logo

IX Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Különbségek az alakzatok és a szóképek között

1. Mivel az előző könyvben a szóképekről beszéltem, most az alakzatokkal foglalkozó következik — görögül szkhémáknak1 nevezik őket —, olyan tárgy, amely természettől kapcsolódik az előbbihez. Mert igen sokan az alakzatokat is szóképeknek tartották, amelyek vagy arról kapták a nevüket, hogy megfelelő módon vannak képezve, vagy arról, hogy fordulatossá teszik a szöveget, ezért nevezik fordulatoknak is őket. El kell ismerni, hogy e két dolog az alakzatokban is megvan. Használatuk is ugyanaz, mert hatékonyságot is kölcsönöznek a témának, és kellemessé is teszik. De vannak olyanok is, akik alakzatoknak nevezik a szóképeket, közéjük tartozik C. Artorius Proculus.

3. Bizony annyira nyilvánvaló közöttük a hasonlóság, hogy nem könnyű elkülöníteni őket. Mert ahogyan egyes fajtáik nyilvánvalóan különböznek, s annak ellenére, hogy általában megmarad bennük az a közös vonás, hogy mindkettő eltér az egyenes és egyszerű kifejezésmódtól valamely jelentésbeli többlettel, úgy egyesek alig térnek el egymástól, így például az irónia mind a gondolatalakzatok, mind a szóképek" között megtalálható, a körülírásts pedig, sőt a hüperbatontó és az onomatopoiiát még neves szerzők is inkább a szóalakzatok közé sorolják, mint a szóképek közé.

4. Éppen emiatt világosan meg kell állapítani különbséget közöttük. A szókép tehát olyan szöveg, amely a természetes és első jelentéséből át van víve egy másikba, a beszéd ékesítése céljából, vagy — ahogyan a legtöbb nyelvész meghatározza — a szó arról a helyről, amelyben sajátos, átvitetik arra a helyre, amelyben nem sajátos. Az alakzat, ahogyan az elnevezéséből is világos, a beszédnek bizonyos alakja, amely eltér a közönséges, az elsőként adódó beszédmódtól.

5. Ennélfogva a szóképekben más szavakat használunk szavak helyett, így a metaforában, a metonímiában, az antonomáziában, a metalépsziszben, a szinekdochéban, a katakhrésziszben, s többnyire a hiperbolában is, mert az átvitel szavakkal és jelentésekkel is megtörténik. Az onomatopoiia új szó alkotása, tehát ezt is más olyan szavak helyett használjuk, amelyeket használtunk volna, ha ezt nem alkottuk volna meg.

6. A körülírás több szót alkalmaz egy helyett, még akkor is, ha azt az egy szót is magában foglalja, amely helyett használjuk. Mivel a díszítő jelző többnyire az antonomázia része, vele összekapcsolva válik szóképpé. A hüperbatonban a sorrendet cseréljük fel, ezért sokan kiveszik ezt a fajtát a szóképek közül; azonban a szót, vagy annak egyik részét a saját helyéről áthelyezi egy másikra.

7. Effélék egyáltalán nem találhatók meg az alakzatokban, mert alakzat létrejöhet tulajdonképpeni jelentésű és szórendű szavakban. Arról pedig, hogy milyen módon lehet az irónia egyszer szókép, máskor alakzat, a maga helyén szólok. Azt elismerem, hogy a nevük azonos, és tudom, hogy milyen változatos és milyen árnyalt viták folynak róla, de a jelen pillanatban mellőzöm. Lényegtelen ugyanis, hogyan nevezem bármelyiket is, ha nyilvánvaló, hogy használ a beszédnek; a dolgok lényege nem változik az elnevezéssel.

8. Mert ahogyan az emberek is ugyanazok maradnak, ha korábbi nevük helyett más nevet vesznek fel, így az is, amiről beszélünk, akár szóképnek, akár alakzatnak nevezzük, ugyanazt a hatást fejti ki. Nem az elnevezéseikkel használnak ugyanis, hanem hatékonyságukkal. Nem lényeges, hogy az ügyállást következtetésesnek, tagadónak, a tényről vagy a lényegről nevezzük-e el, csak tudjuk, hogy ugyanarról van szó.

9. Legjobb ezekben az esetekben, ha az elfogadott elnevezéseket alkalmazzuk, és értjük, miről van szó, akárhogyan nevezik is. Mindazonáltal meg kell jegyeznünk, hogy egy-egy szókép és alakzat jelentése gyakran egybeesik: mert átvitt és tulajdonképpeni jelentésű szavakból egyaránt létrejöhet alakzat.

