logo

IX Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Fiktív elbeszélések

88. Léteznek bizonyos fiktív elbeszélések is, amelyeknek a fórumon két fajtája van: az egyik, ami külső bizonyítékokra támaszkodik, ahogy P. Clodius tanúkra hivatkozva állította, hogy Interamnában volt azon az éjszakán, amikor valójában Rómában fajtalankodott. A másik, amit a szónok tehetségéhez mérten kell vizsgálni. Ez ugyanis néha csak takargatásra szolgál, úgy gondolom, ezért mondják színezésnek, máskor azonban magára a tárgyra vonatkozik.

89. De bármelyikükről is legyen szó, az első feltétel, hogy az, amit kitalálunk, valószerű legyen, aztán a személy, a helyszín és az alkalom is megfeleljen, oka és lefolyása is hihető legyen; ha ez sikerül, valamely igaz dologgal kapcsoljuk össze, vagy érvvel erősítsük meg, ami az ügyhöz tartozik. Mert ha olyasmivel hozakodunk elő, ami teljesen távol áll a tárgytól, ez arcátlan hazugságról árulkodik.

90. Különösen arra kell ügyelni, ami gyakran megesik a „nagy mesélőkkel", nehogy ellentmondásba keveredjenek önmagukkal, vannak ugyanis dolgok, amelyek részleteikben jól hangzanak, de az egész tekintetében nem férnek össze; azonkívül arra is figyelnünk kell, nehogy a kitaláció ellentétes legyen azokkal a dolgokkal, amelyek kétségkívül igazak. Az iskolában is fontos előírás: ne akarjunk színezni a tárgy keretén kívül.

91 . Mindkét esetben a szónoknak emlékezetében kell tartania a tárgyalás egész folyamát, mikor mit költött hozzá, mivel a valótlanságot könnyen elfelejtjük. Igaz az, amit mindenfelé mondanak: „A hazugnak jó emlékezőtehetségűnek kell lennie!

92. Azonban tudjuk, ha saját tettünkről folyik a vizsgálat, egy gondolatmenet mellett kell maradnunk, ha a máséról, bőven onthatjuk gyanúsítgatásainkat. Mégis bizonyos iskolai próbabeszédekben, amelyekben a feltevés szerint valaki nem válaszol arra, amit kérdeztek tőle, lehetőség nyílik, hogy felsoroljuk mindazt, amit válaszolhatott volna.

93. De véssük emlékezetünkbe: olyan dolgokat találjunk ki, amikre véletlenül sincs tanú; ilyenek pedig, belső megérzéseink, amiről csak mi magunk tudunk; vagy ugyanígy, amit halottak nevében állítunk (ezt ugyanis nincs, aki tagadná), aztán olyasvalaki nevében, akinek éppúgy érdeke (ő ugyanis nem fogja tagadni), azonkívül ellenfelünk nevében is beszélhetünk, mivel ha ő tagadja, megkérdőjelezik igazát.

94. Az álmokkal és babonákkal történő színezések elvesztik hitelüket, mert könnyű koholni őket. Azonban nem hatékony az elbeszélésben élni a színezésekkel,104 hacsak nem maradnak meg következetesen az egész beszéden keresztül, különösen mivel bizonyos dolgok bizonyítása egyedül a határozottsággal és a kitartással lehetséges.

95. Mint a jól ismert élősdi, aki mintegy fiává fogadja azt az ifjút, akit gazdag apja háromszor tagadott ki, majd háromszor visszafogadott, azzal színezheti álláspontját, hogy szegénysége vitte rá, hogy fiát kitegye, és azért vállalta az élősdi szerepét abban a házban, mert ott volt a fia; gyermekét pedig ártatlanul tagadták ki amiatt, hogy nem annak az embernek a fia volt, aki kitagadta.

96. Ha azonban mégsem nyilvánul meg minden egyes szavában az atyai szeretet, mégpedig a lehető leghevesebben, a gazdaggal szemben pedig a gyűlölet, a fiúért meg az aggodalom, mert tudja, milyen veszélyben forog abban a házban, amelyben annyira gyűlölik, semmi sem menti meg attól a gyanútól, hogy felbérelték mint vádlót.

