb mutatója. A mondatokban és az alakzatokban ugyanúgy megmutatkozik, mint az elrendezésben, és nemcsak a lelkünket sérti, hanem a fülünket is.

53. Kerülni kell a makrologiát is, amikor a kelleténél hosszabban mondunk valamit, ahogyan Livius is: „a követek, miután nem tudták elérni a békét, visszatértek otthonukba, ahonnan jöttek". De az ehhez közel eső periphrasziszt már erénynek tartjuk. A pleonaszmoszl" is hiba, amikor fölösleges szavakkal terheljük a beszédet: „én a szemeimmel láttam", mert a „láttam" is elég lett volna.

54. Szellemesen javította ezt Cicero Hirtiusnál, amikor ez Asinius előtt tartott próbabeszédében ezt mondta: „Az anyja tíz hónapon keresztül hordozta fiát a méhében", Cicero így szólt: „Más anyák talán tarisznyában szokták hordozni?" Néha azonban azt, amire fentebb hoztam példát, a nyomaték kedvéért szokták alkalmazni, például: hangját habzsoltam füleimmel.
Hibának számít azonban, ha indokolatlan és fölösleges, és nem ad hozzá semmit. De az is fölösleges ám, amit periergiának neveznek, de nevezhetném erőlködésnek is. Oly távol áll az ékességtől, mint gondos embertől a kíváncsiskodó, s a vallásosságtól a babona. És hogy kimondjam a lényeget, minden olyan szó, amely nem segíti az értelmet és az ékességet, hibásnak mondható.

56. A kakozélon, az eredetieskedés minden stílusnemben hiba, mert a dagályos és a lapos, az édeskés és a locsogó, a mesterkélt és a csapongó ugyanide sorolható. Egyszóval, eredetieskedésnek tartjuk mindazt, ami túllépi az erényt, amikor a tehetség nélkülözi a kritikát, és a jó látszata becsapja; ez valamennyi stílushiba között a legrosszabb. Mert a többit rosszul kerülik, ezt keresik. Ezért teljes egészében a stílussal kapcsolatos.

57. Mert ha valami ostoba, közönséges, ellentmondó és fölösleges, az tartalmi hiba. Ha viszont oda nem illő és fölösleges szavakat használunk, vagy tömörségünk miatt homályosak vagyunk, zavarosan szerkesztünk, gyermekes lelkesedéssel hajhásszuk az összecsengő és kétértelmű kifejezéseket, stílusunkat tesszük tönkre.

58. Minden eredetieskedés egyben hamis is, még akkor is, ha nem minden hamisság eredetieskedésből származik, mert e hiba lényege az, hogy nem úgy mondjuk, ahogyan természetes, ahogyan kell, és amennyi elég. Mert annyiféleképpen ronthatjuk el stílusunkat, ahányféleképpen felékesíthetjük. De ezt a kérdést egy másik munkában már részletesen tárgyaltam, s ebben is gyakran érintem, s még érinteni is fogom minden témával kapcsolatban. Az ékességről szólva ugyanis rögtön szót kell ejteni azokról a hibákról, amelyekbe könnyen beleeshetünk, mert hasonlók az erényekhez.

59. Az ékességet sértik a következők is: a rossz elrendezés, az anoikonométon, a rossz alakzat, az aszkhématiszton18 és a rossz szófűzés, a kakoszüntheton. Az elrendezésről már beszéltünk, az alakzatokról és a szófűzésről pedig beszélni fogunk. Szardiszmosznak nevezzük a különböző nyelvek keverésével létrejött beszédet, például ha az attikaiba dór, jón és ajól elemeket keversz. Ehhez hasonló hibát követünk el a latinban, ha fennköltet keverünk az egyszerűbe, régit az újba, költőit a népibe, így ugyanis olyan szörnyszülött keletkezik, amelyet Horatius fest le az Ars poetica elején:

Ábrázolni ha lónyakkal kívánna a festő
Emberi főt.

És a többi tagot is különböző lényekből venné hozzá.

61. Ékes az, ami több a világosnál és elfogadhatónál. Első két fokozata a mondanivaló érthetősége és szabatossága, a harmadik pedig az, ami ezeket csillogóbbá teszi, amit megfelelően mívességnek nevezhetünk. Ez az oka annak, hogy az enargeiát, amelyről az elbeszélés szabályainál tettem említést, az ékesség körébe sorolom, mivel több a nyilvánvalónál, vagy ahogyan mások mondják, inkább megjelenít, mint megvilágosít, mert ez feltárul, az meg valamiképpen megmutatja magát.

