logo

IX Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A gondolatalakzatok

1. Aki szélesebb áttekintést akar a szó- és gondolatalakzatokról, annak van mit követnie, és nem merném kijelenteni, hogy bármi is jobb; de felfogásom megismerése céljából olvassa el az alábbiakat. Mert én a gondolatoknak azon alakzatairól szándékozom szólni, amelyek eltérnek a szokásos beszédmódtól. Úgy látom, sok művelt ember is képviseli ezt a véleményt.

2. Mindezek a fények, sőt a más jellegűek is, annyira növelik a stílus kiválóságát, hogy nélkülük el sem képzelhető az igazi beszéd. Mert hogyan is lehet tájékoztatni a bírót, ha hiányzik a szemléletes elbeszélés, a tétel, az ígéret, a meghatározás, a megkülönböztetés, véleményünk kifejtése, az érvelés kerekded lezárása, az ellenvetések megelőzése, a hasonlat, a példa, az elrendezés, a szétosztás, a közbeszólás, a közbeszóló megfékezése, a vita, az önigazolás és a sértés.

3. Egyáltalán, mire képes az ékesszólás, ha lemondasz a nagyítás és a kicsinyítés stíluseszközeiről? Az előbbi többet sugall annál, mint amit mondtál, azaz emphaszisz, és a valóság megtoldása és eltúlzása; az utóbbi kisebbít és elnézést kér. Hogyan szítja fel az indulatokat, ha mellőzi a szabadosabb, féktelenebb hangvételt, a haragot, a korholást, a kívánságot, az átkozódást, vagy a szelídebb érzelmeket, ha nem élünk az ajánlás, a megnyerés és a derű eszközeivel.

4. Kelthet-e valamely gyönyörűséget, sőt egyáltalán a közepes műveltség benyomását az a szónok, aki nem képes ismétléssel, elidőzéssel hatni, eltérni a témától, majd ismét visszakanyarodni eredeti szándékához, elhárítani magáról és másra hárítani, megítélni, hogy mit hagyjon el, mit vessen meg? Mozgás van e stíluseszközökben és cselekvés, s ha megfosztod tőlük a beszédet, élettelenül fekszik, mint az éltető lélektől megfosztott test.

5. Mivel tehát nélkülözhetetlenek, el kell helyezni és változatossá kell tenni őket, hogy a hallgatóságot, mint a lantjáték, mindenféle hangszínnel elgyönyörködtessék. Mégis közvetlenül hatnak, nem mesterkéltek, de megmutatkoznak. De ahogy már mondtam, teret engednek az alakzatoknak, ahogyan ez akár a következőből is kitűnhetik.

6. Mert mi annyira közönséges, mint a kérdezés és a kérdezősködés? Mert mindkettőt használjuk különbség nélkül, mégis az utóbbit általában érdeklődésre, az előbbit pedig bizonyításra használjuk. Mégis ez a kifejezésmód, akármelyik értelemben használjuk is, egy sor alakzatot alkot. Kezdjük azzal, ami keményebbé és hevesebbé teszi az érvelést, amit az első helyen említettünk.

7. Egyszerű kérdés a következő:

„Ámde ti kik vagytok? mely tájról jöttök e partra? "

Alakzatos azonban, ha nem érdeklődés, hanem támadás céljából alkalmazzuk: „De hát, Tubero, mit tett a te kardod, amelyet a pharszaloszi csatában kirántottál?"; „Hát meddig élsz még vissza, Catilina, türelmünkkel?"; „Nem tudod, hogy terveidet felfedtük?" és így tovább ez az egész hely.

8. Mennyivel hevesebb ez, mintha így mondta volna: „Már régen visszaélsz türelmünkkel," „terveidet felfedtük". Arra is rákérdezünk, amit nem tagadhat le: „Hát végül is
C. Fidiculanius Falcula megjelent a bíróságon?" Vagy amire nehéz válaszolni, ahogyan az efféle szokásos kérdések esetén: „Hogyan? Hogy lehetséges ez?" Vagy gyűlöletkeltés céljából, mint Médea Senecánál: „Mit parancsolsz? Hova menjek?" vagy az együttérzés felkeltése céljából, ahogyan Sinon Vergiliusnál:

Ó, jaj, mily föld, mily tenger — szólt — tűrne el engem?

Vagy sürgetés és a színlelés leleplezése céljából, mint Asinius: „Hallod? Nem azért támadom e végrendeletet, mert nem hiteles, hanem azért, mert őrült."

10. Számtalan szerepe van, mert méltatlankodást is kifejezhet:

Van még bárki, ki tiszteli Juno isteni tettét?

És csodálkozást is:
Jaj, mire készteted itten az embert,
átok arany buta éhe?

11. De erős parancsot is kifejezhet:

Nem fognak fegyvert, s nem kergetik el a hazámból? De magunkat is megkérdezhetjük, ahogyan Terentiusnál: „Így hát mit tehetek?"

12. A feleletben is előfordulhat bizonyos alakzat, részint ha a kérdező mással találja szembe magát, mint amit várt, mert ez előnyösebb, részint a vád fokozása céljából, például ha a terhelő tanút megkérdezik, igaz-e, hogy a vádlott bottal verte, ezt feleli: „mégpedig ártatlanul". De a vád elhárítása végett is igen gyakran alkalmazzák: „Azt kérdezem, öltél-e már embert?" S így válaszol: „Útonállót." „Foglaltál-e el területet?"

13. A válasz: „A magamét". Hogy a beismerést megelőzze a védekezés, például Vergiliusnál az Eklogákban az ezt kérdezőnek: Nem láttam, te gonosz, hogy Damón kecskegidáját elloptad cselesen?

így válaszolnak:
Hisz ha legyőztem dalversenyben, hát nekem adta.

14. Rokon ezzel a tettetés, amelynek csak humoros helyzetben van szerepe, ezért a maga helyén már tárgyaltuk. Mert ha komolyan történik, beismerésnek számít.
Egyébként kellemes szokott lenni, ha önmagunkat kérdezzük, és válaszolunk is rá, ahogyan Cicero a Ligarius védelmében mondott beszédében: „De hát ki előtt mondom ezt? Az előtt, aki bár tudta ezt, mégis mielőtt látott volna, visszaadott engem hazámnak."
15. Másképp alkalmazza ezt tettetett kérdés formájában Caelius érdekében mondott beszédben: „Valaki ezt mondja majd: Ez a te nevelésed, így neveled az ifjakat?" És így tovább az egész szakasz végéig. Aztán: „Én magam, bírák, ha valaki ilyen lelki erőről, az erénynek és a mértékletességnek ekkora fokáról tett bizonyságot" és a többi.
Ettől eltérő az, amikor mást kérdezel, de a kérdésre nem vársz választ, hanem tüstént magad válaszolsz: „Nem volt házad? De tulajdonodban volt. Sok pénzed volt? De szúkölködtél." Ezt az alakzatot egyesek suggestiónaks nevezik.

