logo

IX Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A szónoki beszéd részei - a bevezetés

l. Amit latinul principiumnak vagy exordiumnak mondunk, azt a görög valamiképpen találóbban nevezik prooimionnak6; mert a mi szerzőink csak a kezdés fogalmát jelölik, míg a görögök egész világosan jelzik, hogy ez a beszédnek az a része, amely megelőzi a tényleges ügyet, amelyről szólnunk kell.

2. Akár azért, mert az oimé dalt jelent, és a lantosok, mielőtt a szabályos versengésbe belekezdtek, énekeltek egy keveset, hogy tetszést érdemeljenek ki, s ezt prooi-mionnak nevezték; a szónokok is ugyanezzel a névvel illetik azt a részt, amelyet előrebocsátanak, hogy a bírák jóindulatát elnyerjék, s csak azután kezdenek bele az ügybe.

3. Akár azért, mert ugyancsak a görögök oimosznaks nevezik az utat, és azt is így kezdték hívni, amit az ügy kezdete előtt mondtak. Kétségkívül az a prooemium, amit hasznos elmondanunk a bíró jelenlétében, mielőtt megismerné az esetet. Így tehát helytelenül tesszük, hogy az iskolában mindig úgy használjuk a bevezetést, mintha a bíró már ismerné az ügyet.

4. Ez a szabadosság onnan ered, hogy az iskolai próbabeszédek előtt meg szokták adni a peres ügy vázát. De a fórumon is találkozhatunk a kezdésnek ezzel a fajtájával, amikor másodszor tárgyalják az ügyet. Az első eljárás során ritkán, csak akkor, ha olyan bíró előtt beszélünk, akinek az ügy már máshonnan ismeretes.

5. A bevezetésnek semmi más célja nincs, mint hogy előkészítsük a hallgatót, hogy minél jobban alkalmazkodjon hozzánk a per további részeiben. A legtöbb szerző véleménye megegyezik abban, hogy ezt leginkább háromféleképpen érhetjük el: ha jóindulatúvá, figyelmessé és tanulékonnyá tesszük a hall-gatóságot. Nem mintha a tárgyalás többi részében nem kellene erre ügyelnünk, de a beszéd elején nélkülözhetetlen, mert általa lopjuk be magunkat a bíró szívébe, ami a további siker záloga.

6. Tudjuk, hogy jóindulatot vagy személyek, vagy ügyek kelthetnek." A személyek meggyőző ereje azonban nemcsak három területen érvényesülhet, ahogy a legtöbben tartják, a felperes, az alperes és a bíró részéről; ugyanis a bevezetés néha magából az ügyvéd személyéből is kiindulhat.

7. Noha önmagáról keveset beszél és szerényen, mégis az egész ügyre nézve a legnagyobb jelentőséggel bírhat, ha az ügyvéd becsületesnek tűnik. Így ugyanis azt a látszatot keltheti, hogy nem részrehajló ügyvédként érvel, hanem szinte hiteles tanúként. Ezért azt fogják róla gondolni, hogy elsősorban vagy rokoni, vagy baráti, de még inkább — ha megtörténhet ilyesmi — az állam iránti kötelességből lépett a bíróság elé, vagy mindenképpen valamely fontos elvi megfontolásból. Ami kétségkívül sokkal inkább a peres felek feladata, hogy elhitessék: valami nagy és dicső ok, sőt egyenesen kényszer ösztönözte őket a per megindítására.

8. De ahogy a beszélő különleges tekintélyre tesz szert, ha kötelességének vállalásában teljesen távol tartja magát az aljas nyereségvágy, a gyűlölködés és a nagyravágyás minden gyanújától, úgy valamiféle hallgatólagos ajánlás rejlik abban is, ha magunkat gyengének, felkészületlennek és kevésbé jó szónoknak mondjuk a tehetségesekkel szemben. Messala majdnem minden bevezetése ilyen.

9. Van bennünk ugyanis valamiféle velünk született jóindulat az elesettek iránt, és a lelkiismeretes bíró az olyan ügyvédet hallgatja szívesebben, akitől legkevésbé kell félnie saját igazságossága miatt. Innen ered a régiek igyekezete, hogy leplezzék a valódi ékesszólást, amely merőben különbözik korunk magamutogatásától.

10. Kerülnünk kell minden gyalázkodó, rosszindulatú, gőgös, rágalmazónak tűnő megjegyzést bármely emberrel vagy renddel szemben, különösen, ha azok közül valók, akiket nem sérthetünk meg anélkül, hogy a bírákat magunk ellen ne fordítanánk.