97. Előfordul néha iskolai próbabeszédekben, a fórumon azonban kevésbé valószínű, hogy mindkét fél ugyanazzal a színezéssel él, aztán ki-ki a maga védelmére akarja fordítani, mint például ebben a vitában: „Azt mondja a feleség férjének, hogy mostohafia fajtalankodásra kérte, és már az időt és a helyet is kitervelte. Ugyanezt állítja a fiú mostohaanyjáról, csak más helyen, és más időben. Az apa a feleség által megjelölt helyen találta a fiút, és a fiú által megnevezett helyen a feleségét: a nőt elbocsátotta, s mivel még hallgatott is, fiát kitagadta."

99. Semmi olyat nem lehet mondani a fiú védelmére, amit ne lehetne állítani az asszony védelmére; a közös jegyeket is meg lehet állapítani, azután a személyek összehasonlításából, a vallomások sorrendjéből és az elbocsátott asszony hallgatásából következtetések vonhatók le.

100. Azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy bizonyos esetek nem tűrik el a színezést, egyszerűen csak védelemre szorulnak, ahogy annak a gazdagnak az esetében, aki szegény ellenségének a szobrát megkorbácsolta, ezért erőszakossággal vádol-ják.107 Senki sem mondja, hogy józanul cselekedett, de talán elérheti, hogy büntetlenül megússza.

101. Hogyha az elbeszélés egyik része mellettünk, a másik ellenünk szól, az ügy körülményeitől függően döntsük el, hogy egészben adjuk elő az elbeszélést, vagy különítsük el részeire. Ha ugyanis több tény árt nekünk, elhomályosítják azt, ami használ. Így hát ilyenkor a legjobb, ha felosztjuk az elbeszélést, és miután kifejtettük azokat a dolgokat, amelyek a mi részünket segítik, és megerősítettük őket, könnyebben orvosolhatjuk a többit azokkal a gyógymódokkal, amelyekről fentebb beszéltem.

102. Ha több minden használ ügyünknek, hozzájuk is lehet kapcsolni azokat a dolgokat, amelyek hátráltatják, hogy mintegy a mi szövetségeseink között veszítsenek erejükből. Ez utóbbiakat azonban mégsem kell teljesen csupaszon feltárnunk, hanem egyrészt erősítsük meg őket egy-egy érveléssel, másrészt tegyük hozzá, miért nem hihetők az ellentétes dolgok, mivel ha nem teszünk különbséget, félő, hogy a jó rosszal keveredve beszennyeződik.


További korlátozások és lehetőségek az elbeszélésben

103. Azt is előírják az elbeszéléssel kapcsolatban, hogy ne kalandozzunk el, ne forduljon el a bírótól beszédünk, ne adjunk szót más személynek, ne érveljünk; egyesek azt is hozzáteszik, ne keltsünk érzelmeket; e szabályokat szinte mindig be kell tartanunk, sőt ha a józan ész nem késztet rá, soha nem kell eltérnünk tőlük.

104. Mivel a kifejtésnek rövidnek és világosnak kell lennie, a lehető legritkábban tartsuk indokoltnak a kitérést. És ekkor is csak egészen rövid legyen, és tűnjék úgy, hogy valamely heves indulat térített el bennünket a helyes úttól, ahogyan Cicero beszél Sasia házasságáról: „Ó, hihetetlen bűne egy asszonynak, egyedülálló, amelyről eddig még az egész világ sem hallott! Ó fékezhetetlen és mértéktelen bujaság! Ó egyedülálló vakmerőség! Ha az istenek hatalmától és az emberek rossznyelvétől nem is félt, hát nem riasztotta vissza az az éjszaka, és azok a menyegzői fáklyák? A hálószoba küszöbe? Lánya fekhelye? S végül azok a falak, amelyek tanúi voltak korábbi nászának?"

