logo

IX Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Felosztás a meghatározáson alapuló ügyállásban

I . A következtetés után jön a meghatározás; mert aki nem mondhatja, hogy semmit sem követett el, annak legegyszerűbb azt mondania, hogy nem azt követte el, amivel vádolják. Így hát többnyire ugyanazon törvények is szabályozzák, mint a következtetést, csak a védekezés módja változik: így a lopásnál, letétnél, házasságtörésnél. Mert amint mondhatjuk: „Nem loptam; nem kaptam letétbe pénzt; nem követtem el házasságtörést;" úgy azt is: „Ez nem lopás; ez nem a tartozás letagadása; ez nem házasságtörés."

2. Olykor a minőségből kiindulva jutunk el a meghatározáshoz, ahogyan például elmebaj, hűtlen kezelés, alkotmánysértés esetében: ilyenkor, ha nem lehet azt mondani, hogy amit a vád felró, jogszerű tett volt, segít, ha azt mondjuk: „Ez " nem hűtlen kezelés; nem az alkotmány megsértése." A meghatározás tehát a szóban forgó dolog találó, világos, tömören megfogalmazott kifejtése.

3. Legfőbb részei — mint el is mondtunk — a nem, a faj, a különbségek, a sajátságok: ekképp, ha a lovat akarnád meghatározni (hogy már tényleg ismert példával éljek), a nem: élőlény, faja: halandó, különbség: értelem nélküli (mert hát az ember is halandó), sajátság: nyerít. Többféle okból is alkalmazhatjuk a szónoki beszédben.

4. Mert van, hogy a név biztos, kérdéses viszont, hogy mit kell rajta érteni; hol meg a dolog nyilvánvaló, Néha, mikor a név az ismert, s amit jelöl, az a bizonytalan, következtetésre van szükség: mint például ha azt kérdezzük, micsoda az isten.

5. Hiszen aki elveti azt az elképzelést, hogy az isten a világmindenség részecskéivel összeforrt lélek, annak nem azt kellene-e mondania, hogy egy ilyen természetet hibásan neveznek istennek, ahogy Epikurosz is fogalmaz, aki az istent emberi minőségként határozta meg, és a világközökben jelölte meg a helyét? A név, amit használnak, mindkettőnél ugyanaz; hogy mögötte aztán milyen valóság van: arra következtetnek.

6. Néha pedig a minőség lesz vizsgálat tárgyává, hogy például mi a retorika: a meggyőzés tudománya-e vagy a szép beszédé? A meghatározás eme fajtája igen gyakori a törvényszéki ügyekben. Így kell vizsgálni például, hogy házasságtörő-e az, kit a bordélyban kaptak rajta más asszonyával; minthogy nem tettének elnevezése, hanem annak jellege a kérdés, vagy hogy egyáltalán bűn-e az, amit tett.

7. Mert ha bűnt követett el, nem lehet más, mint házasságtörő. Ennek másik fajtája, amikor az elnevezés körül forog a per, mely a törvényszövegtől függ, s az ügy csak azon szavak miatt kerül bíróság elé, melyek kiváltják a pert: hogy, például, aki magát öli meg, gyilkos-e valójában? Aki a zsarnokot halálba űzi, zsarnokölő-e? S hogy a mágusok varázsigéi méregkeverésnek számítanak-e? A tényállás ugyanis nyilvánvaló, s tudhatjuk, hogy nem ugyanaz a dolog önmagunkat megölni, mint másvalakit, nem ugyanaz a dolog megölni a zsarnokot, mint halálba űzni, és nem ugyanaz a varázsige, mint a halálos méreg: hanem a kérdés az, hogy lehet-e ilyenkor ugyanazon elnevezést használni.

8. S bár alig merek eltérni Cicerótól," ki számos szerzőt követve állítja, hogy a meghatározás az azonosságról és a másságról szól — annak ugyanis, aki helytelenít valami elnevezést, mindig kell egy másikat mondania —, én azért mégis három fajtával számolok.

9. Olykor ugyanis csak az olyan kérdés helyes, hogy „Ez az-e?". Például, hogy a bordélybeli eset házasságtörés-e. Ha ezt kétségbe vonjuk, arról már nem is kell beszélnünk, hogy minek hívjuk, mivel tagadjuk az egész bűntényt. Máskor így kérdezünk: „Ez vagy az?" „Lopás vagy szentségtörés?" Nem azért, mintha nem volna elég, hogy nem szentségtörés, hanem mert azt is meg kell mondani, hogy akkor mi más: ilyen esetben mindkettőt meg kell határoznunk.