16. Összehasonlítás formájában is előfordul: „Kettőjük közül melyikük tudná könnyebben megindokolni véleményét?" De másképpen is, röviden és hosszabban, egy témáról és többről.
A perbeszédekben bámulatosan hatékony a megelőzés, amelyet prolép-szisznek neveznek, amikor azt, amit felhozhatnának ellenünk, magunk hozzuk fel. Bár a beszéd többi részében is hatásos, de különösen illik a bevezetéshez. Egy neme van ugyan, de több fajtára oszlik.

17. Lehet afféle mentegetődzés, mint Ciceróé a Q. Caecilius ellen mondott beszédében, amikor mentegetődzik, hogy a vádló szerepét vállalja, holott mindig a védelmet szokta ellátni. De lehet bizonyos beismerés is, mint a Rabirius Postumus érdekében mondott beszédben, akivel kapcsolatban elismeri, hogy a véleménye szerint is megrovást érdemel azért, hogy a királynak pénzt adott kölcsön; vagy beharangozás, mint „Nem azért mondom, hogy a bűnét súlyosbítsam", vagy helyreigazítás, mint „Bocsássatok meg, ha túl messzire mentem." Igen gyakori, mint előkészt amikor részletesen előadjuk vagy azt, hogy mit miért szándékozunk tenni, vagy miért tettünk.

18. A szavak sajátos jelentését vagy vélelemmel állapítjuk meg, például: „Bár az nem büntetés, hanem a bűntett megakadályozása volt," vagy feddéssel, például: „Polgárok, mondom, ha egyáltalán megérdemlik ezt az elnevezést."

19. A valóság hitelét erősíti a kétkedés, amikor színleléssel azt kérdezzük magunktól, honnan kezdjük, hol fejezzük be, mit mondjunk leginkább, vagy egyáltalán mondjunk-e valamit. Efféle példák mindenütt előfordulnak, de azért egyet mégis említünk: „Mert bizony, ami engem illet, nem tudom, hová forduljak. Tagadjam, hogy gyalázat volt megvesztegetni a bírákat?" Es a többi. Az ilyen kérdés a múltra is hatásos, mert azt színlelhetjük, hogy nem tudtuk, mit tegyünk.

20. Nem sokban különbözik ettől az alakzattól az úgynevezett tanakodás,58 amikor vagy maguktól az ellenfelektől kérünk tanácsot, ahogyan Domitius Afer a Cloatilla védelmében című beszédében: „Zavarában nem tudja, mi illik egy asszonyhoz, mi van megengedve egy feleségnek; azon az elhagyatott helyen a véletlen szerencsétlenül éppen titeket hozott össze ezzel az asszonnyal. Te, aki testvére vagy, és ti, atyai jó barátai, mit tanácsoltok neki?"

21. Vagy úgyszólván a bírákkal tanakodunk, ami a leggyakoribb: „Mit javasoltok?", és „Titeket kérdezlek?", „Végül is minek kellett volna történnie?", ahogyan Cato: „Kérlek, ha az ő helyében lettetek volna, mi mást tettetek volna?" Máshol pedig: „Képzeljétek el, hogy közös ügyünkről van szó, és felelősek vagytok érte."

22. De tanakodás közben olykor valami váratlant is hozzáfűzünk, ami már önmagában is alakzat, ahogyan Cicero Verres ellen: „De hát mit? Mire gondoltok? Talán valamiféle lopásra vagy rablásra?" Azután pedig, miután a bírák figyelmét hosszasan bizonytalanságban tartotta, hozzáfűzött még valamit, ami ezeknél is sokkal gonoszabb volt. Celsus ezt halogatásnak nevezi.

23. De van egy másik fajtája is, amikor — miután már súlyos gyanút ébresztettünk — olyasmit fűzünk hozzá, ami jelentéktelen és egyáltalán nem terhelő. De mivel ez nemcsak tanakodás esetén fordul elő, mások paradoxonnak, azaz váratlannak nevezik.

24. De nem értek egyet azokkal, akik szerint az is alakzat, amikor azt mondjuk, hogy valami várakozásunk ellenére történt, mint Pollio: „Azt hittem, bírák, hogy sohasem esik majd meg, hogy amikor Scaurus a vádlott, azt kérjem, hogy az ítélethozatalban ne legyen helye a kedvezésnek."

25. Majdnem ugyanazon forrásból származik, mint a tanakodás, az is, amit átengedésnek neveznek, amikor valaminek a megítélését a bírákra hagyjuk, de az is előfordul, hogy az ellenfelekre, ahogyan Calvus Vatiniusra: „Fontoskodj csak, és jelentsd ki, hogy méltóbb vagy a praetorságra, mint Cato."

26. Azok az alakzatok pedig, amelyek alkalmasak az érzelmek fokozására, leginkább a színlelésen alapulnak. Mert bizony tettetjük, hogy haragszunk, örülünk, félünk és csodálkozunk, fájlalunk és méltatlankodunk, kívánunk és más efféléket teszünk. Ennek jelei az ilyen megnyilatkozások: „Megszabadultam, föllélegzem!" és „Jól van!" és „Milyen esztelenség ez? és „Ó idők, ó erkölcsök!"és „Jaj nekem! Kifogytam már a könnyekből, a szívemet mégis fájdalom szorítja" és „Nagy föld, nyílj meg előttem!"

27. Egyesek felkiáltásnak nevezik ezt, és a szóalakzatok közé sorolják. Valahányszor azonban igazi érzelmek kifejezői, nem tartoznak azon kifejezésformához, amelyről most beszélünk, de színlelve és művészi szándéktól vezérelve kétségkívül alakzatoknak kell tekinteni őket. Ugyanezt kell mondanunk a szabados beszédrő1, amelyet Cornificius szabadosságnak, a görögök pedig parrésziának neveznek. Mert mi kevésbé alakzatos, mint az igazi szabadság?

28. De gyakran rejlik hízelgés e címke mögött. Mert amikor Cicero ezt mondja a Ligarius védelmében tartott beszédében: „Miután elkezdődött a háború ellened, Caesar, sőt nagy részben már be is fejeződött, minden kényszer nélkül, saját akaratomból és elhatározásomból csatlakoztam azokhoz, akik fegyvert fogtak ellened," nemcsak Ligarius érdekére van tekintettel, hanem a győztes kegyességét sem dicsérhetné jobban.

