logo

IX Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Az elrendezés

l. Legyen tehát a felosztás, ahogy azt már korábban megjegyeztem, egy többség tagjaira való osztása, a tagolása az egyes tárgyak részekre bontása, a sorrend egyfajta helyes elhelyezés, amely a megelőzőkhöz kapcsolja a rákövetkezőket, az elrendezés pedig a tárgyaknak és azok részeinek a maguk helyére való célszerű beosztása.

2. Ne feledjük azonban, hogy az elrendezést magát megváltoztatja a célszerűség, azaz nem mindig egyazon kérdést kell elsőként tárgyalnia mind a két félnek. Erre a dologra, hogy más példát ne említsek, Démoszthenész is meg Aiszkhinész is bizonyságul szolgálhat. Ők Ktésziphón perében különböző sorrendet követtek, minthogy a vádló a jogból indult ki, ebben ugyanis erősebbnek mutatkozott; a védő meg szinte minden olyasmit a jogi megközelítés elé helyezett, amivel a bírót a törvények kérdésére fölkészíthette.

3. Minden szónoknak mással előnyösebb kezdeni a tájékoztatást, mert különben a vádló tetszése szerint beszélnének; végül kölcsönös vád esetén — minthogy mindkét fél, mielőtt ellenfelét vádolná, önmagát védi — az egész sorrendnek éppen ellentétesnek kell lennie. Nos hát, minthogy sosem hallgattam el a véleményem, azt a módszert mutatom be, amit magam is követni szoktam, s amit részint szabályokból, részint a gyakorlatból tanultam meg.

4. Mindig gondom volt arra, hogy törvényszéki tárgyalásokon tisztában legyek az ügy minden részletével: mert azok, amiket a görögök thematának neveznek, Cicero tételeknek", az iskolában meg vannak határozva, és kevés van belőlük, és már a próbabeszéd elhangzása előtt ismeretesek. Mikor ezeket képzeletben elrendeztem, nemcsak a magam, hanem az ellenfél szemszögéből is átgondoltam őket.

5. Legelőször is azt próbáltam megállapítani — könnyű erről beszélni, figyelnünk azonban mégis mindenekelőtt erre kell —, hogy mit akar elérni mindkét peres fél, majd pedig, hogy mivel; a következőképpen: Elképzeltem, mit mondana először a vádló. Erre vagy beismerő, vagy tagadó volna a válasz.

6. Ha beismerő, nem lehetett szó főkérdésről. Ezután tovább léptem az ellenpárt feleletére, s ezt szintén megvizsgáltam: olykor ott is azt találtam, hogy elismerték. Ahol először nem értenek egyet, ott kezdődik a főkérdés. Mindez így néz ki: „Megöltél egy embert!" „Igen, megöltem." Egyetértenek, tovább léphetek.

7. A vádlottnak most be kell vallania indítékát, hogy miért követte el a gyilkosságot. Azt feleli: „A házasságtörőt meg szabad ölni a házasságtörő asszonnyal együtt." Erre kétségtelenül törvény van. De lássunk csak most már egy harmadik állítást, melyből vita bontakozhat ki: „Nem voltak házasságtörők." „De azok voltak." Íme a főkérdés: a tény a vitás, következtetnünk kell.

8. Olykor azonban még e harmadik állításban is egyetértenek, hogy házasságtörők voltak. „De hát neked — mondja a vádló — nem volt jogod megölni őket, ugyanis száműzött voltál — vagy jogfosztott." Ez tehát jogilag kérdéses. Ám ha arra, hogy „megölted", rögtön az elején „nem öltem meg" a felelet; egyből kitör a harc. Ha azt kell keresnünk, hol kezdődik a vita, akkor meg kell gondolnunk azt is, hogy melyik " az első főkérdést létrehozza.

9. Egyszerű vád: „Rabirius megölte Saturninust." Összetett: „L. Varenus megsértette az orgyilkosságról szóló törvényt; mert C. Varenust megölette, valamint megsebesíttette Cn. Varenust, továbbá Salariust szintén megölette." Ez esetben ugyanis különféle tételeket tárgyalnak. Ugyanezt mondhattam volna a polgári perekről is, de valójában az ilyen összetett vádból többfajta vizsgálat és ügyállás következhetik, ha az egyiket tagadja a vádlott, a másik ellen védekezik, a harmadikat meg kizárja a perbő1. Ezért ennél a fajtánál jól figyelje meg a védő, hogy mely pontban mit kell cáfolnia.

10. Ami pedig a vádlót illeti, szinte teljesen egyetértek Celsusszal, aki meggyőződéssel Cicerót követi, annyiban viszont e részre nagyobb súlyt fektet, hogy meg is állapítja: az első helyre egy szilárd érvet kell helyezni, a végére a legszilárdabbat, a gyöngébbeket középre; mivel az elején megnyerni, a végén pedig meggyőzni kell a bírót.

