logo

IX Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A szófűzés és fontossága

1. A szófűzésről394 bizony nem mernék írni Marcus Tullius után — aki talán e tudomány egyetlen részét sem dolgozta ki ennél gondosabban — ha saját kortársai hozzá intézett levelekben nem merészelték volna kritizálni szerkesztői művészetét, és ha később többen nem hagytak volna ránk sok, e témával kapcsolatos észrevételt.

2. Így hát a legtöbb kérdésben Cicerót követem, úgy azonban, hogy azokban, amelyek kétségtelenek, rövidebb leszek, másokban talán kissé eltérek tőle. De saját véleményem kifejtésekor is tiszteletben tartom olvasóimét.

3. Tisztában vagyok azzal is, hogy olyanok is vannak, akik a szófűzés egész gondját elvetik, s azt a faragatlan beszédet, amely magától árad, részint természetesebbnek, részint férfiasabbnak tartják. Ha pedig ezen végül is azt értik, hogy az a természetes, amit a természet korábban hozott létre, s amilyen az a nyelvművelés előtt volt, akkor a szóművészet alól kihúzzák a talajt.

4. Mert bizony nem a mi szabályaink szerint beszéltek az első emberek, hiszen nem tudtak még bevezetésekkel előkészíteni, kifejtéssel tájékoztatni, érvekkel bizonyítani, érzelmekkel megindítani. Tehát mindezeket nélkülözték, nemcsak a szófűzést. Ha viszont e téren semmi fejlődés nem kívánatos, akkor bizony nem kellett volna a kunyhókat sem lecserélni házakkal, az állatbőröket ruhákkal, a hegyeket és erdőket városokkal. Azután melyik művészet jött létre egyik pillanatról a másikra?

5. Mi az, ami nem művelés által finomodik? Miért tartjuk kordában kézzel a szőlővesszőket? Miért ültetjük el őket? Miért vágjuk ki a vadhajtásokat? Hiszen ezeket is a föld termi. Megszelídítjük az állatokat: vadnak születnek. Pedig hát az a leginkább természetes, ami a természetét legjobban érvényesíti.

6. De miképp lehet hatékonyabb a rendezetlen, mint az összefűzött, a jól elrendezett? Mert ha a rossz verslábak gyengítik is a gondolatok erejét, mint a szotadeusz és gallijambus sorok, és azok, amelyek a prózában is hasonló szabadosságokkal idétlenkednek, attól még nem szabad a szófűzést elmarasztalni.

7. Egyébként amennyivel hevesebb a folyamok futása a lejtős mederben, mint szembenálló sziklák között, amelyek megtörik és akadályozzák a víztömegeket, annyival jobb az a beszéd, amely összefűzve ereje teljében árad, mint az, amely darabos és szaggatott. Miért gondolják hát, hogy a kellem elveszi az erőt, amikor szinte semmi sem képes érvényesülni művészet nélkül, és a művészetet mindig követi valamiféle szépség?

8. Hát nem látjuk-e, hogy az a dárda, amelyet a legjobban vetnek el, a legszebben forog, miközben repül, és a célzó íjászoknak minél biztosabb a keze, annál szebb a tartása is? Hát a párviadalban és mindenféle küzdő sportban tud-e kellőképpen védekezni és támadni az, akinek nem eléggé begyakorlott a mozgása, és nem eléggé biztosak a lábai? Ezért tűnik nekem úgy, hogy a szófűzés, mint a lándzsaszíj vagy az íjhúr, megfeszíti és elröppenti a gondolatokat. Ezért volt meggyőződve minden művelt ember arról, hogy az nemcsak gyönyörködtetésre szolgál, hanem megindításra is.

l0. Először is, mert nem képes megérinteni az érzelmeket az, ami mintegy előcsarnokban tüstént elakad a fülben, azonkívül természettől vonz bennünket a ritmus. Ha nem így lenne, nem történhetnék meg az, hogy az orgona hangjai, bár nem beszélnek, mégis majd abba, majd ebbe a hangulatba ringatják a hallgatóságot.