11. Hiszen arra figyelmeztetni, hogy a bíró ellen semmi rosszat ne mondjunk — nemcsak nyíltan, de még burkolt célzás formájában sem —, ostobaság lenne, ha nem fordulna elő. Az ellenfél ügyvédje is szolgálhat a bevezető témájául, akár elismeréssel beszélünk róla, színlelve, hogy félünk ékesszólásától és népszerűségétől, hogy ezzel felkeltsük a bírák gyanakvását, akár becsméreljük; de ezt nagyon ritkán, miként Asinius, Urbinia örököseit védve, az ellenfél ügyvédjének személyét, Labienust, a rossz ügy bizonyítékai közé sorolta.

12. Cornelius Celsus" szerint mindez nem bevezetés, mert nem tartozik az ügyhöz. Én azonban egyrészt a legnagyobb szónokok tekintélyétől vezérelve, másrészt magam is úgy vélem, hogy az ügyhöz tartozik bármi, ami a szónokra vonatkozik, mivel természetes, hogy a bírák könnyebben hisznek azoknak, akiket jó szívvel hallgatnak.

13. A peres fél személyét pedig különféleképpen vonhatjuk be az ügybe. Hol érdemeit méltatjuk, hol pedig gyengeségét hozzuk fel mentségül. Néha az is előfordul, hogy érdemeket sorolunk fel; erről szerényebben beszél az ember, ha a sajátja, másét viszont dicsérheti. Sokat számít a nem, a kor, a társadalmi helyzet, mint például, nők, idősek, árvák esetében, ha gyermekeikre, szüleikre vagy házastársukra hivatkoznak.

14. Hiszen az igazságos bírót is egyedül a szánalom indítja meg. A bevezetésben azonban csak érinteni szabad mindezeket, kimeríteni nem. Az ellenfél személyével szemben szinte ugyanezeket az eszközöket szokás használni, csak éppen ellenkező szempontból kiindulva. Hiszen a tehetségeseket irigység, a jelentéktelent és közönségeset megvetés, az aljas, tisztességtelen embert pedig undor kíséri; ez a három a legalkalmasabb arra, hogy ellenfelünktől elidegenítsük a bírákat.

15. De az sem elegendő, ha mindezeket csak egyszerűen közöljük, ezt ugyanis még a tanulatlanok is megtehetik. Többnyire nagyítani és kicsinyíteni kell, ahogy éppen üdvösebb: ez ugyanis a szónok feladata, a többit pedig a peres ügy szolgáltatja.

16. A bírót nem csupán azzal fogjuk megnyerni a magunk számára, ha őt magát dicsérjük, merthogy egyrészt ezzel csak óvatosan lehet élni, másrészt mégis ez mindkét félnek egyformán fegyvere, hanem azzal is, ha dicséretét összekapcsoljuk ügyünk érdekeivel. Így nemes emberek érdekében bíránk általános megbecsültségét, alacsonyabb származásúakat védve igazságosságát, szerencsétlenek esetében könyörületességét említjük, sértettek érdekében szigorúságát hozzuk fel, és a többi esetben ugyanígy.

17. Fontosnak tartom, hogy amennyire lehet, ismerjük meg a bíró jellemét. Ugyanis aszerint, hogy szigorú vagy szelíd, mogorva vagy kedélyes, kemény vagy engedékeny, használjuk fel ügyünk érdekében természetét, ha alkalmas rá, ha pedig ellenséges vele szemben, legalább próbáljuk enyhíteni.

18. Olykor az is előfordul, hogy a mi ellenségünk vagy az ellenfélnek barátja az, aki ítélkezik az ügyben. Ezzel mindkét félnek számolnia kell, de talán még inkább annak, aki felé látszólag jobban hajlik. Gyakran visszájára fordul ugyanis az egész körülményeskedés, mert barátaikat háttérbe szorítják, míg ellenségeiknek kedveznek; s így igazságtalanságot követnek el éppen amiatt, hogy annak látszatát is el akarják kerülni.

19. Voltak olyanok is, akik saját ügyükben bíráskodtak. Hiszen Septimius, Feljegyzések című művében olvasom, hogy Cicero is szerepelt ilyen perben, és én is védtem Bereniké királynőt ő maga előtt. Itt hasonló a helyzet az előzőkhez. Az ellenfél ugyanis a saját igazát bizonygatja, az ügyvéd pedig fél a bíró szerénységétől.

20. Abban az esetben, ha úgy látjuk, hogy a bíró már kész ítélettel érkezett hazulról, vagy meg kell ingatnunk, vagy éppen meg kell erősítenünk benne. Ugyanúgy, ha tart valamitől a bíró, ezt a félelmet vagy el kell oszlatnunk, mint Cicero Milo védelmében, nehogy azt gondolják a bírák, hogy Pompeius ellenük állította fel fegyvereit; néha pedig meg kell félemlítenünk őket, ahogyan azt ugyanő Verres elleni beszédében tette.