29. Ebben a mondatban pedig: „Mi mást tettünk, Tubero, mint azt, hogy amit ez tehet, mi is megtehessük?" mindkét fél ügyét helyesnek tünteti fel, s ezzel lekötelezi azt, aki a rosszat képviselte. Még merészebb és — ahogyan Cicero mondja — nagyobb lélegzetű a megszemélyesítés, amelyet a görögök proszópopoiiának neveznek, mert részint csodálatosan változatossá teszi a beszédet, részint megindítóvá.

30. Ezzel nemcsak önmagukban tépelődő ellenfeleink gondolatait hozhatjuk elő (s ezek hitelre is találhatnak, ha olyasmiket mondatunk velük, amikre valószínűleg gondolhattak), hanem a magunk másokkal folytatott beszélgetéseit is hihetően fölidézhetjük, vagy másokét egymás között, ha tanácsadás, korholás, panaszkodás, dicséret vagy irgalomkeltés céljából alkalmas személyeket beszéltetünk.

31. Sőt e stíluseszköz azt is megengedi, hogy lehívjuk az égből az isteneket, és felidézzük az alvilági lelkeket. Városok és népek is megszólalhatnak. De olyanok is vannak, akik csak azt tartják proszópopoiidnak, ha a személyek és a szavak egyaránt költöttek, a személyek koholt beszédeit pedig inkább dialogusnak mondják, amit egyes latin szerzők sermocinatiónak neveznek.

32. Én a bevett szokás szerint mindkettőt ugyanúgy nevezem: mert nem lehet anélkül beszéltetést költeni, hogy ne valamely személy beszéljen. De azon dolgok esetében, amelyektől a természet megtagadta ezt, ilyenképpen enyhíthetjük az alakzatot: „Mert hiszen ha hazám, amely sokkal drágább az életemnél, ha egész Itália, ha az egész állam így szólna hozzám: Marcus Tullius, mit csinálsz?" A következő még merészebb: „Úgy lép fel ellened, Catilina, valamiképpen szótlanul is ezt mondja: néhány éve már nincs bűntény nélküled."

33. Könnyen hatást keltünk azzal, ha azt színleljük, hogy szemünk előtt dolgok, személyek, hangok képei lebegnek, s csodálkozunk, hogy ellenfeleink, a bírák nem látják őket: „Látni vélem" és „Hát nem látod?" Ehhez azonban nagy szónoki tehetség kell. Ami ugyanis természettől hamis vagy hihetetlen, az szükségképpen vagy jobban megkap, mert fölülmúlja a valóságot, vagy hiú képzelgésnek tartják, mert nem igaz.

34. Ahogyan bizonyos beszédet, úgy lehet írást is költeni, ahogyan Asinius a Liburnia érdekében mondott beszédében: „Az anyám, aki nekem a legkedvesebb, a legdrágább volt, aki csak nekem élt, s egyetlen napon kétszer is életet ajándékozott nekem" és a többi, majd: „legyen kitagadva az örökségből." Mivel ez már önmagában is alakzat, megkettőződik, valahányszor — mint ez esetben is — valamilyen más okirat mintájára van szerkesztve.

35. Cáfolatául azonban fölolvasták a végrendeletet: „P. Novanius Gallio, akinek én sok-sok érdeméért, irántam érzett határtalan szeretetéért sokkal tartozom, és minden jót kívánok" és egyebek, végül pedig: „Legyen az örökösöm!" Ez már kezd parádévá válni, s a nevét onnan kapta, hogy bizonyos dallamokat más dallamok utánzataként költöttek, majd képzavarként átvitték versformák és más szövegek utánzására is.

36. De alakokat is költünk olykor, mint Vergilius a Híresztelést, vagy Xenophón szerint Prodikosz a Gyönyört és az Erényt, Ennius pedig az Életet és a Halált, akik egyik szatírájában egymással vitatkoznak.8SMeghatározatlan személyt is szoktak beszéltetni: „Erre valaki" és „Mondhatná valaki."

37. Olykor odavetjük valaki beszédét, a személy említése nélkül: Itt a dolopsok voltak, amott a kegyetlen Achillés. Ez alakzatok keveredésével jön létre, minthogy a proszópopoiiához elhagyás társul; elmarad ugyanis, hogy ki mondja. Alkalmakként a proszópopoiia elbeszélő formává válik. Innen van a történetíróknál a függő beszéd, ahogyan Liviusnál is rögtön az első könyv elején: „A városok is, ahogyan a többi dolog, parányi kezdetből születnek, majd azok, amelyeknek az erény és az istenek kedveznek, gazdaggá és híressé válnak."

38. A bírótól elforduló beszéd, amelyet aposztrophénakS8 mondanak, rendkívüli hatású, akár az ellenfelet támadjuk: „Mert hát a te kardod, Tubero, mit tett a pharszaloszi csatában?" akár megszólítunk valamit: „Én bizony titeket, Albai hegyek és ligetek," akár gyűlöletet keltően könyörgünk: „Ó, porciusi és semproniusi törvények!" De azt is elfordulásnak nevezzük, ami a szóban forgó kérdéstől eltereli a hallgatóságot:

Nem szerződtem el én Aulisban a trójai népnek irtására.

Ez sok és változatos alakzattal érhető el, amikor úgy teszünk, mintha mást vártunk volna, vagy valami nagyobbtól tartottunk volna, vagy többnek tüntetjük fel a valóságot azoknak, akik nem ismerik, ez utóbbira jó példa a Caelius védelmében mondott beszéd93 bevezetése.

40. Az az alakzat pedig, ami Cicero szerint szem elé vetés, akkor szokott előfordulni, amikor megtörtént dolgokról nem beszámolunk, hanem történésükben mutatjuk meg őket, nem általában, hanem részleteiben. Az előző könyvben ezt a szemléletesség címen tárgyaltuk. Celsus evidentiának nevezi ezt az alakzatot, mások hüpotipószisznak, szavakkal olyan szemléletesen írjuk le a dolgok történéseit, hogy inkább látjuk, mint halljuk őket: „Bűntől és őrülettől lángolva rohant a fórumra, szeme izzott, egész arca kegyetlenséget árasztott."

41. Nemcsak azt jelenítjük meg, ami megtörtént vagy történik, hanem azt is, ami meg fog történni vagy megtörténhetne. Csodálatosan szemlélteti Cicero Milo védelmében mondott beszédében, hogy mit tett volna Clodius, ha a praeturát magához ragadta volna. De ez már idősíkváltás, amit sajátosan metasztaszisznak98 neveznek. A hüpotüpósziszhoz a régiek bizonyos félénkséggel viszonyultak, így vezették ugyanis be: „Képzeljétek el, hogy látjátok." Ahogyan Cicero is: „Ezeket, mivel nem látjátok szemetekkel, szemléljétek lelketekkel."

