logo

IX Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Nehéz ügyek

66. De minthogy szinte véletlenül érkeztünk el az elbeszélések nehezebb fajtájához, beszéljünk most azokról, amelyekben a tények ellenünk szólnak. Egyesek úgy gondolják, hogy ilyen esetekben az elbeszélést mellőzni kell. Persze mi sem könnyebb, mint egyáltalán nem tárgyalni az ügyet. De ha már valami becsületbeli okból elvállaltál egy ilyen pert, miféle mesteri fogás csendesen bevallani, hogy az ügy rossz? Ha csak nem lesz annyira pipogya a bíró, hogy kedvezően ítél arról, amiről csak azt tudja, hogy nem akartad elmondani.

67. Nem vonom ugyan kétségbe, hogy amiként bizonyos dolgokat le kell tagadni, másokat hozzátoldani, ismét másokat meg kell változtatni az elbeszélésben, akként valamit el is kell hallgatni: de csak azt hallgassuk el, amit el kell és el lehet hallgatni. Ez néha a rövidség miatt esik meg, ahogy itt is: „válaszolt, ahogy jónak látta.""

68. Tegyünk tehát különbséget az ügyek fajtái között. Azokban az esetekben ugyanis, amelyekben nem a bűntény a kérdéses, hanem a vád formája, elismerhetjük még akkor is, ha ellenünk szól is a vád tárgya: „Pénzt lopott a templomból, de magánembertől, tehát nem szentségtörő", „Elrabolt egy lányt, de az apának nem jár a szabad büntetésválasztás joga"."

69. „Meggyalázott egy szabadon született fiút, és az felakasztotta magát: mégse ítéltessék fővesztésre, ahogy gyilkosság esetén szokás, hanem tízezer sestertiust fizessen, mert ez a meggyalázóra kiszabott büntetés." Mert az ilyen vallomások valamiképpen enyhítik azt az ellenszenvet, amelyet az ellenfél előadása keltett, hiszen még rabszolgáink is kisebbítik saját botlásaikat.

70. Bizonyos dolgokat azzal mentegetünk, hogy nem tagadjuk: „Nem a lopás szándéka vezette a templomba, ahogy a vádló állítja, és nem is régóta tervezgette, hanem az alkalom és az őrség távolléte csábította el, és végül legyőzte a pénzvágy, amely az emberek lelkét leigázza. De mit számít ez? Vétkezett és tolvaj: semmi értelme sincs védeni azt a tettet, aminek büntetését nem vitatjuk."

71. Olykor szinte mi magunk vádoljuk: „Azt mondjam, bor hatása alatt voltál? Véletlenül megtévelyedtél? Az éjszaka vitt rossz útra? Lehet, hogy valóban így volt. Te mégis meggyaláztál egy szabadon született fiút, fizess tízezer sestertiust." Néha a főtétel felállításával előre megerősítjük ügyünket, s csak utána fejtjük ki.

72. Minden ellene szól annak a három fiúnak, akik apjuk meggyilkolására esküdtek össze: egyenként sorshúzás szerint bementek apjuk hálószobájába fegyverrel a kezükben, míg az aludt. Mivel azonban egyikük sem tudta megölni, amikor felébredt, mindent bevallottak neki.

73. Ha azonban az apa, aki már kiosztotta az örökséget közöttük, s most védi fiait apagyilkosság ellenében, így szólna: „ A törvénnyel szemben legyen elég egyedül az, hogy apagyilkosságot vetnek szemükre fiaimnak, kiknek apjuk él, sőt védi gyermekeit. Mi szükség van rá, hogy elbeszéljük, hogyan történt, amikor nem tartozik a törvényre. Ha pedig azt akarjátok, hogy én magam valljam meg bűnömet: rossz apa voltam, és zsugorian ragaszkodtam a családi vagyonhoz, melyet ők már jobban tudnának kezelni."

74. Aztán hozzáfűzné: „Azok bujtották fel őket, akiknek jobb szüleik voltak, mégis mindig érezték, amit a dolog végeredménye is mutat, hogy az apjukat nem tudják megölni. Mert bizony nem lett volna szükség esküre, ha amúgy is rávitte volna őket a lélek, sem sorshúzásra, ha nem akart volna mindegyikük kibújni alóla." Mindez bárhogy is hangzik, szelídebb fogadtatásra talál, mert élét veszi az az előzetes védelem, amelyet a főtétel sugall.

75 De amikor az a kérdés, hogy „Megtörtént?" vagy „Milyen természetű dolog történt?", ha minden ellenünk szól, hogyan kerülhetjük el a kifejtést, hogy az ügyünknek ne ártson? A vádló előadja az eseményeket, de nem úgy, hogy csak a tényeket sorolja fel, hanem még ellenszenvet is kelt irányunkban, szavaival ellehetetleníti az ügyet. Ehhez jön még a bizonyítás, a befejezés pedig egyenesen feltüzeli és haragra gerjeszti a bírákat. Ilyenkor természetesen már várja a bíró, mit mondunk mi. Ha semmit, kénytelen azt hinni, hogy az történt, amit a vádló elbeszélt, és úgy, ahogy elmondta. Mit tegyünk? Ugyanazt adjuk elő? Ha a dolog milyenségéről van szó, amire csak akkor kerül sor, amikor a tényállás már világos, akkor ugyanazt, de nem ugyanúgy: más okokat, más szándékot, más szempontokat tárok fel.

