logo

IX Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Felosztás a következtetésen alapuló ügyállásban

l. Minden következtetés vagy a ténnyel vagy a szándékkal kapcsolatos. Mindkettőhöz három idő tartozik: múlt, jelen, jövő. A ténnyel kapcsolatos kérdések általánosak és különösek, azaz olyanok, amelyek nem vonatkoznak személyekre, és olyanok, amelyek vonatkoznak.

2. A szándékról csak akkor lehet kérdezni, amikor személyről van szó, és a tényállás biztos. Tehát, amikor a tényről vitatkozunk, vagy az kétséges, hogy mi történt, vagy az, hogy mi történik, vagy mi fog történni; az általános kérdésekben így: „Vajon az atomok ütközéséből jött-e létre a világ, a gondviselés kormányozza-e, és egyszer vajon elpusztul-e majd?" A különösekben: „Vajon Roscius elkövette-e az apagyilkosságot"; királyságra tör-e Manlius; és Verrest vajon megfelelőképpen vádolná-e Q. Caecilius?"

3. A bíróságokon leginkább a múlt idő uralkodik, hisz senki sem emel vádat, hacsak nem megtörtént dolgokban; azt ugyanis, hogy mi történik, és mi fog történni, a múltból vezetjük le. Egyrészt azt vizsgáljuk, hogy miből mi keletkezett, például: hogy a dögvész oka vajon az istenek haragja volt-e, vagy a rossz éghajlat, a fertőző víz, vagy a földből áradó ártalmas gőz. Másrészt, hogy mi a tett oka. Például, hogy miért hajózott Trója alá az ötven király, vajon megesküdtek erre," vagy egymás példáját követték, vagy az Atreidák kedvéért? E két fajta nem sokban különbözik egymástól.

4. Az viszont, ami jelen idejű, nem szorul következtetésre, ha saját szemünkkel győződhetünk meg róla, és nem bizonyítékok által, melyek szükségszerűen korábbról valók: miként például ha azt kérdeznék a spártaiak, hogy Athénban falat építenek-e. Létezik még egy fajtája a következtetésnek, mely ránézésre mintha nem is tartoznék ide, mikor valamelyik emberről azt kérdezzük, hogy ki ő; ahogy Urbinia örököseivel kapcsolatban feltették a kérdést, hogy Figulus-e vagy Sosipater az, aki mint fia követelte a vagyont.

5. Mert az ő szubsztanciáját látni lehetett; úgyhogy nem lehet kérdezni azt, hogy létezik-e, miként azt sem, hogy az óceánon túl föld van-e, sem hogy micsoda, sem hogy milyen, csak azt, hogy ki ő. Azonban az ilyenfajta per is a múlt időtől függ: „Ez az a Clusinius Figulus, aki Urbiniától született?" Ilyen peres ügyek pedig még a mi időnkben is voltak, sőt nem egy rám is jutott mint ügyvédre.

6. A szándékra irányuló következtetés kétségtelenül minden időre vonatkozhat: „Ligarius milyen megfontolásból tartózkodott Afrikában? Milyen megfontolásból törekszik Pürrhosz szövetségre? Hogyan viselné Caesar, ha Ptolemaiosz Pompeiust megöletné?" Következtetés útján keressük a nagyságra, a formára és a számra vonatkozó milyenséget is: „Vajon nagyobb-e a Nap, mint a Föld; a Hold gömbölyű, lapos vagy kúpalakú-e; egy világ van-e, vagy létezik több is?"

7. Lehetséges ez a nem természettudományos kérdésekben is: „A trójai vagy a peloponnészoszi háború volt-e nagyobb; milyen volt Akhilleusz pajzsa; vajon csak egyetlen Hercules létezett?" Azon ügyekben pedig, melyek vádból és védelemből állnak, az egyik fajta az, amelyben a tett és az elkövetője egyaránt kérdéses. Ebben összetett kérdésről van szó, amikor is mindkettőt egyformán tagadják; máskor meg elkülönített kérdésről, amikor egyrészt az kétséges, hogy valami megtörtént-e vagy sem, másrészt, ha már a tettben megegyeztek, hogy ki volt az elkövető.

