logo

IX Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Az elbeszélés fogalma és funkciója

31. Most rátérek az elbeszélés fogalmára. Az elbeszélés megtörtént vagy megtörténhetett események meggyőzésre alkalmas kifejtése, vagy ahogy Apollodórosz meghatározza, beszéd, amely tájékoztatja a hallgatót a vita tárgyáról. A legtöbb szerző, különösen Iszokratész követői, megkívánja, hogy az elbeszélés legyen világos, rövid és valószerű.A1 Nem számít ugyanis, hogy világos helyett azt mondjuk-e érthető, valószerű helyett, meggyőző vagy hihető.

32. Én is ezt a felosztást vallom, bár még Arisztotelész is eltér egy helyen Iszokra-tésztől, kinevetve a rövidségre vonatkozó előírást, mintha bizony csak hosszú vagy rövid elbeszélés létezne, a kettő között nem lehetne haladni. Theodórosz követői is csak az utolsót hagyják meg, mondván, hogy nem minden esetben hasznos, ha az elbeszélés rövid vagy világos.

33. Annál gondosabban kell megkülönböztetni mindezeket, hogy bemutathassam, mi hol hasznos. Az elbeszélés vagy teljes egészében a mi érdekünket szolgálja, vagy az ellenfélét, vagy vegyesen mindkettőt. Ha teljesen a mi érdekünket szolgálja, elégedjünk meg ezzel a három követelménnyel, hogy általuk a bíró minél könnyebben megértse, megjegyezze és elhiggye, amit mondunk.

34. Senkinek sem lehet ellenvetése, ha egy elbeszélésről, mely teljesen mellettünk szól, felteszem, hogy valószerű, hiszen csakugyan igaz. Többször előfordul azonban, hogy valóban igaz az elbeszélés, de nehezen hihető, ahogyan a hazugság is gyakran valószerű. Ezért nem kevésbé kell azon fáradoznunk, hogy a bíró az igazságot éppúgy, mint a hazugságot, elhiggye.

35. Ezek az erények pedig, amiket fentebb említettem, a beszéd más részeinek is erényei; hiszen az egész tárgyalás során kerülendő a homályosság, a helyes mértéket mindenütt meg kell őrizni, végül pedig úgy illik, hogy minden, amit mondunk, hihető legyen. Legfőképpen azonban ebben a részben kell őket betartanunk, amely elsőként tájékoztatja a bírót, mert ha itt bekövetkezik, hogy a bíró nem érti, elfelejti vagy nem hiszi el, amiről beszélünk, a továbbiakban hiába fáradozunk.

36. Az elbeszélés akkor lesz érthető és világos, először, ha tulajdonképpeni és kifejező szavakkal fogalmazzuk meg, ám nem útszéliekkel, de nem is keresettekkel és a nyelvszokástól távol esőkkel; másodszor, ha a tények, a személyek, az időpontok, a helyszínek és az okok jól meg vannak határozva; ha maga az előadásmód is arra irányul, hogy a mondottakat a bíró a lehető legkönnyebben megértse.

37. Ezt az erényt azonban a legtöbben figyelmen kívül hagyják, akik oda rendelt vagy éppen véletlenül összeverődött tömeg hangos tetszésnyilvánítására számítva nem tűrik a feszült figyelem csendjét, azt hiszik, hogy nem ékesszólók, ha nem forgatnak fel mindent zajongással és kiáltozással. Úgy gondolják, hogy a tények bemutatása a hétköznapi beszéd feladata, és erre bármely tanulatlan ember is képes, mégis olykor nem tudhatod, hogy azt, amit ily könnyedén megvetnek, nem akarják vagy nem tudják.

38. Akik azonban mindent megtapasztalnak az ékesszólásban, ráébrednek arra, hogy semmi sem nehezebb, mint úgy szólni, hogy meghallgatva azt, mindenki azt gondolja: így ő is tudott volna beszélni; mivel úgy ítélik, hogy nemcsak j6 az, hanem igaz. Mert hiszen akkor beszél a legjobban a szónok, amikor úgy látszik, hogy igazat mond.