21. A félelemkeltésnek két módja van. Az egyik gyakori, és a bírák is jó szemmel nézik, amikor így érvelünk: nehogy a római nép rosszra gondoljon, nehogy más bíróságra vigyék az ügyet. A másik viszont elég erős, és ezért ritka is, amikor feljelentéssel fenyegetik a megvesztegetett bírákat. Ez nagyobb bírói tanács esetén mindenképpen biztosabb, hiszen a rosszakat visszatartja, a jók pedig örülnek neki. Egytagú bírói testület esetén azonban soha nem javasolnám, csak ha már minden veszve van.

22. Ez ugyanis, ha végül szükség késztet is rá, nem a szónoki művészetből fakad, éppúgy nem, mint a fellebbezés, bár gyakran hasznos, vagy az, ha bevádolják a bírót, mielőtt ítéletet hozna. Hiszen nem kell ahhoz szónoknak lenni; fenyegetőzni, vádolni bárki tud.

23. Ha maga az ügy szolgáltat lehetőséget arra, hogy a bíró jóindulatát megnyerjük, ebből kell kiragadnunk néhány dolgot, amely a leghatásosabbnak tűnik, és a bevezetés hasznára fordítanunk. Ebben ugyanis téved Verginius, aki Theodorus" előírását követve meghagyja, hogy minden egyes kérdésből fel kell használni egy-egy gondolatot a bevezetésben.

24. Theodorus ugyanis nem ezt mondja, hanem hogy fel kell készíteni a bírót a legfontosabb kérdésekre. Amiben nem is lenne semmi hiba, ha nem általánosan írná elő; mert egyrészt nem minden kérdés engedi ezt meg, másrészt nincs is rá szükség minden ügyben. Ugyanis rögtön a vádló után, míg a bíró előtt az egész peres ügy ismeretlen, hogy vethetnénk fel gondolatokat az egyes kérdésekből? Kétségtelenül előbb fel kell tárni az ügyet. Ha a legjelentősebbeket elő is adjuk (hisz a józan ész néha erre ösztönöz), de az egész ügyet? Így mára bevezetésben végeznénk az elbeszéléssel is.

25. Mégis miért? Ha — ahogy gyakran megesik — kissé kellemetlenebb az ügy, nem kellene-e a bíró jóindulatát más oldalról megkörnyékeznünk ahelyett, hogy mielőtt megnyernénk, kiszolgáltatjuk neki az egész ügyet a maga csupaszságában. Ha ezeket rendre a beszéd elején tárgyalnánk, semmi szükség nem lenne a bevezetésre.

26. Tehát az egyes kérdésekből néhány gondolatot, amelyek a legalkalmasabbnak tűnnek a bíró megnyerésére, már a bevezetésben hasznos elhelyeznünk. Hogy mi talál szíves fogadtatásra a peres ügyekben, szükségtelen felsorolnunk, mert egyrészt nyilvánvalóan kitűnik az egyes perek körülményeiből, másrészt mindet összegyűjteni a perek oly nagy változatossága miatt lehetetlen.

27. Amint hasznos, ha ezeket jól alkalmazzuk, és kiszínezzük, úgy, ha valami ártana ügyünknek, vagy teljesen mellőzzük, vagy legalább enyhítsük, ahogy éppen az ügy kívánja. Olykor szánalmat is kelthet a bírákban maga az ügy, ha valami csapás ért, vagy készül érni bennünket.

28. Nem helyeslem ugyanis azt a véleményt, mint néhányan, hogy a bevezetés abban különbözik a befejezéstől, hogy az utóbbiban múlt, az előbbiben pedig jövő időben beszélünk. Úgy gondolom, hogy a bevezetésben óvatosabban, visszafogottabban ébresztgessük a bíróban lakozó részvétet, a befejezésben aztán szabadjára engedhetünk minden érzelmet. Kitalált beszédeket adhatunk a személyek szájába, halottakat hozhatunk fel tanúul, és felvonultathatjuk a vádlottak gyermekeit is; ezeket a bevezetésben kevésbé alkalmazzuk.

29. Az elbeszélésnek nemcsak fel kell ébreszteni azokat az érzelmeket, amelyekről fentebb szólottam, hanem ellenkezőleg távol is kell tartania őket. Hasznos dolog elhitetni, hogy számunkra keserves lenne az ügy kimenetele, ha esetleg veszítenénk, ellenfelünket pedig elbizakodottá tenné a győzelem.

30. Azonban nemcsak az szolgálhat a bevezetés tárgyául, ami közvetlenül személyekhez vagy az ügyhöz tartozik, hanem minden, ami kapcsolatban áll velük. Személyekhez nem csupán gyermekeiket köthetjük, amiről fentebb beszéltem, hanem rokonaikat, barátaikat, szülőföldjüket, városukat vagy bármit, aminek védencünk pervesztése kárt okozhat.

