1.Mihelyt tehát a gyerek tanulmányai során arra a szintre jut, hogy képes felfogni a rétor tanításának azt a részét, melyet a tudomány legelső fokozatának neveztünk, a retorikatanárra kell őt bíznunk. A tanárnak pedig elsősorban a jellemét kell figyelembe vennünk.

2. Nem azért tárgyalom ezt a témát inkább ebben a fejezetben, mintha a többi képzési szinten tanítók esetében nem kellene ezt a körülményt a lehető leggondosabban megvizsgálnunk (ahogy ezt már az első könyvben is bebizonyítottam), hanem mert a tanulók életkora sokkal inkább megköveteli, hogy itt hozzuk szóba a tanár jellemének kérdését.

3. A fiúk ugyanis serdülőkorban kerülnek ezekhez a tanárokhoz, s fiatalemberként továbbra is mellettük maradnak. Ezért kell fokozottabban ügyelni, hogy a zsenge korosztályt a tanár feddhetetlensége óvja meg a visszaéléstől, a szilajabbakat pedig a tanár tekintélye riassza vissza a féktelenségtől.

4. Nem elég ugyanis a tanár maximális önmegtartóztatása, hanem fegyelemre és szigorúságra is szükség van ahhoz, hogy a hozzá sereglő tanítványok erkölcseit is kordában tartsa. Tápláljon tanítványaival szemben atyai érzelmeket, és gondolja azt, hogy azok helyére lépett, akik a gyereket gondjaira bízták.

5. Ő maga se hibázzon, de mások hibáit se nézze el. Szigorúsága ne legyen rideg, és nyájassága se legyen korlátlan, nehogy az egyik gyűlöletet, a másik lekicsinylést szüljön. Minél gyakrabban beszéljen arról, hogy mi a tisztességes és mi a jó; hiszen minél sűrűbben figyelmeztet, annál ritkábban fog büntetni. A legkevésbé se legyen indulatos, de ne hunyjon szemet a kijavítandó hibák felett sem. A tanításban egyszerűségre törekedjen, a munkához legyen türelme, legyen kitartó, de ne mértéktelen.

6. Válaszoljon készségesen, ha kérdezik, máskor ő maga intézzen kérdéseket a diákokhoz. Ha tanítványai beszédgyakorlatait értékeli, ne bánjon fukarul, se túl bőkezűen a dicséretekkel, mert az egyik elveszi a kedvüket a munkától, a másik elbizakodottá teszi őket.

7. Ha rámutat a hibákra, ne nyers, és főleg ne sértő modorban tegye ezt; sokakat elriaszt ugyanis a tanulástól, hogy néhányan úgy dorgálnak, mintha gyűlöletből tennék.

8. Maga is naponta egyszer, sőt akár többször is tartson előadást, hogy hallgatóinak legyen mit megtárgyalniuk egymás között. Igaz, az olvasmányok is elég sok követendő példával szolgálnak, ám az élőszó, ahogy mondani szokták, jobban hat az emberre, főleg a tanár beszéde, akit a diákok, ha helyesen nevelték őket, szeretnek és tisztelnek. Szinte kifejezhetetlen, mennyivel szívesebben követjük azok példáját, akiket kedvelünk.

9. Egyáltalán nem szabadna továbbá megengedni a fiúknak, bár sok iskolában szokás, hogy dicséretük kifejezése végett felálljanak és örömujjongásban törjenek ki; inkább arra kell törekedni, hogy az ifjak, ha mások beszédeit hallgatják, csak mértékkel nyilvánítsák ki érzelmeiket. A tanuló így a tanár véleményétől teszi függővé a sajátját, s csak akkor hiszi, hogy helyesen mondott valamit, ha a tanára is jóváhagyta.

10. A legártalmasabb, ha egymást kölcsönösen, bármiért dicsérgetik, és ezt ma már udvariasságnak tartják, pedig egyrészt nem tisztességes és színházba illő jelenség, nem az iskola komoly intézményébe; másrészt a tanulmányok legádázabb ellensége, hiszen ha bármiért készek vagyunk valakit dicsérettel elhalmozni, feleslegesnek tűnhet minden törődés és munka.

11. A hallgatóknak és magának a beszélőnek is a tanár arckifejezését kell figyelniük, így meg fogják tudni különböztetni a dicséretre méltó és a megrovást érdemlő részeket, s így a beszélőnek a kifejezőkészsége, a hallgatóságnak pedig az ítélőképessége csiszolódik.

12. Manapság viszont előre hajolva ülnek és készen állnak, hogy minden körmondat után ne csak felugorjanak, hanem még előre is szaladjanak, és illetlen rivalgásban törjenek ki. Ezek a dicsérő megnyilvánulások kölcsönösek, és ezek alapozzák meg a mintabeszédek sikerét. Ez teszi őket olyannyira felfuvalkodottá és alaptalanul önteltté, hogy diáktársaik zajos véleménynyilvánításától elkapatva még ők orrolnak meg a tanárra, ha kevésbé dicséri őket, mint azt elvárnák.

13. A tanárok is követeljék azonban meg, hogy figyelmesen és higgadtan hallgassák őket; nem a tanárnak kell ugyanis a diák szájíze szerint beszélnie, hanem fordítva: a diáknak kell igazodnia a tanárhoz. Sőt, ha lehetséges, a tanárnak arra is figyelmet kell fordítania, hogy megállapítsa, ki, mit és hogyan dicsér benne, és örülhet ugyan annak, hogy beszédének épp a legjobb részei arattak tetszést, ám ne saját sikerét lássa ebben, hanem tanítványai helyes ítélőképességét.

14. Nem helyeslem, hogy a gyerekek és az ifjak együtt üljenek. Hiszen ha a tanár, aki a tanulmányokat és az erkölcsi nevelést irányítja, minden tekintetben feddhetetlen is, és képes az ifjúságot kordában tartani, a zsengébb korosztályt akkor is el kell választani az érettebbektől, mert nemcsak a vádját, hanem a gyanúját is el kell kerülni az erkölcstelenségnek.

15. Úgy gondolom, erről a témáról elég, ha röviden szólok, hiszen remélem, nincs is rá szükség, hogy külön hangsúlyozzam: a tanárnak és az iskolának kerülnie kell a szélsőséges hibákat. S ha akad, aki fia tanárának megválasztásakor nem igyekszik elkerülni a nyilvánvaló romlottságot, az tudja meg már most, hogy ha ezt a részt figyelmen kívül hagyja, felesleges számára a többi utasítás is, melyeket az ifjúság érdekében próbálok meg rendszerbe szedni.



Polgár Anikó fordítása