logo

IX Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A felosztás .

1. A felosztás nem más, mint a mi magunk vagy ellenfelünk, illetve mindkettőnk által felállított tételek felsorolása a megfelelő sorrendben. Egyesek úgy gondolják, hogy erre mindig szükség van, mert ezáltal az ügy világosabb lesz, a bíró jobban figyel, és könnyebben megért minket, ha tudja, miről beszélünk, és miről fogunk még beszélni.

2. Mások ellenben úgy vélik, ez a dolog két okból is veszélyes lehet a szónok számára. Olykor ugyanis elfelejtjük, amit előrebocsátottunk, máskor pedig olyasmi jut eszünkbe, amit a felosztásban nem említettünk. Ez azonban csak olyan szónokkal eshetik meg, aki vagy teljesen tehetségtelen, vagy felkészületlenül és határozott elképzelés nélkül jelenik meg a tárgyaláson.

3. Különben is miféle kimutatás lehet annyira nyilvánvaló és világos, mint a helyes felosztásé? Mert bizony vezetőként olyannyira a természetet követi, hogy a legnagyobb mértékben segíti az emlékezetet abban, hogy a beszéd gondolatmenetét pontosan kövesse. Ezért tehát azok véleményét sem osztom, akik azt mondják, hogy a felosztás nem terjedhet tovább három tétel-né1. Kétségkívül igaz ugyan, ha túlságosan sokrétű, a bíró nem tudja mindet megjegyezni, és a figyelmét is megzavarja. Mindazonáltal nem kell a felosztásnak törvényszerűen ehhez a számhoz igazodnia, hiszen az ügy természete esetleg több tételt is megkívánhat.

4. Annál inkább léteznek más okok, hogy ne mindig alkalmazzunk felosztást. Először is, mivel a legtöbb dolog kedvezőbb fogadtatásra talál, ha úgy tűnik, hirtelen találtuk ki, és nem otthonról hoztuk készen, hanem szónoklás közben, az ügy ihletésére született. Ahogy azok az igen szerencsés fordulatok, mint: „majdnem kiesett a fejemből", „majd elfeledtem" vagy „jó, hogy mondod"; ha ugyanis bizonyításainkat előre jelezzük, az újdonság minden báját idő előtt leszakasztjuk.

5. Olykor félre is kell vezetnünk a bírót, és különféle mesterkedésekkel rá kell vennünk, hogy azt gondolja, másról van szó, mint amire valójában törekszünk. Mert néha kemény a tétel, és ha a bíró látja ezt, éppen úgy fél már előre, mint aki műtét előtt megpillantja az orvos kését. De ha előzetes bejelentés nélkül jut el beszédünk a gondtalan bíróhoz, mert még semmiféle fenyegetés nem tette gyanakvóvá, hitelre talál nála az, amit ha előrebocsátunk, nem hisz el.

6. Olykor kerülnünk kell nemcsak a főkérdések megkülönböztetését, de egyáltalán a tárgyalását is. Ez esetben fel kell kavarnunk a bíró érzelmeit, hogy ne tudjon figyelni az ügyre. A szónok feladata ugyanis nemcsak az, hogy tanítson, hanem az ékesszólás a legnagyobb hatást az érzelemkeltés terén érheti el. Ennek ellenkezője a felosztásnak az a fontoskodó, kínosan részletes alapossága olyankor, amikor a bírót meg akarjuk fosztani ítélőképességétől.

7. Hát nem fordul az elő, hogy egyes érvek önmagukban gyengék és bizonytalanok, tömegesen mégis hatékonyak? Gyűjtsük hát egybe őket, és mintegy rohammal hengereljük le a bírót! Ezt azonban mégis ritkán tegyük, és csak végszükség esetén, amikor éppen a józan ész kényszeríti ki azt, ami távol áll a józan észtől.

8. Ezenkívül minden felosztásban van szükségképpen valami különösen hatásos rész, amit miután meghallott a bíró, a többi mintegy feleslegessé válva a terhére van. Ezért, ha több dolog van, amit akár vádként fel kell hoznunk, akár meg kell cáfolnunk, hasznos is, és üdvös is a felosztás, hogy világos legyen, miről és milyen sorrendben kívánunk beszélni; azonban ha egyetlen vádat különféleképp hárítunk el, fölösleges.