31. Az ügyhöz kívülről kapcsolódik az idő, amiből a Caeliust, a hely, amiből a Deiotarust, a külső körülmény, amiből a Milót védő beszéd veszi bevezetését; a közvélemény, amiből a Verres elleni beszéd merít, azután — hogy ne soroljam tovább — a bírák
hírneve vagy a tömeg elvárása. Ezek közül ugyanis semmi sem tartozik szorosan az ügyhöz, mégis összefügg vele.

32. Theophrasztosz ide sorolja az beszédből kiinduló bevezetést. Ilyennek tűnik Démoszthenész Kté-sziphón mellett mondott beszéde, amelyben azt kérte, hadd szólhasson inkább saját belátása szerint, és ne úgy, ahogyan azt a vádló beszédében előírta.

33. Az önbizalom gyakran az elbizakodottság gyanúját keltheti. Jóindulatot ébreszthet néhány, szinte közönséges fogás, amelyet azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni, annál is inkább, nehogy a másik fél felhasználja őket előttünk: a kívánság, az átok, a kérés, a tettetett aggódás; mert jobban felkelti a bíró érdeklődését, ha az ügy szokatlannak, nagyszabásúnak, elrettentőnek tűnik, példamutatásul szolgálhat, különösen, ha a bíró saját vagy az állam sorsa miatt aggódik. A lelkére kell hatni hitegetve, megfélemlítve, intve, könyörögve, sőt ha jónak látjuk, akár valótlansággal is.

34. Szintén igen hasznos lehet a figyelem felkeltésére, ha nem érzik úgy, hogy húzzuk az időt, vagy el akarunk térni a tárgytól. Kétségkívül maga ez a figyelem is tanulékonnyá teszi a bírót, de az is, ha az ügynek, amiről ítéletet kell mondania, röviden és világosan felvázoljuk a lényegét (amint Homérosz és Vergilius teszik műveik bevezetésében).
Ebben azonban az a mérték, hogy inkább legyen hasonló a tételhez, mint az elbeszéléshez, és ne azt mutassa be, mi és hogyan történt, hanem hogy miről fog beszélni a szónok. Jobb példát nem is találhatnánk rá a szónokok közül, mint Cicero A. Cluentiust védő beszédének bevezetése.

36. „Megfigyeltem, bírák, hogy az egész vádbeszéd két részre oszlik: melyek közül az egyik, ha jól látom, arra a szinte meggyökeresedett ellenszenvre támaszkodik, sőt nagymértékben épít, melyet a Iunius-féle bírói ítélet keltett az emberekben; a másik éppen csak megszokásból óvatosan és bizonytalanul érinti a mérgezés vádjának indoklását, amelyről törvény szerint ez a bíróság dönt." Ez az egész mégis könnyebb a védőnek, mint a vádlónak, mivel az előbbinek csak figyelmeztetnie kell a bírót, az utóbbinak pedig fel kell világosítania.

37. Még a nagy tekintélyek sem vezettek engem arra, hogy ne igyekezzek mindig figyelmessé és érdeklődővé tenni a bírót; nem mintha nem tudnám, hogy szerintük a rossz ügynek hasznára van, ha a bíró nem veszi észre, hogy az ilyen, hanem mert ez nem a bíró figyelmetlenségének, hanem félrevezetésének következménye.

38. Ellenfelünk ugyanis már elmondta a maga mondanivalóját, és talán meg is győzte a bírót. Nekünk az az érdekünk, hogy megváltoztassa a véleményét, amit soha nem érhetünk el, ha nem tesszük tanulékonnyá, figyelmessé. Mi a helyes tehát? Azzal egyetértek, hogy bizonyos dolgokat kisebbíteni, enyhíteni kell, mintegy lebecsülni a jelentőségét, hogy a bíró figyelme, amit ellenfelünk felébresztett, alább hagyjon, amint Cicero tette Ligarius védelmében.

39. Ugyanis mi mást akart elérni azzal a híres iróniájával, mint hogy Caesar kevésbé feszült figyelemmel hallgassa a számára szinte már nem új ügyet? Vagy Caelius védélmében, hogy a várakozásnál kisebbnek tűntesse fel az ügyet?
40. Azonban nyilvánvaló, hogy a felsoroltak közül az egyik ebben, a másik abban az ügyben érvényesül. Továbbá a legtöbb szerző ötfajta peres ügyet különböztet meg: tisztességes, közönséges, bizonytalan vagy kétes, meglepő és homályos; azaz endoxon, adoxon, amphidoxon, paradoxon, düszparakoluthéton, ezekhez rendesen hozzá szokták sorolni az erkölcstelent, amit mások a közönséges vagy a meglepő alá rendelnek.

