1.Most pedig belefogok annak tárgyalásába, hogy melyek a rétor első oktatási feladatai, félretéve egy kis időre azt a kérdést, hogy mit neveznek általában a retorika művészetének. Szerintem a legkézenfekvőbb olyan tárggyal kezdeni, amihez hasonlót már a grammatikusnál is tanult a gyerek.

2. Az elbeszélésnek, leszámítva azt, amely a perbeszédekben használatos, három fajtája van: a mitikus a tragédiáknak és a költeményeknek az alapja, s nem tartalmaz valóságos, de még valószerű elemeket sem; a valószerű16 ugyan kitalált, de megtörténhetett volna, mint a komédiák cselekménye; a történeti elbeszélés" pedig valóban megtörtént cselekmény kifejtése. A költői elbeszéléseket a grammatikusra bíztuk, a rétornak pedig a történeti elbeszéléssel kell kezdenie, melynek annál nagyobb az ereje, minél több köze van a valósághoz.

3. Az elbeszélés általam leghelyesebbnek tartott módját majd akkor fejtem ki, ha a törvényszéki beszédet tárgyalom. Addig is elég arra figyelmeztetnem, hogy az elbeszélés ne legyen túl száraz és lecsupaszított (hiszen miért is kellene annyi energiát fordítani a tanulásra, hogyha elég lenne a puszta tények dísztelen ismertetése?), másfelől ne legyen kitérőkkel teli és az innen-onnan összeszedett leírások révén csapongó, amihez általában a költői szabadság utánzása vezet.

4. Mindkettő hiba, de nagyobb baj, ha az elbeszélés szűkölködik, mint ha bővelkedik az eszközökben. A gyerekektől ugyanis nem követelhetünk meg és nem is várhatunk el tökéletes szónoklatot, mégis jobb a víg kedély, a nemes igyekezet és a kelleténél nagyobb képzelőerővel megáldott szellem.

5. A túlburjánzás engem ennél a korosztálynál egyáltalán nem zavar. Sőt, a tanároktól el is várnám: törődjenek azzal, hogy miként a dajkák, ők is kezdetben finomabb ételekkel táplálják a zsenge lelket, és engedjék meg nekik, hogy először, akárcsak a tejjel, a tudomány kellemesebb részével töltekezzenek. A test egy időre kicsit teltebb lesz, de a felnőttkor nemsokára visszaadja kellő arányait.

6. Így megvan rá a remény, hogy megizmosodik, azt a gyereket viszont, akinek a tagjai mindjárt jól kiformálódtak, az a veszély fenyegeti, hogy később sovány lesz és gyenge. Ez a korosztály legyen nagyon merész, találékony, és lelje örömét a találékonyságban, még ha az így született művek nem is elég velősek, és nincs is meg bennük a kellő komolyság. A túlburjánzást könnyen lehet orvosolni, a terméketlenség azonban a legnagyobb erőfeszítéssel sem gyűrhető le.

7. Én annál a gyereknél látom a legkevesebb reményt arra nézve, hogy jó szónokká váljon, akinél az ítélőképesség elnyomja a tehetséget. Először olyan anyagot szeretek kézhez kapni, amely burjánzó, még ha túláradóbb is, mint kellene; úgyis sokat felemészt majd belőle az idő, sokat lecsiszol majd az értelem, s maga a használat is folyton lekoptat valamit, csak legyen miből levágni és lefaragni. Akkor lesz megfelelő az anyag, ha nem vékonyítjuk el már az elején olyannyira, hogy a véső, ha egy kicsit mélyebbre ereszkedik benne, széttörje.

8. Senkit sem fog meglepni véleményem erről a korosztályról, aki találkozik ezzel a Cicero-gondolattal: „Azt szeretem, ha az ifjúban bőség árja buzog."
Éppen ezért elsősorban attól kell óvakodni, hogy a gyerekek olyan tanárhoz kerüljenek, akinek a stílusa száraz, ugyanúgy, ahogy a még zsenge növényt sem ültethetjük szikkadt és nedvszegény földbe.

