logo

IX Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A verslábak használata

79. Mivel azt mondtam, hogy az egész szónoki szófűzés verslábakon alapszik, ezekről is néhány szót. Meg kell határozni, hogy hogyan nevezzük őket, mert különböző elnevezésekkel hagyományozódtak ránk. Én bizony Cicerót fogom követni (mert ő a legkiválóbb görögöket követte), kivéve hogy szerintem a versláb három szótagot nem lép túl, jóllehet ő a paiant és a dochmiust is használta, melyek közül az első négy, a második öt szótagú.

80. De ő sem rejtette véka alá, hogy ezek egyesek számára ritmusnak tetszenek, nem verslábaknak, és nem indokolatlanul. Ami ugyanis három szótagon túl van, az több verslábból áll: Eszerint van négy versláb, mely két szótagból áll, és van nyolc, amely háromból, mégpedig a spondeus két hosszúból, a pirrichius, amelyet mások parijambusnak hívnak, két rövidből, a jambus egy rövidből és egy hosszúból, ennek ellenkezőjét choreusnak nevezzük, mely egy hosszúból és egy rövidből áll, nem pedig trocheusnak, mint mások. Azok közül pedig, amelyek három szótagból állnak, a daktilus egy hosszúból és két rövidből áll, ennek az ellenkezőjét, bár idő tekintetében azonos vele, anapesztusnak nevezik. Egy rövid két hosszú között alkotja az amphimakroszt, de gyakrabban krétikus a neve, egy hosszú pedig két rövid közt az amphibrachiszt.

82. Ha egy rövidet két hosszú követ, az a bacchius, ha pedig a két hosszú megelőzi a rövidet, akkor palimbacchius jön létre. Három rövid alkotja a trocheust, amelyet tribrachisznak akarnak nevezni azok, akik a choreust trocheusnak hívják, ugyanannyi hosszú hozza létre a molosszust.

83. E verslábak közül mindegyik előfordul a beszédben, de minél teljesebb az időértékük, és minél szilárdabbak a hosszú szótagok miatt, annál fennköltebbé teszik a beszédet, a rövidek viszont gyorssá és mozgékonnyá. A maga helyén mindegyik hasznos. Ahol ugyanis gyorsaságra van szükség, ott az előbbi lassú és lomha, ahol pedig súlyosság a kívánatos, ez utóbbi méltán kifogásolható, mint heves és csapongó.

84. Talán annak is van némi jelentősége, hogy a hosszúknál hosszabb, a rövideknél rövidebb szótagok is vannak. Mert ahogyan a hosszúk két időegységnél nem látszanak hosszabbnak, a rövidek pedig egy időegységnél rövidebbnek, úgy a verstanban minden rövid és minden hosszú egymás között egyenlő, mégis megbúvik valami, ami többletnek vagy hiánynak számít. A verseknek azonban sajátos természetük van, ezért ezekben bizonyos szótagok közösek.

85. A valóságban azonban ugyanúgy rövidnek vagy hosszúnak veszik a szótagot, ha egyedül áll, mint akkor, amikor egy vagy két mássalhangzó előzi meg, mégis a lábak mérésében az a szótag, amely rövid, még akkor is hosszúvá válik, ha olyan rövid szótag követi, amely két mássalhangzóval kezdődik, mint ebben: agrestem tenni musam.

86. Mert mind az a rövid, mind a gres, mégis ez utóbbi hosszúvá teszi az előbbit, tehát átad neki valamit a saját idejéből. Hogyan tehetné ezt, ha nem lenne többje annál az igen rövid magánhangzónál, amilyen ez volna, ha megfosztanánk mássalhangzóitól? Most azonban egy időegységet kölcsönöz az előtte állónak, egyet pedig kap az utána következőtől: így a természettől két rövid helyzeténél fogva négy időegységűvé válik.