11. Ellenben a vádlott érdekében többnyire a legkomolyabb érvet kell először felhozni, hogy a bíró ezt szem előtt tartva a védelem többi részét is kedvezően fogadja. De olykor még ez a sorrend is változhat, hogyha a kisebb jelentőségű érvek nyilvánvaló koholmányok, a legfontosabb védelme viszont túl nehéz, méghozzá úgy, hogy lerontjuk előbb a vádlók hitelét, s csak eztán térünk rá a végső érvre, mikor is a bírák már teljesen megbízhatatlannak tartják a vádat. Mindamellett szükségünk lesz bevezetésre, melyben megindokoljuk a vád halogatását, majd ígéretet teszünk kivédésére, nehogy azt higgyék — csak azért, mert nem cáfoljuk meg tüstént —, hogy tartunk is a vádtól.

12. Az előéletére vonatkozó vádakat legtöbb esetben fontos már az elején tisztázni, hogy azt, amiről ítéletét hozza majd a bíró, jóindulattal kezdje hallgatni. Ám Cicero Varenust védve még ezt is az utolsó helyre halasztotta, mert nem azt nézte, hogy általában, hanem hogy éppen akkor mi volt kedvező.

13. Mikor egyszerű a vád, arra kell figyelnünk, hogy egyetlen választ adjunk-e vagy többet. Ha egyet: a tényállásról folytassuk-e a vizsgálatot vagy a törvényszövegről; ha a tényállásról: tagadjuk-e, amit ellenünk felhoznak, vagy védekezzünk ellene; ha a törvényszövegről: milyen jogi szempont szerint vitassuk meg, s a törvény betűjére vagy a szellemére legyünk-e tekintettel.

14. Ezt úgy érjük el, ha megnézzük, mi az a törvény, melyből a per kiindul, azaz hogy melyiken alapszik a bírósági eljárás. Egyik-másik törvényt ugyanis az iskolai gyakorlatokban csupán a tényállás elnyújtása céljából fűzik a beszédbe, például: „Ha valaki kitett gyermekére ráismer, miután nevelésének költségét megfizette, visszakaphatja; a fiú, ha apja szavára nem hallgat, kitagadható. Aki kitett gyermekét visszafogadta, most házasságra kényszeríti egy gazdag rokona lányával: az viszont vagyontalan nevelőapjának leányát akarja elvenni." A kitett gyermekekről szóló törvény az érzelemkeltéshez tartozik: az ítélet a kitagadásról szóló törvény szerint alakul. De nem mindig egyetlen törvényen alapszik a főkérdés, miként az ellentmondó törvények" esetében sem. Mindezt szemügyre véve tehát láthatóvá lesz, hogy miről szól a per.

16. Az összetett védekezés olyan, mint a Rabiriusért mondott beszédben: „Ha megölte volna, jogosan tette volna; de hát nem ölte meg." Mikor azonban egyetlen vádtétel ellen sok mindent felhozunk, először mérlegelnünk kell, hogy mi mindent lehet mondani, majd pedig döntenünk, hogy mindebből mit hol érdemes elmondani. Itt azonban nem ugyanazt gondolom, mint amit kevéssel előbb a bizonyítékokról, vagy a bizonyításokról szólva az érveknél még megengedhetőnek ítéltem, azaz hogy olykor az erősebbekkel is kezdhetünk.

17. Az okfejtésekből áradó meggyőző erőnek ugyanis folyton növekednie kell, mégpedig a bizonytalan érvektől haladva a leghatásosabbak felé; legyenek bár azonos fajták vagy különbözők.

18. De míg jogi kérdések olykor a felek más—más összeütközéseiből szoktak létrejönni, a ténykérdések mindig ugyanarra vonatkoznak; a sorrend azonban mindkét fajtánál hasonló.
De kezdjük a különbözőkkel. Közülük a leggyengébbeket kell először tárgyalni, mert úgy szoktuk, hogy bizonyos kérdéseket végigveszünk, majd oda ajándékozzuk és átengendjük az ellenfélnek, hiszen nem térhetünk át más érvekre addig, amíg az előzőket el nem tettük az útból.

19. Azonban ne keltsük azt a látszatot, hogy azokat mi rossznak találtuk, hanem csak mellőztük őket, mert nélkülük is képesek vagyunk nyerni. Például: „Valakinek jogi képviselője pénzt követel az örökségül hagyott vagyon kamatából." Felmerülhet az a kérdés, hogy lehet-e jogi képviselő ez a személy.

20. Tegyük fel, hogy — miután megbeszéltük — elállunk e kérdéstől, vagy pedig megcáfolnak minket: Ez esetben azt vizsgáljuk, hogy annak, akinek a nevében perelnek, van-e joga képviselőt állítani. Meghátrálhatunk innen is; tárgyunk megengedi azonban a kérdést, hogy az, akinek a nevében a per folyik, a kölcsönadó örököse-e, vagy általános örököse.

