logo

XVIII Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A mondások

A régiek azt nevezték szentenciának, amit lelkükben éreztek. Ez egyrészt a szónokoknál is igen gyakori, másrészt a mindennapi beszédben is megvannak a nyomai, mert ha esküszünk, ezt mondjuk „lelkünk érzése szerint", ha pedig jókívánságunkat fejezzük ki, ezt mondjuk: „szívből". Nemritkán így is beszéltek, hogy saját érzéseiket kifejezzék, mert az „érzést" testinek tartották.

2. A megszokás azonban úgy rögzítette, hogy a sensus szó a gondolatokat jelenti, a sententia pedig a bölcs mondásokat, főleg azokat, amelyek ritmikus lezárásként jelennek meg. A régiek ritkán éltek velük, a mi időnkben viszont mértéktelenül. Éppen ezért úgy vélem, hogy röviden szólnom kell fajaikról és használatukról.
A legrégibbek azok, amelyek sajátosan mondások, jóllehet valamennyinek ez a neve. Ezeket a görögök gnómáknak nevezik. Mindkettő arról kapta a nevét, hogy a tanácshoz, a döntéshez hasonlók. A mondás tehát egyetemes érvényű kifejezés, amely egy meghatározott esettől függetlenül is dicséretes lehet; olykor csak dologra vonatkozik, például: „Semmi sem olyan népszerű, mint a jóság"; olykor személyre, páldául amilyen Domitius Aferé: „A fejedelemnek, aki mindent tudni akar, sok mindent meg kell bocsátania".

4. A mondást egyesek az enthüméma részének, mások az epikheiréma kezdetének vagy záradékának mondják. Ez olykor valóban így van, de nem mindig. Fontosabb, hogy némelykor egyszerű formában jelenik meg, mint a fentebb idézettben, máskor meg indoklást is tartalmaz: „Minden viszályban az erősebb tűnik tettesnek, még akkor is, ha ő a sértett, mivel ő az erősebb." Olykor kettős: „Az odaadás barátságot, az igazság gyűlöletet szül."

5. Vannak, akik tíz válfaját különböztetik meg, de ilyen alapon akár több is lehetne: kérdés, hasonlítás, tagadás, hasonlat, csodálkozás stb. formájában, mert mindenféle alakzatban megjelenhet. Figyelemre méltó az ellentéteken alapuló: „Nem a halál a fájdalmas, hanem a hozzávezető út." Nyílt mondás a következő: „Azt is nélkülözi a kapzsi, amije van, de azt is, amije nincs." Még hatékonyabb, ha gondolatalakzattal mondjuk: „Hát ennyire fájdalmas meghalni?" (Ez ugyan is kifejezőbb, mint ha csak ennyit mondanánk: Nem fájdalmas a halál.)
Ugyanígy ha az általánosból a konkrétba visszük át. Mert míg egyenesen kimondva így hangzik: „Ártani könnyű, használni nehéz", mennyivel hatékonyabban mondja Médea Ovidiusnál: „Ha meg tudtam menteni, mit gondolsz, nem tudnám elpusztítani?"

7. Cicero pedig személyessé teszi: „Hatalmad legnagyobb jele, Caesar, hogy meg tudod menteni, és jellemed legjobb jele, hogy meg is akarod menteni a legtöbb embert." Így ami dolgok tulajdonsága volt, azt az ember tulajdonságává tette.
E téren, úgy ahogyan máshol is, óvakodni kell attól, hogy gyakran éljünk velük, s attól is, hogy nyilvánvalóan hamisak legyenek (azok használnak gyakran ilyeneket, akik általánosnak nevezik őket, és mindazt, ami ügyüket támogatja, kétségbevonhatatlanként alkalmazzák), és ne éljen velük bárki akárhol.

8. Mert jobban illenek tekintélyes emberek szájába, hogy a dolog súlyát a tekintély is emelje. Mert hát ki tűrné el azt, hogy egy gyerek vagy egy kamasz vagy egy átlagember így mondjon ítéletet róla, vagy ilyen módon okítsa őt.