62. Nagy erény ugyanis világosan és láttatva előadni azokat a dolgokat, amelyekről beszélnünk kell. Nem eléggé hatékony, és nem kerít teljesen hatalmába, pedig ez a feladata, az a beszéd, amely csak a fülekig jut el, s a bíró szerint csak arról szól, amit neki meg kell ismernie, de nem fejezi ki és nem láttatja a dolgokat.

63. De mivel többféleképpen szokták felfogni, én nem fogom feldarabolni alfajaira, amelyeknek számát egyesek nagy igyekezettel még tovább növelik, csak a legszükségesebbeket érintem. Ennek van egy olyan fajtája, amely szavakkal valamiképpen az egész dolog képét lefesti:

Mindegyik ugrik azonnal s áll lábujja hegyére

És a többi sor is, amelyek az összecsapó ökölvívók jelenetét úgy mutatják be, hogy a nézők sem látnák világosabban.

64. E tekintetben, ahogyan más dolgokban is, messze kimagaslik Cicero. Lehet-e bárki is annyira érzéketlen a képi kifejezésmód iránt, hogy amikor ezt olvassa Verres ellen mondott beszédében: „Ott állt a parton a római nép prétora szandálban, bíborpalástban és bokáig érő tunikában egy asszonykára támaszkodva", hogy nemcsak látni véli őket, testtartásukkal és a helyszínnel együtt, hanem még azt is elképzeli róluk, amiről a szónok nem beszélt?

65. Nekem bizony úgy tűnik, hogy látom arcukat és szemüket, illetlen enyelgésüket és a jelenlevők csendes megvetését és félénk restelkedését.

66. Olykor több vonásból áll össze az a kép, amelyet ki akarjuk fejezni, ahogyan ezt ugyancsak nála találjuk (mert ő egyedül elegendő valamennyi stíluserény szemléltetésére), egy fényűző lakoma leírásában: „Láttam, hogy egyesek érkeznek, mások pedig távoznak, voltak, akik bortól elázva tántorogtak, mások pedig még a tegnapi ivászattól ásítoztak. A padló szennyes és lucskos volt a kilocsolt bortól, mindent hervadt koszorúk és halszálkák bontottak."

67. Láthatott-e ennél többet a belépő? Így lehet felkelteni az elfoglalt városok iránt a szánalmat. Mert kétségkívül, ha valaki azt mondja, hogy bevették a várost, ebben mindaz a szörnyűség bennfoglaltatik, amellyel az ilyen esemény jár, de mégis ez a rövid tudósítás nem ébreszt érzelmeket.

68. De ha kifejezésre is juttatod mindazt, amit ez a szó magában foglal, azaz a házakban és a templomokban fölcsapó lángokat, a leomló tetők robaját, a jajkiáltások sajátos lármáját, a menekülők fejvesztett rohanását, a gyermekeiket ölelő szülőket, csecsemők és nők zokogását, és a szerencsétlen öregeket, akikre a sors azt szabta, hogy ezt a napot megéljék.

69. Majd következik a szent és profán épületek kirablása, a zsákmánycipelők és keresők rohanása, megkötözött foglyok terelése, a csecsemőjéért küszködő anya, a nagyobb zsákmányért civakodó győztesek csoportosulása. Jóllehet mindezt felöleli, ahogyan már mondtam, a feldúlás szó, mégis ha általában említem, kevesebbet mondok, mintha részletezem.

70. E kézzelfoghatóságot úgy fogjuk elérni, ha valószínűek maradunk, még akkor is, ha — ahogyan ez történni szokott — hozzáköltünk valamit. Ugyanezt a világosságot érjük el a körülmények festésével is:

Borzad azonnal
minden részem, a rémületet vacogó szívem érzi.

És:

És az anyák fiaik rettegve szívükre szorítják.

71. E rendkívüli kiválósághoz — véleményem szerint — igen könnyű út vezet: utánozzuk csak a természetet, és el fogjuk érni. Minden ékesszólás az élet körül forog, ki-ki önmagára vonatkoztatja azt, amit hall, és igen könnyen elfogadja a lélek azt, amit ismer.