10. De nem csekély az eltérés a szakírók között a tekintetben, hogy mi az alakzat jelentése, hogy hány neme van, s hogy milyen és mennyi fajtája van. Ezért először azt kell megnéznünk, mit kell alakzaton értenünk. Mert kétféle értelemben használják: az egyik értelemben a gondolat bármilyen formáját értik rajta, ahogyan a testekben is van valamiféle testtartás, bármilyen helyzetben vannak is.

11. A másik értelemben sajátosan csak azt tartják alakzatnak, amiben indokolt eltérés van a mindennapi, szokásos gondolkodás- és beszédmódtól, például ha ülünk, heverünk, hátratekintünk. Ezért ha valaki folytonosan vagy feltűnően gyakran használja ugyanazokat az eseteket, igeidőket, számokat, sőt még ugyanazokat a verslábakat is, azt szoktuk neki ajánlani, hogy váltogassa az alakzatokat az egyhangúság elkerülése végett."

12. Így szólva azt sugalljuk, hogy minden kifejezés alakzat, például ugyanolyan alakzat lenne a cursitare (futni) és lectitare (olvasni), mert ugyanúgy vannak képezve. Így a szó első és általános értelmében minden alakzat lenne. Ha beérjük ezzel a felfogással, akkor méltán vélekedett úgy Apollodórosz — ha hihetünk az ezt állító Caeciliusnak —, hogy e tárgykör szabályrendszere felfoghatatlan.

13. De ha csak bizonyos tartást, mondhatnánk, taglejtést nevezhetünk így, akkor csak azt fogadhatjuk el alakzatnak, ami az egyszerű és mindennapi kifejezésmódtól költőileg vagy szónokilag eltér. Ez utóbbi esetben igaz lesz az a megállapítás, hogy van alakzattalan, azaz alakzatot nélkülöző (s ez bizony komoly hiba) és alakzatos, azaz alakzatokkal rendelkező beszéd.

14. De ezt is túl szűken határozta meg Zoilosz, aki csak azt tekintette alakzatnak, amivel mást színlelünk, mint amit mondunk, s ahogy tudom, ezt általánosan elfogadják." Emiatt hívnak bizonyos vitákat alakzatosnak; ezekről kissé később beszélek." Legyen tehát az alakzat a beszédnek valamely műfogással megújított formája.

15. Vannak, akik úgy gondolták, hogy az alakzatoknak csak egy nemük van, de e tekintetben is eltérnek vélemények. Egyesek minden alakzatot szóalakzatnak tartanak, mert a szavak megváltoztatása az értelmet is megváltoztatja, mások valamennyit gondolatalakzatnak tekintik, mivel a szavak gondolatokhoz alkalmazkodnak.

16. Mindkét tábor véleménye nyilvánvaló kötekedés. Mert ugyanazt így is, úgy is ki szokták fejezni, de az értelme ugyanaz marad a nyelvi forma megváltoztatása után is, ugyanakkor a gondolatalakzat több szóalakzatot is magában foglalhat. A gondolatalakzat ugyanis a gondolat megfoganásában, a szóalakzat a nyelvi megformálásban áll, de igen gyakran együtt fordulnak elő, mint ebben is: „Már, már, Dolabella, én sem tégedet, sem gyermekidet", gondolatalakzat is van (elfordulás a bírótól), de szóalakzat is: „már, már" (ismétlés), és megrövidülés is, amely ünnepélyessé teszi a kijelentést: „gyermekid" a „gyermekeid" hellyett.

17. Tudtommal a szakírók többsége egyetért abban, hogy az alakzatnak két neme van, a dianoiasz, azaz a gondolat- vagy értelem- vagy jelentésalakzat (mert mindezekkel a nevekkel illetik), és a lexeósz," azaz a szó-, vagy kifejezés-, vagy stílus-, vagy beszéd-, vagy beszélgetésalakzat, mert váltogatják, de a lényeget nem érinti.

18. Cornelius Celsus azonban a szó- és gondolatalakzatokhoz hozzáadta még a színezet8 alakzatait, tudniillik az újítás féktelen vágyától vezérelve. Mert ki hihetné el azt, hogy ez az egyébként művelt ember nem tudta, hogy a színezet gondolatot és értelmet egyaránt jelent. Ezért ahogyan az egész beszéd, úgy az alakzatok is szükségszerűen az értelem és a szavak körül forognak.