9. Az enthüméma jelenti általában mindazt, ami elménkben megfogan, sajátosan azonban olyan mondás, amely ellentéten alapul azért, mert úgy kiemelkedik a többi közül, ahogyan Homérosz a költők, Róma pedig a városok közül. Azonban eleget mondtam róla a bizonyítékoknál.

10. De nem mindig bizonyításra alkalmazzuk, hanem olykor díszítésre is: „Akiknek büntetlensége dicséri a te kegyességedet, Caesar, éppen azoknak a beszéde akar téged kegyetlenségre sarkallni?"201 Nem azért, mert másképpen érvel, hanem mert már más eszközökkel elérte, hogy ez jogtalannak tűnjék.

l 1. Olykor a körmondat záradékához fűzik hozzá epiphónéma formájában, nem annyira bizonyítás céljából, mint inkább utolsó kiemelésként. Az epiphonéma ugyanis felkiáltás, amely betetőz egy elbeszélést vagy bizonyítást:
Haj, sok bú-baj után született meg a római nemzet!
„A derék ifjú inkább vállalta a veszélyt, mint hogy eltűrje a gyalázatot!"

12. Van egy olyan fajtája is, amelyet újabban noémának hívnak, s e szót mindenféle értelemre lehet alkalmazni, de mégis olyasmit jelölnek vele, amit nem mondanak ugyan ki, de kikövetkeztethető, például az a nővér, aki már többször is kiváltotta öccsét a gladiátoriskolából, s amikor az aludt, levágta a hüvelykujját, s amikor az kártérítésért beperelte, ezt mondta neki: „Megérdemelnéd, hogy ép kezed legyen." Ezt így kell érteni: „hogy életre-halálra küzdj."

13. Egy további fajtája a clausula, ha ezen lezárást értünk, akkor helyes, és bizonyos helyeken szükséges is: „Ezért előbb vallomást kell tennetek saját tettetekről, mielőtt bármivel is vádolnátok Ligariust." Manapság azonban azt értik rajta, hogy minden érv, minden gondolatmenet a végén simogassa a fület.

14. Azt pedig rútnak, szinte bűnnek tekintik, ha a szónok egy lélegzetvételre megáll, kivéve ha ez tetszésnyilvánítás végett történik. De hát nem lehet annyi mondást alkalmazni, amennyi gondolatlezárásra szükség van.

15. Ezután a mondások újabb fajai következnek. Ahogyan Vibius Crispus valakiről, aki mellvértben sétált a forumon, s ezt azzal indokolta, hogy ezt félelemből teszi, a következő meglepő kijelentést tette: „Ki engedte meg neked, hogy ennyire félj?" Nagyszerű megjegyzést tett Africanus Nero előtt anyja haláláról: „Arra kérnek gall tartományaid, Caesar, hogy erős lélekkel viseld el szerencsédet."

16. Vannak másra utaló, célozgató mondások, például amikor Cloatillát azzal vádolták, hogy férjét eltemette, holott az lázadó volt, és miután Claudius felmentette, védője, Domitius Afer a per végén ezzel fordult Cloatilla gyermekeihez: „Fiúk, azért majd temessétek el anyátokat!"

17. És vannak máshonnan vett, azaz az egyik helyről a másikra átvitt mondások, például Crispus ezt mondta Spatalé védelmében, akit örökösévé tett ifjú kedvese, amikor tizennyolc éves korában meghalt: „Ó, istenáldott ember, aki önmagának kedvezett."

18. Bizonyos mondásokat a kettőzés hoz létre, ilyen Senecáé abban az iratban, amelyet Nero a sersatusnak küldött, miután megölte az anyját, s ebben úgy tüntette fel, hogy az ő élete is veszélyben forgott: „Hogy megmenekültem, még nem is hiszem, és nem is örülök neki." Jobb, amikor az ellentét is érvényesül: „Van kitől menekülnöm, de nincs kit követnem". „Ó a szerencsétlen, bár nem beszélhetett, mégsem hallgathatott."