9. Ha ilyen tanárhoz járnak, meghunyászkodnak majd, és olyanok lesznek, mintha állandóan a földre szegeznék tekintetüket, nem lesz hozzá bátorságuk, hogy valamelyest a hétköznapi beszéd szintje fölé emelkedjenek. Nem egészségesek lesznek így, hanem soványak, bizonytalanság marad bennük ítélőképesség helyett, és miközben megelégszenek azzal, hogy elkerüljék a hibákat, máris újabb hibába esnek, mégpedig abba, hogy nem jeleskednek semmiben. Ezért nem szabad szerintem az érettséget siettetni, ahogy az se jó, ha a mustnak a kádban mindjárt fanyar íze van: az idő majd megteszi a magáét, és a hosszú erjedés csak előnyére fog válni.

10. Fel kell hívnunk a figyelmet arra is, hogy ha túl szigorúak vagyunk a hibák kijavítgatásában, a gyerekek találékonysága csökken, hiszen nem is remélik már, hogy sikereket érhetnek el, s ez rosszul esik nekik, végül meg is utálják a tanulást, és ami a legkárosabb, hogy miközben mindentől félnek, nem is próbálkoznak már semmivel.

11. Tudják ezt a gazdák is, akik állítják, hogy a zsenge hajtásoknál nem szabad metszőkést használnunk, hiszen azok nem tűrik a vasat, és nem viselnék el a sebesülést.

12. Legyen hát ilyenkor a tanár a lehető legkedvesebb, hogy az orvosságok természetes keserűségét gyengéd bánásmódja révén feledtesse: néha dicsérjen, néha legyen elnéző; változtasson is valamit, persze mindig magyarázza meg, hogy mért teszi, s az egyes részeket saját fejtegetések beékelésével világítsa meg. Néha az is hasznos lehet, ha egész anyagokat lediktál, hogy a gyerek utánozhassa, és közben megszeresse, akár a sajátját.

13. Előfordulhat, hogy a diák fogalmazása annyira hanyag, hogy lehetetlen kijavítani. Tapasztalatból tudom, mennyire hasznos ilyenkor, ha ugyanazt az anyagot újra átveszem, és a témát megíratom vele még egyszer: másodszorra ugyanis már jobban fog sikerülni, hiszen az igyekezetet semmi sem fokozza jobban, mint a remény.

14. A hibák kijavításakor a tanulók életkorát kell figyelembe vennünk; nemcsak a feladatoknak, hanem a javítási módszereknek is testre szabottaknak kell lenniük. Ha a gyerekek közül valaki túl hetykén vagy bőbeszédűen fogalmaz, azt szoktam nekik mondani, hogy most még ugyan dicsérem az ilyesmit, de eljön majd az idő, amikor már ugyanezt nem fogom elnézni: így egyrészt örülnek a tehetségüknek, másrészt a kritikai érzékük is fejlődik.

15. De hogy visszatérjek oda, ahonnan kiindultam: megkövetelem, hogy az elbeszéléseket írásban dolgozzák ki a lehető legnagyobb odafigyeléssel. Hiszen ahogy kezdetben, mikor a gyerekek beszélni tanulnak, hasznos, ha beszédkészségük fejlesztése érdekében elismételtetjük velük, amit hallottak, ugyanúgy a diákoknak is hasznos, ha megköveteljük tőlük, hogy az elbeszélést a végétől előre haladva is előadják, vagy a közepéből mindkét irányba kiindulva — de csak tanári felügyelet mellett, s persze csak akkor, ha másra még nem képesek, és épphogy csak kezdik a dolgokat a szavakkal összekapcsolni, hogy folyamatosan gyakorolják emlékezőtehetségüket. Amikor pedig azt tanulják, hogy milyen a helyes és hibátlan beszéd, a nyegleség és az elbizakodottság jele, ha valaki felkészületlenül kezd fecsegni, anélkül, hogy egy kis időt hagyna magának, és összeszedné gondolatait, mielőtt felugrik.

16. A tudatlan szülők még örülnek is ennek, pedig semmi okuk nincs rá, hiszen a diákok ennek következtében viszolyogni fognak a munkától, szemtelenek és arcátlanok lesznek, természetesnek veszik a teljesen hibás beszédmódot, begyakorolják a helytelen kifejezéseket, és ami a kiváló előmenetelnek már annyit ártott: gőg és önteltség uralkodik el rajtuk.

