logo

IX Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Az elbeszélés fajai és helye a szónoki beszédben

1.A legtermészetesebb, és a leggyakrabban így is kell történnie, hogy miután mindazzal, amit az előbb elmondtam, felkészítettük a bírót, feltárjuk előtte az ügyet, amiről aztán ítélnie kell. Ez az elbeszélés.

2. Tudatosan csak érinteni fogom egyes szerzők túlságosan alapos felosztásait, akik több fajtáját különböztetik meg. Szerintük ugyanis nemcsak arról a tényről szólhat az elbeszélés, amiről a tárgyalás folyik, hanem személyekről is, mint például: „M. Lollius Palicanus, alacsony származású, picenumi lakos, inkább szószátyár, mint tehetséges szónok"; helyekről, mint: „a Hellészpontosz partján fekszik egy város, Lampszakosz, bírák"fit; időről, mint: „Friss tavaszon, ha lecsordul a hó szürkén a hegyekből"okokról, amelyeknek a történetíróknál van nagy szerepe, amikor kifejtik, miért tört ki a háború, a lázadás, a dögvész.

3. Ezenkívül megkülönböztetnek befejezett, illetve befejezetlen elbeszélést; de ez köztudott tény. Sőt számon tartanak múlt idejű elbeszélést, amely a leggyakrabban fordul elő, jelen idejűt, mint amelyben Cicero elbeszéli, hogyan rebbentek szét Chrysogonus barátai, miután nevén szólította 6t,64 végül jövő idejű elbeszélést, amely egyedül a jövendőmondóknak adatik meg, ugyanis a hüpotüpószisz nem számít elbeszélésnek.

4. Igen sokan azt tartják, hogy mindig kell elbeszélésnek lennie, ezt azonban több megfontolásból cáfolni lehet. Léteznek ugyanis mindenekelőtt annyira rövid ügyek, hogy elbeszélés helyett beérik a főtétel felállításával.

5. Ez néha mindkét részről előfordulhat, mivel vagy egyáltalán nincs mit kifejteni, vagy egyetértenek az ügyben, vagy csupán a dolog jogi oldala kérdéses, mint például a centumvirek előtt: „Fia vagy a testvére örököljön az asszony után, aki nem írt végrendeletet?" „Az ifjúkort évek vagy testalkat szerint határozzuk meg?" Az is megeshet, hogy bár a szóban forgó ügy megkívánná az elbeszélést, de vagy ismeri már a bíró az egész esetet, vagy egy korábbi alkalommal megfelelően ismertették vele.

6. Néha csak az egyik fél hagyja el, és gyakrabban a felperes, akár mert elegendőnek tűnik a főtétel felállítása, akár mert így számára kedvezőbb. Elég ennyit mondani: „Ekkora összegű kölcsönt követelek megállapodás alapján." „Követelem a hagyatékot a végrendelet alapján." A másik fél elbeszélését az alkotja, miért nem jogosak ezek a követelések.

7. A felperesnek elegendő és hasznosabb ezt mondani: „Állítom, hogy Horatius megölte nővérét."66 A bíró ugyanis a főtételből megismeri az egész vádat, és a sorrend, valamint az indítékok elbeszélése inkább a vádlottnak áll érdekében.

8. A vádlott viszont akkor hagyja el az elbeszélést, ha azt, amivel vádolják, sem tagadni, sem igazolni nem tudja, egyedül a jogi elbírálásra hagyatkozik. Mint annak az embernek az esetében, aki bár magánpénzt lopott valamely templomban, szentségtöréssel vádolják, tiszteletre méltóbb a beismerés, mint az elbeszélés: „Nem tagadjuk, hogy lopás történt a templomban, mégis hamis a felperes vádja szentségtörés elkövetéséről, mert az a pénz magánemberé volt, nem a templom tulajdona. De ti arról ítéljetek, hogy szentségtörés történt-e."


9. Azonban ahogyan elismerem, hogy ezek az okok olykor amellett szólnak, hogy mellőzzük az elbeszélést, úgy nem értek egyet azokkal, akik úgy gondolják, nincs elbeszélés, amikor a vádlott csupán tagadja, amivel vádolják. Ezen a véleményen van Cornelius Celsus, aki úgy véli, hogy a legtöbb gyilkossági ügy ilyen, sőt minden vesztegetési és zsarolási per is.

10. Szerinte ugyanis nem elbeszélés az, amely nem foglalja össze a teljes vádat, amire az ítélet vonatkozik. Majd maga is elismeri, hogy amit Cicero Rabirius Postumus védelmében produkál, az elbeszélés, márpedig ő egyrészt tagadja, hogy Rabiriusnak jutott abból a pénzből, ami a vizsgálat tárgyát képezte, másrészt ebben az elbeszélésben semmit sem tár fel a vádból.

11. Én azonban — egyébként nagy tekinté-lyek68 után indulva — úgy vélem, a törvényszéki tárgyalásokon két fajtája létezik az elbeszélésnek, az egyik magának az ügynek kifejtése, a másik az ügyre vonatkozó dolgok feltárása.