19. Amiként pedig természettől előbb fogan meg a gondolat a lelkünkben, mint ahogy kimondjuk, úgy előbb kell szólnunk azokról az alakzatokról, amelyek a gondolatokra tartoznak. Ezeknek hasznossága nyilvánvalóan nagy és sokrétű a beszéd minden feladatában. Annak ellenére, hogy látszólag semmi közük a bizonyításhoz, mindaz, amit valamely alakzattal mondunk, hihetővé válik, és észrevétlenül megtalálja az utat a bírák szívéhez.

20. Ahogyan ugyanis a párharcban a szemből kapott csapásokat,9 az egyenes és egyértelmű kezeket könnyű észrevenni, kivédeni és elhárítani, a hátulról és rejtetten irányítottak viszont kevésbé észrevehetők, mert mást mutatni, mint amit valójában vársz, ez a művészet; úgy az a beszéd is, amely nélkülözi a ravaszságot, csak saját súlyával és lendületével küzd; aki viszont színleli és váltogatja mozdulatait, annak arra is lehetősége adódik, hogy oldalba és hátba támadjon, hogy vissza rántsa fegyverét, és e mozdulatával becsapjon.

21. Márpedig az érzelmeket semmi más nem indítja meg jobban. Mert ha sokra képes a homlok, a szem, a kéz az érzelmek felkeltésében, mennyivel többre képes magának a beszédnek az arculata, ha arra van beállítva, amit el akarsz érni? Nagymértékben hozzájárul a megnyeréshez, akár a szónok jelleme, akár ügyének kedvező megítélése forog kockán, akár az unalom elkerülése, akár az, hogy valamit illőbben vagy megnyerőbben mondjunk.

22. De mielőtt megmutatom, hogy milyen alkalomhoz milyen alakzat illik, el kell mondanom, hogy egyáltalán nem olyan óriási a számuk, mint ahogy egyesek állítják. Mert nem hatnak meg azok az elnevezések, amelyeket a görögök oly gyors könnyedséggel találtak ki.

23. Mindenekelőtt azokat kell visszautasítani, akik úgy vélik, hogy annyi alakzat van, amennyi érzelem, nem azért mintha az érzelem nem lenne értelmi minőség is, hanem mivel az alakzat, ha nem általános, hanem sajátos értelemben használjuk, nem valamely dolog egyszerű megnevezése. Ezért beszéd közben kifejezésre juttatni a haragot, a fájdalmat, a szánalmat, a félelmet, a bizalmat, a megvetést, még nem jelent alakzatot, ahogyan az sem, ha tanácsot adunk, fenyegetünk, kérünk és mentegetődzünk.

24. De félrevezeti a nem kellő gonddal vizsgálódókat az, hogy mindezen helyeken alakzatokat vélnek felfedezni, és beszédekből gyűjtenek hozzá példákat. Mert nincs a szónoki beszédnek egyetlen olyan része sem, amelyben ne fordulhatnának elő alakzatok. De más dolog az, alakzatnak tartani, és más, alakzatnak lenni. Mert bizony a jobb érthetőség kedvéért nem fogok félni többször megismételni ugyanezt a szót.

25. Tudom, hogy a haragos, a mentegetődző, a szánakozó beszédében mindig találni fognak valamilyen alakzatot, de attól még a harag, a mentegetődzés és a szánakozás nem lesz alakzat. Cicero ugyan a beszéd minden fényét összegyűjti e cím alatt, mégis úgy vélem, a középutat követi, oly módon, hogy nem tekint minden kifejezést alakzatnak, de nem is csak azokat, amelyeknek képzése eltér az általános nyelvhasználattól, hanem azokat is, amelyek leginkább kitűnnek, s képesek a hallgatót megindítani. Két könyvébent is tárgyalja e témát, szó szerint idézem mindkét helyet, hogy ne fosszam meg olvasóimat a legnagyobb szerző ítéletétől.

26. A Szónokról című munkájának harmadik könyvében ezt írja: „A folyamatos beszédben, miután ügyeltünk a választékos szófűzésre és a ritmus megteremtésére, amelyről már szóltam, fel kell frissíteni az egész szöveget a gondolatok és a szavak fényeivel is.

27. Mert az elidőzés ugyanannál a tárgynál igencsak megindít, és a dolgok szemléletes kifejtése, amely szinte a szemünk elé varázsolja a tényeket, hatásosan érvényesül a téma megvilágításában és felnagyításában, olyannyira, hogy a hallgatóság azt, amit felnagyítunk, akkorának látja, amekkorának a beszéddel feltüntettük.