41. Meglepőnek pedig azt nevezik, ami az emberek várakozásától eltérően végződik. Kétes ügyben leginkább a bíró jóindulatát, homályosban az érdeklődését, közönséges ügyben pedig a figyelmét kell magunk felé fordítanunk. Hiszen ami tisztességes, önmagában elegendő, hogy elnyerjük a bíró bizalmát; a meglepő és erkölcstelen egyéb mankóra szorul.

42. Éppen amiatt egyes szerzők két részre osztják a bevezetést: közvetlen és közvetett bevezetésre;3fi a közvetlen bevezetésekben egyenesen számítunk a figyelemre és a jóindulatra. Mivel pedig ezt tisztességtelen ügyben nem várhatjuk el, behízelgéssel lopódzunk be a lelkekbe, különösen akkor, ha az ügy arculata nem eléggé tisztességes, akár mert a tárgya becstelen, akár mert az emberek elítélik; vagy ha az ellenfél részéről egy patrónus vagy egy apa megvető tekintete, esetleg egy öreg, egy vak vagy egy gyermek szánalmas látványa szorít sarokba minket.

43. Hogy pedig miféle gyógymódokkal lehet ezeket orvosolni, a szerzők bőbeszédűen tárgyalják, ők maguk anyagot is költenek hozzá, és valóságos perbeszédként adják elő. De mivel az effélék olyan ügyekből származnak, amelyeknek összes fajait nem lehet végigvenni, ha általános jellemzőiket nem tudjuk felvázolni, a végtelenbe nyúlnak.

44. Ezért minden egyes esetre a megoldást az ügy sajátos természetéből kell meríteni. Általánosságban annyit azonban javasolhatunk, hogy meneküljünk attól, ami árthat, ahhoz, ami használ. Ha az ügy természete okoz problémát, a személyt hívjuk segítségül, ha a személy, az ügyet. Ha pedig semmi sincs, ami minket támogatna, keressünk olyat, ami ellenfelünknek árthat. Ahogy kívánatos jóindulatból többet kiérdemelni a másiknál, úgy rögtön ezután ellenszenvből kevesebbet.

45. Olyan esetekben, amit tagadni már úgysem lehet, igyekezzünk úgy feltűntetni a dolgot, hogy nem is olyan nagy jelentőségű, mint állítják, vagy hogy más szándékkal tette, vagy hogy még csak nem is tartozik erre a tárgyalásra, vagy hogy megbánta, amit tett, vagy már eléggé megbűnhődött érte. Ezért könnyebb az ügyvédnek tárgyalni, mint a peres félnek, mivel egyrészt az elbizakodottság minden gyanúja nélkül dicsérhet, másrészt olykor feddhet is kellő hatással.

46. Ugyanis néha úgy tesz, mintha maga is megindult volna, mint Rabirius Postumust védve Cicero, míg szabad utat készít magának a bíró füléhez, s közben felruházza magát az igaz meggyőződés hitelével, hogy annál inkább higgyenek neki, akár erősen állítja ugyanazt, akár tagadja. Ezért mindenek előtt jól fontoljuk meg, hogy a peres fél vagy az ügyvéd személyében képviseljük-e az ügyet, valahányszor mindkettő előfordulhat; mert az iskolában lehetséges az, a fórumon ritkán, hogy valaki saját ügyének megfelelő védője legyen.

47. Aki viszont próbabeszédet szándékozik mondani olyan ügyben, amely legfőképpen érzelmeken alapszik, annak célszerű az adott személyeket beszéltetni. Az érzelmeket ugyanis nem le het kölcsönadni, és mások érzelmeit sohasem vagyunk képesek ugyanolyan erővel kifejezni, mint a sajátjainkat.

48. Olyan okokból is szükség van a behízelgésre, ha ellenfelünk előadása magával ragadta a bírákat, vagy ha fáradt bírák előtt kell beszélnünk. Az előbbi nehézséget úgy győzzük le, ha már előre beharangozzuk a mi bizonyítékainkat, az ellenféléit pedig nevetségessé tesszük; az utóbbit a rövidség ígéretével, illetve azokkal az eszközökkel, amelyekről kimutattam, hogy alkalmasak a bíró figyelmessé tételére.

49. De alkalmas időben tett szellemes megjegyzés is felkeltheti a figyelmét, és ha mindennel igyekszünk a bíró kedvében járni, kevésbé unatkozik. Igen hasznos az is, ha szándékosan megelőzzük azokat a dolgokat, amelyeket ellenünk felhozhatnak, ahogy Cicero" mondja: „tudja, hogy néhányan csodálkoznak, hogy az, aki annyi éven át sokakat védelmezett, senkit sem bántott, Verres vádolására szánja magát." Aztán rámutat, hogy éppen ezzel szövetségeseik védelmére kel; ezt az alakzatot pedig prólépszisznek hívják.

