logo

XV Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Művészet-e a retorika

1. Vége-hossza nem lenne, ha ennél a kérdésnél lehorgonyoznánk, s kedvem szerint elidőznénk. De térjünk át a következő kérdésre: Vajon művészet-e a retorika?

2. Ezt senki sem kérdőjelezte meg azok közül, akik az ékesszólás szabályait megfogalmazták, s erről már könyveik címei is tanúskodnak, lévén, hogy a retorika művészetéről szólnak. A retorikát „az ékesszólás művészetének" nevezi még Cicero is. S ezt nemcsak a szónokok hangoztatják, hogy ezáltal is kiemelkedőbbnek láttassák tudományuk, hanem ezzel a sztoikus és a peripatetikus filozófusok zömének véleménye is egybecseng.

3. Megvallom, volt bennem némi kétely, egyáltalán vessem-e föl ezt a részproblémát, mert ugyan ki lehetne olyan faragatlan és olyannyira híján a józanésznek, hogy bár az építészetet, a takács- és fazekasmesterséget művészetnek tartsa, a retorikáról pedig — a legszebb és leghasznosabb tevékenységről, mint fentebb megállapítottuk" — azt higgye, hogy mindennemű művészi erőfeszítés nélkül jutott soha nem látott magaslatokba?

4. Ami engem illet, úgy gondolom, hogy az ellenkező nézet szószólói nem is gondolták komolyan, amit hangoztattak, csupán egy bonyolult tárgyon kívánták köszörülni találékonyságukat, mint Polükratész, amikor Busziriszt és Klütaimnésztrát magasztalta, bár azt mondják, Szókratész ellen is mondott vádbeszédet, mely nem sokban térhetett el az előbbiektől.

5. Egyesek azt állítják, hogy a retorika a természet ajándéka, de nem tagadják, hogy ezt gyakorlással fejleszteni lehet. Így vélekedik például Cicero A szónokról című művében Antonius, aki kijelenti, hogy a szónoklás „betartandó szabályrendszer, és nem művészet.”

6. De ezt nem azért mondta, hogy valóban el is higgyük, hanem hogy megőrződjön Antonius személyisége, aki sosem vallotta volna be magáról, hogy ő művész, Lüsziasz viszont ugyanezt komolyan gondolhatta. E vélekedés védelmében szokás felhozni, hogy a tanulatlanok, a barbárok és a rabszolgák, amikor önmaguk védelmében szólnak, bevezetésfélét is mondanak, elbeszélik a tényeket, bizonyítanak és cáfolnak, s végül előadják kérelmüket, melynek befejezés jellege van.

7. Aztán azzal a szőrszálhasogató álokoskodással állnak elő, hogy a művészet létrejötte előtt semmi művészi nem jöhetett létre, márpedig az emberek mindig is szóban védték saját igazukat másokéval szemben, s a művészet tanárai csak Teisziasz és Korax idejében bukkantak fel," vagyis a szónoklás már létezett, mikor a művészet kialakult, azaz nem tartható művészetnek.

8. Én viszont nem foglalkozom azzal, hogy mikor is kezdődött a retorika művészetté nemesülése, bár már Homérosznál ott találjuk Phoinixet, aki cselekedni és szónokolni tanít, és még számos szónokot, a három vezér esetében a szónoki beszéd valamennyi típusát, az ékesszólás területén a fiatalok közti szónoki versengéseket, sőt azt is olvashatjuk, hogy Akhilleusz pajzsán egy törvényszéki jelenetet ábrázoló dombormű is látható valamennyi szereplővel.

9. Elég csak rámutatni, hogy minden, amit a művészet tökéletesített, eredendően a természetből származott, hiszen ki kellene iktatnunk akkora művészetek sorából az orvostudományt, mely azokból a megfigyelésekből keletkezett, hogy mi hasznos és mi káros az egészségre, s mint egyesek mondják, merő tapasztaláson alapul, mert már azelőtt is bekötötték a sebeket, amikor még orvostudomány nem is létezett, azelőtt is csillapították a lázat pihenéssel és böjttel, nem mintha látták volna az összefüggéseket, hanem mert a beteg állapota ezt megkövetelte.