17. Eljön majd annak is az ideje, hogy ezt a rutint is megszerezzék — a kellő időben mi is részletesen szólunk erről a témáról. Addig is elég, ha a gyermek teljes odafigyeléssel és az ő korosztályától elvárható maximális igyekezettel valami elfogadhatót tud írni. Ehhez kell hozzászoknia, hogy természetes beidegződéssé váljon számára. Csak az lesz képes az általunk kitűzött célt elérni vagy legalábbis minél jobban megközelíteni, aki előbb tanul meg helyesen, és csak azután gyorsan beszélni.

18. Nagyon hasznos, ha az elbeszélésekhez cáfolatokat és bizonyítékokat is hozzárendelünk, amit anaszkeuénak és kataszkeuénak nevezünk. Ezeket nemcsak a mitikus vagy költői feldolgozások esetében alkalmazhatjuk, hanem történeti munkák esetében is. Például, ha feltennénk azt a kérdést, „hihető-e, hogy Valeriusnak, miközben harcolt, egy holló szállt a fejére, s csőrével és szárnyaival ütötte ellenfele, egy gall harcos arcát és szemét", mellette is, ellene is nagyon sok érvet fel lehetne hozni.

19. Hasonlóképpen beszélhetnénk a kígyóról, amelytől állítólag Scipio született, vagy Romulus nőstényfarkasáról és Numa Egeriájáról; ami pedig a görög történetírókat illeti, ők többnyire a költőkéhez hasonló szabadsággal élnek. Gyakran kérdéses, hogy mikor és hol játszódik egy-egy esemény, néha még a történet szereplői sem bizonyosak, Liviusnak például nagyon gyakran vannak efféle kételyei, és egyes történetírók egy-egy dologra vonatkozóan eltérnek egymástól.

20. Lassanként aztán nagyobb feladatokra is vállalkoznak majd a diákok: a kitűnő férfiak dicséretére és a rosszak feddésére. Az ilyen feladatnak többféle haszna van. A sokféle és változatos anyag ugyanis csiszolja az elmét, a helyes és helytelen dolgok vizsgálata pedig finomítja a lelket; a tanuló eközben új ismeretekre tesz szert, és már ekkor felvértezi magát példákkal, melyek az ügyek minden fajtájának esetében nagyon hatásosak, ezeket — ha a helyzet úgy kívánja — a későbbiekben használhatja majd.

21. A következő gyakorlat az összehasonlítása, mely annak kimutatásán alapszik, hogy két személy közül melyik a jobb, és melyik a rosszabb. Az eljárás itt is hasonló, azzal az eltéréssel, hogy ezúttal az anyag megkétszereződik, s az erényeknek és hibáknak nemcsak a meglétét, hanem a mértékét is figyelembe kell venni. A dicséret és a feddés elrendezésének szabályait, mivel ez a retorika harmadik része, a maga idején tárgyalom majd.

22. A közhelyeknek, melyek konkrét személyekhez való kötődés nélkül magukat a hibákat ostorozzák, például a házasságtörést, a játékszenvedélyt, a fajtalanságot, központi szerepük van a peres eljárásokban: ha egy bizonyos vádlottat szerepeltetünk bennük, máris kész vádbeszédek. Mindamellett ha általánosságukat szűkítjük, néha ezek a közhelyek is valamilyen speciális esetre korlátozódnak, például ha egy vak házasságtörőről, egy szegény szerencsejátékosról vagy egy fajtalan öregemberről van szó. Előfordul az is, hogy védeni kell ezeket, hiszen mondhatunk beszédet a fényűzés vagy a szerelem védelmében is, s néha a kerítő vagy az élősdi érdekében szólalunk fel, de úgy, hogy nem az embert vesszük pártfogásunkba, hanem a vádat igyekszünk elhárítani.

24. Azok az általános témák pedig, amelyek két dolog összehasonlításán alapulnak (például: „A vidéki vagy a városi életet részesítsük-e előnyben?" „A jogtudós vagy a hadvezér érdemel-e nagyobb dicséretet?"), különösen szép és bőséges anyagot szolgáltatnak a beszédgyakorlatok számára; ezeknek nagy hasznát vesszük mind a tanácsadásban, mind a törvényszéki tárgyalásokon. Például az említettek közül az utóbbit nagyon részletesen tárgyalja Cicero Murena védelmében mondott beszédében.