12. „Nem öltem meg." Egyértelmű, hogy nem elbeszélés, de lehet belőle, sőt néha egészen hosszú, ha ennek a vádnak érveivel szemben elmondjuk, hogy milyen életet élt előtte ez az ember, miféle indítékok miatt került ártatlanul bajba, és egyéb körülményeket, amelyek hihetetlenné teszik azt, amivel vádolják.

13. Ugyanis a vádló sem csupán ennyit mond: „Megölted", hanem elbeszéli, mivel bizonyítja azt. Mint a görög tragédiákban, amikor Teukrosz Odüsszeuszt Aiax meggyilkolásával vádolja, hogy tudniillik ott találták egy elhagyatott helyen, szorosan ellensége holtteste mellett, kezében véres karddal. Odüsszeusz nemcsak annyit válaszol, hogy nem ő követte el ezt a gonosztettet, hanem azt is, hogy semmi ellenségeskedés nem volt közte és Aiax között, csupán a dicsőségért versengtek egymással. Majd hozzáteszi, hogyan került az elhagyatott helyre, hogyan pillantotta meg a holttestet, és húzta ki a kardot a sebből. Ehhez kapcsolódik a bizonyítás.

l4. De még akkor sem nélkülözik az elbeszélést, amikor a vádló ezt mondja: „Ott voltál azon a helyen, ahol ellenségedet meggyilkolták", és a válasz: „Nem voltam ott"; mert el kell mondania, hol volt. Ezért a vesztegetési és a zsarolási perekben is annál több efféle elbeszélés lehet, minél több a vád. Ezekben az ügyekben természetesen tagadni kell magukat a vádakat, de az érveket akár egyenként, akár általánosan cáfoló elbeszéléssel vissza kell utasítani.

15. Vajon akit vesztegetéssel vádolnak, rosszul teszi, hogy az elbeszélésben elmondja, kik voltak a szülei, milyen körülmények között élt, miféle érdemekben bízva szánta rá magát, hogy hivatalra pályázzon? Vagy akit zsarolással gyanúsítanak, hasztalanul beszéli el, hogyan élt korábban, milyen okokból sértette meg az egész provinciát vagy a vádlót, vagy egy tanút?

16. Ha ez nem elbeszélés, akkor bizony Cicerónak Cluentius mellett mondott első híres elbeszélése sem az, amely így kezdődik: „A. Cluentius Habitus". Ugyanis semmit sem szól a mérgezés vádjáról, hanem felsorolja az okokat, miért veszett össze Cluentiusszal az anyja.

17. Más elbeszélések is az ügyhöz tartoznak, de nem magának az ügynek az elbeszélései, mint a Verres elleni beszédben L. Domitiusról, aki keresztre feszíttetett egy pásztort, mert az bevallotta, hogy a vadkant, amit ajándékba hozott neki, vadászgerellyel ejtette el.

18. Vagy amelynek az a célja, hogy azt a vádat cáfolja, amely nem tartozik az ügyhöz, mint Rabirius Postumus védel-mében: „Mert amint Alexandriába érkezett, bírák, a király egyetlen lehetőséget helyezett kilátásba számára, hogy pénzét megőrizhesse, tudniillik, ha elvállalja a kezességét, mintegy a királyi kincstár felügyeletét"; vagy hogy felnagyítsa, például ahogyan leírja Verres utazását.

19. Olykor kitalációkkal is előhozakodnak az elbeszélésben, akár a bírák felrázására, mint a Rosciust védő beszédben Chrysogonus személyéről, akit nem sokkal ezelőtt említettem, akár hogy egy kis humorral oldják a hangulatot, mint Cluentius védelmében a Caepasius testvérekről, olykor pedig, egy-egy kitérővel adóznak a szépségnek is, ilyen szintén a Verres elleni beszédben a Proserpina elrablásáról szóló rész támasztja alá, hogy aki tagad, semmiképp sem hagyja ki az elbeszélést, hanem éppen azt beszéli el, amit tagad.

20. Azt sem lehet kereken kimondani, amit én állítottam, hogy tudniillik semmi szükség elbeszélésre olyan ügyben, amit ismer a bíró. Úgy értem, ne csak tudja, mi történt, hanem úgy is lássa a történteket, ahogy számunkra előnyösebb.

21. Nem is csupán abban áll az elbeszélés jelentősége, hogy a bíró megismerje a mi igazunkat, sokkal inkább, hogy egyetértsen vele. Ezért, ha már nem kell tájékoztatnunk, hanem valamiképpen befolyásolnunk, készítsük fel a bírót elbeszélésünk kezdetén ilyenformán: „Lényegében tudja a bíró, mi történt, mégis a szóban forgó tett indokait se röstellje megismerni."