8. Van, amikor maga a tett is egyszerű kérdést igényel, például: „Meghalt-e ez az ember?"; van, amikor összetettet: „Méregtől halt-e meg, vagy gyomorbajban?" A második fajta az, amikor csak a tett a kérdéses, és ha ezt tisztáztuk, az elkövető személye is kétségtelen lesz. A harmadik csak az elkövetőre vonatkozik, amikor is a tettben egyetértenek, és a vita tárgya az, ki követte el.

9. Ez viszont, amit a harmadik helyre hagytam, nem egyszerű. A vádlott ugyanis vagy csak tagadja, hogy ő tette, vagy azt mondja, hogy más tette. De még a vád másra hárításának sem csak egy módja van. Időnként ugyanis ez kölcsönös vádolást eredményez, amit a görögök antikatégoriának neveznek, a mieink közül egyesek vetekedő vádolásnak. Időnként pedig a bírói ítélet veszélyén kívül eső személyre hárítják, hol ismertre, hol meg ismeretlenre. Ha ismertre, akkor vagy egy kívülállóra, vagy éppenséggel az áldozat felelősségére.

10. Ezekben az esetekben úgy, mint az antikatégoriában, a személyeknek, okoknak és egyéb dolgoknak az összehasonlítása történik meg; így Cicero Varenus védelmében Ancharius rabszolgáira, Scaurus védelmében pedig Bostar haláláért az anyjára hárítja a vádat.

11. Létezik az összehasonlításnak egy olyan, az előbbivel ellentétes fajtája, amelyben mindkét fél azt mondja magáról, hogy ő követte el a tettet; és egy másik is, amelyben nem a személyek, hanem maguk a tények ütköznek egymással: s a kérdés nem az, hogy két személy közül melyik követte el, hanem hogy két tett közül melyiket követték el. Mikor pedig mind a tett, mind az elkövető ismert, vizsgálhatjuk a szándékot.
Most pedig a részletekről. Mikor mind a tettet, mind az elkövetőt egyformán tagadják, az így hangzik: „Nem követtem el házasságtörést; nem törtem egyeduralomra." Gyilkossági és méregkeverési ügyekben gyakori az ilyen felosztás: „Nem történt meg, de ha megtörtént, nem én követtem el."

12. De amikor ezt mondjuk: „Bizonyítsd be, hogy ezt az embert megölték!", ez csak a vádló feladata, a vádlott erre semmit sem mondhat — leszámítva egy-két óvatos gyanúsítást, amelyet a lehető leghatározatlanabb formában kell elhinteni: mert ha már egyvalamit szilárdan állítunk, bizonyítanunk is kell, vagy ügyünkre nézve vállalni a kockázatot. Amikor ugyanis vizsgálják az ellenfél és a mi állításunk közti különbséget, az egyiket igaznak találják mindenképpen. Így aztán ha megdől az, amivel védekezünk, megmarad az, ami ellenünk szól; ugyanígy amikor a gyomorbaj vagy a mérgezés kétes jelei után nyomozunk, nincs harmadik lehetőség, ezért mindkét fél védi saját állítását. Néha viszont a tényállás alapján vizsgáljuk, hogy méregkeverésről van-e szó vagy gyomorbajról, hogyha a személyektől függetlenül pusztán a tényállásból is levezethetünk egyes bizonyítékokat.

14. Mert az is számít, hogy lakoma előzte-e meg vagy szomorúság, munka-e vagy semmittevés, virrasztás-e vagy pihenés. De az elhunyt életkora is fontos, és az sem mindegy, hogy hirtelen halt-e meg, vagy hosszú betegség után fejezte be életét. Még tágabbra nyílik a vitatkozás tere mindkét fél előtt, ha csak a hirtelen halál esetét vetjük vizsgálat alá.