25. Olyanok is vannak köztük, amelyek már majdnem teljesen a tanácsadó beszéd válfajához tartoznak, például: „Jó-e, ha az ember megnősül?" „Törekedni kell-e hivatalok betöltésére?" Ha ezeket konkrét személyre vonatkoztatjuk, máris tanácsadó mintabeszédeket kapunk.

26. Tanáraim egy hasznos és számunkra kellemes gyakorlattípussal szoktak minket a következtetésen alapuló ügyekre felkészíteni: olyan kérdésekre kellett választ keresnünk, mint „Miért ábrázolják a spártaiak Venust fegyveresen?" vagy „Miért képzeljük Cupidót szárnyas fiúnak, nyilakkal és fáklyával?" stb. Ezekben megpróbáltuk felderíteni az eredeti szándékot, amelyre gyakran adódik alkalom a törvényszéki mintabeszédekben is.

27. Teljesen világos, hogy az olyan közhelyek, mint „Mindig hitelt kell-e adnunk a tanúknak?" vagy „Vajon hihetünk-e a kevésbé meggyőző bizonyítékoknak is?", a törvényszéki tárgyalásokkal nyilvánvalóan kapcsolatban állnak, olyannyira, hogy egyes jó nevű ügyvédek le is írták, pontosan betanulták, és mindig észben tartották ezeket, hogy ha úgy adódik, rögtönzött beszédeiket velük mint valami betétekkel díszítsék.

28. Ezzel ők (nem tudom ugyanis megállni, hogy mindjárt véleményt ne nyilvánítsak erről az eljárásról), úgy gondolom, a legnagyobb fokú gyengeségről tesznek tanúbizonyságot. Mert milyen önálló gondolatuk lehet így az egyes perekkel kapcsolatban, melyek olyan változatosak, és annyi új formájuk van? Hogyan tudnának az ellenfél állításaira válaszolni, a vitában gyors ellenvetéseket tenni, a tanúhoz kérdéseket intézni? Hiszen még az általános, a legtöbb peres ügyben előforduló esetekkel kapcsolatban is csak jóval előbb betanult szavakkal tudják előadni legközönségesebb észrevételeiket!

29. Lehetetlen, hogy miután annyi tárgyaláson elmondták ugyanazt, ne érezzenek ők maguk is csömört, mint a kihűlt és újra feltálalt ételtől, vagy legalábbis ne szégyelljék magukat, hogy hallgatóik emlékezetét már olyan sokszor traktálták szegényes készletükkel, melyet a gyakori és sokféle használat már egészen elkoptatott, akár a nagyravágyó szegények bútorait.

30. Ezenkívül egy közhely sem annyira általános, hogy bármilyen perrel összefüggjön, hacsak nem kötődik valahogy a vizsgálat tulajdonképpeni tárgyához — máskülönben feltűnik, hogy az adott rész nincs kellően beillesztve a beszédbe, hanem csak hozzá van toldva, vagy azért, mert annyira elüt a többitől, vagy mert nem a megfelelő módon alkalmazzák, s többnyire olyankor is, amikor azt a helyzet sem követeli meg, és csak azért kerítenek rá sort, mert éppen kéznél van. Így néhányan az ötletesség kedvéért egész terjedelmes részeket illesztenek be máshonnan, pedig az ötleteknek magából a szövegösszefüggésből kellene adódniuk.

32. Az ilyesmi csak akkor szép és hasznos, ha magából az esetből adódik, máskülönben akármilyen ékesszóló is a beszéd, ha nem arra törekszik, hogy sikert érjen el, akkor felesleges, sőt egyenesen ártalmas. Itt az ideje azonban, hogy visszatérjünk eredeti témánkhoz.

33. A törvények dicséretéhez és elmarasztalásához már nagyobb erőfeszítés szükséges, olyan, amely talán a legnehezebb feladatok megoldásához is elegendő volna. Az egyes országok szokásaitól és jogrendszerétől függ, hogy ezek gyakorlása a tanácsadó vagy a törvényszéki mintabeszédekhez kötődik-e inkább. A görögöknél ugyanis a törvény felterjesztőjének a bíró elé kellett járulnia, a rómaiaknál a népgyűlés előtt volt szokás a törvényjavaslat védelmében vagy ellenében felszólalni, ám mindkét esetben csak tömören beszéltek róluk, és szinte csak azt hangsúlyozták, ami amúgy is kétségtelen.