42. Az újabbak viszont, különösen a deklamátorok merészebben, és istenemre mondom, nem kis hatásfokkal alkalmazzák, ahogyan Seneca abban a törvényszéki próbabeszédében, amelynek témája az, hogy az apa egyik fiát és mostohaanyját a másik fia beárulása alapján rajtakapja, és megöli: „Vezess, követlek. Ragadd meg öreg kezemet, és vigyed, ahova akarod."

43. És nem sokkal ezután: „Nézd, mondja, amit oly régóta nem hittél el. Én viszont nem látok, éjszaka borul rám és sűrű sötétség." Ebben az alakzatban van valami kézzelfogható, mert nem mondja, hanem láttatja a dolgokat.

44. A helyek szemléletes és jellegzetes leírását is idesorolják egyesek, mások viszont topográfiának nevezik. Találtam olyan szerzőt, aki az eiróneiát dissimulatiónak nevezi, mivel azonban szerintem ez utóbbi elnevezés nem adja vissza ezen alakzat egészének lényegét, elégedjünk meg a görög elnevezéssel, mint más esetben is. Így hát ez az eiróneia, amely alakzat, egészben véve semmiben sem különbözik attól, amely szókép (mindkettő esetében ugyanis az ellenkezőjét kell érteni annak, amit mondanak), annak azonban, aki mélyebben megvizsgálja, könnyű belátni, hogy fajtáik eltérnek egymástól.

45. Először is a szókép világosabb, és bár mást mond, mint amire gondol, de nem színlel mást, és a szövegösszefüggése is egyértelmű, mint ez a Catilina elleni beszédben: „Tőle elutasítva, társadhoz, a legderekabb férfihoz, Metellushoz mentél." Végül is csak két szóban van irónia, a szókép tehát rövidebb.

46. Az alakzatban az egész szándék színleléséről van szó, mely úgy érvényesül, hogy titkoljuk; míg a szóképben csak szavak térnek el a többi szótól, az alakzatban a szöveg és a hanghordozás értelme, és olykor az eset egész megformálása, sőt még az egész élet is iróniának tűnhetik fel, mint Szókratészé (azért nevezték ironikusnak, mert tanulatlannak tüntette fel magát, és úgy csodált másokat, mintha azok bölcsek lettek volna). Ahogyan ugyanis a folytonos metafora allegóriát hoz létre, úgy hozza létre ezt az alakzatot az irónia szókép összefűzött sora.

47. Ennek az alakzatnak néhány faja viszont nincs kapcsolatban a szóképekkel, ahogyan rögtön az első sem, amely a tagadásból ered, ezért némelyek antiphraszisznak nevezik: „Nem fogom alkalmazni veled szemben a jog teljes szigorát, nem fogom kimondani azt, amit talán elérhetnék." És: „Miért hozakodjam elő rendelkezéseivel, rablásaival, miért említsem az általa kizsarolt és elajándékozott örökségeket?" És: „Mellőzöm azon első gaztettét, amelyet kéjvágyból követett el." „De azokat a tanúvallomásokat sem olvasom fel, amelyek hatszázezer sestertiusról szólnak." És: „Elmondhatnám azt is..."

48. Efféle ironikus fordulatokkal olykor egész kérdésköröket végigfutunk, ahogyan Cicero: „Ha úgy tárgyalnám ezt, mintha valamely vádat kellene cáfolnom, részletesebben szólnék róla." Irónia az is, amikor úgy látszunk, mintha parancsolnánk vagy engedélyeznénk:

Menj csak a széllel, Itália vár!

49. És amikor megengedünk olyasmit ellenfeleinknek, amiről nem szeretnénk, hogy a sajátjuknak tűnjék. Hatásosabb akkor, amikor bennünk megvan, az ellenfélből viszont hiányzik:

Mondj te csak engem gyávának, Drances, hisz annyi halottal szórta be Tróját hős-jobbod.

De fordítottja is áll, amikor mintegy vállaljuk vagy azt, amit nem tettünk,
vagy azt, amit éppen az ellenfelünk tett:
Trója parázna szülötte velem mocskolta be Spártát?

50. Nemcsak személyek, hanem dolgok esetén is előfordul az a mód, hogy az ellenkezőjét akarod érteni annak, amit mondasz, például a Q. Ligarius érdekében mondott beszéd egész bevezetése, és az efféle lekicsinylések: „Természetesen, ó, jóságos egek!"
Éppen ez bántja az isteneket!

51. Vagy ez a hely az Oppius érdekében mondott beszédből: „Ó, csodálatos szeretet, ó, egyedülálló jóindulat!" Nem esnek távol ettől a színleléstől az egymáshoz hasonló jelenségek, az ártatlan beismerés: „Így hát, Tubero, elérted a legnagyobbat, amit csak a vádló kívánhat: a vádlott beismerését." És a megengedés, amikor az ügyünkben bízva, látszólag még valamiféle jogtalanságot is eltűrünk: „A megvesszőzés borzalmától pénzen váltotta meg magát egy ilyen híres város hajóskapitánya, ez bizony emberséges tett." Ugyanígy a Cluentius érdekében tartott beszédben a gyűlöletről: „Zsarnokoskodjon csak a népgyűléseken, de húzza meg magát a bíróságokon!" A harmadik az egyetértés, mint ugyanazon beszédben: „A bíróságot megvesztegették."

52. Meggyőzőbb az az alakzat, amikor valamivel egyetértünk, ami kedvezőnek mutatkozik számunkra, de erre csak az ellenfél hibájából adódik alkalom. Bizonyos dolgokat mintha dicsérnénk is, mint Cicero Verres ellen mondott beszédében a drepanumi Apollóniosz ellen elkövetett bűnnel kapcsolatban: „Még örülök is neki, hogy bizonyos dolgokat eltulajdonítottál tőle, azt mondom, nem is tehettél volna helyesebbet."

53. Olykor felnagyítjuk azokat a vádakat, amelyek könnyen cáfolhatók vagy tagadhatók; ez olyan gyakori jelenség, hogy nem is igényel példát. Olykor viszont éppen azzal rontjuk le a vád hitelét, hogy az annyira súlyos, ahogyan Cicero Roscius érdekében tartott beszédében az apagyilkosság szörnyűségét, ami már önmagában is nyilvánvaló, még fokozza a szó erejével.

54. Az aposziópészisz, amit Cicero elhallgatásnak, Celsus elnémulásnak, néhányan pedig félbeszakításnak26 neveznek, valamilyen indulatot, például haragot fejez ki, mint:
Őket majd én, ámde előbb a vihart tovaűzöm, gondot vagy vallásos aggodalmat: „Hát merészelte volna-e azt a törvényt, amellyel Clodius úgy dicsekszik, mintha ő találta volna ki, még csak említeni is Milo életében, netán konzulsága idején, valamennyiünk számára... de nem is Merem kimondani." Ehhez hasonló fordul elő Démoszthenész Ktésziphón érdekében mondott beszédének a bevezetésében.

