logo

XVIII Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A nagyítás és a kicsinyítés

1. A nagyításnak vagy a kicsinyítésnek az első fajtája az, amire a dolog elnevezése utal, például ha a megsebesítettet megöltnek mondjuk, a gonosz embert pedig rablónak, vagy ellenkezőleg, arról, aki meglökött valakit, azt mondjuk, hogy megérintette, aki pedig megsebesített valakit, arról pedig azt, hogy megsértette. Mindkettőre egyszerre találunk példát a M. Caelius érdekében mondott beszédben: „Ha valaki özvegyasszony létére szabadosan, a kacérságban szemtelenül, a gazdagságban pazarlóan, bujaságában utcalányként élne, házasságtörőnek kellene tartanom azt a férfit, aki kissé bizalmasabb hangon üdvözölte?"

2. Mert ezt a szemérmetlen nőt utcalánynak nevezte, arról pedig, akinek tartós viszonya volt e nővel, azt mondta, hogy bizalmasabb hangon üdvözölte. Ez a fajta erősebb és nyilvánvalóbb lesz, ha a nagyítást hordozó szavakat azon szavakkal együtt alkalmazzuk, amelyek helyett használjuk őket, ahogyan Cicero is Verres elleni beszédében: „Ítélőszéketek elé nem tolvajt, hanem betörőt hoztunk, nem házasságtörőt, hanem a szemérem sárba tipróját, nem szentségtörőt, hanem a szent szertartások és vallások ellenségét, nem gyilkost, hanem polgártársaink és szövetségeseink hóhérát".

3. Az előbbi esetben ugyanis egyszerűen nagyítunk, az utóbbiban pedig látványosan többet mondunk. A nagyításnak leginkább a következő négy módja használatos: növelés, hasonlítás, következtetés és halmozás. A növelés akkor a leghatékonyabb, amikor nagynak látjuk azt, ami jelentéktelen. Ez vagy egy lépésben történik, vagy többen, és nemcsak eléri a csúcsot, hanem túl is halad rajta.

4. Mindezt jól szemlélteti Cicero egyetlen példája: „Gaztett római polgárt bilincsbe verni, bűntett megkorbácsolni, szinte apagyilkosság megölni; minek nevezhetném a keresztre feszítést?" Mert ha csak megkorbácsolta volna, egy fokkal növelte volna, mondván, hogy gaztettet követett el, ami alacsonyabb rendű; és ha csak megölte volna, több fokozaton keresztül nagyította volna; amikor pedig azt mondta, hogy szinte apagyilkosság megölni, annál már nincs nagyobb.

5. Amikor pedig hozzáfűzte: minek nevezhetném a keresztre feszítést, mivel már felhasználta azt, ami a legnagyobb, természetes, hogy annak megnevezésére, ami ezen túl van, már nem talált szót.

6. De másképpen is történhetik ez a túlhaladás, ahogyan Vergilius mondja Laususról:

kinél szebb
Laurentumban nem volt más, tán egymaga Turnus.

A csúcs ugyanis ez: „akinél szebb nem volt más", s azután még ehhez is hozzáad valamit.

7. De van egy harmadik módja is, amelyhez nem fokozatokon keresztül jut el, és ami nem több mint a legtöbb, hanem aminél semmi sem nagyobb: „Anyádat ölted meg. Mit mondhatnék ennél nagyobbat? Anyádat ölted meg." Mert ez is a nagyítás egyik neme, de valami olyasmit eredményez, amit már nem lehet növelni.

8. Kevésbé nyilvánvalóan növekszik a kifejezőerő, de talán annál hatásosabb, amikor feltűnés nélkül a szövegösszefüggésben a beszéd folyamán az előzőnél mindig valami nagyobb következik. Ilyen például Cicerónak Antonius ellen mondott beszédében az a rész, amelyben Antoniusról azt említi, hogy összehányta magát: „a római nép gyülekezetében, hivatalos ügyet intézve, lovas parancsnoki minőségében". Mindenegyes szava fokozást jelent. Már önmagában is rút dolog hányni, de különösen a gyülekezetben, de még inkább a nép gyülekezetében, de még ennél is rútabb a római népében. Még akkor is rút lenne, ha semmit sem tenne közben, ha ezt nem nyilvánosan tenné, és nem lovas parancsnokként.

9. Más esetleg felosztaná ezeket, és mindegyiket részletezné; Cicero viszont tüstént magasba röppent, és nem kapaszkodással jutott fel a csúcsra, hanem lendülettel. Azonban amíg ez a fajta nagyítás a magasba tör, az, amely hasonlítás révén jön létre, a növekedést kisebb dolgok által éri el. Mert ha növeljük azt, ami alul van, szükségképpen növelnünk kell azt is, ami fölötte van, mint abban a példában, amely ugyanonnan származik:

10. „Hogyha lakomán történt volna meg ez veled, ama hírhedt poharazgatásaid közepette, ki ne tartotta volna rút dolognak? De a római nép gyülekezetében történt."1fi5 És a Catilina elleni beszédben: „Herculesre esküszöm, ha a rabszolgáim úgy félnének tőlem, ahogyan tőled az összes római polgárok, elhagynám házamat".

