1.Először is felmerül a kérdés, mi a retorika. Sokféle meghatározása ismeretes, de valamennyi két kérdéssel függ össze: a véleménykülönbség vagy magának a retorikának a mibenlétét érinti, vagy a szavakba foglalás módját. Az első és a legnagyobb véleménykülönbség abban rejlik, hogy egyesek szerint becstelen embert is szabad szónoknak nevezni, mások, akik véleményéhez mi is csatlakozunk, azt szeretnék, hogy az a név és az a művészet, melyről itt szó van, csak a becsületeseket illethesse.

2. Néhányan azok közül, akik elválasztják a szónok tehetségét a leginkább követendő életerényektől, a retorikát csak képességnek, míg mások tudománynak ugyan, de korántsem erénynek, megint mások szokásnak, mások ugyan művészetnek, de a tudomány és erény összetevői nélkül valónak nevezik, s vannak olyan vélemények is, melyek szerint egyenesen a művészet elfajzása, vagyis kakotekhnia.

3. Nagyjából valamennyien úgy vélik, hogy az ékesszólás célja vagy a meggyőzés, vagy legalábbis a meggyőzés sikerével kecsegtető szónoklás, s ezt az is el tudja érni, aki nem föltétlenül becsületes. A leggyakoribb meghatározás tehát így hangzik: „A retorika a meggyőzés képessége." Amit én képességnek nevezek, azt sokan hatalomnak, s néhányan tehetségnek hívják. A képesség szót olyan értelemben használom, mint a görögök a dünamisz6 kifejezést.

4. Ez a vélekedés Iszokratésztől ered, már amennyiben a neve alatt hagyományozódó tankönyvet valóban ő írta. Bár távol áll attól, hogy rossz megvilágításba kívánná helyezni a szónok feladatait, mégis meggondolatlanul határozza meg a szónoki művészet célját, amikor úgy fogalmaz, hogy a retorika a meggyőzés mestere, vagyis peithusz démiurgoszó; olyan merész megfogalmazásra már nem is mernék vállalkozni, mint Ennius, aki M. Cethegust a „meggyőzés velejének" nevezte.

5. Platónnál is körülbelül ugyanezt mondja Gorgiasz a róla elnevezett könyvben, csakhogy Platón ügyel arra, hogy az ne az ő, hanem Gorgiasz nézeteként jelenjen meg. Cicero több helyen is írja, hogy a szónok kötelessége úgy beszélni, „hogy a beszéd a meggyőzésre irányuljon".

6. Retorikai műveiben is — bár ezekkel később kétségtelenül ő maga sem volt megelégedve — az ékesszólás céljának a meggyőzést tartja. Pedig mások véleményét befolyásolhatjuk pénzzel, kivételes bánásmóddal, szónoki tekintéllyel és méltósággal, de akár egyetlen néma pillantással is, amellyel régi érdemekre emlékeztetünk, vagy szánalmat keltő ábrázattal, esetleg a testi szépség tudatában.

7. Antonius ugyanis, amikor Manius Aquiliust védve feltépte védence ruháit, és megmutatta a mellén azoknak a sebeknek a helyét, melyeket a hazáért kapott, nem beszédének erejében bízott, hanem a római nép szemében, amelyet — mint ahogy hitték is — épp ez a látvány vett rá arra, hogy a vádlottat fölmentse.

8. Servius Galba is csak annak köszönhette, hogy ejtették ellene a vádat, hogy szánalmat keltett, amit nemcsak azzal ért el, hogy apró gyermekeit fölvonultatta a népgyűlés előtt, hanem hogy kisfiát, Gallus Sulpiciust a saját karján hordozta körbe, s ezt éppúgy tudjuk mások írásaiból, mint Cato szónoklatából.

9. Phrüné se — mint hiszik — Hüpereidész beszéde révén menekült meg a veszedelemtől, noha a beszéd maga csodálatos volt, hanem azért, mert ruháját levetve látni engedte gyönyörűséges testét. Márpedig ha ennyi mindent a meggyőzés szolgálatába állítunk, a retorika fenti meghatározása aligha helytálló.

10. Pontosabbnak tűntek éppen ezért azok, akik miközben a retorikát ugyanúgy fogták föl, úgy fogalmaztak, hogy a retorika az élőszóval való meggyőzés képessége. Ugyanezt a nézetet hangoztatja a fent említett műben mintegy Szókratész ösztökélésének eredményeképpen Gorgiasz is, ugyanezzel ért egyet Theodektész is, már amennyiben az ő nevével jelzett retorika valóban tőle származik, vagy Arisztotelésztől, mint hiszik. Ez utóbbi műben az áll, hogy a retorika célja az, hogy „az egyént arra vegyük rá a beszéd segítségével, amit a szónok szeretne elérni."