21. Ha ezt is elfogadják: azt vizsgáljuk, hogy egyáltalán tartoznak-e az illetőnek.
Másfelől viszont senki sem lenne olyan esztelen, hogy miután elálljon attól, amit a legerősebb érvének tartott, és a gyengébbekre térjen át. Ehhez hasonló ez az iskolai gyakorlat: „Nem tagadhatod ki, akit örökbe fogadtál; még ha ki is tagadhatnád, de a háborús hőst nem; még ha őt is, ám azt nem, aki nem engedelmeskedett egy parancsodnak, minthogy az összes többinek aláveti magát. Még ha minden más szempontból alád van is vetve, hősies választása miatt nem; még ha általában a választás miatt igen, de nem egy ilyen választás miatt".

22. Hát ennyit a jogi kérdések különbözőségéről. A tények esetében viszont több kérdés irányul ugyanarra, ezek közül azonban el szoktunk állni néhánytól, a főkérdést kivéve, úgy, hogy ha az, akit lopással vádolnak, azt mondja: „Bizonyítsd be, hogy a tied volt; bizonyítsd be, hogy elveszett; bizonyítsd be, hogy lopás miatt veszett el; bizonyítsd be, hogy én voltam a tettes!" — míg az előbbieket elhagyhatjuk, az utolsót nem lehet.

23. Úgy is szoktam csinálni, hogy az utolsó különös kérdéstől (ugyanis rendszerint ez az, amely magában foglalja az egész ügyet) visszanyomoztam egészen az első általános kérdésig, vagy a nemtől leereszkedtem a legvégső fajig, még a tanácsadó beszédekben is.

24. Ekként fontolgatja Numa, hogy elfogadja-e a királyi címet, amit a rómaiak felajánlanak neki. Az első, éspedig a nem, hogy király legyen-e? hogy az legyen-e egy idegen államban? Aztán az legyen-e Rómában? És hogy megtűrnék-e a rómaiak az ilyen királyt? Ha
sonlóképpen a polgári pereknél is. Például egy háborús hős, mondjuk, megkívánja más asszonyát. Utolsó különös kérdésünk, hogy kívánhatja-e más asszonyát. Az általános, hogy mindent meg kell-e kapnia, bármit is kíván. „Tehát azt is, ami másé? Egy nő kezét is? Egy férjezett asszonyét is?"

25. Mindezt azonban nem szokás úgy végigkérdezni, ahogy az imént elmondtuk. Mert elsőként rendszerint az ötlik eszünkbe, amit utoljára kell mondanunk, ahogy ennél: „Ne kívánd más asszonyát!", s így a gyorsaság érdekében mellőzzük a felosztást. Nem szabad tehát megelégedned csupán azzal, ami tálcán kínálkozik: olyat kérdezz, tovább visz: „Még egy özvegyet sem?" vagy még tovább: „Semmit, ami másé?" Visszafelé haladva utolsó kérdésünk, mely elölről az első lenne: „Semmi jogelleneset?"

26. Tehát átlátva az ellenfél állítását, ami a legkönnyebb, gondoljuk meg, ha ez lehetséges, hogy mi az első természetes válasz erre. Az pedig eszünkbe is jut majd, ha hajlandók vagyunk elképzelni, hogy a mi ügyünkről van szó, és épp nekünk kell válaszolni.

27. Ha ez mégse működik, tegyük csak félre, ami elsőként kínálkozott, s így szóljunk magunkhoz: „Mi hát megoldás, ha nem ez?" És ugyanígy másodszorra, harmadszorra is, egészen addig, amíg nem marad más hátra. Ekképpen a mellékkörülményekre is fényt derítünk, amelyeknek megvitatása a főkérdésben is készségesebbé teszik a bírót irányunkban.

28. Nem különbözik mindettől az a tanács sem, hogy a közönségestől a különös felé haladj: hiszen a közönséges rendszerint általános. Közönséges: „Megölt egy zsarnokot." Sajátos: „Egy zsarnok férjet ölt meg." Továbbá: „Egy nő ölte meg", „A felesége ölte meg."

29. Gyakran tettem azt is, hogy kiemeltem — de csak ha az nekem kedvezett —, hogy miben értünk egyet az ellenféllel, s nem csupán belekapaszkodtam vallomásába, hanem részeire szedve azt meg is sokszoroztam, ahogyan e próbabeszédben: „Egy hadvezér, aki a választásokon vetélytársaként fellépő apját legyőzte, fogságba esett: a kiváltására igyekvő követek szembetalálkoztak apjával, ki éppen az ellenségtől tért vissza.