15. Olykor a személyből kiindulva kíséreljük meg a tett bizonyítását, például elképzelhető, hogy mérgezés történt, mert az illetőről elképzelhető a méregkeverés; vagy fordítva. De mikor a vádlottról és a tettről egyaránt vizsgálat folyik, a természetes sorrend az, hogy a vád előbb a tettet igazolja, ezután, hogy a vádlott követte el. Ha viszont a személyre nézve többféle megközelítésből állítja fel bizonyítását, megfordítja ezt a sorrendet is.

16. A védelem viszont mindig a tettet tagadja előbb, mert ha ebben a kérdésben övé a győzelem, a többiről már nem is kell beszélnie; de ha itt legyőzik, marad még egyéb védekezési lehetősége.
Még ott is, ahol csak a tett kérdéses, mert ha ezt bizonyítják, az elkövető sem kétséges, mind a tényállásból, mind a személyből egyformán vonhatunk le bizonyítékokat, de egyedül csak a tett kivizsgálására vonatkozólag, ahogyan ebben a mintaperben (mert olyan példákat kell felhoznunk itt is, amelyek közelebb állnak a tanulókhoz): „Egy kitagadott fiú orvostudományt tanult.
Amikor az apja megbetegedett, és a többi orvos már lemondott róla, őt is odahívták. Azt mondta, hogy meg tudja gyógyítani, ha apja megissza azt a gyógyszert, amit ő ad neki. Apja, miután az ital egy részét megitta, azt mondta, hogy méreg, amit kapott, mire a fiú kiitta a maradékot.

18. Az apa elhunyt, őt pedig apagyilkossággal vádolják." Nyilvánvaló, hogy ki adta a gyógyszert. És ha ez méreg volt, az elkövető nem kérdéses. De hogy tényleg méreg volt-e, arra a személyből levezetett bizonyítékok útján következtetünk.
Hátra van még a harmadik eset, mikor tudjuk, hogy a dolgot elkövették, s csak az után nyomozunk, hogy ki követte el. Erre azonban felesleges is példát felhozni, mivel az effajta bírósági ügy szerfölött gyakran előfordul, például, mondjuk, amikor nyilvánvaló, hogy emberölés történt, vagy hogy kifosztottak egy templomot, viszont az illető, akit vádolnak ezzel, tagad. Ebből keletkezik az antikatégoria: mikoris a tett felől teljes az egyetértés, de ezt kölcsönösen a másikra hárítják.

19. Az ilyenfajta ügyekkel kapcsolatban figyelmeztet Celsus, hogy a fórumon elő sem fordulhatnak, de ezt szerintem mindenki nagyon jól tudja. Mert bizony a bírói tanácskozás is egyetlen vádlott ügyében tartható, és még ha vannak is, akik kölcsönösen vádolják egymást, akkor is az egyik vádat a másiktól külön kell tárgyalni.

20. Apollodórosz is két külön perként határozta meg az antikatégoriát, és a fórumi jogszokás szerint55 valóban két peres ügynek számít. Megvan azonban a lehetősége annak, hogy az ilyen ügyek a senatus vagy a császár hatáskörébe kerülhessenek. A bíróságon azonban nem befolyásolja a perbeszédeket az a tény, hogy egyszerre döntenek-e mind a kettőről, vagy csak az egyikben hoznak ítéletet.

21. Egy ilyenfajta ügyben mindig elsőbbsége van a védelemnek, először is mivel természettől fogva fontosabb az önvédelem, mint az ellenfél megsemmisítése; aztán mert vádlói fellépésünk tekintélye is nagyobb lesz, ha már az elején meggyőződnek ártatlanságunkról; végezetül mert, elvégre is, így lesz az ügy igazán kettős. Mert annak, aki azt mondja: „Nem én öltem meg!" még van rá lehetősége, hogy azt is mondhassa: „Te ölted meg!" felesleges ezután még azt is mondania, hogy „Nem én öltem meg!"