10. Megint máskor különböző fajtájú dolgoknál azt vizsgáljuk, hogy lehet-e ezt is, azt is ugyanúgy megneveznünk, miközben mindkét dolognak van saját neve, mint például szerelmi bájital; méreg. A kérdés pedig minden ilyenfajta perben így hangzik: „Ez is az?" — merthogy a vitatott elnevezés egy másik dologra nézve már feltétlenül megfelel. „Szentségtörésről beszélünk, ha egy megszentelt tárgyat a templomból elrabolnak; de akkor is, ha az magántulajdon? Házasságtörés más feleségével annak otthonában közösülni; de a bordélyházban is? A zsarnokölés a zsarnok meggyilkolása; de az is az, ha halálba űzzük?"

11. Épp ezért a szillogizmus, melyről később beszélek majd, tulajdonképp csak egy gyengébb formája a meghatározásnak, mivel ez utóbbinál a kérdés az, hogy vajon ugyanaz-e az egyik dolog elnevezése, mint a másiké, míg a szillogizmusban, hogy egynek tekintsük-e az egyik dolgot a másikkal.

12. Aztán a meghatározások között olyan eltérés is van, hogy ugyanazt jelentik, de nem ugyanazon szavakkal vannak megfogalmazva, például: „A retorika a jó beszéd tudománya"; de ugyanígy elmondhatjuk, hogy „a jó feltárás, a jó előadás, az ékesszólás erényeit követő beszéd, vagy a célnak megfelelő beszéd tudománya"; csak arra kell odafigyelnünk, hogy ha értelmükben nem térnek el, megfogalmazásban különbözzenek.

13. Ám az ilyesmin vitatkozni szokás, és nem pereskedni.
Homályosabb jelentésű vagy kevésbé ismert szavak is meghatározásra szorulnak néha, például hogy mit jelent az, hogy clarigatio, vagy erctum citum, olykor közismert szavak is, mint hogy mit jelent a penus, mi a litus. E sokféleség következménye, hogy a meghatározást egyesek a következtetés, mások a minőség, néhányan pedig a törvényértelmezési kérdések közé sorolják be.

14. Némelyeknek egyáltalán nem is tetszett ez a túlontúl kifinomult, dialektikusmódra fogott boncolgatás, mely inkább szolgál elméleti vitákban szellemes kötekedésre, mint hogy a szónok hivatásában bármi hasznot is nyújtana. Mert jóllehet a vitatkozásban annyira hatásos, hogy láncaival gúzsba köti azt, aki felelni szándékozik, és hallgatásra vagy akarata ellenére is olyan vallomásra kényszeríti, mellyel önmagának árt; ám haszna az egyes ügyekre nézve azért mégsem ugyanakkora.

15. A bírót mindenesetre meg kell győznünk; mert ha az ügyet magát nem pártolja, még ha rabul ejtették is szavaink, azért ő magában mást gondol. De valójában mennyire van szüksége egy törvényszéki szónoknak ilyen precíz fogalmazásmódra? Avagy ha nem mondanám, hogy „az ember halandó, értelmes lény", nem tudnám-e mégis egy bővebb magyarázatban — kifejtve számos testi-lelki tulajdonságát — akár az istenektől, akár az állatoktól őt megkülönböztetni?

16. S ahhoz mit szólunk, hogy egyazon dolgot egy szóval is meg lehet határozni (mint ahogy Cicero teszi: „Mert mit jelent, hogy »tömegesen«? Mindenki."), hanem sokféle, változatosabb formában, ahogyan azt többnyire minden szónok csinálja; náluk ugyanis csak nagyon ritkán találhatjuk meg azt a filozófusok gyakorlatára visszavezethető szolgai hűséget (ez már bizonyosan szolgai), amellyel egyes meghatározott szavakhoz ragaszkodnak, s amit Cicero De oratore című könyvében tilalmaz is M. Antonius.

17. Hiszen veszélyes is az, ha egy szót elvétünk, mert azt hiszik, hogy az egész ügyet elbuktuk. Legjobb hát az olyan középút, amelyet Cicero alkalmaz Caecina védelmekor, amikor is mindent előad, még sem kerül szavai miatt veszélybe: „Merthogy, bírák, nem csupán az az erőszak, ami testünk és életünk ellen irányul, hanem még inkább az, amely halálos veszedelemmel fenyegetvén, félelemtől reszkető lelkünket gyakran kibillenti egyensúlyából, és eltántorítja szilárd elhatározásától." Vagy amikor a bizonyítás megelőzi a meghatározást; ahogyan Cicero arra következtet a Philippicakban, hogy Ser. Sulpiciust Antonius ölette meg, s végül ilyen meghatározást ad a zárszóban: „Mert hát bizonyára az küldte halálba, aki halálának oka volt." Nem tagadom, hogy ezt is úgy kell csinálni, hogy használjon ügyünknek, és ha néha sikerül helytállóan megfogalmaznunk illő tömörséggel egy-egy meghatározást, az egyfelől szép, másfelől igen hatásos is, de csak ha megdönthetetlen.