11. Vallásos versenyjátékokon nem ugyanazon a módon szítják fel és csillapítják le a lelkületet, nem ugyanazokat a dallamokat alkalmazzák, amikor csatadalt kell énekelni, s amikor térdet hajtva könyörögni kell, s nem ugyanazt fújják, amikor támad a sereg, és amikor visszavonul.

l2. Ismeretes, hogy a püthagoreusoknak szokásuk volt, hogy amikor virrasztottak, lanttal élénkítették figyelmüket, és mikor aludni tértek, ugyanezen hangszerrel szelídítgették agyukat, hogy kínzó gondolataikat lecsillapítsák.

13. Márpedig ha a ritmusban és a dallamban is van valamiféle láthatatlan erő, akkor a lehető legerősebb a beszédben, mert amilyen fontos az, hogy ugyanazt az értelmet milyen szavakkal adod elő, ugyanolyan fontos az is, hogyan fűzzük össze a szavakat, akár a folyamatos szövegben, akár a végén. Mert a jelentéktelenebb gondolatokat és a szerényebb szavakat is csak ez teszi elfogadhatóvá.

14. Például ha valamely szöveg lendületesnek, kellemesnek, szépnek tűnik, bontsuk meg szórendjét, zavarjuk össze: eltűnik minden ereje, varázsa és ékessége. Cicero is megváltoztatta saját szavait a Szónokban: „Nem törődöm a gazdagsággal sem, amelyben sok rabszolgakereskedő és kalmár fölülmúlta a Scipiókat és a Laeliusokat" és az utánuk következő körmondatokat. Változtasd csak meg egy kicsit is a szórendet, például így: multi superarunt mercatores, olyan lesz, mintha tört lándzsát vetnél el végével előre.

15. De ugyanő kijavítja azt is, amit szerinte Gracchus keményebben mondott; ez illik is hozzá. Mi megelégszünk azzal a próbálkozással, hogy ami szétesőbbnek tűnik számunkra, azt írásban szorosabbra fűzzük. Nem érdemes ugyanis példát keresni arra, amit ki-ki saját magán kipróbálhat. Szerintem elég megjegyezni annyit, hogy minél szebb valamely hely tartalom és forma tekintetében, annál jobban elcsúfítjuk, ha megbolygatjuk, mert a szavak fényében jobban szembetűnik a szófűzés hiányossága.

16. Így hát ahogyan elismerem, hogy a szófűzés művészetét, legalább is a tökéleteset, szinte a legutoljára sajátították el a szónokok, úgy azt is gondolom, hogy azok a régiek is gondot fordítottak rá, már amennyiben sikeresek voltak ezen a téren. Mert bármennyire is nagy szónok Cicero, azért nem tud meggyőzni arról, hogy Lüsziasz, Hérodotosz, Thuküdidész kevéssé törődtek vele.

17. Talán nem azt a nemét folytatták, amelyet Démoszthenész és Platón, bár ezek is különböztek egymástól. Mert Lüsziasznak azt az egyszerű és csiszolt szószövését vétek lett volna bujább ritmussal tönkretenni, hiszen elveszett volna benne az, ami a legnagyobb: az egyszerűség és a keresetlenség varázsa, de a hitele is tönkrement volna. Mert mások számára írt, nem maga adta elő, ezért olyannak kellett annak lennie, hogy illjék a tanulatlan emberek mesterkéletlen beszédéhez. Már ez maga mesteri szófűzés.

18. A történetíráshoz, amelynek sietnie és áradnia kell, kevésbé illettek volna a lassító klauzulák, az előadáshoz elengedhetetlen légzési szünet és a gondolatmenet kezdésének meg lezárásának művészi módja. A beleszőtt beszédekben azonban észreveheted az egybecsengéseket és az ellentéteket. Hérodotosznál pedig minden oly szelíden árad, legalább is ahogyan én érzem, és a beszédmódja is annyira kellemes, hogy úgy tűnik, valamiféle rejtett ritmus hatja át.

19. De a követendő célok különbözőségéről majd később beszélek, most arról szólok, mit kell elsajátítani azoknak, akik helyesen akarnak szavakat összefűzni. A beszéd pedig mindenekelőtt lehet részint kötött és ritmusos, részint kötetlen, mint a hétköznapi beszéd és a levél, kivéve ha valamely fennkölt témáról szólnak, mint a filozófia, az állam s hasonlók.