72. Ezenkívül a hasonlatokat is azért találták ki, hogy fényt vessenek a dolgokra. Egy részük a bizonyítást szolgálják, ezért az érvek között a helyük, más részüket a képi megjelenítés eszközeiként használjuk, mint például ezeken a helyeken:

Mint a setét éjjel fene ordasa éhcsikorító vak dühhel kirohan,"

És:

Amiként a madár leereszkedik olykor

E téren főleg arra kell ügyelni, nehogy az, amit hasonlítás végett hozunk fel, homályos vagy ismeretlen legyen. Annak ugyanis, amit más dolog megvilágítására alkalmazunk, világosabbnak kell lennie annál, mint amit megvilágít. Ezért hagyjuk csak a költőkre az efféle hasonlatokat:,

Mint amidőn Xanthus vize mellől elindul Apolló
S téli lakát, Lyciát Délusra cseréli.

74. Nem illik ugyanis a szónokhoz, hogy a homályossal szemléltesse azt, ami világos. De a hasonlatnak az a fajtája is, amelyről az érveknél beszéltünk, fennköltté, virulóvá, kellemessé és csodálatraméltóvá teszi a beszédet. Mert minél távolabbról hozunk valamit, annál újszerűbb és annál váratlanabb.

75. Az efféle hasonlatok közönségesnek tűnhetnek, mégis alkalmasak arra, hogy hitelessé tegyék mondandónkat: „Ahogyan a föld a műveléstől, úgy a lélek a tanulástól jobbá és termékenyebbé válik", és „Ahogyan az orvosok a betegségtől megtámadott tagot kioperálják, úgy kell eltávolítani a veszélyes bűnösöket, még ha vérségi kötelék fűzi is hozzánk őket." Fennköltebb az, ami az Archias érdekében mondott beszédben található:

76. „Sziklák és magányos helyek válaszolnak a szavára, s fenevadak is gyakran meghatódnak az énekétől és megállnak" stb. Ezt a fajta hasonlatot azonban egyesek lejáratták azzal a szabadossággal, amely az iskolákban dívik, mert helytelen hasonlatokat alkalmaztak, s a hasonlítottat egyáltalán nem a hasonlóhoz kapcsolták. Mindkét hiba előfordul azokban a hasonlatokban, amelyek ifjúkoromban közszájon forogtak: „Nagy folyóknak a forrásai is hajózhatók", és „A nemesebb fának a csemetéje tüstént gyümölcsöt hoz."

77. Minden hasonlatban vagy elöl áll a hasonló, s követi a hasonlított, vagy elöl áll a hasonlított, s követi a hasonló. Olykor azonban külön áll a hasonlat a szövegtől, máskor viszont, s ez a legjobb, szervesen kapcsolódik ahhoz, aminek a képe, úgy, hogy tagjaik kölcsönösen megfelelnek egymásnak, s ezt az ellentétes forma éri el, amit antapodo-szisznak nevezünk.

78. Elöl áll a hasonló abban, amelyet az imént említettem:

Mint a setét éjjel fene farkasa éhcsikorító
Vak dühhel kirohan.

Követi viszont a Georgica első könyvében, miután a költő hosszasan kesergett a bel- és külháborúk miatt:

Mint ha kitörnek a korlátból és szöknek a síkra
Négyfogatú szekerek, gyeplőt rángatni hiába
Kezd a kocsis, száguld csak a mén, zabolát nem is érez.

79. De ebben nincs megfelelés. A kölcsönös megfelelés azonban mindkét dolgot, a hasonlítottat és a hasonlót egyaránt szemünk elé tárja és bemutatja. Erre Vergiliusnál kitűnő példákat lehet találni, de helyesebb, ha a szónokoktól idézünk. Cicero például ezt mondja a Murena érdekében : „Ahogyan a görögöknél azokból lesz fuvolás, akik nem váltak be lantosnak, úgy nálunk, akik nem tudnak jó szónokok lenni, jogi szakértők lesznek".

80. A következő pedig már szinte költői szárnyalású, de kölcsönös megfeleléssel, s ezért alkalmasabb is az ékesítésre: „Mert amiként viharokat gyakran valamely biztos jelenségek keltenek, máskor pedig váratlanul biztos indíték nélkül, homályos okból támadnak, úgy a népgyűlések eme viharában gyakran érted, milyen ok váltotta ki, gyakran viszont annyira homályos, hogy úgy tűnik, ok nélkül támadt".