9. Ha például így osztanánk fel: „Bebizonyítom, hogy védencem nem olyan ember, akiről gyilkosságot feltételeznénk, majd bebizonyítom, hogy nem volt oka a gyilkosságra, végül bebizonyítom, hogy abban az időben, amikor a gyilkosság történt, a tengerentúl volt", mindaz, amit az utolsó pont előtt mondtál, szükségképpen feleslegesnek tűnik.

10. A bíró ugyanis csak a lényegre kíváncsi, és az ígéretétől mintegy megkötözött ügyvédet, ha türelmesebb, csendesen kéri erre; ha azonban valamiféle elfoglaltsága van, vagy nagyhatalmú ember, vagy ha kissé nyersebb természetű, durván követeli.

11. Ezért voltak olyanok, akik Cicero Cluentius védelmében tartott beszédében helytelenítették azt a híres felosztást, amelyben előrebocsátja, hogy fel fogja fedni „először is azt, hogy senkit sem idéztek még bíróságra nagyobb bűnök miatt, súlyosabb tanúvallomások alapján, mint Oppianicust; majd hogy maguk a bírák, akik elítélték, már előre döntöttek felette, végül hogy a bíróságot nem Cluentius részéről próbálták megvesztegetni, hanem Cluentius ellenében." Ha ugyanis a harmadik pontot bebizonyítaná, semmi szükség nem lenne az előzőkre.

12. Ugyanakkor senki sem lehet annyira elfogódott vagy ostoba, hogy ne ismerné el, hogy a Murena védelmében tartott beszédben milyen kiváló a felosztás: „Megállapítom tehát bírák, hogy a teljes vád három részből áll. Mégpedig az első az erkölcstelen életvitel, a második a hivatal utáni törtetés, a harmadik a megvesztegetés vádját foglalja magá-ban." Így ugyanis a lehető legvilágosabban mutatja be az ügyet, és nem tesz hozzá semmi fölöslegeset.

13. Többen megkérdőjelezik a védekezésnek ezt a fajtáját is: „Ha megöltem, jogosan tettem; de nem öltem meg." Mire szolgál akkor az előbbi kijelentés, ha az utóbbi igaz? — kérdik. A kettő kizárja egymást, és ha valaki mindkettőt felhasználja, egyiket sem hiszik el neki. És igazuk is van annyiban, hogy ha egyébként nem fér hozzá kétség, elegendő az utóbbi kijelentéssel élni.

14. De ha az erősebb érvnek is van valamiféle gyenge pontja, támaszkodjunk mindkettőre. Mindenkire más hat. Mert aki úgy gondolja, hogy valóban megtörtént a dolog, könnyen elhiszi, hogy jogosan is történt, de akit nem győz meg, hogy jogosan történt, talán még abban is kételkedik, hogy megtörtént. Ahogyan a biztos kéznek egy dárdavetés is elegendő, úgy a bizonytalannak többet kell elvetni, hogy a szerencse is érvényesülhessen.

15. Valóban egyedülállóan járt el Cicero Milót védve, amikor is kimutatta, hogy Clodius tört annak életére, majd ráadásként hozzátette, hogy ha ez nem így történt volna, akkor is a gyilkosnak legnagyobb erényére, sőt dicsőségére vált volna egy ilyen ember megölése.

16. Mégsem ítélném el azt a sorrendet, amiről az előbb szóltam, mert vannak olyan dolgok, amelyek ha önmagukban erősen hangzanak is, arra kiválóan alkalmasak, hogy enyhítsék azt, ami utánuk következik. És nem teljesen indokolatlan a közmondás: „Méltánytalant kérj, hogy a méltányost megkapd!"

17. Ezt azonban senki se értse úgy, hogy mindent szabad. Helyesen tanítják ugyanis a görögök: „Ne törekedjünk lehetetlenre!" De valahányszor az imént említett kettős védekezést alkalmazzuk, azon kell lennünk, hogy a második rész hitelét növelje az első; mert aki kész lett volna vallomást tenni, arról feltételezik, hogy nincs oka a hazugságra még akkor sem, ha tagad.

18. Ügyeljünk mindig a következőre is: valahányszor úgy érezzük, hogy a bíró másfajta bizonyítást vár, mint amiről éppen beszélünk, ígérjük meg, hogy teljes mértékben és gyorsan eleget teszünk kívánságának, különösen ha erkölcsi kérdésről van szó.