34. A jognak három fajtája van: szakrális jog, közjog és magánjog. Ennek a felosztásnak főleg a dicséretben van szerepe, ha valaki fokozással emeli ki, hogy törvényről, mégpedig közjogi és az istenek tiszteletéhez kötődő törvényről van szó. A vitás kérdések azonban mindhárom fajtánál ugyanazok.

35. Jogi szempontból problémák merülhetnek fel azzal a személlyel kapcsolatban, aki az indítványt benyújtotta (pl. P. Clodiust azzal vádolták, hogy nem törvényesen választották meg őt tribunussá), vagy magával az indítvánnyal kapcsolatban. Ez utóbbi kifogások különfélék lehetnek, például hogy nem történt meg a törvényjavaslat nyilvános kihirdetése három vásári nappal korábban, vagy nem a megfelelő napon, vagy a tribunusok tiltakozása, jóslatok vagy valamilyen egyéb törvényes akadály ellenében terjesztették, illetve terjesztik fel, vagy valamelyik érvényben lévő törvénnyel nem hozható összhangba.

36. Ez azonban a szóban forgó előgyakorlatokat nem érinti, hiszen azok nem kötődnek személyekhez, körülményekhez és esetekhez. A többi nagyjából megegyezik a valós és fiktív perekben: hiszen mindkét esetben vagy a törvény szövegében, vagy a tartalmában van a hiba. A szöveggel kapcsolatban feltehető a kérdés, hogy elég világos-e a megfogalmazása, vagy van-e benne valami kétértelműség; a tartalommal kapcsolatban azt vizsgálhatjuk, nincs-e benne önellentmondás, van-e visszamenőleges hatálya, nem irányul-e egyes magánszemélyek ellen. A legáltalánosabb kérdés, hogy erkölcsileg jó-e és hasznos-e az adott törvény.

38. Jól tudom, hogy több alapkategóriát is meg szokás különböztetni, én azonban az erkölcsileg jó fogalmába beleértem az igazságosság, a jámborság, a vallásosság fogalmát és egyéb hasonlókat. Az igazságosság alfajait általában nem csupán egy szempontból szokás vizsgálni. Vagy ugyanis a tettet magát vizsgáljuk, hogy megérdemli-e a büntetést, illetve a jutalmat; vagy azt, hogy milyen mértékben kell jutalmazni, illetve büntetni; miközben hibáztatható az is, ha túlzott mértékű, az is, ha túl csekély a jutalom, illetve a büntetés.

39. A hasznosságot vagy magának a törvényjavaslatnak a természete, vagy a körülmények határozzák meg. Nemegyszer az is kétséges, hogy egyáltalán betartható-e valamely törvény. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy egy törvény egyrészt a maga egészében, másrészt részleteiben is cáfolható — a híres beszédek között minkét esetre találunk példát.

40. Nem feledkezem el azokról a törvényekről sem, amelyek nem állandó érvényűek, hanem állami tisztségekre és katonai méltóságokra vonatkoznak, ahogy pl. a lex Manilia, amelynek érdekében Cicero mondott beszédet. Ezek tárgyalása azonban nem ide tartozik: mindig a konkrét, szóban forgó ügyhöz illeszkednek ugyanis, nem általános jellegűek.

41. Nagyjából ezek azok az előgyakorlatok, melyekkel a régiek szónoki képességeiket fejlesztették, ehhez járul még a dialektikából átvett bizonyítás módszere. Köztudott tény, hogy a görögöknél a phaléroni Démétriosz idejében vezették be a népgyűlési és törvényszéki beszédek mintájára kitalált témák alapján készült szónoklatok gyakorlását.

42. Nem tudom, hogy ő maga találta-e fel ezt a gyakorlási módszert, ahogy azt egy másik könyvemben írtam; ám azok sem hivatkoznak ebben a kérdésben megbízható szerzőkre, akik ezt a leghatározottabban állítják. Cicero írja, hogy az ékesszólás latin mesterei L. Crassus életének utolsó éveiben kezdtek működni; a legjelesebb köztük Plotius volt.



Polgár Anikó fordítása