50. Mivel néha hasznos, egyes déklamátorok manapság csaknem mindig alkalmazzák, és egyenesen szentségtörésnek gondolják, ha valaki nem az ellenkező álláspontból indul ki.
Apollodórosz követői nem értenek egyet azzal, hogy a bíró előkészítésének ez a három módja lenne, amiről fentebb beszéltem, hanem sok fajtáját felsorolják; például a bíró jellemével kapcsolatosakat, az ügyre kívülről ráerőltetett véleményeket, magáról az ügyről alkotott általános véleményt, mindezek száma csaknem végtelen; majd olyan dolgokból merítenek, melyekből tulajdonképpen minden per összeáll: személyek, tettek, mondások, okok, idők, helyszínek, alkalmak stb.

51. Úgy gondolom, ezek valóban léteznek, de visszavezethetők a mi három fajtánkra. Ugyanis, ha elérem, hogy a bíró irányomban jóindulatú, figyelmes és tanulékony is, mi többet kívánhatnék? Hiszen maga a félelem is, ami leginkább ezeken kívül esőnek tűnik, egyrészt felébreszti a bíró figyelmét, másrészt elriasztja attól, hogy ellenfelünknek kedvezzen.

52. Mivel azonban nem elegendő bemutatnunk a tanulóknak, hogy mik tartoznak a bevezetés fogalma alá, hanem azt is el kell mondanunk, hogyan valósíthatók meg a legkönnyebben, hozzáfűzöm még, hogy a leendő szónok azt is tartsa szem előtt, mit, milyen bíró előtt, milyen védenc, milyen vádlott esetében, mikor, hol, milyen körülmények között, milyen közvélemény mellett kell mondania; mit gondol nagy valószínűséggel a bíró, mielőtt belefognánk a beszédbe; majd pedig, hogy mit kívánjunk, vagy mitől őrizkedjünk. Maga a természet fogja rávezetni, hogy tudja, mit kell először mondania.

53. Manapság azonban bevezetésnek tartanak mindent, amivel kezdenek, és amint valami eszükbe jut — főleg, ha valamely tetszetős gondolat —, az lesz a bevezetés. Sok minden kétségkívül az ügy más részeivel közös, mégis az adott helyen semmi sem hangzik jobban, mint amit máshol ugyanolyan találóan nem lehetne elmondani.

54. Előnyére válik a bevezetésnek, ha az ellenfél előadásából meríti témáját. Éppen azáltal, hogy nem otthon szerkesztették, hanem ott helyben, és az ügy menetéből születik, könnyedségével a tehetség hírét gyarapítja, és az egyszerű mindennapi köznyelv látszatával hitelt is szerez. Sőt, még ha a beszéd többi részét leírták, és részletesen ki is dolgozták, az egész beszéd rögtönzésnek tűnik, ha nyilvánvaló, hogy a bevezetés semmi előre elkészítettet nem tartalmaz.

55. A legtöbb esetben azonban a bevezetéstől mértéktartást várunk el, mind gondolataiban, mind felépítésében, hangnemében és előadásmódjában, olyannyira, hogy még a kétségbevonhatatlan ügyfajtában sem szabad megmutatkoznia az öntudatnak. Bosszantja ugyanis a bírót a peres fél magabiztossága, és mivel tudatában van saját jogainak, szó nélkül is tiszteletet követel magának.

56. Annál nagyobb igyekezettel kell elkerülnünk ebben a részben, hogy gyanúba kerüljünk; éppen ezért a gondosságnak egyáltalán nem szabad megmutatkoznia a bevezetésekben, hiszen úgy tűnhetik, hogy az egész műgond a bíró ellen irányul.

57. De éppen ezt elkerülni a legnagyobb művészet. Ebben pedig kétségkívül majdnem minden szerző — mégpedig teljes joggal — egyetért, mégis az egyes korok viszonyai szerint némiképp változik ez a felfogás. Tudniillik bizonyos bíróságokon, legfőképpen a főbenjáró ügyeket tárgyalókon vagy a decemvirek előtt maguk a bírák várják el a nagy műgonddal készült kidolgozott előadást, és ha a beszéden nem látszik az igyekezet, egyenesen úgy érzik, lenézi őket a szónok, és nemcsak pontos tájékoztatásra, hanem szórakozásra is vágynak.