22. Az ilyen perbeszédek az összehasonlításon alapulnak; ezen összehasonlításnak pedig nemcsak egy módja van. Mert ügyünket vagy teljes egészében összehasonlítjuk az ellenfél egész ügyével, vagy csak az egyes érveinket az ő egyes érveivel. Hogy a kettő közül melyik módszert alkalmazzuk, arra csak ügyünk érdekeit követve lehet rájönni, mint ahogy Varenus védelmében Cicero az első vádemelésnél csak az egyes érveket hasonlítja össze, s ezzel fölénybe is kerül, ugyanis azt az idegen személyt az anya személyével csak felületesen lehetett volna. Ezért, ha ez lehetséges, a legjobb megoldás, hogy az egyes érveket egyes érvekkel győzzük le. De ha egyszer a részletekkel meggyűlik a bajunk, ügyünk teljes egészét vessük a küzdelembe.

23. És [akár kölcsönösen vádolják egymást, akár vádemelés nélkül hárítja a vádlott az ellenfélre a bűnösséget — ahogy Roscius hárította vádlóira, noha nem helyeztette őket vád alá — akár magukra az áldozatokra hárítjuk át, azt állítva, hogy öngyilkosságot követtek el: a két fél érveit ugyanúgy kell összehasonlítani egymással, mint az olyan ügyekben, ahol kölcsönös vádolás forog fenn.

24. Ez az eset pedig, amit legutoljára említettem, nemcsak az iskolákban gyakori téma, hanem a fórumon is. Pontosan erről szól ugyanis a vizsgálat Naevius Arpinianus ügyében, mégpedig hogy vajon ő taszította-e a mélybe feleségét, vagy az vetette le magát önszántából. Ki is adtam e per beszédanyagát, de mindeddig ezt az egyet, s bevallom, erre is csak az ifjonti becsvágytól fűtve ragadtattam magam. A többi perbeszéd ugyanis, mely nevem alatt szerepel, csak igen kis részben származik tőlem, merthogy szövegük — nyereség után kapkodó lejegyzőik gondatlanságának köszönhetően — nem valami hiteles.

25. Van még egy másik fajta kettős következtetés is, mely különbözik az antikatégoriától, s ez a jutalomról szól, mint e mintaperben: „A zsarnok gyanút fogván, hogy orvosa mérget adott be neki, kínvallatás alá vetette őt, s mikor az kitartóan tagadta, hogy mérget adott volna, hívatott egy másik orvost is. Ez azt mondta, hogy valóban megmérgezték, de majd ő ad ellenszérumot. Adott is neki valami folyadékot, amelynek megivása után a zsarnok meghalt. A két orvos perbe száll a jutalomért." Tehát míg az előző esetben a tett elkövetését az ellenfélre hárítják, addig itt pont maguknak tulajdonítják, akiknek személyét, indítékait, lehetőségeit, körülményeit, eszközeit, tanúvallomásait összehasonlítjuk.

26.Hasonló eljárást alkalmazunk egy másik fajtában, noha nem antikatégoria, amelyben az a kérdés merült fel, hogy a két cselekmény közül melyik történt meg. Mindkét félnek megvan ugyanis a maga magyarázata, és azt védelmezi, ahogyan az Urbinia-perben azt állítja a felperes, hogy Clusinius Figulus, Urbinia fia, miután szétverték a csatasort, amelyben harcolt, megfutamodott, és sokféle kalandot átélve, még egy király is fogságban tartotta, végre megérkezett Itáliába, otthonába, a marrucinusokb földjére, s itt aztán fölismerték. Pollio ezzel szemben azt állítja, hogy az illető rabszolga volt Pisaurumban két gazdánál is, gyógyítgatással foglalkozott, felszabadították, ekkor elvegyült valakinek az eladásra szánt szolgái közt, s hogy ő maga vásárolta meg, mivel könyörgött, hogy neki szolgálhasson.

27. Világos ugye, hogy az egész per e két indoklás összehasonlítása, valamint két, igencsak eltérő következtetés alapján dől el? A felpereseknek és az alpereseknek alapállása ugyanaz, mint a vádé és Egy következtetést először is a múltból vezetünk le: ezek közzé tartoznak a személyek, az indítékok, a szándékok. Mert a sorrend ez: meg akarta tenni, képes is volt rá, és meg is tette. Ezért hát mindenekelőtt azt kell megnéznünk, hogy milyen ember az, akiről az ügyben szó van.