28. Ennek ellenkezője a futólagos érintés, a mondottaknál többet sejtető utalás, a rövidre fogott tömörség és a kicsinyítés, és az ezzel járó irónia, amely nem üt el Caesar tanításától; továbbá a témától való elkanyarodás, amely már magában gyönyörködtet, de még inkább a megfelelő és illő visszatérés, és a tétel, amely elmondja, miről fogsz beszélni, s az attól való könnyed eltérés, majd visszatérés, az ismétlés, és a gondolatmenet kerekded lezárása.

29. De ugyanígy a valóság eltúlzása és felfokozása nagyítás és kicsinyítés céljából, és a kérdezés és a szinte ezzel rokon tudakozódás, majd saját véleményünk kifejtése; utána pedig az, ami szinte bekúszik az emberi szívbe, a mást mondás és a mást akarás színlelése, amely különösen hatásos, ha nem vitában, hanem társalgási hangnemben alkalmazzuk.

30. Azután a kétkedés, a szétosztás, a helyesbítése annak, amit ki akarsz mondani, vagy amit már kimondtál, vagy pedig elhárítasz magadtól valamit. Ide tartozik a mentegetődzés amiatt, amit mondani fogsz, és a felelősség másra hántása; a megbeszélés, ami tulajdonképpen közös megfontolás azokkal, akik előtt beszélsz; az erkölcsök és az élet utánzása, akár személyekhez kapcsolva, akár személytelenül, igen jelentős ékessége a beszédnek, és nagyon is alkalmas a jóindulat elnyerésére, sőt gyakran még a megindításra is.

31. A megszemélyesítés a nagyításnak szinte a leghatékonyabb fénye; a leírás, a megtévesztés, a megnevettetés, az ellenvetés, majd az a kettő, amely leginkább megindít, a hasonlat és a példa, a felosztás, a közbeszólás, a szembeállítás, az elhallgatás, az ajánlás; a szabadosság, amely a nagyítás végett féktelenebb is lehet, a harag, a korholás, az ígéret, a kérés, a könyörgés, rövid eltérés a tervezett gondolatmenettől, de nem úgy, mint a fentebbi kitérő esetén, az önigazolás, a megbékélés, a sértegetés, a jókívánság, az átkozódás.

33. Nagyjából ezekkel a fényekkel teszik ragyogóvá a beszédet a gondolatok.
A beszédnek ugyanúgy, mint a fegyvereknek részben van valami gyakorlati haszna, fenyeget és támad, részben gyönyörködtetésre szolgál. Mert a szavak kettőzésében olykor erő van, olykor báj, ahogyan a kissé megváltoztatott, elferdített szóban is; és ugyanannak a szónak gyakori ismétlése az elején és a végén; az ugyanazon szavakkal történő heves kirohanás és kifakadás, hozzákapcsolás, fokozás, ugyanannak a szónak ismétlése más-más jelentésben vagy esetben, és azok, amelyek hasonló esetekkel végződnek vagy hasonlóan fejeződnek be, vagy a tagmondatok egyenlők, vagy amelyek hasonlók egymás közt.

34. De van bizonyos fokozás is és felcserélés, és a szavak szépen hangzó átlépése, ellentét, kötőszóelhagyás, ragozás, önkritika, felkiáltás és lekicsinylés, ugyanazon szó használata több esetben, az egy gondolatot kifejező szavakkal egy másik gondolat szavainak párhuzamba állítása, egy tétel indokának megadása, illetve több állítás okainak felsorakoztatása;

35. továbbá a megengedés, majd egy újabb kétkedés, a meglepő kijelentés, a felsorolás, egy másfajta helyesbítés, a fogalom felbontása, folytatás és megszakítás, a kép és a saját kérdésre adott válasz, a szócsere, a szétválasztás, a sorrendbe állítás, a viszonyítás, a kitérés és a körülírás. Nagyjából ezek azok — és a hozzájuk hasonlók, sőt még több is lehet —, amelyek gondolat- és szóalakzatokkal megvilágítják a beszédet."
Többnyire ugyanezek megtalálhatók a Szónokban is, de nem mind, és kissé világosabban megkülönböztetve, mivel a szó- és gondolatalakzatok után egy harmadik csoportot is feltüntet, amely — mint ahogyan maga mondj a — más stíluserényhez tartozik:

37. „És a többiek, amelyek szintén a szórendtől nyerik fényüket, értékes díszéül szolgálnak a beszédnek. Hasonlók ugyanis azokhoz, amelyeket a színpadok és a forum hatalmas díszletei között díszjelvényeknek nevezünk, nemcsak azért, mert ékesítenek, hanem azért is, mert kiemelkednek.