39. Manapság azonban mihelyt az elbeszélés szabad mezejére érnek, megváltoztatják hanglejtésüket, hátra vetik fejüket, karjukkal oldalt hadonásznak, és gondolatok, szavak és alakzatok tömkelegében tobzódnak. Aztán, láss csodát, tetszik az előadás, de a tényállást nem értik. De hagyjuk ezt, nehogy kevesebb jóindulatot érdemeljünk ki a helyes bemutatásával, mint haragot a rossz megrovásával.

40. Mindenekelőtt akkor rövid az elbeszélés, ha onnan kezdjük el feltárni az ügyet, ahonnan a bíróra vonatkozik; aztán ha semmi olyat nem mondunk, ami nem tartozik az ügyhöz;84 végül akkor is, ha minden olyasmit lenyesegetünk róla, aminek eltávolításával sem a tárgyalás menete, sem érdekünk nem szenved hiányt.

41. Megesik ugyanis, hogy az elbeszélés részleteiben rövid, összességében mégis hosszúra sikerül: „A kikötőbe jöttem, megláttam a hajót, meg érdeklődtem, mennyiért vinne el, megegyeztünk az árról, hajóra szálltam, felszedték a horgonyt, eloldottuk a kötelet, útnak indultunk". Bár mindegyik állítás a lehető legrövidebben van kifejezve, mégis elég ennyit mondani: elhajóztam a kikötőből. És valahányszor az ügy végeredménye világosan jelzi az előzményeket, meg kell elégednünk azzal, amiből a többi érthető.

42. Ezért amikor azt mondhatom: van egy fiam, fölösleges efféléket mondani: gyermekekre vágyva megnősültem, fiam született, felneveltem, elvezettem az ifjúkorig. Ezért egyes görög szerzők úgy gondolták, más a tömör elbeszélés, ezt nevezték szüntomosznak, és más a rövid, mivel az, híján van a fölösleges dolgoknak, ez azonban nélkülözhet valamely szükségeset.

43. Mi azonban a rövidséget nem abban látjuk, hogy kevesebbet, hanem hogy többet ne mondjunk, mint amennyi szükséges. Mindenesetre mellőzöm az ismétléseket, tautológiákat, perisszológialcat, melyekről egyes tankönyvírók meghagyták, hogy kerülendők az elbeszélésben, ugyanis ezektől a hibáktól nemcsak a rövidség miatt kell óvakodnunk.

44. Nem kevésbé kell azonban kerülnünk a homályosságot, amely azokat követi, akik mindent rövidíteni akarnak, mert jobb, ha valami felesleges van a beszédben, mintha hiányos. Ugyanis a fölösleges beszéd csak unalmas, a lényeges elhallgatása azonban veszélyekkel jár.

45. Ezért kerülendő az a bizonyos sallustiusi rövidség (bár önmagában erény is lehet) és a szaggatott beszédstílus. Mert ami talán a ráérő olvasót nem téveszti meg, az a hallgató füle mellett elszáll, és nem vár arra, hogy megismételjék. Különösen, mivel az olvasó rendszerint tanult ember, míg a decuriákba bírónak vidékieket küldenek, akiknek arról kell majd ítéletet mondaniuk, amit megértettek. Ahogyan talán mindenben, úgy az elbeszélésben különösen fontos, hogy megtartsuk ezt a középutat: „amennyi szükséges, és amennyi elég".

46. Azonban azt, hogy amennyi szükséges, ne úgy értsék, hogy amennyi a jelentéshez elegendő, mivel a rövidségnek nem szabad dísztelennek lennie, különben tanulatlannak tűnik. Mert a gyönyörűség egyrészt becsap, másrészt nem tűnik hosszúnak az, ami gyönyörködtet, ahogyan a kellemes és a könnyű út, még ha hosszabb is, kevésbé fáraszt, mint a kemény és sivár rövid.