28. A vádló feladata pedig bizonyítani, hogy mindaz amit felhozott ellene, nemcsak szégyenletes, de a legteljesebb mértékben összhangban van a bűnténnyel, amelyet a bíróság tárgyal. Mert ha egy gyilkossággal vádoltat fajtalannak vagy házasságtörőnek nevez, árt ugyan hírnevének, de ez mégsem olyan meggyőző, mintha vakmerő, kötekedő, kegyetlen, indulatos embernek festené le.

29. A védő viszont, hacsak lehetséges, azon legyen, hogy vagy tagadja a vádakat, vagy védekezzék ellenük, vagy gyöngítse azokat; s ami szinte ugyanez: bizonyítsa, hogy nincs is közük a jelen vizsgálathoz. Sokszor ugyanis egyes kifejezések nem csupán különböznek egymástól, de néha egyenesen ellentétes értelműek, mint például ha egy lopással vádolt személyre azt mondják, hogy költekező fajta, máskor meg, hogy nem érdekli a pénz: nem valószínű ugyanis, hogy ugyanaz, aki megveti a pénzt, vágyik is utána.

30. Ha szorult helyzetünkre mindez nem jelent gyógyírt, térjünk ki előle azzal, hogy ez nem tárgya a vizsgálatnak, vagy hogy aki valamiben vétett, az attól még nem követte el az összes gonoszságot, továbbá hogy nem szégyelltek a vádlók rágalmazásba fogni, mivel abban bíztak, hogy ha lejáratják és kikezdik a vádlottat, az ellene szított gyűlölettel tönkretehetik.

31. Más érvek is adódnak a vádló főtételéből, de ellene is. A védő először gyakran von le érveket a jellemből, olykor általánosan: „Nem valószínű, hogy egy fiú megölné az apját; hogy egy hadvezér elárulná az ellenségnek hazáját." Könnyen azt válaszolhatják erre, hogy a gonosz emberek minden aljasságra képesek — ezt gyakran tapasztaltuk is; illetve hogy megengedhetetlen, hogy a bűnt épp saját szörnyű volta védhesse.

32. Olykor viszont sajátosan, ami változatos lehet: mert például a magas méltóság néha megóvja a vádlottat, néha pedig épp a tett bizonyítására fordítható, mondván, pont ezért remélhette, hogy megússza büntetlenül. Éppen így a szegénység, az alacsony rang, a vagyon különbözőképpen magyarázható, a szónok találékonyságától függően.

33. Az erkölcsi tisztaság és a makulátlan előélet azonban mindig óriási előnyt biztosít. Ha mindebben semmit sem kifogásolnak, erre nagyon nagy súlyt fektessen a védő; a vád viszont a jelen kérdésre korlátozza a vizsgálatot, mert egyedül ezen múlik az ítélet, és mutasson rá, hogy egyszer az életben mindenki követhet el hibát, de azért még nem kell bocsánatosnak tekintenünk az első bűnt.

34. Ezekre figyeljen oda válaszadás közben. Így pedig már a tárgyalás elején olyan hatással lesz a bírákra, hogy azt hiszik, még tudott volna, csak már nem akart a vádlott ellen beszélni. Azért is előnyösebb, ha tartózkodik a vádlott előéletére vonatkozó mindenfajta szidalomtól, mint ha jelentéktelen részletekkel, ízléstelenségekkel vagy nyilvánvaló hazugságokkal ront a vádlottra, mert különben hiteltelen lesz a többi kérdésben is. Arról viszont, aki nem rukkol elő ilyesmivel, azt lehet hinni majd, csak mellőzte a rágalomszórást, mint fölösleges dolgot. Aki ugyanis üres vádakat hord össze, beismeri, hogy egyetlen erőssége a vádlott előéletében rejlő bizonyíték; inkább vállalja a vereséget, mintsem hallgasson az effélékről.