81. De előfordulnak rövidebb formában is: „Erdőkben bolyonganak vadállatok módján", vagy amit Cicero mondott Clodius ellen: „Arról a tárgyalásról, mint a tűzvészből, mezítelenül menekült ki". Ehhez hasonlókat ki-ki találhat a mindennapi társalgásban is. Ide tartozik az a kiválóság, amely nemcsak világosan szemünk elé helyezi a dolgot, hanem ezt röviden és gyorsan teszi.

82. Bizony méltán dicsérik a hiánytalan rövidséget. Azonban nem olyan hatásos, ha csupán annyit mond, amennyi szükséges (brakhülogiának nevezik, de ez már az alakzatok közé tartozik), a legszebb azonban, ha kevés szóval sokat mond, amilyen Sallustiusé: „Mithridatész hatalmas termetű, különösen fölfegyverezve". Akik csak utánozzák ezt, homályossá válnak.

83. Közel esik az előzőhöz, de hatékonyabb az emphaszisz, amely magasabb értelmet sugall, mint amilyet a szavak magukban hordoznak. Két fajtája van. Az egyik, amely többet jelent, mint mond, a másik pedig még azt is, amit nem mond.

84. Az előbbi Homérosznál fordul elő, amikor Menelaosz azt mondja, hogy a görögök a lóba „beszálltak", mert ezzel az egy szóval jelzi annak nagyságát, és Vergiliusnál: „lebocsátott kötélen leereszkedve", mert ezzel a magasságára is utal. Ugyanő, amikor azt mondja, hogy a Cyclops végignyújtózott a „barlangon", ama irtózatos testre a barlang méretével utal. A következőt úgy teremtjük meg, ha bizonyos dolgot vagy teljesen mellőzünk, vagy félbeszakítjuk.

85. Mellőzi például Cicero a Ligarius érdekében mondott beszédében: „Ha ehhez a magas álláshoz nem társult volna nemes szív, ami természettől, ismétlem, természettől megvan benned, tudom, mit beszélek." Elhallgatta ugyanis azt, amit mégiscsak sugallt, hogy vannak olyanok, akik kegyetlenségre akarják rávenni. A félbeszakítás pedig aposziópészisz által történik, amely alakzat, ezért a maga helyén beszélek majd róla.

86. Az emphaszisz népies kifejezésekben is megjelenik olykor, például: „légy férfi", „ő is csak ember", „élni kell", mert bizony olykor a természet nagyon hasonlít a tudományhoz.
Az ékesszóló azonban nem elégszik meg azzal, hogy világosan és érthetően fejezi ki gondolatait, mert sok és változatos módja van a beszéd kicsiszolásának.

87. Mert maga az őszinte és keresetlen apheleia valamiféle tiszta szépséget rejt magában, amit a nőkben is annyira szeretünk. De a finom műgond, amely a tulajdonképpeni és a találó kifejezésekre irányul, szintén választékosságot eredményez. A szóbőség olykor áradóvá, olykor virulóan színessé teszi beszédünket. A kifejezőerőnek több válfaja van.

88. Mert ami a maga nemében elég hatékony, az kifejező is. Mégis különös szerephez jut a deinószisz a méltatlankodás felnagyításában, mely egyébként is kedveli a szárnyalást, a phantaszia pedig a látomások megteremtésében, ahogyan az exergaszia a kitűzött cél megvalósításában. Ehhez hozzátehetjük még az epexergasziát, ami ugyanazon bizonyítás megismétlése, mintegy ráadásként való betetőzése.

89. Mindezekkel rokon az energeia (a cselekvésről kapta ugyanis a nevét), amelynek legfőbb értéke, hogy mozgalmas. De ide tartozik az indulatosság is, amely főleg gyalázkodásban érvényesül, mint Cassius eme kijelentésében: „Mit fogsz csinálni, ha majd megtámadom birtokaidat, azaz ha majd rád bizonyítom, hogy még átkozódni sem tudsz?". De a sértő hangnem is, például Crassusé: „Téged tekintselek consulnak, téged, aki engem még szenátornak sem tekintesz?" A szónok minden ereje bizony a nagyításban és a kicsinyítésben van. E két feladatnak ugyanannyi módja van, mi azonban csak a legfontosabbakat érintjük, mert a többi hasonló hozzájuk. Gondolatokon és szavakon alapulnak.

90. A gondolatok föltárásával és ennek elméletével már foglalkoztunk. Most arról kell szólnunk, hogy mit nagyítunk és kicsinyítünk a kifejezéssel.



Adamik Tamás fordítása