1.Nem szabad szó nélkül hagynunk azt a meggyőződést sem, mely szerint, mikor elérkezett az alkalom, hogy a gyereket a rétorra bízzuk, nem kell mindjárt a legkiválóbb tanárt választanunk. Jobban tesszük állítólag, ha a gyereket egy ideig egy kisebb tehetségű rétorhoz járatjuk, mintha egy középszerű tanár alkalmasabb lenne arra, hogy a tudományokba bevezessen, hiszen egyrészt könnyebb őt megérteni és utánozni, másrészt nem hordja annyira fenn az orrát, hogy ne vállalná fel a retorika alapelemeinek a tanításával járó nehézségeket.

2. Úgy gondolom, nem kell sokat bíbelődnöm annak bebizonyításával, mennyivel jobb, ha valaki már kezdetben a legjobb képzésben részesül, s hogy mennyire nehéz később a már megrögzült hibákat kiirtani. Arra a tanárra ugyanis, aki az ilyen diákokat később átveszi, kettős teher nehezedik: először is le kell szoktatni őket a korábbi beidegződésekről, csak utána lehet velük újabb dolgokat tanítani; miközben a leszoktatás sokkal nehezebb feladat, mint maga a tanítás.

3. Timotheusz," a neves fuvolaművész épp ezért kért állítólag kétszer annyi tandíjat azoktól, akik az alapokat másnál tanulták, mint a teljesen kezdőktől. Kétszeres tévedés rejlik a fenti eljárásban. Először is, sokan gondolják, hogy a kisebb tehetségű tanárok is meg tudnak birkózni ezzel a feladattal — persze ugyancsak jó gyomruk lehet, ha ezzel beérik.

4. Ez a hanyagság már önmagában is megrovást érdemel, mégis úgy-ahogy elfogadható lenne, ha ezek a tanárok kevesebbet tanítanának ugyan, de nem rosszabbul. A másik, gyakoribb tévedés szerint azok, akik a szónoklásban magasabb fokra jutottak, méltatlannak tartják, hogy az alacsonyabb szinthez leereszkedjenek, néha azért, mert nem szívesen foglalkoznak a fiatalabb tanítványokkal, néha pedig azért, mert egyszerűen képtelenek rá.

5. Én viszont azt, aki a kezdőkkel nem akar foglalkozni, nem is sorolom a tanítók közé, és állítom, hogy a legjobb tanárok, ha megvan bennük az akarat, tökéletesen meg tudnak felelni ennek a feladatnak. Először is azért, mert arról, aki ékesszólásával kitűnik a többiek közül, valóban elhihetjük, hogy a legnagyobb figyelmet fordította azoknak az eszközöknek a megismerésére is, amelyek segítségével az ékesszólás elérhető; továbbá azért, mert a tanításban a legfontosabb a módszer, amely annál tökéletesebb, minél nagyobb tehetségű a tanár, végül pedig azért, mert senki sem jeleskedhet a nagyobb dolgokban, ha a kisebbekben hiányosságai vannak. Ez olyan lenne, mint ha Pheidiasz a lehető legszebben alkotta volna ugyan meg Iuppiter szobrát, ám a díszítésre szolgáló kiegészítőket valaki más jobban ki tudta volna dolgozni; vagy mintha a szónok nem tudna beszélgetni, illetve a legkiválóbb orvos nem lenne képes arra, hogy az enyhébb megbetegedéseket kezelje.

7. Mit mondjunk hát? Nincs talán az ékesszólásnak olyan magasabb szintje, melyhez a kevésbé fejlett gyermeki értelem nem képes felérni? Elismerem, hogy van, ám ennek a kiváló szónoki képességű tanárnak a tanítási módszerekben is jártasnak kell lennie, le kell tudnia ereszkedni a tanulók szintjére, ugyanúgy, ahogy egy nagyon gyors ember is, ha véletlenül kisgyerekkel kelne útra, kézen fogná, lépteit megrövidítené, és nem sietne előre, hanem ügyelne arra, hogy útitársa is lépést tudjon tartani vele.

8. És azt mire véljük, hogy gyakran a nagyobb képzettségű szónok előadása könnyebben érthető és sokkal világosabb? Az ékesszólás első erénye ugyanis a világosság13, és minél kisebb valakinek a tehetsége, annál nagyobb magaslatokba próbál emelkedni, és annál terjengősebb, úgy, ahogy az alacsony ember is lábujjhegyre áll, és a gyenge fenyegetőzik a legtöbbet.

9. Biztos vagyok benne ugyanis, hogy ha valakinek a stílusa dagályos, nyakatekert, szószaporító vagy az utánzásból eredő hibáknak valamilyen más típusát képviseli, azt nem az erők túlfeszülése, hanem a gyengeség okozza, ahogy a test sem az életerőtől, hanem a betegségtől puffad fel, és az egyenes útról is általában a fáradtak térnek le. Minél rosszabb szónok tehát valaki, annál homályosabb.

10. Jól emlékszem, hogy az első könyvben arról értekezve, hogy az iskolai oktatatás hasznosabb, mint a magántanítás, azt állítottam, hogy tanulmányaik kezdetén és az első kisebb sikerek közben a tanulók társaik példáját szívesebben és könnyebben követik, s ez felbátorítja őket. Ebből talán néhányan arra következtetnek, hogy mostani nézetem az előzővel ellentétben áll. Szó sincs azonban erről; sőt, talán épp ez a legfontosabb érv amellett, hogy a gyereket a legjobb tanárra kell bíznunk, hiszen neki a tanítványai is képzettebbek, és vagy olyasmiket mondanak, amit a többiek is haszonnal utánozhatnak, vagy ha hibát követnek el, azt a tanár rögtön kijavítja. A kevésbé képzett tanárral viszont előfordulhat, hogy olyasmit is jóváhagy, ami hibás, és hallgatóit is rá kényszeríti, hogy az ő véleményéhez igazodjanak. 12. Legyen tehát a tanár, aki a homéroszi Phoinix" mintájára szóra és tettre nevel, mind az ékesszólásban, mind jellemében a lehető legkiválóbb.



Polgár Anikó fordítása