87. Csak csodálkozni tudok, hogy igen tudós emberek képviselték azt a véleményt, hogy egyes verslábak annyira előnyben részesítendők, mások pedig kerülendők, mintha lenne olyan versláb, amelynek nem lenne helye a beszédben. Kövesse bár Ephorosz a paiant, amelyet Thraszümakhosz vezetett be, és Arisztotelész helyeselt, ahogyan a daktilust is, mert rövidek és hosszúk arányossá teszik, és kerülje bár a spondeust és a trocheust, az előbbit túlságos lassúsága, az utóbbit túlságos gyorsasága miatt ítélve el, és a hősit, mely ugyanaz, mint a daktilus, tekintse bár Arisztotelész fennköltnek, a jambust pedig alacsonyabb rendűnek, s vesse bár el a trocheust, mint sebesen rohanót, s nevezze csak kordaxnak, s mondja csak ugyanezt Theodektész és Theophrasztosz, s őket követve nyilatkozzék hasonlóan halikarnasszoszi Dionüsziosz.

89. Rájuk törnek azok, még ha nem akarják is, és nem használhatják folytonosan hősi verslábukat és paianukat, amelyet leginkább azért dicsérnek, mert ritkán hoz létre verssort. Legyenek bár egyes verslábak másoknál gyorsabbak, ezt nem a szavak okozzák — hiszen sem meghosszabbítani, sem megrövidíteni nem lehet őket, sem úgy megnyújtani és összevonni, mint a zenei hangokat —, hanem a sorrend és az elrendezés.

90. A legtöbb láb ugyanis szavak összefűzése és elválasztása által keletkezik. Ennek következménye, hogy ugyanazok a szavak más és más verslábakat hoznak létre, emlékszem például, hogy egy nem is rossz költő efféle verssort alkotott:
astra tenet caelum, mare classes, area messem.
Ez a verssor megfordítva szótadészi sort hoz létre; a szótadészi sorból viszont, ha fordítva olvassuk, jambikus trimeter lesz:
caput exseruit mobile pinus repetita.

91. Vegyíteni kell hát a lábakat, s azon kell lenni, hogy a jobbak legyenek többségben, és hogy körülvéve a jóktól a rosszabbak rejtve maradjanak. A hangokban és a szótagokban a sajátosságok nem változnak meg, s az számít, hogy az egyik a másikhoz jól illeszkedjék. A legnagyobb tekintély és súlyosság a hosszú szótagokban van, gyorsaság pedig a rövidekben. Ha ez utóbbiakat bizonyos hosszúakkal vegyítjük, gyorsak lesznek, ha pedig folyamatosan következnek egymás után, szökdécselnek.

92. Hevesek, ha rövidekből emelkednek a hosszúkba, könnyedebbek, ha hosszúkból ereszkednek a rövidekbe. A legjobb, ha hosszúkkal kezdődik, olykor viszont helyesen kezdődik röviddel, mint: novum crimen, könnyedebb, ha két röviddel, mint: animadverti, iudices, de a Cluentius érdekében mondott beszédben ez is helyénvaló, mert az eleje felosztáshoz hasonló, amihez illik a gyorsaság.

93. A hosszúkból álló zárlat a legsúlyosabb, de rövidre is végződhet, bár az utolsó szótag közömbösnek számít. Jól tudom ugyanis, hogy a végen a rövid szótag hosszúnak számít, mivel úgy tűnik, hogy a rákövetkező szünetből nyer valamit. De ha megkérdezem a fülemtől, belátom, hogy sokat számít az, hogy valóban hosszú-e a záró szótag, vagy csak hosszút helyettesít. Mert bizony nem annyira telt a dicere incipientem timere, mint ez: ausus est confiteri.

94. Márpedig ha semmit sem számít az, hogy rövid vagy hosszú az utolsó, akkor ugyanolyan lábnak számít, mégis — nem tudom, miképpen —, ez elidőzik, amaz csak röviden megáll. Ennek hatására egyesek az utolsó hosszúnak három időegységet tulajdonítottak, tudniillik azt az időegységet, amit a rövid helyzeténél fogva kap, ehhez is hozzáadták. Nemcsak az számít, hogy milyen láb zár le, hanem az is, hogy mi van előtte.