47. Én sem tartottam soha annyira fontosnak a rövidséget, hogy ne szőttem volna bele a kifejtésbe azt, ami hihetővé teszi. Mert az egyszerű és minden oldalról megnyirbált elbeszélést inkább vallomásnak lehetne nevezni, mint elbeszélésnek. Sok esetben viszont maga az ügy természete kívánja meg a hosszú elbeszélést. Ilyen esetben, amint már mondtam, már a bevezetés végén fel kell keltenünk a bíró érdeklődését az elbeszélés iránt, aztán minden erőnkkel azon legyünk, hogy vagy terjedelmét, vagy unalmasságát csökkentsük, amennyire lehet.

48. Hogy kevésbé hosszú legyen az elbeszélés, elérhetjük úgy, hogy amit lehet, elhalasztunk, például „hogy mi volt az oka a gyilkosságra, kik voltak a bűntársai, hogyan állított neki csapdákat, a bizonyítás folyamán fogom elmondani".

49. Bizonyos dolgokat azonban el kell hagynunk az elbeszélésből, mint Cicerónál:" „Fulcius meghalt, sok mindent, ami erre vonatkozik mellőzök, mivel nem tartozik az ügyhöz". És felosztással enyhíti az unalmasságot: „Elmondom, mi történt közvetlen előtte, mi történt vele egy időben, elmondom mi történt azután".

50. Így a három elbeszélés rövidebbnek tűnik, mint egy hosszú. Közben megpróbálja rövid közbeszólással színesíteni az előadást: „Hallottátok, mi történt előtte, most hallgassátok meg, mi következett utána. Megpihen ugyanis a bíró a korábbiak végén, és mintegy fölkészül az új kezdésre.

51. Ha mindezen fogások alkalmazása mellett is hosszúra nyúlik az elbeszélés, nem haszontalan a végén egy összefoglalás, ahogy Cicero teszi akkor is, ha egyébként rövid az elbeszélés: „Eddig, Caesar, Q. Ligarius minden bűnnek híján volt: nemcsak hogy nem háborúra készen indult el otthonról, de még a háború gyanúja sem merült fel benne", és így tovább.

52. Hihető pedig mindenekelőtt akkor lesz az elbeszélés, ha elsősorban a józan eszünket hívjuk segítségül, nehogy valami természettel ellenkező dolgot állítsunk. Továbbá ha okokat, indítékokat keresünk a történteknek, nem minden körülményének, csak amiről a vizsgálat folyik; ha alkalmas jellemeket szerepeltetünk a bűntetthez, amelyet el akarunk hitetni, ahogy lopásnál kapzsinak, házasságtörésnél bujának, gyilkosságnál meggondolatlannak mutatjuk be a tettest, vagy ellenkezőleg, ha védjük; a helyszíneket, az időpontokat és hasonlókat szintén világossá tesszük.

53. Azonban a hihető ügynek is van bizonyos szerkezete90, mint a vígjátékokban és bohózatokban. Egyes dolgok olyan természetesen következnek egymás után, és kapcsolódnak egymáshoz, hogy ha jól előadtad, a bíró már várja azt, amit ezután fogsz mondani.

54. Szintén igen hasznos lehet, ha a bizonyítás néhány magvát is elhintjük, azonban úgy, hogy sose felejtsük el: ez még az elbeszélés, nem pedig a bizonyítás. Néha mégis valamely érvvel erősítjük meg, amit előadtunk, de egyszerűen és röviden, mint például, ha mérgezés történt: „Egészséges volt, amikor ivott belőle, utána azonnal összeesett, majd elkékült és felpuffadt".

55. Ezt a célt szolgálja az a típusú előkészítés is, amikor a vádlottat, mint jól megtermett, fegyveres embert állítjuk szembe gyengékkel, fegyvertelenekkel, védtelenekkel. Egyszóval mindabból, amit majd a bizonyításban akarunk tárgyalni, mint jellem, indíték, helyszín, időpont, eszköz, alkalom, szemezgessünk az elbeszélésben.

56. Néha, ha ilyen érvekkel nem rendelkezünk, beismerhetjük, hogy: alig hinné az ember, de mégis igaz, és annál nagyobb bűnnek kell tartanunk; nem tudjuk, hogyan történt, vagy miért, csodálkozunk is rajta, de be fogjuk bizonyítani.