11. De még ez a meghatározás sem elég kimerítő: mert mások is rábeszélnek bennünket arra, amit akarnak, kivált például a kéjnők, a hízelgők és a csalók. Ellenben a szónok nem mindig csak győzködni akar, olykor tehát nem is lehet ez a saját célkitűzése, máskor meg olyan személyekkel munkálkodik egy közös cél érdekében, akik távol állnak a szónoki hivatástól.

12. Nem áll túlságosan messze ettől a meghatározástól Apollodórosz, aki azt állítja, hogy a törvényszéki beszéd elsődleges feladata minden mást elhomályosítva az, hogy „meggyőzze a bírót és rávegye arra az ítéletre, melyet ő maga elérni kívánt." Mert a bíró is nehéz helyzetbe hozza a szónokot, ugyanis ha a szónok nem győzi meg őt, oda a hírneve.

13. Mások az eredményességet nem veszik figyelembe, mint ahogy Arisztotelész fogalmaz: „a retorika minden olyan dolog feltalálásának képessége, mely a beszédben meggyőző erejű". Ez a meghatározás nemcsak abba a hibába esik, amelyről fentebb már volt szó, hanem egy másikba is, ugyanis a feltalálásra szorítkozik, amely előadás híján nem is válik szónoklattá.

14. Hermagorasznak, aki azt állítja, hogy a retorika célja „meggyőzően beszélni", és másoknak, akik osztják a véleményét, csak más szavakkal fejezik ki ugyanazt, hangoztatva, hogy a retorika célja „mindent elmondani, ami csak szükséges lehet a meggyőzéshez", válaszul elég, amit akkor mondtam el, amikor bebizonyítottam, hogy a meggyőzés nem pusztán a szónoki hivatás tartozéka. Ezekhez a meghatározásokhoz újabbak is csatlakoztak.

15. Néhányan úgy gondolták, hogy a retorika bármilyen ügyet felölel, mások szerint csak a polgári ügyekben érdekelt; hogy a két nézet közül melyik helyénvalóbb, arról majd ott fogok írni, ahol ennek a kérdésnek külön teret szentelek.

16. Arisztotelész, úgy látszik, mindent a szónok hatáskörébe utal, amikor azt állítja, hogy „a retorika az a képesség, hogy lássuk mindazt, aminek haszna lehet bármely dologban a meggyőzés tekintetében." latroklész pedig, noha nem teszi hozzá, hogy „minden dologban", semmit sem hagy el, s lényegében ugyanazt állítja: a retorikát a feltalálás képességének nevezi, mely arra irányul, hogy a beszéd meggyőző legyen. Ez a meghatározás is csak a feltalálásra korlátozódik. Eudórosz elkerüli ezt a hibát, és a retorikát úgy határozza meg, hogy „a feltalálás és az ékes szavak előadásának képessége, mely révén hitelesen tudunk megnyilatkozni minden beszédben".

17. De mivel ugyanannyira hiteles, mint amennyire meggyőző erejű megnyilatkozásokra nemcsak a szónok leleménye képes, a „minden beszédben" betoldással a legszebb hivatás elnevezését olyanokra is átruházza (sokkal inkább, mint a korábban említettek), akik gaztettekre bujtogatnak.

18. Gorgiasz Platónál azt mondja, hogy ő a meggyőzés művésze mind a törvényszéken, mind pedig egyéb gyűléseken, és hogy a jogosról és a jogtalanról értekezik: Szókratész csak annyit enged meg, hogy bár a meggyőzésre van képessége, a tanításra nincs.

19. Akik viszont nem vontak mindent a szónok hatáskörébe, a kelleténél nagyobb gonddal és bővebb lére eresztve fogalmazták meg az elkülönítés szempontjait. Közéjük tartozott Arisztón, a peripatetikus Kritolaosz tanítványa, aki ezt a meghatározást fogalmazta meg: „a retorika annak tudománya, hogy a polgári ügyekben kiismerjük magunkat, és úgy szólaljunk fel, hogy beszédünkkel meggyőzzük a népet."

20. Mivel peripatetikus, nála — nem úgy, mint a sztoikusoknál — a tudomány nem erény, és amikor a nép meggyőzését belefoglalja a retorikába, ezzel mintegy lekicsinyli a szónoki művészetet, mivel úgy véli, hogy az képtelen meggyőzni a tanult embereket. Mindazoknak, akik úgy ítélik meg, hogy a szónok csak a polgári ügyek körül forgolódik, azt mondom, hogy ezzel a szónok rendkívül sok kötelességét rekesztik ki, legalábbis a dicsérő beszédet teljes egészében, ami a retorika egyharmadát teszi ki.

