logo

IX Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A szófűzés fajainak használata

121. Mindenképpen a szónok feladata az, hogy tudja, hol milyen szófűzéssel kell élnie. Ez két dolgot foglal magában: az egyik a verslábakkal kapcsolatos, a másik azokkal a gondolati egységekkel, amelyek a verslábakból jönnek létre.

122. Először az utóbbiakról. Azt állítjuk, hogy vannak ízek, tagmondatok és körmondatok. Az íz, véleményem szerint olyan értelmi egység, amely ritmikailag nincs lezárva; sokak szerint a tagmondat része. Ilyen ugyanis az, amellyel Cicero él: „Nem volt házad? De bizony volt. Bőven volt pénzed? De nélkülöztél." Olykor egy szó is alkothat ízt: „Megmondtuk, tanúkat akarunk állítani." A „megmondtuk" szószerkezet.

123. A tagmondat viszont ritmussal is lezárt értelmi egység, de a mondat-egészről levágva, s önmagában semmire sem képes: „Ó, ravasz emberek!", tökéletes, de a többitől elszakítva, erejét veszti, ahogyan önmagában a kéz, a láb és a fej is. „Ó, kiagyalt gondolat!" Mikor kezd ez test lenni? Amikor jön a végső lezárás: „Hát közülünk ki nem tudta, hogy így fogtok cselekedni?"51 Ezt tartotta Cicero a legrövidebbnek. Így hát az íz is, és a tagmondat is csonka, mert lezárást igényelnek.

124. A körmondatnak igen sok nevet ad Cicero: ambitus, circumitus, comprehensio, continuatio, circumscriptio.518 Két fajtája van. Egyik az egyszerű, amikor egyetlen értelem hosszabb körutat befutva jut a végére, a másik pedig az, amely tagokból és ízekből áll, amelyek több értelmet foglalnak magukban: „ott volt a börtönőr, a praetor hóhéra" stb.

125. A periódusnak legalább két tagmondata van. A közepes nagyságúnak négy, de gyakran több is. Terjedelmét Cicero vagy négy senariusra (hatlábú sor) korlátozza, vagy arra, ami egy lélegzetvétellel kimondható. Követelménye, hogy lezárja a gondolatot, világos legyen, hogy megérthessék, ne legyen mértéktelen, hogy emlékezetben lehessen tartani.

126. A kelleténél hosszabb tagmondat vontatott, a rövidebb ingatag. Ahol élesen, fenyegetően és harcosan kell beszélnünk, ott tagmondatokban és ízekben fogunk beszélni, mert a beszédben ez a leghatékonyabb, ezért a valósághoz kell szabni a szófűzést, a kemény dolgokat kemény ritmusban kell előadni, és a beszélővel együtt a hallgatónak is el kell borzadnia.

127. Az elbeszélést tagmondatokban adjuk elő, vagy magukat a körmondatokat nagyobb szünetekkel, és mintegy meglazítva a csomókat, kivéve ott, ahol nem tájékoztatás, hanem ékesítés végett élünk elbeszéléssel, ahogyan a Verres elleni beszédben Proserpina elrablásánál: itt ugyanis lágy és áradó szófűzés illik.

128. A körmondat nagyobb ügyek bevezetéseiben helyénvaló, ahol az ügy aggodalomra, odafigyelésre, részvétre szorul, hasonlóképpen az általános érvek és minden nagyítás esetén, viszont tagolt legyen, ha vádolsz, áradó, ha dicsérsz. Sokra képes a befejezésben is.

129. Teljes egészében ezt kell alkalmazni, mert ez a szófűzés fennköltebb formája, amikor a bíró már nemcsak ismeri az ügyet, hanem már a beszéd hatása alá került, azaz rábízza magát a szónokra, s megejti a gyönyörűség. A történeti elbeszélés nem kedveli annyira a szoros ritmust, mint ama bizonyos összefonódó kerekdedséget. Mert minden tagja összekapcsolódik, és mivel mozgékony, ide- oda billen, ahogyan az emberek is, amikor egymás kezét fogják, biztosabban lépnek, mert tartják egymást.