55. Vagy másra való áttérés végett: „Cominius pedig — de bocsássatok meg nekem, bírák." Ide tartozik a kitérés, ha egyáltalán az alakzatok közé sorolhatjuk, mivel mások a szónoki beszéd egyik részének tartják, például a beszéd Cn. Pompeius dicséretébe csap át. Ez azonban elhallgatás nélkül is megtörténhetett volna.

56. Mert az a rövidebb eltérés a tárgytól — ahogyan Cicero nevezi — többféleképpen történik. De példának legyen elég ennyi: „Akkor C. Varenus, akit Ancharius családja megölt, erre, bírák, gondosan ügyeljetek!" És a Milo érdekében tartott beszédében: „Olyan szemekkel nézett rám, amelyekkel akkor szokott, amikor mindenkit mindennel fenyeget.""

57. Van egy másik is, ami ugyan nem elhallgatás, nem félbeszakított szöveg, hanem inkább megrövidített, azaz a rendes befejezés előtt ér véget, mint ez: „Túlságosan zaklatom, úgy tűnik, kihoztam sodrából a fiatalembert."" És: „Miért mondjak többet? Hallottátok: maga a fiatalember elmondta már."

58. Mások jellemének utánzása, az éthopoiia, vagy mimészisz, ahogyan mások nevezik, már szelídebb érzelmeket ébreszt; többnyire a gúnyolódás szándékával alkalmazzák, s tettekben meg szavakban egyaránt érvényesül. Ha tettekkel kapcsolatos, a hüpotüpósziszhez hasonló, ha szavakkal, akkor olyan, mint ez Terentiusnál:

Nem volt fogalmam, hol lyukadsz ki: "Egy kicsikét
raboltak innen; anyám nevelte, mint az övét;
a hugomnak mondták; hogy hazaadjam, áthozom.

59. De hasonlóképpen utánozhatjuk saját szavainkat és tetteinket elbeszélés formájában, ez azonban inkább igazolásra, mint gúnyolódásra szolgál, például: „Mondtam már, hogy a vádlójuk Q. Caecilius." De az is kellemes, és változatosságával meg természetességével igen alkalmas mások megnyerésére, amikor az egyszerű és spontán beszéd látszatát keltjük, mert nem tesz gyanússá bennünket a bíró előtt.

60. Ide tartozik, amikor szinte megbánjuk, amit mondtunk, ahogy a Caelius érdekében mondott beszédben: „De mért keverek bele ilyen tekintélyes embert?" S amit folyton használunk: „Nem szándékosan tértem ki erre." Vagy amikor úgy teszünk, mintha nem tudnánk, mit mondjunk: „Mi van még hátra?" „Talán kihagytam valamit?" És mintha éppen most jutna eszünkbe, mint Cicerónak: „Még egy hasonló vádat kell megemlítenem." És: „Az egyik a másik után jut eszembe."

61 . Ebből kellemes átmenetek adódnak, nem mintha az átmenet magában alakzat lenne, ahogyan Cicero, miután példaképp említette, hogy Piso a bírói emelvényen parancsolta meg az aranyművesnek, hogy készítsen neki egy gyűrűt, mintegy ennek az esetnek hatására fűzte hozzá: „Éppen Piso gyűrűje juttatja eszembe, amiről teljesen megfeledkeztem: Mit gondoltok, hány tisztességes ember ujjáról húzta le ez az aranygyűrűt?" És úgy teszünk, mintha nem tudnánk valamit: „De ki is készítette ezeket a szobrokat? Mi is a neve? Jól mondod: Polükleitosznak hívják."

62. Ez bizony nemcsak erre képes. Mert bizonyos esetekben mást is elérünk, nemcsak azt, amire látszólag törekszünk, ahogyan Cicero is, miközben Verresnek felrója a szobrok és képek iránti, szinte már beteges gyűjtőszenvedélyét, azt is eléri, hogy ne tűnjék ő maga is ugyanezen dolgok kedvelőjének. És Démoszthenész is, amikor a Marathónnál és Szalamisznál elesettekre esküdött, azt is elérte, hogy a Khairóneiánál elszenvedett vereség fölötti fájdalmat enyhítse.

63. Az is kellemessé teheti beszédünket, ha valamit csak éppen megpendítünk, és mintegy letétbe helyezzük a bíró emlékezetében, majd onnan felidézzük, valamely alakzattal megismételve részeit (maga az ismétlés ugyanis önmagában még nem alakzat), vagy kiemelünk belőle valamit, s ezzel előadásunkat változatossá tesszük. Javára válik ám a változatosság ügyünknek, ahogyan tekintetünket jobban vonzzák a változatos dolgok, úgy lelkünknek is jót tesz, ha valami újdonsággal találkozik.

64. Az emphaszisz is az alakzatok közé tartozik, amikor valamely kijelentésből valamiféle rejtett értelem is előbukkan, ahogyan Vergiliusnál: Nem lehetett hát élnem, amint a vadállatok élnek, házasság s bűn nélkül. Mert bár Dido a házasságra panaszkodik, mégis kitör belőle az az érzés, hogy házasság nélkül az élet nem emberi, hanem állati. A másik nemét Ovidius alkalmazza, akinél Zmyrna így vallja be dajkájának apja iránti szerelmét: Ó, mily boldog anyám férjével!

65. Ezzel rokon vagy azonos az az alakzat, amely napjainkban a leghasználatosabb. Most rá is kell térnem, mert részint a leggyakoribb, részint — úgy hiszem — a leginkább elvárják a szónoktól. Lényege, hogy nem mondjuk ki azt, amit mások tudomására akarunk hozni, csak sejtetjük. De nem is az ellenkezője annak, amit mondunk, mint az irónia esetében, hanem olyan rejtett értelem, amelyet a hallgatóságnak kell kitalálnia. Ma szinte egyedül ezt tartják alakzatnak, ahogyan már említettem, s innen származik az alakzatos beszéd elnevezés.

66. Háromféleképpen alkalmazzák. Az első, ha nyíltan megmondani veszélyes, a második, ha nem illik, a harmadik pusztán gyönyörködtetés végett, mert újdonságával és változatosságával jobban tetszik, mint ha egyenesen kimondtuk volna.

67. Közülük az első gyakori az iskolai próbabeszédekben. Itt a hatalmukról lemondó zsarnokok kikötéseit, a polgárháborúk után hozott szenátusi határozatokat eszelnek ki, és főben járó bűn fölemlegetni mások korábbi tetteit, úgyhogy ami a fórumon nem ajánlatos, az itt tilos. Az alakzatokkal azonban más a helyzet. Bármit kimondhatsz nyíltan e zsarnokok ellen, csak másképpen is lehessen érteni, mert csak a veszélytől kell óvakodnod, a sértéstől nem.