20. Ezt nem úgy értem, mintha abban a kötetlenben ne lenne valamiféle, s talán még nehezebb ritmus. Mert a beszélgetés és a levél sem kedveli a magánhangzók okozta hangűrt, és nem nélkülözi teljesen az időmértéket, de nem árad, s nem kapcsolódik annyira össze, s az egyik szó nem vonja maga után a másikat, úgyhogy inkább csak lazábbak ebben a kötelékek, mintsem hiányoznának.

21. Olykor a jelentéktelen peres ügyekhez is jobban illik ez az egyszerűség, amely nem nélkülözi ugyan a ritmust, de mást használ: leplezi azt, és rejtettebb módon alkalmazza.

22. A kötött beszédmódnak három formája van, a íz, amelyet kommának neveznek, a tagmondat,400 amelyet kólonnak, a körmondat, amelyet ambitus-nak, circumductusnak, continuatiónak vagy conclusiónak mondanak. Az egész szerkesztésmódban három szempontot kell figyelembe venni: a szórendet, a kapcsolást és a ritmust.


A szórend

23. Lássuk először a szórendet. Ezt külön kell vizsgálni az egyes szavakban és a szókapcsolatokban. Az egyes szavak azok, amelyeket kötőszónélkülieknek neveztünk. Ez esetben ügyelni kell arra, hogy ne gyengüljön a beszéd, azaz az erősebbhez ne kapcsoljunk gyengébbet, például a szentségtörőhöz tolvajt, az útonállóhoz szemtelent. Mert a gondolatnak növekednie és emelkednie kell, ezért igen jó az, ahogyan Cicero mondja: „Te ezzel a torokkal, ezzel a tüdővel, egész testednek azzal a gladiátori erejével." Mert mindig nagyobb következik az előzőre. De ha az egész testtel kezdte volna, nem lett volna hatásos a tüdőre és a torokra való leereszkedés. De van egy természetes sorrend is, mert férfiakat és nőket, nappalt és éjszakát, keletet és nyugatot mondj, ne pedig fordítva.

24. Bizonyos szókapcsolatok a szórend megváltoztatásával fölöslegessé válnak, például a fratres gemini, mert ha a geminit vesszük előre, a fratrest nem szükséges hozzátenni. Túlzottnak tartható egyesek azon megállapítása, hogy a főnevek előzzék meg az igéket, az igék viszont az adverbiumokat, a főnevek viszont a mellékneveket és a névmásokat.408 Mert gyakrabban előfordul az ellenkezője is, mégpedig illően.

25. Hasonlóképpen túlzott gondosság jele az is, hogy ami időben előbb volt, azt sorrendben is előbbre helyezzük, nem azért, mintha sokszor nem ez volna a jobb, hanem azért, mert olykor a korábban történt fontosabb, ezért a kevésbé fontosakhoz kell hozzákapcsolni.

26. Messze a legjobb igével zárni gondolati egységet, ha a szófűzés megengedi; a beszéd ereje ugyanis az igékben van. Ha rosszul hangzik, érvényesüljön a ritmus, ahogyan ez a legnagyobb görög és római szónokoknál történik. Amikor nem ige zár, akkor kétségkívül minden esetben hüperbat jön létre, ezt pedig befogadták az erénynek tekintett szóképek vagy alakzatok közé.

27. A szavak ugyanis nem verslábak szerint vannak kimérve, ezért az egyik helyről a másikra helyezik őket, hogy ott kapcsolódjanak a többihez, ahová leginkább illenek, mint a faragatlan terméskövek a falban: még a legalaktalanabb is megtalálja a maga helyét, ahová beleillik, és ahol megállhat. A legszerencsésebb azonban az a beszéd, amelyben helyes a szórend, illő a kapcsolás, s kellemesen hangzó ritmus társul hozzá.