106. A bírótól elforduló beszéd pedig rövidebben ismertet és hatékonyabban bizonyít. Erről ugyanazt tartom, mint amit a bevezetésnél elmondtam, ahogy a proszópopoiiaról is, amellyel nemcsak Servius Sulpicius él Aufida védelmében: "Azt gondoljam, álom nyomott el, vagy súlyos letargiába estél?", hanem M. Tullius is a hajóskapitányokról beszélve (ugyanis ez is a tényállás elbeszéléséhez tartozik):" "Hogy bemehess, ennyit kell adnod" stb. Miért?

107. Hát Cluentius ügyében Bulbus és Staienus beszélgetése nem gyorsítja meg az eljárást, és nem szerez neki elég bizalmat? S nehogy úgy tűnjék, ezt a beszélgetést csak figyelmetlenségből építette bele előadásába — bár Ciceróról lévén szó, ez amúgy sem túl hihető —Partitiones című művében előírja, hogy az elbeszélés legyen kellemes, csodálkozást, kíváncsiságot ébresztő, legyen benne váratlan végkifejlet, valós személyek beszélgetése és mindenféle érzelem.

108. Az elbeszélésen azonban, ahogy mondtam, sohase érveljünk. Néha felhozhatunk egy-egy érvet, ahogy Cicero is teszi Ligarius védelmében, amikor azt mondja, hogy az úgy irányította a provinciát, hogy békét teremtett számára. Amikor az ügy megköveteli, szőjünk bele az elbeszélésbe rövid védekezést és a tényállás indoklását; de nem tanúként kell beszélnünk, hanem ügyvédként. A tényállás mindössze ennyi: „Q. Ligarius mint C. Considius követe elutazott." De hogyan mondja ezt M. Tullius? „Q. Ligarius ugyanis, mikor még egyáltalán nem gyanakodott háborúra, C. Considius követeként Africába indult.

110. Máshol pedig: „... nemcsak hogy nem háborúra készült, de a háború gondolata fel sem merült benne". S bár a tényállás jelentéséhez elég lett volna ennyit közölnie: „Q. Ligarius semmiféle tevékenységbe nem akart bonyolódni", hozzátette: „otthonára gondolt, övéit kívánta viszontlátni". Így amit elmondott, hihetően megokolta, és megtöltötte érzelemmel.

111. Annál inkább csodálkozom azokon, akik úgy gondolják, az elbeszélésben nem szabad élni érzelemkeltéssel. Ha azt mondják, ne sokáig, és ne úgy, ahogy a befejezésben, velem értenek egyet, mert kerülnünk kell a bőbeszédűséget. De miért ne akarjam a bírót, míg feltárom neki a tényeket, érzelmileg is befolyásolni?

112. Miért ne érjem el azt rögtön a tényállás ismertetésének elején, ha lehetséges, amire a beszédem legvégén szándékozom eljutni? Különösen, mivel a bizonyítás során könnyebben hajlíthatom annak a lelkét, akit már elfogott a harag vagy a szánalom.

113. Vajon M. Tullius, egy római polgár bántalmazásának ügyében nem ébresztett-e fel mindenféle érzelmet igen rövid idő alatt, nemcsak védence helyzetének, a sérelem helyszínének, a vesszőzés módjának elbeszélésével, hanem egyéniségének megnyerő ábrázolásával is? Ugyanis valóságos hősként állítja be ezt az embert, aki, míg vesszővel ütötték, nem nyögött, nem könyörgött, a jogba vetett bizalmával egyedül azt kiáltozta, hogy ő római polgár. Miért?

114. Hát Philodamus szerencsétlen esetét19 elejétől végéig nem felháborodással adta elő, sőt a büntetéshez érve nem csalt könnyeket a szemekbe, nem annyira elbeszélve, mint láttatva, hogyan siratta apa fia halálát, és fiú az apjáét? Kelthet ennél nagyobb szánalmat bármely befejezés?

115. Mert bizony túlságosan késő már a befejezésben érzelmeket kelteni olyan tények esetében, amelyeket korábban közömbösen ismertettél. A bíró már megszokottként és minden megindultság nélkül fogadja azt, ami első hallásra nem indította meg. Nehéz ugyanis megváltoztatni az egyszer már rögzült lelkiállapotot.