58. E tekintetben pedig meglehetősen nehéz megtalálni a helyes mértéket. Lehet azonban azzal mérsékelni, ha úgy tűnünk, hogy pontosan, de nem tudálékosan beszélünk.
Még a régi tanításokból maradt ránk, hogy minden szokatlan szó, merész szókép vagy éppen elavult kifejezés vagy költői szabadság használatától őrizkedjünk a bevezetésben.

59. Ugyanis még nem nyertünk ügyünknek bizalmat, és a hallgatóság élénk figyelme kísér. Ha már megnyertük őket, és már hevülnek a szívek, könnyebben el fogják tűrni az ilyen szabadosságot, kiváltképp, ha olyan tájékon járunk, melynek természetes gazdagsága nem engedi, hogy egy-egy szó szokatlanságát észrevegyék akkora bőségben.

60. Sem bizonyításhoz, sem közhelyekhez, sem elbeszéléshez ne hasonlítson a bevezetés stílusa, mégse legyen visszafogott vagy tartózkodó, hanem leginkább az egyszerű, őszinte beszédhez legyen hasonló; sem szóval, sem tekintettel ne ígérjen sokat. Ahogy a görögök mondják, anepiphanthos43 előadásmód gyakran jobban a szívekbe lopódzik. De mindez attól függ, milyen irányban érdemes befolyásolni a bírót.

61. Ha valahol, hát itt valóban nagy szégyen, ha emlékezetünk összezavarodik, vagy beszédkészségünk cserben hagy, hiszen az elhibázott bevezetés olyan, mint a sebhelyes arc; és bizonyosan hitvány kormányos az, aki még a kikötőben zátonyra fut.

62. A bevezetés terjedelme pedig az ügytől függ. Ugyanis az egyszerű esetek rövidebb, a bonyolult, gyanús és az eleve tisztességtelen ügyek hosszabb bevezetést kívánnak meg. Azonban nevetségesnek tartom, hogy egyes szerzők, mintegy általános szabályként írják elő, hogy a bevezetés nem lehet több négy mondatnál. Nem kevésbé kerülendő a bevezetésben a mértéktelen terjedelem, nehogy úgy tűnjék, hogy fejjé növekedett, és kifárassza azokat, akiket előkészítenie kell.

63. Azt a jelenséget, amikor a beszéd elfordul a bíró személyétől (aposztrophénak hívják), egyesek teljesen száműzik a bevezetésből, s bizony nem ok nélkül jutottak erre a meggyőződésre. El kell ugyanis ismernünk, sokkal természetesebb, hogy elsősorban azokat szólítsuk meg, akiket meg akarunk nyerni ügyünk számára.

64. Olykor azonban mégis szükségszerű a bevezetésben is egy-egy saját gondolat, és ez sokkal élesebb és hangsúlyosabb lesz, ha egy másik személyhez intézzük. És ha alkalom adódik rá, miféle jog vagy babonás félelem tilthatja meg, hogy ezzel az alakzattal fokozzuk a gondolat hatását?

65. Nem is azért tiltják ezt a szónoki eszközt a szakírók, mert tilos, hanem mert nem tartják hasznosnak. Így ha a hasznosság ajánlja, éppen a miatt kell élnünk vele, ami miatt ellenzik.

66. Démoszthenész is Aiszkhinészhez intézi beszédét a bevezetésben, és M. Tullius, ahogyan egyik-másik beszédében megszólít bárkit, akit jónak lát, így Ligarius védelmében Tuberót.

67. Sokkal unalmasabb lett volna ugyanis, ha másképp alakítja mondandóját. Ezt könnyebben belátja az, aki ezt az egész lehengerlő részt, amely így hangzik: „Elérted tehát, Tubero, amit csak vádló kívánhat magának", és ami ezután következik, a bíróhoz intézné. Abban az esetben bizony fonákká válna a kijelentés, és erejét veszítené, ha így mondanánk: „Tubero tehát elérte, amit csak vádló kívánhat magának." Az eredetiben ugyanis Cicero torkon ragadta, és sarokba szorította a vádlót, mi pedig csak kijelentettünk volna valamit.

68. Ugyanez történne Démoszthenész esetében is, ha az alakzatot megváltoztatnád. Hát Sallustius nem egyenesen Ciceróhoz intézi szavait az ellene mondott beszédének a bevezetésben, mégpedig rögtön az elején? „Bántana, és bosszantana gyalázkodásod, M. Tullius...", és ugyanígy tett Cicero a Catilina elleni beszédben: „Mégis meddig élsz még vissza...

69. S hogy ne csodálkozzék senki az aposztrophén, ugyancsak Cicero a vesztegetéssel vádolt Scaurus védelmében (amely ügy benne van a feljegyzéseiben, ugyanis két ízben védte őt), egy képzelt védőügyvédet beszéltet. Sőt Rabirius Postumus, és szintén Scaurus érdekében, akit zsarolással vádoltak, példákat hoz fel, Cluentius esetében pedig, akiről fentebb szóltam, felosztást alkalmaz.