11.Olykor nagyjából hasonló példával érjük el, hogy felnagyítsuk azt, amit nagyítanunk kell, ahogyan ugyanő teszi Cluentius érdekében mondott beszédében, amikor arról a milétoszi asszonyról beszél, aki a magzatelhajtásért a másodfokú örökösöktől pénzt kapott: „Mennyivel nagyobb büntetést érdemel Oppianicus ugyanazért a bűnért! Mert hiszen ez az asszony, amikor saját testének ártott, önmagának okozott fájdalmat, az viszont más kárára és fájdalmára tette ugyanezt".

12. Ne gondolja azonban senki, hogy ez az eljárás ugyanaz, mint amikor az érvelésben a kisebbekből következtetünk a nagyobbakra. Ott ugyanis bizonyításra törekszünk, itt nagyításra, ahogyan Oppianicus esetében a hasonlítással nem azt akarjuk elérni, hogy rosszat tett, hanem azt, hogy rosszabbat. Mégis van valami hasonlóság e két különböző eljárás között. Ugyanazt a példát ismétlem meg, amit ott alkalmaztam, de más szerepben.

13. Azt kell ugyanis bemutatnom, hogy nagyítás céljából nem az egészet hasonlítom az egészhez, hanem a részt a részhez, ahogyan itt is: „Hát nem ölte meg P. Scipio, az a kiválóan tekintélyes férfi és főpap magánemberként Tiberius Gracchust, aki éppen hogy csak megingatta az államot; hát mi consul létünkre eltűrjük, hogy Catilina a földkerekséget vérfürdővel és tűzvésszel elpusztítsa?"

14. Itt Catilinát Gracchusszal, az állam állapotát az egész földkerekségével, a megingatást a vérfürdővel és tűzvésszel, a magánembert a consullal hasonlította össze. Ha valaki bővebben akarná tárgyalni a hasonlítást, bőséges anyagot találna mindegyik fajtára.

15. Ami pedig azt a nagyítást illeti, amelyről azt mondtam, hogy következtetés formájában történik, nézzük meg, hogy a megfelelő szóval neveztem-e meg. Nem magam miatt aggódom, hanem hogy azoknak világos-e, akik tanulják. Mégis ezt a nevet alkalmaztam, mert ez a nagyítás máshol érvényesül, mint ahol alkalmazzák, és az egyik dolgot növeljük, hogy a másikat nagyíthassuk, és arra, amit valójában nagyítani akarunk, csak következtetünk.

16. Cicero azt akarja szemére vetni Antoniusnak, hogy lerészegedett a hányásig, s ezt mondja neki: „Te ilyen torokkal, ilyen bendővel, ilyen gladiátori testi erővel". Mi köze van a toroknak és a bendőnek a részegséghez? Mégsem fölöslegesek! Mert ha mindezeket figyelembe vesszük, megsejthetjük, mennyi bort kellett Antoniusnak meginnia Hippias lakodalmán, hiszen még gladiátori erősségű teste sem volt képes azt elviselni és megemészteni. Ha tehát valamiből másra következtetünk, akkor nem mondhatjuk, hogy a következtetésről vett elnevezés nem találó és szokatlan, de ugyanezen okból soroljuk fel az ügyállás fajtái között is.

17. Eszerint a nagyítást a következmény eredményezi, mert a kihányt bor mennyisége oly nagy volt, hogy a hányás nem véletlenül vagy akarattal történt, hanem szükségből, olyankor, amikor a legnagyobb illetlenség volt hányni, és nem a frissen elfogyasztott élelem jött ki belőle, ahogyan ez olykor megesik, hanem ami az előző napról fölöslegként megmaradt.

18. De ugyanígy lehet következtetni az előzményekből is, mert amikor Aeolus luno kérésére:

az odvas hegybe ütötte a dárdát.
Sziklaüregbó szűk kapun át szabadult ki a szélvész,

Ebből nyilvánvaló, hogy mekkora vihar fog kitörni.

19. Hát az nem ilyen, amikor a legszörnyűbb tetteket, amelyeket a lehető leggyűlöletesebbeknek mi magunk tüntettünk fel, lekicsinyeljük, hogy annál súlyosabbnak tűnjenek fel azok, amelyek utánuk következnek. Így jár el Cicero, amikor ezt mondja: „E vádlott bűnei között ez csekélységnek számít. Egy tekintélyes város hajós kapitánya pénzzel váltotta meg a megvesszőzést. S ezt humánusan megengedte. Egy másik, hogy le ne fejezzék, nagy összeget fizetett neki. Ez mindennapos dolog nála".