10. Az építészet se lenne tehát művészet, hiszen már a legkorábbi emberek is építettek kunyhókat mindenfajta művészi elgondolás nélkül, de a zene sem, hiszen minden nép a maga módján énekel és táncol. S valóban, ha bármilyen beszédet retorikai teljesítménynek tartunk, elismerem, hogy a retorika már azelőtt is létezett, hogy azt művészetnek tartottuk volna.

11. Mivel azonban nem minden beszélő szónok — s ebben az esetben nem szónokokról van szó —, el kell ismerni, hogy a szónokot a művészet teszi szónokká, és hogy nem létezett szónoklás a művészet létrejötte előtt. Így egyúttal cáfolhatjuk annak a vélekedésnek a jogosságát is, hogy az nem művészet, amit valaki anélkül is képes véghezvinni, hogy azt tanulta volna, holott vannak emberek, akik tudnak beszélni, pedig nem is tanulták.

12. Erre bizonyítékul hozzák föl Démadészt, az evező-legényt és Aiszkhinészt, a színészt, ők ugyanis mindketten szónokok lettek. Ez nem helyes, mivel az, aki nem képes tanulni, aligha lehet szónok, s e két személyről inkább azt lehetne mondani, hogy későn kezdtek tanulni, és nem azt, hogy sohasem tanultak. Egyébként is Aiszkhinész kora gyermekkorától foglalkozott a tudományokkal, hiszen apja is ezeket oktatta, s ami Démadészt illeti, koránt sincs bizonyítva, hogy sosem járt iskolába, és mivel magát folytonosan gyakorolta a nyilvános felszólalásokban, olyan jelentős szónokká válhatott, mint amilyennek ma tartjuk, hiszen épp ez a tanulás leghatékonyabb módja.

13. Megjegyzendő továbbá, hogy ha tanult volna, még jelentősebb szónok lehetett volna, hiszen beszédeit nem merte írásban rögzíteni, holott tudjuk, hogy a szó hatalmas művésze volt.

14. Arisztotelész Grüllosz dicséretében oknyomozó szenvedélyéhez hűen számos olyan érvet is kigondolt, melyek éleselméjűségét bizonyítják, de ugyanakkor az ékesszólás művészetéről is írt három könyvet, s az első könyvben nemcsak elismeri a retorika művészet voltát, de még a politika és a dialektika egy részét is neki tulajdonítja.

15. Kritolaosz és a rhodoszi Athénodórosz rengeteg kifogást emel ellene. Agnón már könyve címével is elveszti önnön hitelét, hiszen önmagát a retorika vádlójának nevezi. Az ilyesmin Epikurosznál, aki minden tudományterülettől óvakodott, egyáltalán nem csodálkozom.

16. Az említettek számos kifogást emelnek, ám mindezeket néhány apró-cseprő forrásból merítették. Én csak a legsúlyosabb ellenvetéseket érintem röviden, különben a kérdésfölvetés elhúzódna a végtelenségig.

17. Az első érvük az anyagot érinti. Ők ugyanis azt állítják, hogy minden művészetnek megvan a maga anyaga, ami így is van, viszont a retorikának nincs saját anyaga. Hogy ez mekkora tévedés, azt az elkövetkezendőkben bizonyítom majd be.

18. A másik rágalom így hangzik: semmilyen művészet sem alapszik hamis feltevéseken, hiszen a megismerésen kell alapulnia, mely igaz megállapításokat eredményez, s mivel a retorika hamis feltevéseket is elfogad, nem is igazi művészet.