70. Ezeket azonban, még ha olykor használhatók is, ne alkalmazzuk lépten-nyomon, csak akkor, ha a szabályt legyőzi a józan ész. Ugyanígy használhatunk itt-ott hasonlatot, de csak röviden, metaforát és más trópusokat is, amelyektől óva intenek bizonyos óvatos és körültekintő szerzők; kivéve azt, akinek nem tetszik az a nagyszerű irónia a Ligariust védő beszédben, amelyről az imént beszéltem.

71. Figyelmeztetnek azonban a bevezetéseknek más, súlyosabb hibáira is. Az olyan bevezetést, ami többféle ügyre is alkalmazható, elcsépeltnek mondják. Ez nemigen népszerű, olykor mégis hasznát vehetjük, gyakran nagy szónokok sem kerülték. Ha ugyanazt ellenfelünk is elmondhatja bevezetésként, közösnek nevezik, amit pedig a felperes a saját hasznára fordíthat, felcserélhetőnek, ami nem kapcsolódik az ügyhöz, különállónak, végül ami máshonnan származik, átvettnek [ezenkívül még a hosszú bevezetés, valamint ami általában szabálytalan]. Ezek közül azonban a legtöbb nemcsak a bevezetés hibája, hanem az egész beszédé is.

72. Ennyit a bevezetésről, valahányszor szükség van rá. Tudniillik nem mindig van így; olykor felesleges is, ha a bíró e nélkül is eléggé felkészült, vagy ha az ügy egyáltalán nem igényel előkészítést. Arisztotelész bizony azt mondja, hogy a jó bírónak nem feltétlenül van szüksége bevezetésre. Néha pedig, még ha akarnánk, sem élhetünk vele, mert a bíró elfoglalt, szorít az idő, vagy felsőbb hatalom kényszerít, hogy rögtön a lényeggel kezdjük.

73. Ezzel szemben olykor a beszéd más részeiben érjük el a bevezetés céljait. Mert bizony az elbeszélésben és a bizonyításban is gyakran kérjük a bírákat, hogy figyeljenek ránk, és hogy támogassanak. Prodikosz szerint ezzel mintegy felverjük őket álmukból. Például: „Akkor C. Varenus, akit Ancharius emberei meggyilkoltak, kérem a bírákat, jól figyeljenek!" Különösen, ha több szálon fut a cselekmény, az egyes részeket külön előszóval kell illetni, mint pl.: „Most pedig hallgassátok, mi történt ezután", vagy „Most pedig azzal folytatom...".

75. Sőt magában a bizonyításban is sok minden átveheti a bevezetés szerepét. Így tesz Cicero is, amikor Cluentiust védő beszédében a censorokat készül vádolni, vagy Murena védelmében, amikor Servius előtt mentegeti magát. De gyakoribb eset ez annál, mintsem példákkal kellene szemléltetni.

76. Ha alkalmazunk bevezetést, majd akár az elbeszélésre, akár közvetlenül a bizonyításra térünk át, a bevezetésben annak kell az utolsó helyre kerülnie, amihez a következő rész elejét a legkönnyebben hozzákapcsolhatjuk.

77. A szónokiskolákban dagályos és gyerekes az a törekvés, hogy maga az átmenet mindenképpen valamiféle szellemes mondásból álljon, és ezzel mint szemfényvesztéssel tetszést arasson, ahogyan Ovidius tobzódik a Metamorphosesben, jóllehet őt mentheti az a kényszerűség, hogy a legkülönbözőbb tárgyakat kapcsolja össze egy test látszatává.

78. De a szónoknak mi szüksége van arra, hogy elleplezze a valódi átmenetet, és félrevezesse a bírót, akit még arra is figyelmeztetni kell, hogy figyeljen a tárgyalás menetére? Kárba vész ugyanis az elbeszélés első része, ha a bíró nem tudja, hogy már elkezdődött.

79. Mert ahogyan nem a legjobb, ha hirtelenül vágunk bele az elbeszélésbe, úgy az sem jó, ha homályban marad az átmenet. Ha tehát hosszabb és bonyolultabb elbeszélés következik, arra föl kell készíteni a bírót, ahogy Cicero gyakran teszi, például itt is: „Kissé távolabbról indítom az ügy bemutatását. Kérlek benneteket, bírák, ne nehezteljetek ezért rám, az előzmények ismeretében ugyanis sokkal könnyebben megértitek a végkifejletet." Nagyjából ennyit szedtem össze a bevezetésről.



Fordította Adamik Tamás