22. Néha úgy teszünk, mintha egy újonnan érkezett miatt ismételnénk el a történteket; néha pedig hogy ellenfelünk álláspontjának jogtalanságáról valamennyien meggyőződjenek. Ha ezt a lehetőséget választjuk, különféle alakzatokkal tehetjük változatossá előadásunkat, hogy hallgatóságunk se unatkozzon az ismétlés miatt; például „emlékeztek", „talán felesleges ezen időzni", „de miért is fecsérlem a szót, amikor te már nagyon jól ismered a dolgot?", „tudod te, milyen az", és több ehhez hasonló.

23. Különben, ha mindig felesleges volna az elbeszélés olyan bíró előtt, aki már ismeri az ügyet, azt is mondhatnánk, hogy magára a tárgyalásra sincs mindig szükség.

24. A másik probléma, ami gyakran felmerül, hogy vajon az elbeszélésnek mindenképp a bevezetés után kell-e következnie. S úgy tűnik, ennek a megfontolásnak is megvan az alapja. Ugyanis mivel a bevezetésnek az a rendeltetése, hogy a bíróban több fogékonyságot, jóindulatot és figyelmet ébresszen ügyünk iránt, a bizonyításra pedig nem lehet rátérni addig, amíg az ügy nincs tisztázva, azonnal fel kell világosítanunk a bírót a dolgok állásáról.

25. De ez is változhat az ügy körülményeitől függően; hacsak nem gondoljuk azt, hogy
M. Tullius helytelenül halasztotta el az elbeszélést egyik legszebb beszédében, amelyet Milo védelmében írásban is ránk hagyott, azzal, hogy három kérdést eléje helyezett. Vajon érdemes lett volna elbeszélni, hogyan csalta tőrbe Milót Clodius, ha olyan vádlottat, aki beismerte, hogy embert ölt, egyáltalán védeni sem lehetett volna; vagy ha a szenátus már egy előzetes ítéletben bűnösnek találta volna Milót; vagy ha attól lehetett félni, hogy Cn. Pompeius, aki befolyásának egyéb tanújele mellett a bíróságot is fegyveres erőkkel zárta körül, Milo ellen fordul?

26. Tehát ez a három kérdés is a bevezetés célját érvényesíti, mivel mindegyik a bíró előkészítését szolgálja. De a Varenust védőbeszédében is csak akkor fogott hozzá az elbeszéléshez, miután megcáfolta a vádakat. És ez mindig hasznos, valahányszor nem elegendő megcáfolni a vádat, de át is kell hárítanunk másra, hogy miután ez alól előbb felmentettük magunkat, az elbeszéléssel megkezdhessük az ellenfél vádolását, ahogyan a vívásban is előbbvaló önmagunk védelme, mint az ellenfél letámadása.

27. Akadnak bizonyos ügyek, és nem is ritkán, amelyekben a szóban forgó vádat, amelyről a vizsgálat folyik, könnyen tisztázhatnánk, de mivel az illető korábban súlyos bűnökkel terhelt életet élt, ezeket kell előbb mérsékelni, hogy a bíró annak az ügynek a védelmét, amely a vizsgálat tárgyát képezi, jóindulatúan hallgassa végig. Ha például M. Caeliust kellene védeni, ügyvédje bizony helyesen cáfolná előbb a fényűző, könnyelmű életmódját, fajtalankodásait felhánytorgató gyalázkodásokat (Cicero egész beszéde is csak ezekkel foglalkozik); és csak ezután mesélne Palla vagyonáról," és fejtené ki az erőszakosság egész vádját, amellyel szemben Caelius személyesen védte magát.

28. De minket a szónoki iskolák gyakorlata vezérel, ahol pontosan meg vannak határozva bizonyos tárgykörök (ezeket témáknak nevezzük), és rajtuk kívül semmit sem kell megcáfolnunk, ezért tehát az elbeszélés mindig a bevezetéshez kapcsolódik. Emiatt meg van engedve a deklamátoroknak, hogy elbeszélést alkalmazzanak, még ha másodikként beszélnek is peres felük érdekében.

29. Ugyanis amikor a felperes érdekében beszélnek, egyrészt elbeszélésükkel mintegy elsőként adják elő a történteket, ahogy szokás, másrészt cáfolásukkal mintegy válaszolnak is rá; és ez így van jól. Mert ha a szónoki gyakorlat a törvényszéki tárgyalásokra készít elő, miért ne gyakorolhatná a leendő szónok mindjárt mindkét szerepet? Akiket azonban csak a megszokás vezérel, és nem tudják az okát, úgy gondolják, hogy ezen akkor sem kell változtatniuk, ha a bíróságon beszélnek.

30. De még az iskolai szónoklatokban is előfordul néha, hogy elbeszélés gyanánt főtételt állítanak fel. Mert hát mi szüksége van elbeszélésre annak az asszonynak, aki féltékeny férjét78 azzal vádolja, hogy durván bánik vele? Vagy aki a cinikust vádolja a censorok előtt rossz erkölcsei miatt? Hiszen elegendő az egész vádat egyetlen szóval a per bármelyik részében bejelenteni. De erről ennyit.



Fordította Adamik Tamás