28. Olykor azonban az elválasztások túlságosan távoliak, ahogyan már mondtuk a korábbi könyvekben,410 sőt olykor még helytelenek is, amikor arra törekszenek, hogy feltűnősködjenek és bolondozzanak, mint Maecenas ezen szavai: sole et aurora rubent plurima; inter sacra movit aqua fraxinos; ne exequias quidem unus inter miserrimos viderem meas. A legízléstelenebb ebben az, hogy szomorú témában játszadozik a szófűzéssel.

29. Gyakran azonban olyan fontos jelentést hordoz az ige, hogy ha rejtve marad a gondolatmenet közepén, elkerüli a figyelmet, mivel a szövegkörnyezet elhomályosítja; ha viszont a klauzulába helyezzük, fölkínáljuk a hallgatónak és belesulykoljuk. Ezt teszi Cicero: „úgyhogy a a római nép szeme láttára kellett neked hánynod, másnap."

30. Ha elmozdítod az utolsó helyről, kevésbé lesz hatásos. Mert itt a gondolatmenet olyan, mint a tőr: a már önmagában is utálatos hányási kényszerhez, mikor már semmi mást nem várunk, még azt a szörnyűséget is hozzáfűzi, hogy az étel nem tudott megmaradni benne, még másnap sem.

31. Domitius Afer is át szokott vetni szavakat a klauzulákba csupán a ritmus kedvéért, különösen előszavaiban, ahogyan a Cloatilla érdekében tartott beszédében: gratias agam continuo, és a Laelia érdekében mondottban: eis utrisque apud te iudicem periclitatur Laelia. Annyira kerülte a kifinomult és kényes ritmusra való törekvést, hogy még azoknak is ellenállt, amelyek természetesen adódtak.

32. Mindenki tudja, hogy kétértelműséget is okozhat a szavak hibás sorrendje. Úgy gondolom, röviden ennyit el kellett mondanom a szórendről. Ha ugyanis hibás, legyen bár összefűzött és kellően ritmusos, mégis joggal tarthatjuk rendezetlennek.


A kapcsolás

A kapcsolás következik. Megmutatkozik egyes szavak, szókapcsolatok, tagmondatok és körmondatok vonatkozásában. Mert mindezek összefűzésében hibák és erények egyaránt előfordulhatnak.

33. Nos, hogy sorban haladjak, vannak olyan hibák, amelyek tanulatlan emberek szerint is megrovást érdemelnek, például úgy találkoznak szavak, hogy az első szó utolsó szótagja a második szó első szótagjával valamilyen illetlen szót alkot. Továbbá a magánhangzók torlódása: ha ez bekövetkezik, hangűr keletkezik, és megakad, szinte gyengélkedik a beszéd. Azok hangzanak a legkellemetlenebbül, amelyekben ugyanazok a hosszú magánhangzók találkoznak. Mégis a legfőképpen a kerekített és nyitott szájjal ejtettek hoznak létre hangűrt.

34. Az e-t simábban, az i-t keskenyebb szájnyílással ejtjük, ezért ezek találkozása esetén észrevétlenebb a hiba. Kevésbé hibázik az, aki hosszúkhoz rövideket kapcsol, és az is, aki hosszúk elé rövideket helyez. Legkisebb a kellemetlenség két rövid találkozása esetén. Ha pedig különböző magánhangzók találkoznak, aszerint lesz a hangűr durvább vagy szelídebb, hogy hasonló vagy eltérő szájnyílással ejtjük-e őket.

35. Mégsem kell azonban ettől úgy rettegnünk, mint valami nagy bűntől, mert bizony nem tudom, hogy a hanyagság vagy a túlzott gondosság-e a rosszabb. Az ezért való aggódás ugyanis megakasztja beszédünk lendületét, s eltereli a figyelmet a fontosabbakról. Mert ahogyan a hanyagság jele az, ha eltűrjük, úgy a kicsinyesség jele az, ha mindenütt borzadunk tőle. Mindazokat, akik e téren túlzott gondosságra törekszenek, Iszokratész, vagy még inkább Theopomposz követőjének tartják. Démoszthenész és Cicero ezzel szemben nem voltak ennyire aggályosak e tekintetben.