19. A legszebb azonban az, amit valamely hasonlítás kifejezőbbé tesz; Trachalus például ezt mondta Spatalé ellen: „Hát szép dolog az, törvények, hogy mikor oly szorgosan őrzitek a szemérmet, a feleség tizedrészt, a szerető pedig negyedrészt kap? De e fajtában is előfordulhatnak jó és rossz mondások.

20. Mindig elhibázottak azok, amelyek egy szón alapulnak, például: „Összeírt atyák, így kell kezdenem, hogy emlékezzetek atyáitokra." Még rosszabb, mert kevésbé találó, és messzebbről van véve, azon gladiator nővére ellen, akiről fentebb tettem említést: „Az ujjamig küzdöttem".

21. Ugyanebbe a nembe tartozik, s talán a legízléstelenebb, amikor a szavak kétértelműsége a dolgok hamis hasonlóságához kapcsolódik. Fiatalkoromban hallottam, hogy egy híres ügyvéd, miután a halott fejéből kivett csontszilánkot átadta az anyjának csak azért, hogy a következőt mondhassa: „Boldogtalan asszony, még el sem temetted fiadat, s máris összeszedted csontjait."

22. Ezenkívül több szónok leli örömét jelentéktelen ötletekben, amelyek közelebbről megvizsgálva nevetségesek, jóllehet amikor ráakadnak, szellemesnek tűnnek. Ilyen az, amelyet rétoriskolákban agyaltak ki arról a szerencsétlenről, aki mivel hajótörést szenvedett, korábban pedig birtokának terméketlensége gyötörte, fölakasztotta magát: „Lógjon csak, hiszen nem fogadta be sem a föld, sem a tenger."

23. Hasonló ehhez a fentebb már említett fiúról szóló, akinek, miközben saját tagjait marcangolta, az apja e szavakkal nyújtotta át a mérget: „Aki ilyet eszik, az igya ezt!" Vagy a tékozlóról, aki azt színlelte, hogy éhségsztrájkkal akar véget vetni életének: „Fonj kötelet, mert van okod arra, hogy a torkodra haragudj, s idd ki a mérget, mert úgy illik, hogy a tékozló ivástól pusztuljon el."

24. Mások hiú kérkedésből effélét ajánlanak az udvar előkelőinek, hogy Nagy Sándort Babilon lángjainál temessék el: „Nagy Sándort temetem: bámulni fogja bárki is e látványt a háztetőkről?" Mintha az egészben ez lenne a legnagyobb baj! Mások túloznak, például hallottam, hogy valaki ezt mondta a germánokról: „Nem tudom, hol ül a fejük." a bátor katonáról pedig: „A háborúkat pajzsának köldökével űzte el."

25. Ám se vége se hossza nem lenne, ha a rossz mondások minden formáját felsorolnám. Lássuk inkább azt, ami fontosabb. Két ellentétes vélemény van, az egyik csak mondásokat akar, a másik teljesen elítéli őket; nekem egyik sem tetszik különösképpen.

26. Sűrűségük egymás útjában áll, ahogyan a vetés vagy a gyümölcsös esetében is: nem érik el a megfelelő nagyságot, ha nincs elég terük. A festmény sem kiváló, ha a kontúrok hiányoznak, éppen ezért a festők, ha egy képen több testet ábrázolnak, térközökkel választják el őket, hogy ne essék árnyék rájuk.

27. A mondások sűrűsége ugyanígy darabossá teszi a beszédet, mert minden mondás lezár valamit, ezért utána mindig valami új kezdődik. Ezért ennek a szinte széteső beszédnek, amely nem tagokból, hanem darabkákból van összehordva, nincs felépítése, mert e kerekded és lekerekített mondatok egymáshoz kötődni nem tudnak.