20. Hát nem következtetéssel élt, hogy a hallgatók ráébredjenek, mekkora bűn lehet az, amellyel vádolják, ha hozzá képest az említettek humánusak és mindennapiak? Így szoktuk az egyikkel a másikat felnagyítani, amikor például Hannibál hadi erényeinek dicséretével felnagyítjuk Scipio kiválóságát, amikor pedig a gallok és germánok bátorságát csodáljuk, ezzel C. Caesar dicsősége is nagyobb lesz.

21. Az is a nagyítás egyik neme, ami olyasmihez való viszonyításból származik, amit más okból mondtunk. Nem tartották méltatlannak a trójaiak vezetői, hogy a görögök és a trójaiak Helené szépsége miatt oly hosszú ideig annyi szörnyűséget viseljenek el. Mekkorának kell hát tartanunk ezt a szépséget?Mert bizony ezt nem Parisz mondja, aki elrabolta, sem pedig valamely ifjú vagy a nép közül valaki, hanem az öregek, a legokosabbak, Priamosz tanácsadói.

22. Sőt maga a király is a tíz év óta tartó háborútól kimerülve, miután már oly sok gyermekét elveszítette, már szinte a végső pusztulás küszöbén, amikor azt az arcot, amely miatt oly sok könnypatak kiáradt, már gyűlölnie és utálnia kellett volna, nemcsak meghallgatta, hanem még leányának nevezve maga mellé is ültette, sőt mentegeti, s azt állítja, hogy nem ő a bajok oka.

23. Úgy vélem, Platón sem azért mondatja Alkibiadésszel a lakomán, hogy mi mindent elviselne Szókratésztől, hogy e szépfiút hibáztassa, hanem hogy megmutassa Szókratész önmegtartóztatását, amelyet még a legszebb férfi ajánlata sem volt képes megtörni.

24. Sőt a hősök fegyvereiből is megbecsülhetjük nagyságukat, ide tartozik Aiasz pajzsa15 és Achilles dárdája. Szép példát szolgáltatott erre Vergilius Cyclopsában. Mert mekkorának kell képzelnünk annak testét, akinek „kezét botként egy szálfa irányítja".

25. Vagy mekkora lehetett Demoleos, ha mellvértjét ketten is alig bírták cipelni, ő viszont abban űzte a menekülő trójaiakat? Képes lett volna M. Tullius többet mondani M. Antonius fényűzéséről annál, mint amit ezzel mond: „Láthatnád, hogy rabszolgái celláiban az ágyak Cn. Pompeius bíbortakaróival vannak leterítve." Bíbortakarókat, mégpedig Cn. Pompeiuséit, koptatják a rabszolgák, hozzá még celláikban, ennél nem lehet többet mondani, mégis szükségszerűen arra gondolunk, hogy kimondhatatlanul több van uruknál.

26. Ez hasonló ahhoz, amit emphaszisznak nevezünk. De míg az szóból, ez a gondolatból következtet, és annál hatékonyabb, amennyivel erősebb a gondolat a szónál. A nagyításhoz lehet sorolni az azonos jelentésű szó- vagy gondolathalmozást. Mert bár nem fokozatosan emelkednek, mégis a halmozással valamiképpen felemelkednek: „Mit tett kirántott kardod, Tubero, a pharszaloszi csatában? Kinek az oldalába támadt tőröd? Mit szándékoztak tenni fegyvereid? Mit szíved, szemed, kezed, lelked indulata? Mit akartál? Mit kívántál?" Hasonló ez ahhoz az alakzathoz, amelyet szünathroiszmosznak hívnak, de ott több dolog halmazáról van szó, itt egynek a sokaságáról. Ezt még fokozni is lehet újabb és újabb szavak hozzáfűzésével: „Ott volt a börtön őre, a praetor hóhéra, a szövetségesek és a római polgárok halálos veszedelme, Sextius lictor".

28. Nagyjából ugyanígy lehet kicsinyíteni. A felemelkedésnek ugyanis ugyanannyi fokozata van, amennyi a leereszkedésnek. Ezért megelégszem egyetlen példával, amelyben Cicero Rullus beszédéről ezt mondja: „Az a néhány ember, akik a legközelebb álltak hozzá, azon morfondíroztak, hogy mit is akart mondani a földtörvényről". Ha ezek a szavak a beszéd értelmére vonatkoznak, akkor kicsinyítenek, ha a homályosságára, akkor nagyítanak.

29. Tudom, hogy egyesek úgy gondolják, hogy a hüperbolé is a nagyítás egyik fajtája, mert ez is mindkét irányban érvényesülhet, de mivel túlmutat ezen a fogalmon, a szóképek közé kell utalnunk. Tüstént rá is térnék ezekre, ha nem lenne egy, a többitől külön álló stíluseszköz, amely nem is alapjelentésű, de nem is átvitt értelmű szavakon alapszik. Elégítsük hát ki röviden ezt az általános igényt, és ne mellőzzük azt, amit a legtöbben a beszéd legfőbb és szinte egyetlen ékességének gondolnak.



Adamik Tamás fordítása