19. Elismerem, a retorika olykor hazug állításokat fogalmaz meg igaz gyanánt, de cáfolom, hogy az hibás feltevéseken alapulna, hiszen óriási a különbség a között, hogy az ember mit hisz el, illetve mit hitet el másokkal. Hiszen még a hadvezér is olykor cselhez folyamodik, mint Hannibal, aki mikor Fabius bekerítette, az ökrök szarvához rőzsét kötöztetett, majd éjjel meggyújtatta, s a csordát a szemközti hegyekbe tereltette, s az ellenséggel elhitette, hogy a hadserege vonult el, noha maga természetesen tudta, mi az igazság.

20. Vagy például a spártai Theopomposz, amikor ruhát cserélt a feleségével, s női ruhában szökött meg a börtönből, ő tisztában volt önmagával, csupán az őröket szedte rá. Hasonlóképpen a szónok is, mikor hazug dolgot igaz gyanánt hangoztat, jól tudja, hogy az nem igaz, és hogy a valóságot fedi el vele, vagyis nem ő téved, hanem másokat téveszt meg.

21. Cicero is, amikor azzal dicsekedett, hogy Cluentius ügyének tárgyalásakor sötét homályt bocsátott bírák szemére, ő maga jól látott. És a festő is, amikor művészete erejével eléri, hogy úgy véljük, néhány dolog hátrébb, néhány előrébb van a képen, nagyon jól tudja, hogy a kép sík felületen kelt térhatást.

22. Úgy tartják, hogy minden művészetnek van kitűzött célja, melynek elérésére törekszik, ám a retorikának vagy nincs, vagy sosem éri el azt. Ez hazugság, hiszen már bebizonyítottuk, hogy van célja, s azt is megmondtuk, hogy mi.

23. S ha a szónok mindig jól fog beszélni, mindig el is fogja érni a célt. Ez a feltevés talán helyénvaló azokkal szemben, akik a rábeszélést tartják a retorika céljának, a szónok és a szónoki művészet a mi definíciónk szerint viszont független az eredményességtől; aki szónokol, kétségtelenül le akarja győzni ellenfelét, ám ha nem is diadalmaskodik, azt, amit a művészet megkövetelt, teljesíteni tudta.

24. Hiszen a hajókormányos is épp hajóval szeretne a kikötőbe érni, ám ha tervét meghiúsítja a vihar, azért még kormányos marad, s azt fogja mondani, amit az ismert versrészlet hirdet: „tarthassam csak a kormányt most egyenesben".

25. Az orvos is a beteg gyógyulásáért küzd, ám ha a betegség makacssága, vagy a beteg elővigyázatlansága miatt, vagy valamilyen más előre nem látható okból kifolyólag kudarcot vall, s ha mindenben ésszerűen járt el, az orvostudomány célja nem szenvedett csorbát. Így a szónok célja is az, hogy jól beszéljen. Mert ez olyan művészet — mint majd később világosabban ki is fogom fejteni —, melynek lényege a cselekvésben és nem az eredményességben mutatkozik meg.

26. Így értelmét veszti az az állítás is, mely szerint a többi művészet tudja, mikor érte el a célját, mígnem a retorika nem tudja, hiszen mindenki a saját tapasztalatából szűri le, hogy jól beszélt-e vagy sem. Fölróják továbbá a retorikának azt is, hogy hamis állításokkal dolgozik, és felkorbácsolja a kedélyeket, amit egyetlen más művészet sem tesz.

27. Ezek egyike sem szégyenletes dolog, ha nemes megfontolásból fakad, tehát nem is tekinthető hibának. Hiszen néha-néha meg van engedve, hogy még a bölcsek is füllentsenek, s ha a szónok a bírót máshogy nem képes rávezetni az igazságra, kénytelen fölkorbácsolni a kedélyeket, ugyanis sokszor tapasztalatlanok ítélkeznek, akiket gyakorta azért kell félrevezetni, hogy ne tévedjenek.