38. Ugyanez a szerepük azoknak, amelyek a beszéd fénypontjai és valamiképpen díszjelvényei, amikor akár megkettőzzük és megismételjük a szavakat, vagy kissé megváltoztatva alkalmazzuk, vagy ugyanazzal a szóval kezdjük többször a mondatot, vagy ugyanazzal fejezzük be, vagy mindkettőt egyszerre alkalmazzuk; vagy ugyanazt használjuk ismételten, vagy a végén ismételjük meg; vagy ugyanazt a szót alkalmazzuk egymás után, de megváltozott jelentésben, vagy ha a szavak ugyanolyan esetvégződésűek vagy ugyanúgy fejeződnek be; vagy ha többféleképpen vonultatunk fel ellentétpárokat, vagy ha fokozatosan felemelkedünk és leereszkedünk, vagy a kötőszavak elhagyásával többet egymás mellé halmozunk, vagy csak úgy közbevetjük, mit miért csinálunk, vagy mikor helyesbítjük magunkat, mintegy megróva, vagy ha felkiáltunk, csodálkozunk vagy kérdezünk, vagy ugyanazt a szót alkalmazzuk más-más esetben.

40. A gondolatalakzatok ékességei nagyobbak. Mivel Démoszthenész igen gyakran használja őket, vannak, akik úgy vélik, hogy ezért olyan kiemelkedő az ékesszólása. Valóban szinte egyetlen részlet sem található beszédeiben, amely nélkülözné a gondolatalakzatot, s nála beszélni annyit tesz, mint valamennyi vagy legalább is a legtöbb gondolatot valamilyen képpel megvilágítani.

41. Mivel, Brutusom, te igen jól ismered őket, mi értelme van megnevezni őket és példákat hozni rájuk? Ezért csak utalok rájuk. Így hát úgy fog beszélni a szónok, akit keresünk, hogy ugyanazt sokféleképpen megforgatja, hozzátapad ugyanazon dologhoz, s ugyanazon gondolaton elidőzik: hogy gyakran kisebbítsen, kinevettessen valamit, hogy eltérjen szándékától, elkanyarodjon gondolatától, hogy előadja, miről fog beszélni, hogy összegezze azt, amit már kifejtett, szólítsa meg önmagát, hogy ismételje meg, amit mondott, hogy a gondolatmenetet konklúzióval zárja le, hogy kérdezősködéssel sürgessen, majd ismét önmagát kérdezve önmagának válaszoljon, törekedjék arra, hogy másképpen fogják fel és értsék, mint amit mondott, bizonytalankodjék, hogy mit és hogyan mondjon, ossza fel részeire, hagyjon el, mondjon le valamiről, legyen előrelátó, amit fölróhatnának neki, azt hárítsa az ellenfélre, tanácskozzon gyakran a hallgatósággal, sőt magával az ellenféllel is, fesse le az emberek erkölcseit és beszédmódját, beszéltesse a néma dolgokat is, terelje el a figyelmet a témáról, ébresszen vidámságot, nevetést, előzze meg azt, amiről feltételezi, hogy felhozhatják ellene, vonultassa föl a hasonlatosságokat, éljen példákkal, osszon fel, másnak mást juttatva, szorítsa vissza a közbeszólót, jelentse ki, hogy bizonyos dolgokat elhallgat, figyelmeztessen, hogy mitől óvakodjanak, merészeljen szabadosabban szólni, sőt olykor haragudjék, korholjon, máskor kérjen bocsánatot, könyörögjön, segítőkész legyen, térjen el kissé a tárgyától, kívánjon jót, átkozódjék, teremtsen meghitt légkört azokkal, akik előtt beszél.

45. De törekedjék a stílus más erényeire is, a rövidségre, ha a helyzet úgy kívánja, láttassa gyakran a dolgokat, emelkedjék föl gyakran a lehetőség határain túlra, gyakran sugalljon többet annál, mint amit mondott, gyakran legyen vidám, utánozza az életet és a természetet. Ezen a téren az ékesszólás teljes hatalmának fel kell csillannia, hiszen erdő nagyságú az."


Adamik Tamás fordítása