35. A többi érvre, melyet a jellemből szoktak levonni, a bizonyításnál már felhívtuk a figyelmet. Következő az indítékokból levezetett bizonyítás, közülük is a legfontosabbak: a harag, a gyűlölet, a félelem, a nyereségvágy, a remény; minden más ugyanis ezeknek valamelyik alfajába tartozik. Ha valamelyik illik a vádlottra, a vádló dolga bizonyítani, hogy a bűncselekményben az indítékok szerepet játszottak, és felnagyítani azokat, amelyeket bevon a bizonyításba.

36. Ha viszont semmi sem illik rá, utalhat arra, hogy volt azért néhány rejtett indítéka, vagy arra, hogy ő követte el a tettet, de hogy miért, nem világos, vagy pedig, hogy még gyűlöletesebb az a gonosztett, ami ok nélkül való. A védő azonban, ahányszor csak lehetősége van rá, használja ki ilyen helyzetben azt, hogy senki sem hiszi el, hogy valami ok nélkül történt. Ezt sok beszédében kiaknázza Cicero is, de Varenus védelmében különösen; neki viszont minden másban rosszul állt szénája: el is ítélték végül.

37. Ha pedig mégis fölteszik a kérdést, hogy miért történt, mondja rá a védő azt, hogy valótlan az indíték, vagy azt, hogy jelentéktelen, vagy hogy ismeretlen a vádlott előtt. Néha tényleg előfordulhat, hogy a vádlott nem ismeri a feltételezett indítékot, például hogy őt, aki a gyilkosság gyanúsítottja, örökösévé tette az áldozat, vagy hogy be akarta vádolni. Ha pedig más érve nincs, mondja azt, hogy nem kell mindenáron az indítékokat lesni, mert hol találunk olyat, aki ne félne, gyűlölne, remélne? A többség azonban ezzel nem árt senkinek.

38. De arról sem feledkezhetünk meg, hogy nem hat minden indíték minden személyre, mert míg egyeseknek a szegénység jó ok a lopásra, egy Curiust vagy egy Fabriciustbs ez nem fog megingatni.

39. Hogy előbb az indítékról vagy a személyről beszéljünk-e, kérdéses dolog, a szónokok is különféleképp jártak el, még Cicero is sokszor az indítékokat vette előre. Én úgy látom jónak — ha a per körülményei egyik félnek sem kedvezőbbek —, hogy a dolog természetének megfelelően a személlyel kezdjünk. Az ugyanis az általánosabb megközelítés és a helyesebb felosztás, hogy egyáltalán elképzelhető-e bármi vád a vádlottról, s hogy elképzelhető-e a jelenlegi.

40. Mindazonáltal még ezt is, mint a legtöbb dolgot, módosíthatjuk, ha úgy célszerűbb. Továbbá nem csak a szándékos tett okait kell kivizsgálni, hanem olykor a tévedését is, mint amilyen a részegség, a tudatlanság. Az ilyen dolgok ugyanis, amennyire enyhítik a milyenség szempontjából a vádat, épp annyira súlyosbítják a következtetés ügyállásában.

41. De míg olyan esetet, hogy a személyről — főleg egy igazi tárgyaláson — egyik fél se beszéljen, sosem tudnék elképzelni; az indítékok után sokszor nincs is értelme nyomozni — mint például házasságtörésnél, lopásnál —, mert az a vádból következően is magától értődik.