68. Ha a mondanivaló kétértelműségével sikerül kijátszani a veszélyt, mindenkinek tetszik ez a csalafintaság. Az igazi peres ügyekben eddig még nem fordult elő az elhallgatásnak ez a kényszere; van azonban egy másik, a perbeszéd szempontjából ennél sokkal nehezebb faja, amikor nagyhatalmú személyek állnak szemben velünk, s el kell marasztalnunk őket, mert másképp nem nyerhetjük meg a pert.

69. Ezért ezt óvatosabban és körültekintőbben kell tenni, mert ha egyszer megsértettük őket, az már mellékes, hogyan, és a nyilvánvaló alakzat éppen azt veszíti el, ami alakzattá teszi. Éppen ezért egyesek teljesen elvetik, akár értik, akár nem értik. De jobb mértéket tartani, s a legfontosabb, hogy ne legyen nyilvánvaló. Nem is lesz az, ha nem kétes és kétértelmű szavakon alapul, mint amilyeneket a gyanús meny esetében használnak: „Azt vettem feleségül, aki apámnak tetszett."

70. Vagy ami még sokkal ízléstelenebb kétértelmű kifejezései miatt, például abban a próbabeszédben, amelyben az apa, aki arról hírhedt, hogy hajadon leányával viszonya van, ezt kérdezi leányától: „Ki rontott meg?" „Te, apám, nem emlékszel?"

71. Maguk a tények ébresszenek gyanút a bíróban, minden mást tegyünk félre, hogy csak ez maradjon meg, s ebben segítségünkre lesz az érzelmek felkeltése, a szünetekkel megszakított előadásmód, a kétkedés. Ezzel ugyanis elérjük azt, hogy maga a bíró kezdjen kutatni az után a valami után, amit talán el se hinne, ha mástól hallaná, azt viszont elhiszi, amiről úgy véli, hogy ő jött rá.

72. De még a legsikerültebb alakzatokból is megárt a sok. Mert maga a sűrű előfordulás nyilvánvalóvá teszi az alakzatokat, s ugyanúgy sértenek, de hitelüket vesztik. És nem szerénységnek tulajdonítják, hogy nem nyíltan támadsz, hanem az önbizalom hiányának. Egyszóval akkor hisz legjobban a bíró az alakzatoknak, ha úgy véli, hogy nem akarunk beszélni róla.

73. Nekem bizony már voltak olyan ügyfeleim, sőt egy peres ügyem is, s ez ritkábban fordul elő, amit csak e művészi fogásokkal lehetett megnyerni. Egy asszonyt védtem, akit azzal vádoltak, hogy meghamisította férje végrendeletét; azt mondták továbbá, hogy a haldokló férjnek az örökösök saját kezükkel írt kötelezvényt adtak, s ez igaz is volt.

74. Mivel törvényesen feleséget nem lehet örökösnek megtenni, úgy intézték, hogy e hallgatólagosan elfogadott hitbizományi levéllel a vagyon mégis neki jusson. A fő vádpont ellen könnyű lett volna védekezni, ám ha ezt nyíltan tettük volna, odaveszett volna az örökség. Úgy kellett tehát beszélnünk, hogy a bírák megértsék, miről van szó, de a felperesek ne tudják úgy értelmezni, hogy ezt kimondtuk. És mindkettő sikerült. A dicsekvés látszatától félve nem említettem volna meg ezt az ügyet, ha nem bizonyíthattam volna vele, hogy efféle alakzatnak a fórumon is van helyük.

75. Bizonyos dolgokat, amelyeket nem tudunk bizonyítani, előnyösebb alakzatokkal elhinteni. Olykor még a rejtett nyílvessző is célba talál, és éppen amiatt, hogy láthatatlan, nem lehet kihúzni. Ám ha ugyanazt nyíltan kimondod, védekeznének ellene, és bizonyítanunk kellene.

76. Amikor pedig tiszteletre méltó személy áll szemben velünk, s ez a második fajta, annyival óvatosabban kell beszélnünk, amennyivel jobban kordában tartja a derék embert a tisztesség, mint a félelem. Gondolja csak a bíró, hogy leplezzük azt, amit tudunk, s az igazság kitörni kívánkozó szavait erővel tartjuk vissza. Vajon kevésbé fogják gyűlölni szabadszájúságunkat azok, akik ellen beszélünk, vagy a bírák, vagy a hallgatóság, ha úgy látják, hogy ezt akarattal tesszük?

77. Vagy mit számít az, hogyan mondjuk, ha mind a tényállást, mind szándékunkat átlátják? Végül is mire jutunk beszédünkkel, ha nyilvánvalóvá válik, hogy azt tesszük, amiről magunk is tudjuk, hogy nem volna szabad tennünk. Főleg akkor dívott ez a rossz szokás, amikor tanítói pályámat megkezdtem. Mert akkor olyan vitatémák voltak divatosak az iskolákban, amelyek kényességük miatt tetszettek, holott sokkal könnyebbek voltak.

78. Mert a nyilvánvaló ügyet csak nagy erőfeszítés árán lehet bizonyítani. Ezek a mellékvágányok és görbe utak csak a gyengeség menedékei, ahogyan azok is, akik nem tudnak jól futni, kitéréssel csapnak be. Mert az a gondolkodásmód, amelyre törekszenek, nem nagyon különbözik a szórakoztatás bizonyos módjától. Az is az alakzat javára válik, hogy a hallgató örül, hogy érti, és meg van elégedve saját okosságával, és miközben más beszél, dicséri önmagát.

79. De nemcsak akkor folyamodtak alakzatokhoz, amikor valamely személy miatt
nem lehetett egyenesen beszélni, bár ez esetben is inkább mértékre, mint alakzatra van szükség, hanem indokolatlanul és lelkiismeretlenül alkalmazták őket, például az apa titokban megölte a fiát, mert az anyjával paráználkodott, és amikor kegyetlen bánásmód miatt perbe fogták, burkolt célozgatásokkal halmozta el feleségét.

80. Mert van-e aljasabb annál, mint ilyen feleséget eltűrni? Továbbá mi lehet ellentétesebb, mint az, aki vád alatt áll, mivel úgy tűnik, hogy a legnagyobb bűntettel gyanúsítja meg feleségét, éppen azt bizonyítja védekezésével, amit cáfolnia kellene? Ám ha a bírák helyébe képzelnék magukat, tudnák, hogy mennyire nem szívesen viselnek el ilyen ügyet, s még kevésbé akkor, amikor ily rút bűnökkel halmozzák el a szülőket.