95. Három verslábnál többet azonban nem szabad figyelembe venni, s ezt is csak akkor, ha nem három szótagból állnak (természetesen nem lehet itt szó költői kötöttségről), sem két lábnál kevesebbet. Különben versláb lesz, nem pedig ritmus. Azonban akár egy is lehet, ha a dichoreus, mely két choreusból áll, egynek számít.

96. Hasonlóképpen a paiant, amely egy choreusból és egy pirrichiusból áll, a kezdésre tartják alkalmasnak, az ellenkezőjét pedig, amely három rövidből és egy hosszúból áll, a befejezésre ajánlják. A retorikaszerzők e két fajtáját említik; mások, akárhol helyezkedik is el a hosszú, minden lábat paiannak neveznek, ha az időmértéknek ilyen aránya található bennük.

97. A dochmius is, amely egy bacchiusból és egy jambusból vagy egy jambusból és egy krétikusból áll, súlyos és komoly a befejezésben. A spondeus, amellyel Démoszthenész igen gyakran élt, nem mindig ugyanolyan hatású; a legjobb akkor, ha krétikus előzi meg, mint ebben: de qua ego nihil dicam nisi depellendi criminis causa. Igen fontos, amiről fentebb is mondtam, hogy sokat számít, hogy egy szó foglal-e magában két lábat, vagy mindegyik szabadon áll önmagában. Így ugyanis erős hangzású: criminis causa, lágy így: archipiratae, még lágyabb, ha egy tribrachisz előzi meg: facilitates, temeritates.

98. Mert a különálló szavak között van valami rejtett idő, ahogyan a pentameter középső spondeusa is akkor alkot verssort, ha az egyik szónak a vége, a másiknak pedig az eleje. A spondeust megelőzheti egy anapesztus, bár így nem olyan jó: muliere non solum nobili, verum etiam nota.

99. Ahogyan az anapesztus és a krétikus, úgy a jambus is megelőzheti, amely mindkettőnél rövidebb egy szótaggal (a három hosszút ugyanis egy rövid előzi meg). De spondeus is helyesen előzi meg a jambust: armis fui. És ahogyan egy spondeus, úgy egy bacchius is, ez esetben ugyanis a befejezés egy dochmiust hoz létre: in armis fui.

100. Abból, amit fentebb kimutattam, nyilvánvaló, hogy a molosszus is alkalmas a befejezésre, csak legyen előtte egy rövid bármely verslábból: illud scimus, ubicumque sunt, esse pro nobis.

101. Kevésbé súlyos lesz a spondeus, ha choreus és pirrichius előzi meg, mint iudicii Iuniani, de még rosszabb, ha paian áll előtte, mint Brute dubitavi, ha nem akarunk ebben a példában inkább egy daktilust és egy bacchiust látni. Két spondeus nem szívesen kapcsolódik egymáshoz, ez ugyanis még versben is feltűnő szófűzés, kivéve ha mintegy három tagból áll: cur de perfugis nostris copias comparant contra nos? (egy szótaggal, kettővel, eggyel).

102. Az sem jó, ha daktilus áll a spondeus előtt, mert verssorvéget nem helyeseljük a lezárásban. A bacchius jól zár, és jól kapcsolódik önmagához: venenum timeres, de szereti, ha choreus és spondeus van előtte: ut venenum timeres. De az ellentéte is jól zár, feltéve, ha nem akarjuk, hogy az utolsó szótag hosszú legyen, és igen jó előtte a molosszus: civis Romanus sum,493 vagy bacchius: quod hic potest, nos possemus.

103. De helyesebb az, hogy itt egy choreus zár, melyet megelőz egy spondeus, mert ez inkább ritmus: nos possemus és Romanus sum. Ritmikus záradékot képez a dichoreus is, vagyis ugyanaz a láb kapcsolódik önmagához; ezt igen gyakran használták az asianista szónokok. Erre Cicero hoz példát: patris dictum sapiens temeritas feli comprobavit.