19. Gyakran megesik azonban, hogy valamely erkölcsileg kétségbe vonható ügy jogilag teljesen megállja a helyét. De hogy mégse kelletlenül és ellenszenvvel hallgassák ezt a bírák, ismételten mondjunk efféléket: „Az ügy tisztességes, becsületes voltát később tisztázni fogjuk, kissé legyenek türelemmel, hadd haladjunk sorrendben!"

20. Néha úgy kell tennünk, mintha bizonyos dolgokat ügyfeleink akarata ellenére mondanánk, ahogy Cicero is teszi a bírósági törvény ügyében Cluentiust védve. Olykor pedig álljunk meg, mintha közbeszóltak volna ügyfeleink; gyakran forduljon feléjük beszédünk buzdítva őket, hagyják, hadd haladjunk saját elgondolásunk szerint. Így a bíró kegyeibe férkőzhetünk, és míg arra vár, hogy erkölcsileg tisztázzuk az ügyet, kevésbé botránkozik meg a kellemetlenebb dolgokon.

21. S miután ezeket már tudomásul vette, a tisztesség védelmét engedékenyebben hallgatja. Így e két dolog kölcsönösen támogatja egymást: a bíró a tisztességesség reményében jobban figyel a mi törvényes jogunkra, és miután ezt bizonyítottuk, könnyebben elhiszi az ügy tisztességes voltát.

22. De ahogy nem is mindig szükséges vagy éppen hasznos a felosztás, úgy, ha ügyesen alkalmazzák, világosabbá és kellemesebbé teheti a beszédet. Nemcsak azt érjük el vele ugyanis, hogy mondanivalónk könnyebben érthető lesz, mivel a tételeket mintegy kiemeljük a tömegből, és a bírák szeme elé helyezzük, de fel is frissítjük hallgatóságunkat az egyes részek határozott lezárásával úgy, ahogyan az utazó fáradtságát is nagymértékben enyhíti a mérföldkövek látványa, melyeknek feliratai jelzik az egyes távolságokat.

23. Egyrészt ugyanis örömére szolgál a tudat, mekkora fáradalmat állt ki, másrészt további kitartásra ösztönzi, hogy látja, mennyi van még hátra.

24. Semmi sem tűnik ugyanis szükségképpen hosszúnak, ha biztos a vége. Nem érdemtelenül vált híressé gondos felosztásairól Q. Hortensius, bár Cicero nemegyszer finoman gúnyolja, hogy tudniillik ujjain számolja az egyes tételeket. Mert bizony a gesztikulálásnak is van határa, és mindenképp kerülni kell a túlságosan feldarabolt, mintegy ízekre bontott felosztást.

25. Ugyanis a beszéd komolyságát is rontja ez az apró, már nem is tagokra, hanem darabokra való osztás; akik pedig híressé akarnak válni azzal, hogy feltűnően finom és részletes felosztást készítenek, felesleges dolgokat is fölvesznek, és kettészakítják azt, ami természettől egy. Ezzel nem érnek el többet, hanem inkább kevesebbet. Azután mivel ezer apró részecskét alkottak, ugyanazon homályosság bűnébe esnek, ami ellen a felosztást kitalálták.


26. Akár osztott, akár egyszerű a tétel, amikor előnyösnek látszik az alkalmazása, először is legyen érthető és világos (mert mi csúfabb annál, mint ha éppen az homályos, amit egyedül azért alkalmaznak, hogy a többi ne legyen homályos?), másodsorban legyen rövid. Ne terheljük meg egyetlen fölösleges szóval sem, hiszen nem azt mutatjuk be, mit mondunk most, hanem hogy miről fogunk beszélni.

27. Azon kell lennünk tehát, ne hiányozzék belőle semmi, de semmi fölösleges se legyen benne. Többnyire ugyanis azért van benne fölösleges, mert vagy fajtákra osztjuk, amit elég lenne nemek szerint megkülönböztetni, vagy miután megállapítottuk a nemet, hozzátesszük a fajtát is. Például így: "Szólni fogok az erényről, az igazságosságról, a mértékletességről", holott az igazságosság és a mértékletesség az erény fajtái.

28 Az elsődleges felosztás az, hogy mi az, amiben egyetértenek, és mi az, amiről vitáznak. Abból, amiben egyetértenek, mit ismer el az ellenfél, és mit mi; arról pedig, amiről vitáznak [amiről beszélni fogunk] , milyen tételeket állítunk fel mi, és milyeneket ellenfelünk. A legcsúfabb hiba mindazonáltal az, ha nem azt a sorrendet követjük, amelyet a tételben felvázoltunk.



Fordította Adamik Tamás