81. És ha már ebbe a témába botlottam, foglalkozzunk egy kissé részletesebben az iskolai gyakorlatokkal. Mert részint ezeken nevelődik a szónok, részint azon a módon, ahogyan a próbabeszédeket mondják, fog majd valóságos ügyekben is előadni. Olyan ügyekről is szót kell ejtenünk, amelyekben nem kényes, hanem érdekeikkel ellentétes alakzatokat fabrikálnak a deklamátorok: „A zsarnokságra törekvésért elítéltet vessék alá kínzásnak, hogy elárulja bűntársait. A vádló azt kérhet, amit akar. Valaki bevádolta a saját apját. Azt kérte, hogy ne vonják kínpadra. Az apa ellentmond."

82. Az apa védői közül nem volt senki, aki ne célzott volna arra, hogy az apa a kínpadon saját fiát megnevezte volna a bűntársak között. Van-e ennél ostobább? Mert átlátván ezt a bírák, vagy nem vetik alá kínzásnak, mert éppen azért akarja, hogy megkínozzák, vagy nem adnak hitelt a megkínzottnak.

83. „De mégis valószínű, hogy ezt akarja." Meglehet, de akkor ne árulja el magát, hogy elérje célját. „De nekünk deklamátoroknak — kérdem én — mit használ, ha megértettük ugyan, de nem mondjuk ki?" De ha valóságos tárgyalás lenne, ugyanígy elárulnánk rejtett szándékunkat? Mi van akkor, ha valójában nem ez volt a szándéka, hiszen az elítéltnek más okai is lehettek, hogy ellentmondjon, akár az, hogy úgy vélte: a törvényt be kell tartani, akár az, hogy nem akart a vádlónak lekötelezettje lenni, akár az — és én mindenképpen ehhez ragaszkodnék —, hogy a kínzások közepette is kitartson ártatlansága mellett.

84. Ezért az efféle kifogást sem lehet mindig elfogadni: „Aki ezt az esetet kitalálta, azt akarta, hogy ez legyen a védekezés." Talán nem akarta, de fogadjuk el, hogy ezt akarta. Azért azonban mert ő ostobán gondolkodott, nekünk feltétlenül ostobán kell beszélnünk? Ez az oka annak, hogy amikor tárgyalok, gyakran nem veszem figyelembe, mit akar az ügyfelem.

85. Az is gyakori tévedés ebben a beszédfajtában, hogy feltételezik: egyesek mást mondanak, mint amit akarnak, különösen ilyen vitatéma esetében: valaki azt kéri, hogy meghalhasson, mint ebben a próbabeszédben: „Az, aki korábban bátran harcolt, egy másik háborúban törvényesen kéri, hogy mentsék fel a katonáskodás alól, mert már ötvenedik évébe lépett. Fia tiltakozása ellenére kénytelen bevonulni, de dezertál. A fiú, aki ugyanezen háborúban kitüntette magát, sértetlenséget kér apja számára. Az apa ellentmond." Nem azért teszi, mondják, mert meg akar halni, hanem hogy fiának kellemetlenséget okozzon."

86. Bizony nevetek azon, hogy ennyire félnek, mintha maguknak is meg kellene halniuk, és saját félelmüktől kellene tanácsot kérniük, elfeledkezve arról, hogy oly sokan követnek el öngyilkosságot, és azokról az okokról is, amelyek motiválhatták azt is, aki bátor férfiból katonaszökevénnyé vált.

87. De fölösleges egyetlen próbabeszédről beszélni. Én általában azon a véleményen vagyok, hogy sohasem az a szónok dolga, hogy görbe utakon járjon, és nincs olyan vitás kérdés, amelyben mindkét fél ugyanazt akarná, és senki sem annyira ostoba, ha élni akar, hogy inkább ügyetlenül kérje a halált, mint egyáltalán ne kérje.

88. Azt azonban nem tagadom, hogy vannak efféle alakzatos próbabeszédek: „Rokongyilkosság vádjával, mert állítólag megölte testvérét, várja valaki az ítéletet. Az apja azonban tanúvallomásában azt mondta, hogy az ő parancsára tette. Felmentett fiát kitagadja." Eszerint az apa a fiának sem irgalmaz teljesen, de azt a vallomását sem változtathatja meg nyíltan, amelyet az előző tárgyaláson tett, és ha szigorúságában a kitagadásnál többet nem is kíván, mégis kitagadja. Egyébként ez az alakzat az apával szemben túlságosan szigorú, a fiúval szemben viszont túlságosan enyhe.

89. Ahogyan azonban senki sem mondja az ellenkezőjét annak, amit akar, úgy akarhat valamivel jobbat annál, mint amit mond. Ahogyan ama kitagadott is, aki az apjától azt követeli, hogy fogadja vissza kitett fiát, akit ő nevelt föl, és térítse meg a nevelés költségeit, inkább akarja talán saját visszafogadását, de az nem állítható, hogy amit kér, nem akarja.

90. Az a célzás is rejtve marad, amely — miközben a jog szigorú ítéletet követel a bírótól — az irgalom némi reményét is sugallja, nem nyíltan, hogy ne legyen egyezkedés, hanem a sejtetés valamiféle árnyalatával; ez sok próbabeszédben előfordul, például ebben is: „A leányrabló, ha harminc napon belül nem nyer bocsánatot a leány és a saját apjától, ölessék meg. Ha viszont elnyervén a leány apjának bocsánatát, a saját apjáét viszont nem, beperli őt gyengeelméjűség címén."

91. Mert ha ez az apa megígéri bocsánatát, akkor a per megszűnik. Ha nem ébreszt semmi reményt, akkor nem gyengeelméjűnek, hanem biztosan kegyetlennek tűnik, és maga ellen hangolja a bírót. Tehát Latro tárgyalja a legjobban: „Így hát meg fogsz ölni?" „Ha tudlak." Visszafogottabban és jellemének megfelelően az idősebb Gallio: „Légy kemény, lelkem, légy kemény! Tegnap erősebb voltál."

92. Közel állnak ezekhez a görögöknél kedvelt alakzatok, amelyekkel kemény dolgokat szelídebben fejeznek ki. Például úgy tartják, hogy Themisztoklész azt tanácsolta az athéniaknak, hogy városukat bízzák az istenekre, mert kemény lett volna azt mondani, hogy hagyják el. Akik pedig azt javasolták, hogy az arany Viktória-szobrokat a háború céljaira olvasszák be, ilyen fordulatot használtak: „Élni kell a győzelmekkel!" Ez teljesen hasonló az allegóriához, mert mást mond, és mást akar érteni rajta.