21. Óvatosabban fogalmaz a gadarai Theodórosz (hogy már azokra térjek át, akik ugyan művészetnek tekintik a retorikát, de nem erénynek). Ezt mondja ugyanis (itt szóról szóra idézem azokat, akik a szöveget latinra fordították): „a retorika művészete feltalálja, megválogatja és ékes nyelven, az ügyhöz illő mértéktartással előadja azt, amit bármiben meggyőzőnek lehet tartani, mégpedig polgári témakörben."

22. Osztja ezt a véleményt Cornelius Celsus is, aki így határozta meg a retorikát: „célja meggyőzően beszélni valamely vitás polgári ügyben." Nem térnek el ettől azok a mások által megfogalmazott meghatározások sem, mint például: „az a képesség, mely lehetővé teszi, hogy a szónok tájékozódni tudjon a rábízott polgári ügyekben, s meggyőzően, megfelelő testtartással és művészi előadásmóddal tudjon megnyilatkozni ezekkel kapcsolatban."

23. Létezik még vagy ezer más meghatározás is, de ezek vagy azonosak az előbbiekkel, vagy ugyanazokból az elemekből építkeznek. Ezekre majd akkor válaszolunk, amikor a retorika anyagáról esik szó. Néhányan úgy vélték, hogy a retorika se nem képesség, se nem tudomány, se nem művészet; Kritolaosz szerint csak egyfajta gyakorlottság a beszédben (mert ezt jelenti a görög tribé), Athénaiosz a becsapás művészetének tartja.

24. Sokan pedig, mert megelégszenek a Platón Gorgiaszából készített szerény kivonatok olvasgatásával, és sem ezt a művet, sem Platón más művét végig nem olvassák, igencsak súlyos tévedésbe esnek, mert azt hiszik, hogy Platón szerint a retorika nem művészet, hanem „egyfajta jártasság jóindulatban és a gyönyörűségben",

25. vagy ahogy egy másik helyen állítja, hogy a retorika a „politikai művészet egy részének árnyképe" és a hízelgés negyedik fajtája, a politika két részét, az orvostant és a tornát ugyanis a testre vonatkoztatja, másik két részét, a törvényhozást és az igazságszolgáltatást pedig a lélekre. Azt állítja, hogy az orvostan mögé bújik a szakácsmesteri hízelkedés, és a tornagyakorlatokat is utánozza a rabszolga-kereskedők leleményessége, mert az egészséges színt festékkel, az igazi erőt lagymatag hizlalással leplezik, s ugyanilyen módon utánozza a törvényhozást a szofisztika, s az igazságszolgáltatást a retorika.

26. Mindez valóban meg van írva ebben a könyvben, mégpedig Szókratész szájába adva, de úgy látszik, Platón általa a saját nézetét mondja el, de meg kell különböztetnünk azokat a dialógusait, melyeket azért írt, hogy megcáfolja ellenfeleit (ezeket elegktikoi néven emlegetik), s azokat, amelyekben saját tanítása rejlik (ezeket dogmatikoi néven ismerjük).

27. Szókratész ugyanis (vagyis Platón) olyannak gondolta a retorikát, amilyenné a korabeli gyakorlat tette (mert e szavakkal mondja: "olyan módon, ahogyan ti az állam ügyeit intézitek"), de ismeri a valódi és becsületes retorikát is, ezért is zárja le Gorgiasz ellen írt dialógusát e szavakkal: „a szónoknak igazságosnak kell lennie, az igazságos embernek pedig igazságosan kell cselekednie."

28. Ezután Gorgiasz elhallgat, és a szót Polosz veszi át, akit ifjonti heve túlságosan elragad, s hozzá szólnak a fenti szavak az árnyképről és a hízelkedésről. Erre Kalliklész még hevesebben felel, s arra a végkövetkeztetésre jut, hogy: „annak, aki jó szónokká akar válni, igazságosnak kell lennie, s tudnia kell, mi az igazság": ebből is kitűnik, hogy Platón nem tartja elvetendő dolognak a retorikát, hanem tudja, hogy igazi rétor csak erényes és becsületes ember lehet.

29. A Phaidroszban világosabban szögezi le, hogy ezt a művészetet tökélyre vinni az igazságosság ismerete nélkül lehetetlen, s mi is ehhez a véleményhez csatlakozunk. Ellenkező esetben vajon írt volna beszédet Szókratész védelmében vagy dicsőítő beszédet azokról, akik a hazáért haltak hősi halált? És mindkét mű kétségtelenül szónok műve.