130. A bemutató beszéd az áradóbb, szabadabb ritmusokat igényli, a törvényszékinek és a népgyűlésinek, ahogyan a témája is változatosabb, úgy a szavak elrendezése is.
Most pedig térjünk rá a második részre, az iménti felosztást követve. Mert ki vonja kétségbe, hogy egyes kijelentéseket szelídebben, másokat hevesebben, elmésebben vagy harciasabban, ékesebben vagy egyszerűbben kell formába önteni?

131. A súlyos, fennkölt és ékes szófűzéshez hosszú szótagok illenek, úgy azonban, hogy a nyugodt hangnem a magánhangzók hosszúságában, a fennkölt és ékes pedig tiszta hangszínükben is megmutatkozzék. Az ellenkezője viszont inkább kedveli a rövid szótagokat, tudniillik az érvelés, a felosztás, a tréfa és mindaz, ami közel esik a társalgási stílushoz.

132. Ennek megfelelően a bevezetést változatos szófűzéssel készítsük el, ahogyan a gondolatmenete igényeli. Éppen ezért nem csatlakoznék Celsushoz, aki ennek a résznek egy bizonyos formát javasol, és a bevezetés legjobb formájának azt tekinti, ahogyan Asinius kezdi: „Ha, Caesar, az összes halandók közül, akik csak vannak és voltak, lehetne ezen ügy számára bírát választani, számunkra senki sem lenne kívánatosabb nálad."

133. Nem mintha tagadnám, hogy jó a szófűzése, hanem azt utasítom el, hogy ezt a szófűzést kellene szabályként alkalmazni minden bevezetésben. Mert változatosan kell fölkészíteni a bíró lelkét: egyszer irgalmassá akarjuk tenni, majd szerénnyé, máskor hevessé, majd komollyá, majd kedvessé, olykor megindítjuk, olykor pedig gondosságra intjük. Ahogyan ezek természettől eltérő érzelmek, úgy a szófűzésnek is másmás módját igénylik. Hát Cicero hasonló ritmust alkalmazott a Milo, a Cluentius és a Ligarius érdekében tartott beszédeinek bevezetéseiben?

134. Az elbeszélés általában lassúbb és, hogy úgy mondjam, szerényebb verslábakat igényel, olyanokat, amelyek az összes versláb vegyítéséből állnak össze. Hiszen szavai is többnyire mérsékeltek, csak olykor emelkednek föl, mert mindig tanítani és lélekbe vésni akar, s ezt egyáltalán nem lehet elsietni. Nekem úgy tűnik, hogy az egész elbeszélés hosszabb tagmondatokból, de rövidebb körmondatokból áll.

135. Az érvelések, amelyek hevesek és gyorsak, természetüknek megfelelő verslábakat igényeljenek, nemcsak trocheusokat (amelyek gyorsak ugyan, de erőtlenek), hanem olyanokat is, amelyek vegyesen hosszú és rövid szótagokból állnak, de ne legyen bennük több hosszú, mint rövid.

136. A fennköltebb helyek viszont teltebb és hangzósabb szavakból álljanak; szeretik a daktilus és a paian terjedelmességét, jóllehet ez utóbbi nagyobb részben rövid szótagokból áll, de időmértékei eléggé telten hangzanak. A keményebb helyeket leginkább jambusok emelik ki, nemcsak azért, mert két szótagból állnak, s emiatt gyakoribb bennük a lüktetés, s ez ellentéte a nyugodtságnak, hanem mert minden lábban emelkednek is, ezért jobbak a choreusoknál, amelyek hosszúból rövidre ereszkednek alá.

137. A higgadtabb helyek, amilyenek a befejezésben fordulnak elő, ugyancsak lassú, de kevésbé zengő verslábakat igényelnek. Celsus szerint létezik egy bizonyos fennköltebb szókötés is, amelyet akkor sem tanítanék, ha ismerném. De szükségszerűen lassúnak és fennhéjázónak kell lennie. S ha valaki önmagáért alkalmazza, anélkül hogy a szavakhoz és a gondolatokhoz szabná, nagyon is kiábrándító lehet.

138. Egy szóval — hogy végre befejezzem — úgy kell a szavakat összefűzni, ahogyan majd előadjuk. Hát nem vagyunk-e általában visszafogottak a bevezetésben — kivéve ha vádaskodással fel kell tüzelni vagy valamiképpen felbőszíteni a bírót —, az elbeszélésben részletezők és világosak, az érvelésben pedig hevesek és felindulásunkban gyorsak, a közhelyekben és a leírásokban bőbeszédűek és áradók, a befejezésben viszont levertek és megtörtek?