77. Szóválasztásommal enyhítem, amit csak lehet: a fényűzést bőkezűségnek, a kapzsiságot takarékosságnak, a gondatlanságot jóhiszeműségnek nevezzük; és végül arckifejezéssel, hangnemmel és viselkedéssel is kelthetek jóindulatot vagy szánalmat. Néha maga az őszinte vallomás is könnyeket fakaszthat. De én azért megkérdezném, megvédheti-e valaki azt, amit el sem mondott, vagy sem?

78. Mert ha meg sem védik, el sem mondják, akkor ki lesz szolgáltatva az egész ügy. De ha megvédik, többnyire illik elmondani azt, amit be akarunk bizonyítani. Miért ne fedjük fel, amit módunkban áll enyhíteni, s hogy idáig eljuthassunk, mindenképp ki kell fejtenünk.

79. Vagy mi különbség van az elbeszélés és a bizonyítás között, ha nem az, hogy az elbeszélés a bizonyítás folyamatos tárgyalása, a bizonyítás viszont az elbeszélés megfelelő megerősítése. Tehát figyeljünk rá, nem szükséges-e, hogy az ilyen kifejtés inkább legyen hosszabb és terjengősebb, de készítse fel a hallgatóságot, és bizonyos érvekkel is szolgáljon (érveket mondok, nem érvelést); többnyire előnyös, ha gyakran hangsúlyozzuk, hogy majd bebizonyítjuk, amit mondunk: várjanak, tegyék félre előítéleteiket, és reméljék a legjobbakat.

80. Végül is mindenképpen be kell vonnunk elbeszélésünkbe minden olyasmit, amit másképp lehet mondani, mint ahogy ellenfelünk előadta, különben az ilyen ügyekben a bevezetés is fölösleges lenne: mert mi más célja van ezeknek, mint hogy segítsék a bírót a történtek pontosabb megismerésében. Az pedig eléggé világos, hogy akkor vesszük leginkább hasznukat, ha a bírót valamely ellenünk meggyökerezett gyanújától el kell térítenünk.

81. Azokban a beszédekben pedig, amelyek következtetésen alapulnak, amikor az a kérdés, hogy megtörtént-e valami vagy sem, gyakran nem annyira a tárgyat (amiről a per folyik) fejtik ki, mint azokat a dolgokat, amelyekből következtethetünk rá. S mivel a vádló éppen ezeket igyekszik minél gyanút-keltőbben előadni, a vádlottnak pedig illik eloszlatnia ezt a gyanút, nyilvánvaló, hogy másképp fogja a tényeket a bíró elé tárni a vádló és a védő.

82. Azonban bizonyos érvek csak tömegesen érvényesülnek, ha megosztjuk őket, kevésbé hatásosak. Ez azonban nem arra a kérdésre vonatkozik, hogy szükséges-e elbeszélni, hanem hogy hogyan kell elbeszélni. Mert ugyan mi tiltja meg, hogy sok mindent felhalmozzunk előadásunkban, és többet ígérjünk, ha ez az ügyünk érdeke? Sőt fel is oszthatjuk az elbeszélést, és a bizonyítást az egyes részekhez fűzzük, majd így térjünk rá a következőkre.

83. Ugyanis azok közé sem tartozom, akik úgy gondolják, hogy mindig azt a sorrendet kell követni az elbeszélésben, ahogyan történtek a dolgok, hanem helyesebbnek tartom azt a sorrendet, ami célszerű. Ezt többféle alakzattal is megvalósíthatjuk. Hol úgy teszünk, mintha elfelejtettünk volna valamit, ha alkalmasabb helyen idézzük fel, s közben arra hivatkozunk, hogy vissza fogunk térni az eredeti sorrendhez, mivel így világosabb lesz az ügy; hol pedig, miután feltártuk az ügyet, hozzá csatoljuk azokat az okokat, melyek megelőzték. Nincs ugyanis a védekezésre semmiféle szabály vagy biztos előírás: az ügy és a körülmények szerint kell szem előtt tartanunk, mi szolgálja az érdekünket, és amilyen a seb, annak megfelelően kell vagy azonnal kezelnünk, vagy ha a kezelést el lehet halasztani, egyelőre bekötöznünk.

85. Még az ismételt elbeszélést sem tartanám szentségtörésnek, ahogy Cicero teszi Cluentius védelmében. Nemcsak meg van engedve, de néha szükséges is, mint a kártérítések esetében, és minden olyan peres ügyben, ami többrétű. Őrültség ugyanis, ha a szabályok babonás félelme ügyünk érdekével szemben vezérel minket.

86. Azért tették az elbeszélést a bizonyítás elé, hogy a bíró tudja, miről folyik a tárgyalás. Ha tehát szabad a tényeket egyenként jóváhagyni vagy megcáfolni, miért ne lehetne egyenként elbeszélni? Én legalábbis, ha van valami kevés hitele tapasztalataimnak, bizony mindig ezt tettem a fórumon, valahányszor az ügy érdeke úgy kívánta, és helyeselték a hozzáértők, és azok is, akik ítéltek. És (amit dicsekvés nélkül mondhatok, mivel többen vannak, akikkel együtt tárgyaltam, és megcáfolhatnának, ha hazudnék) szinte kötelességemként követelték tőlem, hogy vállaljam el az ügy megalapozását.

87. Ez azonban nem jelenti azt, hogy általában nem a dolgok sorrendjét kell követnünk. Bizony, a természetes rend felborítása csúfos következményekkel járhat: például, ha előbb mondjuk, hogy szült valaki, és utána, hogy teherbe esett; vagy hogy felbontották a végrendeletet, és aztán, hogy lepecsételték. Ilyen esetekben, ha már elmondtad a későbbit, a korábbiról a legjobb hallgatni, mert nyilvánvaló, hogy megelőzte azt.



Fordította Adamik Tamás