28. Ezenkívül a szöveg hangnemét, bármilyen világos is az, e sokféle folt úgyszólván bemaszatolja. Továbbá ahogyan a bíborszegély, azaz a megfelelő helyen beleszőtt bíbor növeli a méltóságot, úgy válik illetlenné az a ruha, amelyet többféle minta tarkít.

29. Ezért ámbár úgy tűnik, hogy fénylenek és bizonyos mértékben kitűnnek, de mégsem a láng fényével világítanak, hanem hasonlóak a szikrákhoz, amelyek a füstben felvillannak (s nem is láthatók olyan beszédben, amely teljes egészében világít, ahogyan napfényben a csillagok sem látszanak), s amit sűrű kis lökések emelnek fel, csak egyenetlenül, mint egy ugrálva halad előre, a szédítő magasságok csodálatát nem éri el, de nélkülözi a sík vidékek báját is.

30. Ehhez járul még, hogy aki folyton mondásokra vadászik, annak sok mindent haszontalanul, dagályosan és ízetlenül kell mondania, mert ahol a mennyiség a szempont, ott nincs szó válogatásról. Ezért van az, hogy a felosztás és a bizonyítás helyett is mondást találsz, de legalább záradékban lenne, és illően adnák elő.

31. „Bár magad is házasságtörő vagy, de a feleségedet megölted érte; pedig még az is jogtalan lenne, ha elváltál volna tőle" — ez nekik felosztás. „Nem tudod, hogy a szerelmi bájital méreg? Még most is élne ez az ember, ha nem ivott volna belőle" — ez pedig bizonyíték. A legtöbben nem sok mondást alkalmaznak, hanem mindent mondásként mondanak.

32. Másokban ezzel ellentétes törekvést látunk: kerülik és visszariadnak a szónoki beszéd e gyönyörűségétől, mert semmit sem helyeselnek, csak azt, ami világos, egyszerű és dísztelen. Így attól való félelmükben, hogy egyszer majd elesnek, folyton feküsznek. De hát valóban olyan nagy bűn rejlik egy bölcs mondásban? Nem használ az ügynek? Nem hat a bíróra? Nem jó ajánlás a szónoknak?

33. „De olyasvalami, amivel a régiek nem éltek!" Kiket tartotok régieknek? Igencsak régen élt Démoszthenész, s olyan mondásai vannak, amilyeneket senki nem mondott előtte. Hogyan értékelheti az Cicerót, akinek az a véleménye, hogy semmit sem szabad megváltoztatni Cato és a Gracchusok óta? Hiszen az ő idejükben még egyszerűbb volt a szónoklás.

34. A magam részéről a mondásokat a beszéd fényének, szinte az ékesszólás szemének tartom. De nem akarom azt, hogy a szem az egész testet ellepje, s a többi tag elveszítse szerepét, s ha kényszerítenének, inkább ama régi rideg szónoklást választanám, mint ezt a szabados újat. De nyitva áll a középút, ahogyan a ruházkodásban és az étkezésben is van bizonyos választékosság, mely nem elítélendő. Azért amennyire képesek vagyunk, adjunk hozzá valamit a kiválósághoz: előbb azonban faragjuk le hibáinkat, nehogy miközben jobbak akarunk lenni a régieknél, csak mások legyünk, mint ők.

35. Most pedig rátérek arra a részre, amelyet korábban a legközelebbinek mondtam, a trópusokra, amelyeket a leghíresebb szerzőink fordulatnak neveztek. A grammatikusok is szokták tárgyalni szabályrendszerüket. Én azonban, bár szerepükről a nyelvtannal kapcsolatban is ejtettem néhány szót, ott mellőztem tárgyalásukat, mert a stílus ékesítésének kérdése fontosabbnak tűnt számomra, olyannak, amely mélyebb tárgyalást igényel.


Adamik Tamás fordítása