30. De támadta azokat a szónokokat, akik rosszra használták szónoki képességeiket. Nemde a megvádolt Szókratész sem tartotta tisztességes dolognak felhasználni azt a védőbeszédet, melyet Lüsziasz írt a számára, és épp abban az időben volt a leginkább szokásban a bíróság elé idézett emberek számára beszédeket írni, melyeket aztán ők maguk mondtak el a saját érdekükben, s így kijátszhatták a törvényt, mely tiltotta, hogy valaki más nevében védekezhessen.

31. Platón még azokat a szónoklattanárokat sem tartotta alkalmasnak, akik leválasztották a retorikát az igazságosságról, s a valóságosnál többre tartották a valószerűt; ezt is a Phaidroszban fejti ki.

32. A fent elmondottakkal egyetérteni látszik Cornelius Celsus is, aki ezt mondja: „a szónok csak a valószerűre törekszik", majd később hozzáteszi: „mert nem a tiszta lelkiismeret, hanem a pereskedő győzelme a jutalma." Ha ez igaz lenne, akkor a lehető legnagyobb gazság lenne a legártalmasabb emberek kezére adni a retorika olyannyira veszedelmes fegyverét, és útmutatásokkal segíteni az alávalóságot. Ám az ő dolguk az, hogy megmagyarázzák nézeteiket.

33. Mi viszont azt a célt tűztük magunk elé, hogy tökéletes szónokot neveljünk, s azt szeretnénk, hogy mindenekelőtt becsületes férfi legyen, ezért is térjünk vissza azokhoz, akik jobb véleménnyel vannak a retorikáról.
Néhányan a retorikát azonosítják a politikával, Cicero az államtudomány részének mondja97 (az államtudomány pedig a bölcsességgel azonos), mások a filozófiával azonosítják, mint például Iszokratész.

34. E felfogás lényegét a leginkább a következő meghatározás fejezi ki: „a retorika a jó beszélés tudománya", mert a beszéd összes erényét egyszerre felöleli, egyszersmind a szónok erkölcseit is, mivel jól csak a becsületes ember beszélhet. Ezzel a leginkább Khrüszipposz meghatározása cseng egybe, mely Kleanthésztől származik, azaz: „a retorika a jól beszélés tudománya".

35. Több meghatározása is ismert, de ezek inkább más kérdéskört érintenek. Ugyanezt foglalja magába a következő meghatározás is: „a retorika a meggyőzés művészete, s arról győz meg, ami helyénvaló", csakhogy ez már az eredményességtől teszi függővé a tudományt.

36. Jól mondja Areusz: „a szónoklat erényeit követve kell beszélni." A becstelenséget kiiktatják a retorikából azok is, akik az állampolgári kötelességek tudományának tartják (már amennyiben a tudomány számukra erényt jelent), holott eléggé leszűkítik, s hatókörét csak a polgári ügyek területére korlátozzák. Albutius, ez a közismert tanár és író, egyetért azzal, hogy a retorika „a jól beszélés tudománya", de téved, amikor olyan korlátozásokat biggyeszt a meghatározáshoz, hogy „polgári ügyekben" vagy „hitelt érdemlően" — már mindkét kérdésről el is mondtuk a véleményünket.

37. Elfogadható azok álláspontja is, akik a retorikát a „jól gondolkodás és beszélés" tudományaként értelmezik. Nagyjából ezek lennének a legjelentősebb és a legtöbbet vitatott retorika-meghatározások. Mert valamennyit felsorolni fölösleges, és nem is lennék rá képes, mivelhogy a retorikatankönyvek szerzőinél egy szerintem helytelen törekvés dívik, nevezetesen az, hogy semmit sem határoznak meg ugyanazokkal a szavakkal, amelyeket már valaki előttük ugyanarra használt, én azonban távol tartom magamtól az efféle becsvágyat. 38. Nem fogom ugyanis mindenáron azt hangoztatni, amit én találtam ki, hanem azt, ami tetszik, mint például a következő meghatározás: „a retorika a jól beszélés tudománya", mert aki akkor is mást keres, amikor már megtalálta a legjobbat, az rosszabbra vágyik. Ha ezt a meghatározást elfogadjuk, egyúttal az is nyilvánvalóvá válik, hogy mi a retorika legfontosabb és végső célja, amit a telosz szó jelent, s amire a művészet minden erejével törekszik, mert ha a retorika a jól beszélés tudománya, legfontosabb célja is maga a jól beszélés.


Polgár Anikó fordítása