139. És a testmozgás nem kedvel-e bizonyos időmértéket; és a zeneelméletben a ritmika nem ugyanúgy lábbal jelöli-e a taktust táncban, mint a dallamban? Na és a hangunk és a taglejtésünk nem alkalmazkodik-e azon dolgok természetéhez, amelyekről beszélünk? Annál kevésbé csodálkozhatsz hát azon, hogy a beszéd lábain is vonul a fennkölt, vonz a szelíd, rohan a heves, és árad a kellemes.

140. Ezért van az, hogy a tragédiában is, ahol szükséges, a gondolatok és szavak magasztosságát leginkább spondeusokkal és jambusokkal juttatják kifejezésre:
Uralkodom, lám, Argoszban: jogart Pelopsz adott. Ezzel szemben a komikus hatos, amelyet trochaikusnak neveznek, a sok choreustól, amelyet mások trocheusnak neveznek, és pirrichiustól felgyorsul, . de amennyit nyer a gyorsasággal, annyit veszít a komolyságból.
Hát mit tegyek? Ne menjek most se még, mikor? Nyers és sértő részek, ahogy mondtam, még versben is jambusokban grasszálnak:

Ki tudja nézni ezt, ki tudja tűrni is,
ha nem ripők, falánk s szerencsekergető?

142. Általában azonban, ha szükséges, jobban szeretném, ha inkább kemény és érdes lenne a szófűzés, mint effeminált és enervált, amilyen sokaknál, s manapság a csörgődobok legpajzánabb ritmusára egyre inkább riszálja magát. És egyetlen szókötés sem lehet annyira jó, hogy folyton azt kellene használni, s mindig ugyanazon verslábakon kellene járni.

143. Mert egyrészt az már a verselés egyik neme, ha az egész beszédet egyetlen szabály alá veted, másrészt nyilvánvaló mesterkéltség jele, aminek még a gyanújától is messzemenően óvakodni kell. Azonkívül az egyhangúság unalmat és undort szül, és minél kellemesebb a ritmus, annál többet veszít a szónok hiteléből, érzelmeiből és indulataiból, mert érződik rajta, hogy mennyire igyekszik. A bíró sem fog hinni neki, s nem ébred benne szánalom vagy harag, mert érzi, hogy erre törekszik.

144. Éppen ezért olykor bizonyos helyeket szándékosan föl kell lazítani, mégpedig azokat, amelyek nagy fáradságba kerültek, hogy ne vegyék észre rajtuk az izzadtságot.
De ne alkalmazzunk szófűzésünkben olyan hüperbatonokat sem, amelyek a kelleténél hosszabbak, s ha valamit tényleg ezért tettünk, maradjon rejtve, hogy ezért tettük, és semmiképpen se cseréljünk le egy megfelelő és alkalmas szót a csiszoltság kedvéért.

145. Mert nincs az a nehézkes szó, amit ne lehetne ügyesen beilleszteni, mert ha ilyen szavakat mellőzünk, ezt nem azért tesszük, hogy szép legyen a szófűzésünk, hanem azért, hogy könnyű. De mégsem fogok csodálkozni azon, hogy a latinok jobban hódoltak a szókötésnek, mint a görögök, mert szavaik kevésbé szépek és kellemesek.

146. Azt sem tekintem hibának, ha Cicero ebben a tekintetben egy kissé eltért Démoszthenésztől. Ám hogy mi a különbség a mi nyelvünk és a görög között, azt majd az utolsó könyvem fogja tárgyalni. A szófűzésnek tehát (hogy végre valahára befejezzem ezt a könyvet, amely a tervezett terjedelmet már túllépte) tiszteletreméltónak, kellemesnek és változatosnak kell lennie.

147. Három része van: a sorrend, a kapcsolás és a ritmus. Alapelve a hozzáadáson, az elvételen és a felcserélésen nyugszik. Alkalmazását azon tárgyak természete szabja meg, amelyekről beszélünk. Ez nagy gondosságot igényel, de a gondolatoké és a kifejezésüké még nagyobbat. E gondosság leplezése azonban különösen fontos, hogy a ritmus spontán áradjon, s ne tűnjék keresettnek és kényszeredettnek.


Adamik Tamás fordítása