57. A legjobb előkészítés, ami rejtve marad; ahogy Cicerónak is igen nagy hasznára válik, hogy elmond mindent, amiből úgy tűnik, Clodius csalta tőrbe Milót, és nem Milo Clodiust. Mégis a leghatásosabb eszköz az őszinteség igen ravasz színlelése. „Milo pedig azon a napon a szenátusban volt, amíg fel nem oszlott, utána hazament, cipőt és ruhát váltott, késlekedett egy kicsit, amíg felesége, ahogy az már lenni szokott, elkészült.

58. Mennyire látszik, hogy Milo egyáltalán nem kapkodott, semmire sem készült. Es mindezt ez a nagyszerű szónok nemcsak magukkal a körülményekkel érte el, amelyekkel felvezette a késlekedést és a lassú indulás sorrendjét, hanem köznyelvi és mindennapi szavakkal, s eközben mesterkedése nem tűnik fel. Ha mindezt másképp mondta volna el, éppen harsogása miatt hívta volna fel a bíró figyelmét arra, hogy szemmel tartsa az ügyvédet.

59. Többen úgy gondolják, hogy az effélék jelentéktelen apróságok, de éppen abból, hogy olvasva is alig vesszük észre, nyílvánvaló, hogyan csapta be a bírót.

60. Ezek azok a dolgok, amelyek hihetővé teszik az előadást. Akinek ugyanis még azt is elő kell írni, hogy ne jelentsen ki olyasmit, ami ártalmas és ellentmondásos, azt hiába tanítjuk a többire, jóllehet egyes szerzők azt állítják, hogy ez a figyelmeztetés is rejtve volt korábban, ők ásták elő nagy bölcsen.

61. Az elbeszélés e három erényéhez sorolják még néhányan a nagyszerűséget, és ezt megaloprepeianak nevezik, ami viszont egyrészt nem minden ügyhöz illik (hiszen mi célja lenne az emelkedett hangú beszédnek magánperek ben, amikor többnyire kölcsönökről — adásról és felvételről — és praetori tilalmakról van szó), és nem is mindig hasznos, ahogy az előbbi milói példából kitűnik.

62. Gondoljunk csak bele, sok ügy van, amelyben beismerésre, mentegetőzésre, megalázkodásra van szükség, és mindezektől idegen a fennköltségnek ez az erénye. Ezért nem jellemzőbb sajátossága az elbeszélésnek a fennköltség, mint a szánalom, a gyűlölet, a komolyság, a kedvesség, a szellemesség: ezek — bár a maguk helyén mind dicséretesek — nem tartoznak kizárólagosan és sajátosan a szónoki beszéd eme részéhez.

63. Az az erény is, amit Theodektész egyedül az elbeszélésnek tulajdonított, ugyanúgy illik hozzá, ahogy a beszéd többi részéhez. Ő ugyanis nemcsak azt kívánta meg, hogy a kifejtés fennkölt, hanem azt is, hogy kellemes legyen.

64. Vannak, akik ide sorolják a szemléletességet is, amit görögül enargeianak hívnak. Én bizony nem tévesztek meg senkit azzal, hogy elhallgatom, hogy Cicero is több szempontot írt elő. Tudniillik amellett, hogy az elbeszélés legyen érthető, rövid és hihető, meggyőződése szerint szemléletesnek, erkölcsösnek és méltóságteljesnek is kell lennie. De a beszédben úgy illendő, hogy minden erkölcsös és méltóságteljes legyen, amennyire lehetséges.
A szemléletesség az elbeszélésben, úgy látom, bizonyára nagy erény, amikor valamely igazságot nem kimondanunk kell, hanem valahogy megmutatnunk, mégis hozzákapcsolhatjuk a világossághoz. Amiről mindazonáltal egyesek az ellenkezőjét tartják, mivel szerintük az igazságot bizonyos esetekben homályba kell burkolni.

65. Ez azonban nevetséges, ugyanis aki ködösíteni akar, az hamis dolgokat állít igazak helyett, és ilyen esetben azon kell lennie, hogy amit mesél, a lehető legérthetőbbnek tűnjön.



Fordította Adamik Tamás