19. A meghatározás megszabott rendje ez: „Mi az?" „Ez vajon az?" És ebben majdhogynem nagyobb feladat egy meghatározást létrehozni, mint a tényállásra meghatározást találni. Azon kérdésben, hogy „Mi az?", kettős munka rejlik: egyrészt ugyanis alá kell támasztanunk saját meghatározásunkat, másrészt az ellenfelünkét meg kell döntenünk.

20. Ezért az iskolában, ahol az ellenvetéseket mi magunknak találjuk ki, olyan két meghatározást kell adnunk, mely mindkét szempontból a lehető legjobb. Ám a fórumon figyelnünk kell, hogy vajon a meghatározás nem felesleges-e vagy oda nem illő, hogy nem kétértelmű-e vagy ellentmondásos, vagy hogy nem túl általános-e; ez ugyanis mind csak a szónok hibájának következménye lehet.

21. Hogy pedig helyes meghatározást adjunk, az csak úgy sikerülhet, ha előbb magunkban eldöntjük, hogy mit akarunk bizonyítani: így tudjuk ugyanis szavainkat szándékunkhoz igazítani. És hogy a jól ismert példánál maradjunk, melytót a dolog mindjárt világosabbá lesz: „Valakit, aki magánvagyonhoz tartozó pénzt rabolt el a templomból, szentségtöréssel vádolnak."

22. Bűnössége nyilvánvaló; a kérdés az, hogy helyes-e az elnevezés, ami a törvényben szerepel, erre a bűntényre. Tehát a vita tárgya, hogy ez szentségtörés-e. A vád, mivel a pénzt a templomból rabolták el, ezzel az elnevezéssel él. A vádlott, mivel magánvagyonból rabolt, tagadja a szentségtörést, de a lopást beismeri. A vádló tehát ilyen meghatározást ad: „A szentségtörés az, ha valamit a templomból elrabolnak." A vádlott ilyet: „A szentségtörés az, ha valamit a templom tulajdonából elrabolnak."

23. Mindketten a másik meghatározását támadják. Azt pedig két esetben lehet megdönteni: ha helytelen, vagy ha nem teljes. A harmadik ugyanis csak ostobáknál esik meg, hogy semmi köze sincs a vizsgálathoz.

24. [Helytelen volna, ha azt mondanád, hogy a ló értelmes élőlény, mert bár élőlény a ló, de értelem nélküli. Ami pedig másvalamivel közös tulajdonsága, megszűnik sajátsága lenni.] Esetünkben a vádlott helytelennek mondja a vádló meghatározását, ám a vádló nem mondhatja helytelennek a vádlottét, hiszen az valóban szentségtörés, ha valamit a templom tulajdonából elrabolnak; mondhatja viszont, hogy nem teljes, mert azt is hozzá kell tenni, hogy „vagy a templomból".

25. Egy meghatározás bizonyításában-cáfolásában pedig legfontosabb szerepe a sajátságoknak és különbségeknek van, néha még az etümologiának is. De mindebben, úgy, mint bármi másban, segítségünkre van a méltányosság szempontja, s néha a szándék kikövetkeztetése is. Az etümologia nagyon ritkán kerül sorra: „Mert mi más volna a tumultus, mint olyan nagy zűrzavar, mely még nagyobb félelmet (timor) okoz? Innen származik maga a tumultus szó is."

26. A sajátságok és különbségek körül nagyon kifinomult viták zajlanak, mint amikor azt kérdezik, hogy az adósrab, akit a törvény, míg nem törleszti tartozását, rabszolgamunkára kötelez, rabszolga-e. Az egyik fél ilyen meghatározást ad: „Az a rabszolga, aki jog szerint van rabszolgasorban." Míg a másik fél: „aki olyan jog alapján van rabszolgasorban, mint a rabszolga" — vagy ahogy a régiek mondták: „aki rabszolgaságban rabszolgamunkát végez." E meghatározás, még ha különbözik is valamelyest, hacsak nem egészítjük ki még sajátságokkal és más különbségekkel, semmitmondó lesz.