42. Ezek után pedig helyénvaló a szándékot is tekintetbe vennünk, amire tág terünk nyílik: Elhihetjük-e, hogy bízott abban a vádlott, hogy végre tudja hajtani a bűntettet; és ha majd elkövette, nem derül ki; s hogy ha mégis kiderülne, majd fölmentik, vagy enyhe büntetéssel megússza, amit úgyis halogatni fognak, s talán kisebb kellemetlenséget is okoz majd, mint amilyen örömöt tette okozott; s hogy vajon tényleg ennyire megérte vállalnia a büntetést?
Ezek után: Hogy vajon tettét nem tudta-e volna könnyebben vagy kisebb kockázattal végrehajtani máskor és máshogyan, mint amit Milo védelmekor Cicero is észrevesz, s felsorol számtalan alkalmat, mikor amaz Clodiust büntetlenül megölhette volna." Ezenkívül: Hogy miért pont azon a helyen, abban az időben és azzal a módszerrel támadott az elkövető (ez olyan kérdés, melyet szintén rendkívül alaposan tárgyal az említett védőbeszéd); ha pedig semmi cél nem vezette, akkor csak az indulat ragadta el, és szándékolatlan volt (mint ahogy mondani is szokták: gonosztettben nincs megfontolás); vagy talán a bűnözés megszokása vitte rá tettére?
Ha már az első részt megvizsgáltuk, azaz „hogy meg akarta-e tenni", jöhet a másik, vagyis, „hogy megtehette-e". Ilyenkor elemezzük a helyet és az időt, például hogy a lopás zárt helyen történt-e, vagy tömegben, és hogy nappal volt-e, mikor több a tanú, vagy éjszaka, mikor több a lehetőség.

45. Figyelembe vesszük tehát a nehézségeket és a kedvező körülményeket: mindebből rengetegféle van, s ezért példákra sincs szükség. A vizsgálat e másik oldala azért olyan fontos, mert ha a szóban forgó tett elkövetése nem volt lehetséges, azzal a pernek vége is lenne, ha viszont lehetséges volt, akkor következhet az a kérdés, hogy elkövette-e. De mindez a szándékra célzó következtetésnél is hasznos: ezekből lehet ugyanis levezetni, hogy az elkövető bízhatott-e a sikerben. Ennek érdekében a tett végrehajtásának eszközeit is tekintetbe kell vennünk, mint például Clodius és Milo esetében a kíséretet.

46. Annak vizsgálata, hogy elkövette-e, az idő második fokától kezdődik, azaz a jelenhez közvetlenül kapcsolódótól: ilyenek a zaj, kiáltozás, nyögés; utána következő a tettes elrejtezése, félelme és hasonlók. Ezekhez járulnak a bűnjelek (ezeket már tárgyaltuk)," a szavak szintúgy és a tettek is, melyek vagy megelőzték a bűntényt, vagy követték.

47. Ezek származhatnak tőlünk, vagy lehetnek másokéi. Saját szavaink azonban többet árthatnak nekünk, tehát kevesebbet használnak mint másokéi; viszont többet használhatnak, ugyanakkor kevesebbet is ártanak a mások tettei, például ha tesz valamit az ellenfél, ami nekünk kedvez: de a saját tettek még mindig többet árthatnak, mint a más tettei.

48. Továbbá olyan különbség is van a szavak között, hogy azok vagy világosak vagy kétségesek. Akár saját szavaink, akár a másokéi, a kétséges szavak mindkét fél irányában szükségképpen gyöngébb hatásúak: ám saját kétséges szavaink gyakran nekünk ártanak, miként e peres ügyben: „Egy fiú, mikor megkérdezték, hogy hol az apja, azt mondta: «Bárhol is legyen, iszik.»Azonban holtan találták a kútban."

49. Mások kétes szavai viszont csak akkor árthatnak, ha ismeretlentől származnak, vagy olyantól, aki már halott: „Éjjel kiáltás hallatszott: «Óvakodjatok a zsarnokságtól!»" Továbbá: „A haldokló arra a kérdésre, hogy ki mérgezte meg; azt felelte: «Jobb, ha nem tudod.»" Ha ugyanis van valaki, akit meg lehet kérdezni, az eloszlatja a kétértelműséget.

50. Míg azonban saját szavaink és tetteink csupán szándékunkkal védhetők, másokéit sokféle módon cáfolhatjuk. Eddig látszólag a következtetésen alapuló pereknek csak egyetlen, noha legfőbb fajtájáról beszéltünk, holott ebből mindegyik fajtára illik valami. Így például lopás, letétbe tett vagy hitelezett pénz ügyében is részint a vagyoni lehetőségekből következnek az érvek, hogy volt-e mit letétbe helyezni; részint a személyből, hogy valószínű-e az, hogy valaki nála hagyjon letétet, vagy neki hitelezzen; hogy a vádló hamisan vádaskodjék; hogy a vádlott letagadja az adósságot, vagy tolvaj legyen.