104. A choreus pirrichiust is vehet maga elé: omnes prope cives virtute, gloria, dignitate supe-rabat. Zárhat a daktilus is, hacsak nem lesz belőle krétikus az időmérték szigorú betartása miatt: muliercula nixus in litore Jól tűri maga előtt a krétikust és a jambust, a spondeust rosszul, még rosszabbul a choreust.

105. Amphibrachisz is lehet zárlat: Q. Ligarium in Africa fuisse, ha nem tartjuk ezt inkább bacchiusnak. Nem a legjobb a trocheus, ha egyáltalán rövidnek vehető az utolsó szótag, de ennek is elő kell fordulnia, hiszen egyébként hogyan zárhat a dichoreus, amelyet oly sokan kedvelnek. Ama szabály alapján a trocheusból anapesztus lesz.

106. Ugyanaz a trocheus, ha hosszú előzi meg, paian lesz, amilyen ez: si potero és dixit hoc Cicero, obstat invidia. De ezt a kezdésnek javasolták. Pirrichius is zárhat, ha choreus előzi meg, mert így paian lesz belőle. De mindezek a verslábak, amelyek röviddel zárnak, kevesebb tartást biztosítanak, és csak oda illenek igazán, ahol a szöveg folyamatosan árad, és zárlatok nem akadályozzák.
107. A krétikus legjobb a kezdésnek: quod precatus a diis immortalibus sum, és a zárásnak: in conspectu populi Romani vomere postridie. Nyilvánvaló azonban, hogy igen jó, ha anapesztus előzi meg, vagy az a versláb, amelyről azt tartják, hogy a befejezésre alkalmasabb, a paian. De önmagában is zárlatot képezhet: servare quam plurimos. Így jobb, mint ha egy choreus előzi meg: quis non turpe duceret, kivéve, ha az utolsó rövid hosszú helyett áll, amit szintén elképzelhetünk: non turpe duceres.

108. De itt van az imént említett üresség, egy kis szünetet tartunk az utolsó és a következő szó között, s ezzel megnyújtjuk a turpet, különben szökellő lenne, s trimeterként végződne: quis non turpe duceret, ahogyan ez is: ore excipere liceret, ha egybe ejted, pajzán dalként hat, de ha bizonyos tagolásokkal, azaz három kezdéssel ejtjük ki, méltóságteljes lesz.

109. Amikor az utolsó előtti lábakat is megadtam, nem állítottam fel azt szabályt, hogy másokat nem lehet alkalmazni, hanem csak rámutattam, hogy általában mi fordul elő, és jelenleg mit tartanak a legjobbnak. Az anapesztus az, amely nem a legjobban kapcsolódik önmagához, hiszen akkor egy pentameter zárlatot eredményezne vagy egy olyan ritmust, amelyet anapesztusinak neveznek róla: nam ubi libido dominatur, innocentiae leve praesidium est509 (mert a szinaloiphé okozza azt, hogy az utolsó két szótag egynek hangzik).

110. Jobb, ha spondeus vagy bacchius előzi meg, például ha az előbbiben ezt a cserét hajtod végre: leve innocentiae praesidium est.
Nem lelkesedem a paianért, hogy a nagy embereknek ellentmondjak, mely három rövidből és egy hosszúból áll, mert ez maga is egy szótaggal megtoldott anapesztus, mint facilitas és agilitas. Miért tetszett ez olyannyira nekik, nem tudom belátni, hacsak nem azért, mert olyanok ajánlották, akik inkább a beszédre, mint a szónoklásra törekedtek.

111. Mert ez a paian szívesen vesz maga elé rövideket, pirrichiust vagy choreust: mea facilitas, nostra facilitas. És még ha spondeus előzi is meg, akkor is trimeter záradékot ad, minthogy önmagában is ez. A fordítottját méltán dicsérik mint kezdetet, mert az első szótagja lassú, három pedig gyors. De ennél is jobbnak tartok más verslábakat.