27. Merthogy ellenfelünk azt fogja rá mondani, hogy az illető rabszolgaságban végzi rabszolgamunkáját, vagy hogy olyan jog alapján, mint a rabszolga. Lássuk hát a sajátságokat és különbségeket, melyeket az ötödik könyvben futólagosan már érintettem.
A rabszolga, miután felszabadítják, szabadossá válik, míg az adósrab visszanyervén szabadságát tisztes emberré; egy rabszolga a gazdája engedélye nélkül nem nyerheti el a szabadságot, rabszolgára nem vonatkozik törvény, az adósrabnak jogai vannak; a szabad embernek sajátos jelei — amivel nem rendelkezhetik senki, csak a szabad ember —: az előnév, nemzetségnév, melléknév, tribus: az adósrab mindezzel rendelkezik.

28. Ha már megvizsgáltuk a kérdést, hogy „Mi az?", csaknem el is intéztük a másikat, hogy „Ez vajon az?" Arra törekszünk ugyanis, hogy ügyünkre szabott legyen a meghatározás. A legfontosabb pedig ebben a minőség: „Őrültség-e a szerelem?5 Ide tartoznak aztán az olyan bizonyítékok, melyeket Cicero a meghatározás sajátos velejáróinak nevez: az előzmények, következmények, mellékkörülmények, ellentmondások, indítékok, okozatok és a hasonlóság köréből; e bizonyítékok természetéről már szó esett.

29. Caecina védelmében pedig pedig röviden össze is foglalta Cicero a kiváltó okot, az indítékot, az okozatot, az előzményeket és a következményeket: „Miért menekültek tehát? Félelmükben. Mitől féltek? Nyilvánvalóan erőszaktól. Tagadhatjátok-e hát valami kezdetét, ha végkifejletét elfogadjátok?" De a hasonlóságot is felhasználta: „Amit háborúban erőszaknak neveznek, azt békében már nem nevezik annak?"

30. De még az ellentétből is vonhatunk érveket, például, ha azt kérdezzük, hogy a szerelmi bájital méreg-e vagy sem; mert a méreg nem szerelmi bájital. Hogy a meghatározás e második faja minél kézzelfoghatóbb legyen az én fiaim számára (mindig saját fiaimként gondolok ugyanis az ifjakra), itt is egy kitalált pert alkalmazok példaképpen:

31. „Fiatalok, akik együtt szokták tölteni idejüket, elhatározták, hogy a tengerparton lakomát tartanak. Annak az egynek a nevét, aki a lakomáról hiányzott, egy sírhalomra írták, melyet ők raktak. Az apja, miután tengerentúli útjáról megérkezvén éppen ezen a parton kötött ki, a név olvastán felakasztotta magát. A vád szerint halálát a fiatalok okozták."

32. Íme a vádló meghatározása: „Akinek egy cselekedete következtében meghal valaki, az a halál okozójának számít." A vádlotté: „Aki annak tudatában tesz valamit, hogy tette következtében valakinek meg kell halnia." De — mellőzvén a meghatározást — a vádnak elég annyit mondani: „A halál oka ti voltatok, a ti cselekedetek következtében halt meg valaki: mert ha ti nem tettétek volna ezt, élne még."

33. Ellenvetés: „Nem lehet minden esetben elítélni azt, akinek cselekedete következtében meghal valaki, például, a vádlót, a tanút, a bírót a halálraítélt perében. De nem is kereshetünk bűnt bárkiben, akire valaminek az oka visszavezethető; például ha valaki utazásra beszéli rá barátját, vagy meghívja tengerentúlról, az meg hajótörésben életét veszti; vagy vacsorára hívja, amelyen az összeszed nála valami gyomorrontást, amibe belehal.

34. De a halál okát sem egyedül az ifjak tette képezi, hanem az öreg hiszékenysége, gyengesége a fájdalom viselésében. Végtére is, ha erősebb vagy megfontoltabb lett volna, élhetne. Végül pedig nem rossz szándékkal cselekedtek, amaz viszont gyaníthatta volna akár a sírhalom helyéből, akár a hevenyészett munkából, hogy nem valódi síremlék. Miért kellene hát azokat büntetnünk, akikről minden elmondható, ami egy gyilkosról, kivéve a tettlegességet?

35. Egyébként pedig az a biztos meghatározás, melyben mindkét fél egyetért; például mikor Cicero azt mondja: „A népfelség a római nép hatalmában és nevének méltóságában áll." Azon viszont már lehet vitatkozni, hogy a népfelségen sérelem esett-e; amint azt Cornelius perében vitatták.

36. Itt azonban, még ha meghatározáson alapulónak látszik is az ügy, az ítélet mégis — minthogy a meghatározást nem vitatják — a minőségtől függ, és inkább ezen ügyállás körébe kell sorolnunk a dolgot, amelyhez elvétve már ugyan fűztünk megjegyzéseket, de a tárgyalási rendben csak most következik.



Gonda Attila fordítása

© www.romaikor.hu 2008-2022