51. De egy lopási ügy vádlottja esetében is, miként a gyilkossági perekben, a tettről és az elkövetőről folyik a vizsgálat. A hitel és a letét esetében két dolgot kell kivizsgálni, de mindig egymástól függetlenül: hogy tényleg adtak-e; és hogy visszaadták-e. Van valami sajátos a házasságtörési ügyekben, amennyiben többnyire két személy sorsa forog kockán, és mindkettőjük életéért beszélnünk kell; bár az még kérdéses, hogy mindkettőt egyformán kell-e védenünk. Erre majd az ügyből merítünk tanácsot: mert ha a másik fél javunkra lehet, bevonom a védelembe; ha árthat, kihagyom.

52. Senki ne gondolja pedig, hogy csak véletlenül csúszott ki a számon, hogy azt mondtam, többnyire két személyre vonatkozik a házasságtörés vádja, és nem azt, hogy mindig: lehetséges az asszony ellen egyedül is vádat emelni ismeretlen férfival: otthon ajándékok kerülnek elő; pénz, nem tudni kitől; levelek, de bizonytalan, hogy mely férfihoz íródtak. Okirat hamisításnál is hasonló az eljárás: ugyanis vagy több személyt vonnak vád alá, vagy csak egyet, és bár az okirat kiállítója a hitelesítőt mindig kénytelen védeni, a hitelesítő a kiállítót nem mindig, mert annak lehetősége van rászedni őt. Az pedig, akit azzal gyanúsítanak, hogy felbérelte ezeket, és akinek az érdekében az egész történt, mind az okirat kiállítóját, mind a hitelesítőket védeni fogja. Ugyanezek az érvfajták használatosak hazaárulási és az egyeduralomra törési ügyekben.

54. Viszont a fórumi szereplésre készülőket károsan befolyásolhatja az iskolák azon szokása, hogy mindazt, ami nincs a tételben, javunkra írhatjuk. „Házasságtöréssel vádolsz: De ki a tanúja? Ki a feljelentő?" „Mi a jutalom? Ki volt beavatva?"; ha méregkeveréssel: „Hol vettem? Kitől? Mikor? Mennyiért? Kinek a segítségével adtam be?"; egyeduralomra törési kísérlettel vádolt személy érdekében: „Hol vannak a fegyverek? Kiket szerveztem be cinkosként?"

55. Nem is tagadom, hogy a tanulóknak ilyeneket is el kell mondaniuk, és föl kell használniuk a képviselt fél érdekében, hiszen nekem is a fórumon, ha valamit az ellenfél nem tud igazolni, hiányérzetem támad. De annak idején a fórumon nagyon hiányoltam ezt a könnyítést, mert az iskolai gyakorlatokban szinte nincs is olyan ügy, hogy ezek közül egyet vagy többet meg ne adnának.

56. Ehhez hasonló az, hogy egyes deklamátorok a befejezésben önkényesen bárkinek gyermekeket, szülőket, dajkákat tulajdonítanak; ámbár az inkább megengedhetőnek tűnik, hogy hiányolj bizonyos meg nem adott tényeket, mint az, hogy kipótold őket.
A szándékról, s hogy miképp vizsgáljuk azt, elég szó esett; ennek során azt a felosztást követtük: akarta-e, képes volt-e, megtette-e. Azt ugyanis, hogy akarta-e, ugyanazon módszerrel kell tárgyalni, mint azt, hogy milyen szándékkal tette: ezen ugyanis azt értjük, hogy rosszat akart-e.

57. A tények sorrendje is fokozhatja vagy ronthatja a meggyőzőerőt: tudniillik sokkal nagyobb lehet a tények közt az összhang vagy az ellentmondás. De ezt kizárólag az indítékok összefüggéséből állapíthatjuk meg. Mindig vizsgálnunk kell azonban, hogy mit mivel hozhatunk kapcsolatba, s hogy mi a közös bennük.



Gonda Attila fordítása