A pedantéria kerülendő

112. Ezt az egész kérdést nem azért tárgyaljuk, hogy a beszéd, amelynek folynia és áradnia kell, verslábak méregetésébe és szótagok fontolgatásába öregedjék bele. Ez bizony nyomorúságos kicsinyeskedés megnyilvánulása.

113. Annak ugyanis, aki effélékkel emészti magát, nem jut ideje fontosabb dolgokra, mert hiszen hátat fordítva a dolgok súlyának és megvetve fényüket, ahogyan Lucilius mondja, „kirakósdit játszik" és „mozaikszerűen rak össze kifejezéseket." Hát nem hűl ki így a hevület, nem akad meg így a lendület úgy, ahogyan egyes finnyáskodók lovaik futását táncoltatással megtörik?

114. Mintha ők maguk hoznák létre a ritmust, nem pedig a szavak összefűzése teremtené meg, ahogyan senki sem kételkedik abban, hogy kezdetben a verset is valamiféle ihlet hívta elő, s a fül arányérzéke és az egyformán múló időmértékek betartása hozta napvilágra, majd pedig felfedezték benne a verslábakat. Következésképpen a sok írásbeli gyakorlás bennünket is kellőképen fölkészít arra, hogy rögtönzéssel is hasonlókat produkáljunk.

115. Nem annyira a verslábakra kell ügyelni, mint az egész mondatra, ahogyan a versírók is az egész szakaszra figyelnek, nem pedig arra a hat vagy öt részre, amelyből a verssor összeáll: korábban keletkezett ugyanis a vers, mint a verstan, erre utal a mondás: „Faunusok és papok írtak."

116. Amilyen szerepe van tehát a költészetben a verselésnek, ugyanolyan szerepe van a beszédben a szófűzésnek. A legmegbízhatóbb ítéletet a beszédről a fül mondja ki, amely megérzi a teltséget, kifogásolja a hiányt, a darabostól szenved, a simában örömét leli, felélénkül a lendületestől, tetszik neki a határozott, az ingadozást észreveszi, a túlzó bőbeszédűséget megveti. Éppen ezért értékelik a tanultak a szófűzés szabályrendszerét, a tanulatlanok pedig szépségét.

117. Bizonyos dolgokat azonban nem lehet megtanítani. Meg kell változtatni az esetet, ha keményen hangzik úgy, ahogyan kezdtük. Nos, elő lehet azt írni, hogy miből mire térjünk át? Olykor segít egy-egy alakzat megváltoztatása a beteges szófűzés gyógyításában. Melyik? Itt a szóalakzat, ott a gondolatalakzat. De hát van erre valamiféle előírás? Élni kell az alkalommal, és az adott esetből kell kiindulni.

118. A szüneteket is, amelyeknek ebből a szempontból nagy jelentőségük van, mi mással lehet mérni, ha nem a fülünkkel? Miért van az, hogy olykor a kevés szó is eléggé teljesnek, sőt túlzónak hangzik, máskor pedig több szó rövidség és csonkaság érzetét kelti? Mi az oka annak, hogy a körmondatokban olykor hiányolunk valamit, pedig értelmileg lezárulnak?

119. Neminem vestrum ignorare arbitror, iudices, hunc per hosce dies sermonem vulgi atque hanc opinionem populi Romani fuisse. Miért jobb a hosce, mint a hos? Hiszen ez sem lett volna érdes. Lehet, hogy nem tudom megindokolni, de érzem, hogy az előbbi jobb. Miért nem volt elég ennyit mondani: ser-monem vulgi fuisse? A szófűzés ugyanis elviselte volna. Nem fogom megtudni, de ahogyan ezt most hallgatom, úgy érzem, e kettőzés nélkül nem lenne teljes. Az érzékre kell tehát hagyatkozni.

120. És akik nem érzik elég határozottan, mi a kemény, mi a kellemes, engedjenek inkább a természetüknek, mint a művészetnek, mert a természetben is művészet rejlik.



Adamik Tamás fordítása