28. Mert ha bölcs bírókkal lenne dolgunk, s ha minden testület és tanács csak bölcsekből állna, aligha nyomna valamit a latban az ellenszenv, az elfogultság, az előítélet és a hamis tanúk felvonultatása, vajmi kevés szerepe lenne az ékesszólásnak, s az is jóformán csak a gyönyörködtetés terén.

29. Mivel a hallgatóság rendkívül befolyásolható, s az igazságra annyi veszély leselkedik, cselhez kell folyamodni, s érdekében meg kell tenni, amit csak lehet, mert akit az egyenes útról letérítettek, csak egy másik, kerülő úton tud ugyanoda visszakanyarodni.

30. A leggyakrabban azt hánytorgatják föl a retorikának, hogy egyazon ügynek olykor a pártját fogja, máskor ellene van. Ebből kifolyólag azt is mondják, hogy semmilyen művészet nem keveredik önellentmondásokba, bezzeg a retorika igen; semmilyen művészet nem rombolja le, amit fölépített, csupán a retorika. Ráadásul arra oktat, hogy mit kell, illetve mit nem kell mondani; vagy azért nem művészet tehát, mert arra tanít, mit nem kell mondani, vagy azért, mert azzal, hogy előirányozza, mit kell mondani, egyúttal az ellenkezőjére is tanít.

31. Teljesen világos, hogy ezt egyrészt csak olyan retorika felfogás esetében lehet elmondani, amely távol áll az erényes férfitól, sőt, magától az erénytől is, másrészt ahol nem tisztességes indíttatásról van szó, ott nincs is keresnivalója a retorikának, hiszen még csodálatos véletlen folytán is ritka esetben fordulhatna elő, hogy mindkét oldalon valódi szónok, azaz erényes férfi beszéljen.

32. Bár a dolgok természetes rendje szerint az is megesik, hogy valamely igaz ügyben két bölcs ember ellenkező véleményt hangoztat, s úgy vélik, meg is mérkőznének egymással, ha a józan ész úgy kívánná. Erre is válaszolok majd, méghozzá úgy, hogy kiderüljön, ezek csak az alaptalan feltételezések kigondolóit minősítik, akik az erkölcstelen férfiakat is merő engedékenységből szónoknak nevezik.

33. A retorika ugyanis nincs ellentétben önmagával, hiszen csak az egyik ügy áll szemben a másikkal, s nem maga a retorika önmagával. Ráadásul, ha egymás ellen küzdenek is azok, akik ugyanolyan képzésben részesültek, attól még nem szűnik meg maga a művészet: hiszen ha így volna, akkor a fegyverforgatás se lenne művészet, mivel gyakran egymás ellen mérkőznek az egyazon mesternél kiképzett gladiátorok,

34. a hajókormányzás se lenne az, hiszen a tengeri csatákban az egyik kormányos a másikkal áll szemben, de a hadművészet se lenne művészet, hiszen az egyik hadvezér a másik ellen küzd. Éppígy nem rombolja le a retorika sem, amit létrehozott, hiszen a rétor sem változtatja meg korábbi érvelését, de a retorika sem, mert azok, akik pusztán a rábeszélésben látják a retorika célját, vagy mint ahogy fentebb mondtam, ha a véletlen két erényes férfit állít egymással szembe, mindnyájan az igazsághoz közelit keresik majd. S ha egy dolog meggyőzőbbnek tűnik egy másiknál, az nem áll ellentétben azzal, ami korábban tűnt meggyőzőnek.

35. Hiszen ahogy a fehér sem ellentéte a fehérebbnek, vagy az édesebb az édesnek, úgy a valószínűbb sem ellentéte a valószínűnek. A retorika sosem azt tanítja, mit nem kell mondani, sem annak az ellenkezőjét, amit mondani kellene, hanem azt, hogy egy adott ügyben épp mit kell mondani.