116. Én bizony (és nem titkolom a véleményemet, bár amit mondani akarok inkább példákon, mint előírásokon alapszik) úgy gondolom, hogy ha valamely részét a beszédnek, az elbeszélést minden lehetséges bájjal és szépséggel fel kell ékesíteni. De a legtöbbet az számít, hogy milyen az ügy természete, amit éppen kifejtünk.

117. Kisebb jelentőségű esetekben tehát, amilyenek a magán perek általában, legyen beszédünk pontos, tárgyszerűen tiszta, a szóválasztásban igen gondos. Ami a közhelyekben szárnyal és a szövegösszefüggés szó bőségében rejtve marad, azt itt ki kell mondani, és ahogy Zénón előírja, értelemmel kell átitatni. Szófűzése legyen természetes, de mégis a lehető legkellemesebb.

118. Ne használjunk közismert költői alakzatokat, sem olyanokat, amelyek a régiek tekintélyére támaszkodnak ugyan, de elütnek a természetes nyelvhasználattól (nyelvezetünknek ugyanis a lehető legtisztábbnak kell lennie), hanem olyanokat, amelyek változatosságukkal elkerülik az unalmat, és szemléletességükkel felüdítik a lelket, s nem hagyják, hogy ugyanazt az esetvégződést, hasonló szófűzést és egyforma stíluseszközöket használjunk. Az elbeszélés ugyanis mellőzi a csábítás többi eszközét, és ha nem kap meg eme bájával, szükségképpen ellaposodik.

119. A beszéd egyik részében sem figyel feszültebben a bíró, ezért itt egyetlenegy helyesen kimondott szó sem vész kárba. Azonkívül a bíró valahogy könnyebben el is hiszi, ami kellemes a fülének, és a gyönyörűség bizalomra hangolja.

120. Jelentősebb ügyekben a bűnökről felháborodással, a szomorú esetekről szánalommal szólhatunk, nem úgy azonban hogy szabadjára engedjük érzelmeinket, de mégis teret engedhetünk első jelentkezésüknek, hogy egyértelműen kitűnjék, milyen lesz a per hangulata.

121. Még azt sem ellenezném, hogy mintegy felüdítsük a figyeléstől megfáradt bíró hangulatát, leginkább efféle rövid közbeiktatott megjegyzéssel: „Milo szolgái egyébként úgy jártak el, ahogyan hasonló esetben bárki elvárta volna saját szolgáitól",vagy kissé hosszabbra eresztve: „Feleségül megy vejéhez az anyós, madárjóslás nélkül, tanúk nélkül, holott mindenki gyászos jövőt jósol nekik.

122. Ha ez még abban az időben is megtették, amikor a beszéd célja inkább a hasznosság volt, mint magamutogatás, és amikor még szigorúbbak voltak a bíróságok, mennyivel inkább meg kell tennünk ma, amikor még a fő- és vagyonvesztéssel járó perekbe is betör a gyönyörködtetés! Hogy a közönség eme elvárásait mennyiben kell kielégíteni, másutt fogom tárgyalni, bár bevallom, olykor engednünk kell valamennyit.

123. Nagy hatást kelt, ha a tényeket a hihető körülmények képével színezzük, amely szinte bevonja a hallgatóságot a jelen ügybe. Ilyen például M. Caelius Antonius elleni beszédének ez a leírása:„Ott találják ugyanis mámoros álomba merülten, teli tüdőből horkol, és nagyokat böfög. Kiváló asztaltársnői valamennyi heverőn keresztben fordulva fekszenek, a többi hogy pedig szerteszét a padlón hever.