36. Mert az egybeolvadt hangok, amelyeket szünaloiphainak neveznek, egyrészt még folyékonyabbá is teszik a beszédet, mintha minden szó végét kiejtenénk, másrészt olykor még illik is a hangűr, és bizonyos dolgokat felnagyít, mint például a pulchra oratione acta, orator, iacta te, amikor az önmagukban hosszú, mintegy gazdag szótagok a két magánhangzó között megállnak, mintha szünet lenne.

37. Ezzel kapcsolatban legjobb Cicero szavait idézni: „Van abban a hangűrfélében, azaz magánhangzó-torlódásban valami lágyság, és nem olyan emberről árulkodik, aki elhanyagolja a tartalmat, hanem olyanról, aki nem törődik a szavakkal." Egyébként a mássalhangzók is, különösen azok, amelyek érdesebbek, szavak kapcsolódásában összeütköznek, például a szóvégi s a szókezdő x-szel; de még kellemetlenebb sistergés keletkezik, ha ugyanazok a mássalhangzók ütköznek össze, például: ars studiorum.

38. Ez volt az oka annak, hogy Servius Sulpicius elhagyta az s-t, valahányszor a szó végére esett, és a következő szó mássalhangzóval kezdődött. Ezt helytelenítette Luranius, Messala pedig védelmezte. Mert úgy véli, hogy Lucilius is elhagyta a szóvégi s-t, amikor ezt mondta: Aesernius fuit és dignus locoque, Cicero pedig azt állítja a Szónokban, hogy sok régi szónok így ejtette ki.

39. Ezzel magyarázható a belligerare, a pomeridiem és a censor Cato dicae faciaeque kifejezése: a szóvégi m e-vé lágyult. Az efféléket ki szokták javítani a műveletlenek, ha régi könyvekben rájuk bukkannak, és miközben a másolók tudatlanságát szidják, a sajátjukról tesznek tanúságot.

40. Ugyanez a hang, ha a szó végén áll és a következő szó kezdő magánhangzójával találkozik úgy, hogy asszimilálódhatna vele, még ha ki is írják, alig ejtik ki, mint ebben: multum il1e és quantum erat, és szinte valamiféle új hangnak hallatszik. Mert nem tűnik el, hanem elhomályosodik, és a két magánhangzó között mintegy annak a jelévé válik, hogy ne olvadjanak egybe.

41. Arra is ügyelni kell, hogy az elöl álló szó utolsó szótagja ne essen egybe az utána következő első szótagjával. Hogy senki se csodálkozzék azon, hogy erre felhívom a figyelmet, még Cicero is elkövette leveleiben: res mihi visae sum, Brute, és versében: o fortunatam natam me consule Romam.

42. Az egy szótagú szavakat sem lehet jól összefűzni, ha több van belőlük, mert az olyan szókapcsolat, amely sok szóvéggel van széttördelve, döcög. Ezért rövid igéknek és névszóknak az összefűzését kerülni kell, de ugyanígy fordítva, a hosszúkét is. Ez utóbbi ugyanis némiképp lelassítja a beszédet. Ugyanide tartoznak ezek a hibák is: ha sok szó hasonló ritmusú, hasonlóan végződik és hasonló esetvégződésű.

43. De még igéket sem szabad igékhez, névszókat pedig névszókhoz megszakítás nélkül kapcsolni, s más hasonlókat, mivel az erények is unalmassá válnak, ha a változatosság varázsa nem enyhíti őket.

44. A tagmondatok és szószerkezetek összekapcsolását nem úgy kell végezni, mint a szavakét, bár a végek és a kezdetek ezekben is összeérnek, de nagy jelentőségű itt az elrendezés, hogy mit mi elé helyezel. Mert ez: „miközben hányt, ételmaradékokkal elborította mellét és az egész bíróságot" , ez viszont helytelen (többször használom ugyanazt különböző jelenségek szemléltetésére, hogy könnyebben lehessen megjegyezni): „Sziklák és magányos helyek válaszolnak a szavára, s fenevadak is gyakran meghatódnak az énekétől, s megállnak." Mert nagyobb dolog az, ha a sziklák megindulnak, mint az állatok; mégis a szófűzés szépsége győzött. De térjünk rá a ritmusra.



Adamik Tamás fordítása