36. Nem mindig, de a leggyakrabban az igazságot kell védelmeznie, ám néha a közérdek megkívánja, hogy a hamis dolgot karolja föl. Cicero A szónokról című művének második könyvében a következő ellenérveket találjuk: „A művészet a tudott dolgokon alapul, a szónok tevékenysége viszont nem a tudásra, hanem a vélekedésre épül, hiszen olyanok előtt beszél, akik tudatlanok az ügyben, s olykor maga is olyasmiről beszél, amit nem tud."

37. A fenti érvek közül az egyik, hogy tudja-e a bíró, miről is van szó, nem tartozik a szónoki művészethez, a másik érvre viszont válaszolni kell. „A művészet a tudott dolgokon alapul." A retorika a jól beszélés művészete, márpedig a szónok tud jól beszélni.

38. „De nem tudja, vajon igaz-e, amiről beszél." Azok sem tudják, akik tanítása szerint a tűzből, a vízből vagy a négy őselemből, esetleg az oszthatatlan részecskékből keletkezett minden létező, sem azok, akik a csillagok egymás közti távolságát, illetve a Nap és a Föld méreteit számolgatják, szakterületüket mégis művészetnek hívják. Ha a józan ész azt eredményezi, hogy mindez nem feltevésnek, hanem tudományosan megalapozott tudásnak tűnik, ugyanez a józan ész ugyanezt a meggyőződést ültetheti el a szónokban is.

39. „De nem tudja, igaz ügyet véd-e." De hát az orvos sem tudja biztosan, hogy valóban a feje fáj-e a betegnek, ha ilyen panaszokkal fordul hozzá, úgy kezeli mégis, mintha igaz lenne, s az orvostudomány nem sérül. S miért ne lehetne jogos, hogy a retorika sem tűzi ki célul maga elé a föltétlen igazmondást, hanem a valószerűről beszél? Természetesen tudatosítva, hogy amiről beszél, az csak valószerű.

40. Ellenzői felhánytorgatják azt is, hogy gyakorta, amit az ügyvéd az egyik perben támadott, a másikban ugyanazt védi. Ez nem a retorika, hanem az ügyvédek hibája. Ezek voltak a legfőbb vádak, melyeket a retorika ellen felhoztak, a többi ezeknél jelentéktelenebb, és ugyanezekből a forrásokból fakad.

41. Azt, hogy a retorika művészet, röviden be lehet bizonyítani. Vagy elfogadjuk azt, amit Kleanthész állított, hogy „a művészet olyan képesség, mely segítségével egy bizonyos módszert, azaz rendszert követve létrehozunk valamit" — s aligha kétli majd bárki is, hogy a jó szónoklatban módszeresség és rend van —, vagy azt a mindenki által elfogadott definíciót vesszük alapul, hogy a művészet hasznos életcélok elérését szolgáló ismeretek rendszerén alapszik, s akkor látni fogjuk, hogy mindez a retorikát is jellemzi.

42. Nemde akárcsak a többi művészet, a retorika is elméleti és gyakorlati részekből áll? Elképzelhetetlen, hogy a retorikát ne vegyük művészetszámba, ha a dialektika az (s ezt mindenki nyilvánvalónak tartja), hiszen attól inkább csak faj, mint nem tekintetében különbözik. De arról sem szabad megfeledkezni, hogy amit egyesek nem művészetként, mások művészetként űznek, abban van valami művészi jelleg, s hogy művészet az is, ha valamit jobban csinál az, aki azt tanulta, mint aki tudatlanul áll hozzá.

43. A szónoklás tudományában viszont nemcsak a tanulatlant szárnyalja túl a tanult, hanem a még tanultabb is a tanultat, hiszen másként nem volna annyi szabálya, és olyan nagy hírű oktatói se lennének. Ezt mindenkinek be kell látnia, legfőképp nekünk, akik a szónoklás értelmét az erényes férfitól elválaszthatatlannak tartjuk.



Polgár Anikó fordítása