1.Szokássá vált és napról napra gyakoribb jelenség, hogy a tanítványokat az ékesszólás tanáraira — a latinokra mindig, de néha még a görögökre is — később bízzák, mintsem az ésszerű lenne. Ennek két oka van: a rétorok, legalábbis a mieink, kötelességük egy részét mellőzték, a grammatikusok pedig mások feladatát vállalták magukra.

2. Az előbbiek ugyanis csak azt tarják kötelességüknek, hogy gyakorolják magukat az iskolai próbabeszédek előadásában, tanítsák a mintabeszédek előadásának tudományát, és ezt a jártasságot másokban is kifejlesszék, miközben előadásaik csupán a tanácsadó és törvényszéki beszédekre terjednek ki (hiszen a többit, mint szakmájukhoz nem tartozót, lenézik), az utóbbiak viszont nem elégedtek meg azzal, hogy átvállalták, ami kimaradt (ezt végeredményben még meg is kellene köszönnünk nekik), hanem még a megszemélyesítésekrez és a tanácsadó mintabeszédekre is lecsaptak, pedig ezek róják a legnehezebb terheket a szónokra.

3. Ez oda vezetett, hogy az, ami az egyik tudomány legelső feladata volt, egy másik legutolsó gyakorlatává vált, s a diákok abban a korban, mikor már egy magasabb képzési szintre tartoznának, még mindig az iskola alacsonyabb tagozatán ülnek, és a grammatikusoknál gyakorolják a retorikát. Így aztán, s ez a dologban a legnevetségesebb, a gyereket, úgy tűnik, addig nem is küldhetjük a szónoklattanárhoz, amíg a szónoklást meg nem tanulta.

4. Mi adjuk meg mindegyik foglalkozásnak az őt megillető területet! A grammatika (melyet a latinok a litteratura szóval fordítanak) ne lépje túl saját hatáskörét, különösen, hogy már így is túlnőtte magát azon a szegényes elnevezésen, melyhez korai művelői még tartották magukat, hiszen forrásából kis patakként eredve fokozatosan szívta magába a költők és történetírók erejét, és csakhamar széles mederben folyt tovább: a helyes beszéd elméletén kívül ugyanis, mely önmagában is bőséges anyaggal szolgálna, szinte valamennyi jelentős tudomány tudásanyagát befogadta.

5. A retorika pedig, mely az ékesszólás erejéről kapta a nevét, ne vonakodjék kötelessége teljesítésétől, és ne örüljön, hogy más vállalta magára azt a munkát, amit neki kellene végeznie: hiszen azzal, hogy a feladatot átengedte másnak, már szinte a saját felségterületéről is kiűzték.

6. Nem tagadom, hogy akadhat olyan azok között, akik magukat grammatikusoknak tartják, aki saját tudományában olyannyira előrehaladt, hogy ezt is képes tanítani. De amikor ezt teszi, a rétor feladatát látja el, nem a sajátját.

7. További kérdés, hogy mikor érett már a gyerek arra, hogy a retorikával foglalkozzon. Ennek eldöntéséhez nem az életkort kell figyelembe vennünk, hanem azt, hogy tanulmányai során milyen szintre jutott. De nem akarom túl sokáig tárgyalni a kérdést, hogy mikor bízzuk a gyereket a rétorra, ezért azt hiszem, a leghelyesebb tanács: amint meglesznek hozzá a képességei. Ez azonban az előbbi kérdéstől függ.

8. Hiszen ha a grammatika hatásköre egészen a tanácsadó mintabeszédekig terjed, később kell a rétorhoz fordulni. Ha a rétor nem vonakodik a foglalkozásához kötődő legalapvetőbb feladatok teljesítésétől, az ő szakértelmére már az elbeszéléseke, a dicsérő és feddő beszédek gyakorlásától kezdve szükség van.

9. Nem köztudomású talán, hogy a régiek szónoki képességeik fejlesztését olyan módon gyakorolták, hogy általános té-mákról6, közhelyekről és egyéb olyan tárgyakról mondtak beszédeket, amelyek körülményektől és személyektől függetlenek, s amelyek közé a valós vagy elképzelt ügyekhez kapcsolódó törvényszéki mintabeszédek8 is tartoznak? Nyilvánvalóan szégyen tehát a retorikaoktatásra, hogy épp azt hanyagolta el, ami alapvető és sokáig egyetlen feladata volt.

10. A fent említettek közül melyik nem tartozik általában a rétor hatáskörébe, és nem kötődik különösképpen a törvényszéki beszédhez? Vagy talán nem kell a fórumon egyet s mást elbeszélnünk? Azt hiszem, ott talán épp ez a legfontosabb.

11. Vajon nem illesztenek-e azokba a szócsatákba gyakran dicséretet és feddést? A közhelyek, akár hibákat ostoroznak, mint azok, amelyekről Cicerónál olvashatunk, akár általános kérdéseket tárgyalnak, mint amilyeneket Quintus Hortensius is kiadott, például: „Lehet-e a csekély bizonyítékoknak is hitelt adni?", a „Tanúk védelmében" és a „Tanúk ellen", nem tartoznak-e a perek legbelső lényegéhez?

12. Olyan fegyverek ezek, amelyeket folyton kezünk ügyében kell tartanunk, hogy ha a körülmények úgy kívánják, használhassuk őket. Aki pedig nem gondolja, hogy ezek a szónoki beszédhez tartoznak, az akár azt se higgye el, hogy a szobor alkotásának folyamata az egyes részeinek formába öntésével kezdődik. Néhányan bizonyára úgy vélik majd, hogy túlságosan siettetem a dolgot; senki ne vádoljon azonban alaptalanul, mintha én azt gondolnám, hogy akit a rétorra kell bízni, azt nyomban el is kell tiltani a grammatikustól.

13. Ha a továbbiakban is ki lesz jelölve, hogy mennyi időt tölt a gyerek az egyik vagy a másik tanárnál, nem kell majd attól tartani, hogy túlterhelik a gyereket. A kétféle teher, mely eddig egy tanár irányítása alatt nehezedett rá, most nem nő majd, hanem megoszlik, s mindkét tanár sikeresebben működhet majd, ha csak a saját tárgyát fogja tanítani: a görögök máig is ehhez tartják magukat, a latinok viszont felhagytak ezzel a gyakorlattal, ám úgy tűnik, mentségükre szolgál az a tény, hogy akadnak, akik ennek a kettős feladatnak is meg tudnak felelni.



Polgár Anikó fordítása