93. Az a kérdés is felmerül, hogyan lehet válaszolni az alakzatokra. Egyesek úgy vélik, mindig az ellentéteikből kell feltárni őket úgy, ahogyan a rejtett hibákat eltávolítják. A legtöbbször valóban ezt kell tenni, mert másképp nem lehet megcáfolni a felhozott vádaskodásokat. Mindenesetre a kérdés azon áll vagy bukik, amit az alakzatokkal ki akarnak fejezni. De amikor csak gyalázkodás a céljuk, a jó lelkiismeret jele, ha nem értjük őket.

94. Ám ha olyan gyakran fordulnak elő az alakzatok, hogy lehetetlen észre nem venni őket, arra kell késztetni az ellenfeleket, hogy azt a bizonyos valamit, amire burkoltan célozgatnak, adják elő nyíltan, ha van bátorságuk, vagy pedig ne várják azt, hogy amit ők sem mernek kimondani, azt a bírák ne csak megértsék, hanem el is higgyék.

95. Olykor hasznunkra van a színlelés is, mint ebben (az egyébként ismert történetben), amikor az ellenfele ezt mondta: „Esküdj meg patrónusod hamvaira!" azt válaszolta, hogy készen áll. A bíró elfogadta a javaslatot, mire az ügyvédje oly hangosan kiáltozta: ez esetben az alakzatok eltűnnek a világból, hogy tüstént megállapították: efféle alakzatokkal nem szabad vaktában dobálózni.

96. A harmadik neme az, amikor csak a jobb kifejezésre törekszünk, ezért Cicero úgy véli, hogy nem a vitatkozásban van szerepe. Efféle az, amit ugyanő alkalmaz Clodius ellen: „Úgy gondolta, hogy ezekkel könnyen kiengesztelheti az isteneket, hiszen minden áldozati szertartást ismer."

97. Az irónia is igen gyakori ebben a témakörben. De akkor lesz igazán kifinomult, ha az egyik tény csak sejteti a másikat, ahogyan egy zsarnokkal szemben, aki a teljes büntetlenség feltétele mellett mondott le uralmáról, alkalmazta vetélytársa: „Én nem szólhatok ellened, mondd hát te ellenem, neked szabad: nemrég meg akartalak ölni."

98. Gyakran előfordul az, amelyik az eskün alapszik, de nem feltétlenül kell hajhászni, például a kitagadott gyermek esetében: „Haljak meg úgy, hogy a fiam legyen az örökösöm!" Mert egyfelől komoly embernek nem illik nyomós ok nélkül esküdözni, másfelől igaz az, amit Seneca szellemesen megjegyez: „Nem a patrónusok dolga ez, hanem a tanúké." Egyébként sem hitelt érdemlő az, ha valaki szellemeskedés miatt esküszik, feltéve, ha nem olyan ügyesen teszi, mint fentebb Démoszthenész.

99. A leghaszontalanabb fajtája azonban az, amely egy szón alapszik, még ha Cicero használja is Clodius ellen: „Különösen mivel ez a nő inkább mindenki barátnője, mintsem bárkinek is ellensége."

100. Az összehasonlítást nem165 tekintem alakzatnak, mert olykor a bizonyítás, olykor az ügyállás része, még akkor is, ha olyan formájú, amilyen a Murena érdekében tartott beszédben: „Te azért virrasztasz éjjel, hogy jogi tanáccsal szolgálhass ügyfeleidnek, ő pedig azért, hogy idejében odaérjen hadseregével a kitűzött helyre; téged a kakaskukorékolás ébreszt föl, őt a trombitaszó" stb. Nem tudom, hogy a kifejezésformát érinti-e inkább vagy a gondolatot.

101. Mert csak az a különbség közöttük, hogy nem az egész az egésszel, hanem csak egyes szavak egyes szavakkal vannak szembeállítva. Celsus azonban és Visellius,169 ez a nem éppen felületes szerző, a gondolatalakzatok közé sorolta, Rutilius Lupus pedig mindkét fajtába, és ellentétnek hívja.

102. Azokon kívül pedig, amelyeket Cicero a gondolat fényei közé helyezett, sok más alakzatot felvett a már említett Rutilius, Gorgiaszt követve — nem ama leontinoiit, hanem egy másikat, aki kortársa volt, mégpedig ennek négy könyvből álló művét eggyé tömörítve lefordította —, és ugyanígy Celsus is, természetesen Rutilius nyomán:" az összpontosítást, melyet a görög dial-lagénak nevez, amikor több érvet irányítanak egy célra; a következményt, melyet Rutilius epakoluthészisznek mond; erről mi a bizonyítékok között szóltunk; a következtetést, ami Rutiliusnál szüllogiszmosz, a fenyegetést, azaz katapléxiszt; a buzdítást, a parainetikont. Mindez egyenes beszéd, ha nem veszi maga mellé valamelyik alakzatot azok közül, amelyekről beszéltünk.

104. Ezenkívül Celsus szerint alakzatok még a következők: a kizárás, a biztosítás, az ócsárlás, a bíró feltüzelése, a közmondás alkalmazása, a vád erősítése — ez a deinószisz — verses idézettel, tréfával, irigységgel, segítségül hívással; a hízelgés, a megbocsátás, a megvetés, a figyelmeztetés, az elégtétel, a kérés és a feddés.

105. A felosztás is, a tétel, a szétosztás, két dolog rokonsága, ezáltal két különböző dolog azonos lesz úgy, hogy végül is nemcsak az lesz méregkeverő, aki méregpohárral elveszi valaki életét, hanem az is, aki eszétől fosztott meg valakit; de ez már a meghatározás területére tartozik.

106. Rutilius vagy Gorgiasz szerint: az anankaion (kényszer), az anamnészisz (emlékezés), az anthüpophora (ellenvetés), az antirrészisz (ellenbeszéd), a parauxészisz (nagyítás), a proektheszisz (előrebocsátás), amikor előbb azt mondjuk el, minek kellett volna történnie, azután hogy mi történt, az enantiotész (ellentét), amelyből az ellentéten alapuló enthümémák származnak, sőt még a metalépszisz (megváltoztatás) is, amely Hermagorasznál egy ügyállást jelent. Ámbár Visellius igen kevés alakzatot különböztet meg, az enthümémát, amelyet kigondolásnak nevez, és az indoklásnak elnevezett epikheirémát az alakzatok közé sorolja. Ezt bizonyos mértékben Celsus is elfogadja, mert bizonytalankodik abban, hogy a következtetés epikheiréma-e.

107. Visellius hozzáadja a bölcs mondást is. Olyanokat is láttam, akiknél megtalálhatók a diaszkeuai (csinosítások), apagoreuszeisz (a tiltakozások) és a paradiégészeisz (mellékelbeszélések) ebben a csoportban. De ahogyan ezek nem alakzatok, úgy mások alakzatok lehetnek, csak elkerülték figyelmemet; sőt még újakat is kitalálhatnak, de ezek ugyanolyanok lesznek, mint az általam említettek.



Adamik Tamás fordítása