124 Amikor azonban felfogják, hogy az ellenség közeledik, halálra válva próbálják felverni Antoniust, nevét kiabálják, hasztalan erőlködnek fejénél fogva fölállítani. Az egyik nyájasan a fülébe kiált, némelyik már durván ütlegeli. Mivel pedig mindannyiukat felismerte hangjáról, tapintásáról, megpróbálja a legközelebbi nyakát átölelni, de mivel felverték, sem aludni nem tud, sem felébredni ilyen részeg állapotban, így aztán félálomban vergődik ágyasai és centuriói karjaiban.” Lehet-e bármit is ennél hihetőbben kitalálni, kegyetlenebbül elítélni vagy kézzelfoghatóbban bemutatni?

125. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, mekkora hitelt szerez a kifejtésnek az elbeszélő tekintélye. Ezt kiérdemelhetjük mindenekelőtt életünkkel, de beszédünk stílusával is: minél komolyabb és minél fennköltebb ez, szükségképpen annál nagyobb lesz bizonyító ereje.

126. Óvakodnunk kell tehát, különösen ebben a részben, a ravaszkodás minden gyanújától, mert sehol sem őrködik éberebben a bíró; nehogy bármi is koholtnak, nehogy bármi is túlzónak tűnjön neki. Hitessük el, hogy minden az ügyből, nem pedig a szónokból indul ki.

127. Csakhogy ezt képtelenek vagyunk elviselni, mert azt gondoljuk, hogy kárba vész a művészet, ha nem ismerik fel; holott éppen akkor szűnik meg művészetnek lenni, amikor felismerik. Szinte csüngünk a tetszésen: ezt tartjuk fáradozásunk legfőbb céljának. Így miközben fitogtatni akarjuk tehetségünket a közönségnek, eláruljuk magunkat a bíráknak.

128. Előfordul néha a megismételt elbeszélés is, amit epidiégészisznek nevezünk, inkább az iskolai mintabeszédben, mint fórumi gyakorlatban; s azért találták fel, hogy mivel az elbeszélésnek rövidnek kell lennie, bővebben és ékesebben lehessen előadni a tényállást, akár ellenszenvet akarunk kelteni, akár szánalmat. Véleményem szerint ritkán kell vele élnünk, de úgy soha, hogy az egészet sorra elismételjük; ugyanazt a célt ugyanis elérhetjük oly módon is, hogy egyes részeit elevenítjük fel. Továbbá aki epidiégésziszt akar alkalmazni, elbeszélés címén csak érintse az ügyet, és megelégedve azzal, hogy felvázolja, mi történt, ígérje meg, hogy majd a maga idején bővebben kifejti, hogyan is történt a dolog.

129. Egyesek úgy gondolják, az elbeszélésnek mindig valamely személyből kell kiindulnia, és azt, ha a mi oldalunkon áll, minél jobb színben kell feltüntetni, ha az ellenfélén, rögtön az elején befeketíteni. Ez pedig elég gyakran előfordul, hiszen személyek között folyik a vita.

130. De néha életük egyéb körülményeire is utalnunk kell, ha az ügy érdeke úgy kívánja, ahogy ebben az esetben: „Ennek az embernek itt A. Cluentius Habitus volt az apja, bírák, nemcsak Larinum városának, ahonnan származott, de a vidék, sőt az egész környék első embere erényben, becsületben, nemességben."

131. Néha ezek nélkül, ahogy itt: "Q. Ligarius ugyanis, mikor...", gyakran azonban valamely tényből indul ki az elbeszélés, amint Cicero is megjegyzi Tullius védelmében: „Ősi birtoka van M. Tulliusnak Thurii földjén", vagy Demoszthenész Ktésziphón érdekében: „Mikor a phókiszi háború megindult.""

132. Az elbeszélés végéről vita folyik azokkal, akik szerint odáig nyúlik, ahonnan a per származik: „Miután ezek a dolgok így történtek, P. Dolabella praetor, ahogy szokás fegyveres erőszak esetében, minden megszorítás nélkül csak annyit rendelt el: helyezze vissza az örökségébe, ahonnan erőszakkal kiűzte; mire kijelentette, hogy már vissza is helyezte. Tehát megegyeztek. Erről a megegyezésről kell ítéletet hoznotok." Ezt a vád képviselője mindig megteheti, a védelemé azonban nem mindig.



Fordította Adamik Tamás