30. Ez így szólt a követekhez: »Későn jöttök.« Azok átvizsgálták az apát, és aranyat találtak nála elrejtve. Folytatták hát megkezdett útjukat, de a hadvezért már keresztre feszítve találták, s csak azt ismételgette: »Óvakodjatok az árulótól!« Vádlott: az apa." Miben érthetünk egyet? „Árulásról szól a vád, mégpedig a hadvezér szava vádol": az áruló után nyomozunk. „Hisz beismered, hogy az ellenséghez mentél, és hogy titkon mentél el; vissza meg sértetlenül jöttél; hogy aranyat hoztál onnan, és hogy azt rejtegetted."

31. Ugyanis azt, amit biztosan elkövetett, hatásosabb olykor a főtételben elmondani, mert ha ez hatalmába ejtette már a hallgatók lelkét, fülük jóformán az egész védekezéstől előre elzárkózik. De általában véve is előnyös a vádak halmozása a vádlónak, különválasztása pedig a védőnek.
Az egész anyaggal meg szoktam tenni azt, amit a bizonyításoknál is mondtam, vagyis hogy minden esetet sorra feltételeztem úgy, hogy semmit se hagyjak ki, majd kizárván a többit, egyedül az maradt meg, melyet el akartam hitetni; például hivatali mulasztás vádja esetén:

32. „Hogy fölmentik a vádlottat, az vagy ártatlansága miatt történik, vagy valamilyen hatóság közbelépésére, vagy erőszak hatására, vagy a bíróság megvesztegetése folytán, vagy a bizonyítás nehézsége miatt, vagy pedig hivatali mulasztás miatt. Bűnösségét elismered: hatóság nem hátráltatott, sem erőszak, a bíróság megvesztegetését nem panaszolhatod fel, s nem akadt nehézség a bizonyításban sem; mi marad más hát, mint hogy hivatali mulasztás történt?" Ha mindet nem tudtam is kizárni, jónéhányat kizártam.

33. „Nyilvánvaló, hogy ez az ember gyilkosság áldozata lett; s nem egy félreeső helyen, hogy útonállókra gyanakodhatnám, nem nyereségvágyból, tudniillik nem fosztották ki, nem örökség reményében, hiszen szegény volt; akkor pedig gyűlölet az indíték: ki hát az ellensége?"

34. Ami a felosztás útját egyengeti, az egyengeti a feltárásét is: vizsgálni mindent, amit el lehet mondani, s mintegy sorra felülbírálva magunkat, jutni el a legjobbhoz. „Milót azzal vádolják, hogy megölte Clodiust." Vagy megtette, vagy nem. Legjobb volna tagadni, de nem lehet: hát akkor megölte. Vagy jogosan tette, vagy jogtalanul. Csakis jogosan. Vagy szándékosan, vagy kényszerűségből; mert a véletlenség mögé nem lehet bújni.

35. A szándék ugyan kétes, de mivel az emberek így vélekednek, védekezzünk akképpen, hogy mindez a köztársaságért volt. Kényszerűségből? Tehát egy hirtelen támadt dulakodásban, melyre nem számított; tehát merényletet követett el egyikük. Hogy melyikük? Nyilván Clodius. Látod már, hogy miként vezetnek rá éppen a kényszerítő körülmények a védekezés módjára?

36. Továbbá: vagy mindenképpen meg akarta ölni a vesztére törő Clodiust, vagy nem. Könnyebb védeni, ha nem akarta: hát akkor Milo rabszolgái tették, Milo parancsa és tudta nélkül. Ám az efféle bátortalan védekezés csökkenti annak hitelességét, hogy — mint mondtuk — jogos volt megölni. Tegyük hát hozzá:

37. „Hasonló helyzetben mindenki úgy akarta volna, hogy szolgái ezt cselekedjék."
Ez annál is hasznosabb, mert néha nincs semmi elképzelésünk, pedig valamit mondanunk kellene. Vegyünk tehát mindent figyelembe: s így megmutatkozik majd az, hogy mi a legjobb megoldás, vagy az, hogy mi a legkevésbé rossz. Arról pedig, hogy időnként az ellenfél tételét kell alkalmaznunk, és hogy ez némelykor közös, a maga helyén szó esett. Tudom, hogy egyes szerzők sok ezer soron keresztül kutatják, hogyan ismerhetjük fel, hogy melyik félnek kell előbb szólnia. A fórumon ezt vagy merev formulák, vagy a kereset módja, vagy végezetül sorsolás dönti el.

38. Az iskolában nincs értelme vizsgálni ezt, mivel az ügy előadása valamint az ellenvetések cáfolása mind a vádlónak, mind a védőnek meg van engedve egyazon próbabeszéden belül. De a legtöbb törvényszéki próbabeszédben még csak felismerni sem lehet, mint ennél is: „Valaki, akinek három fia volt, egy szónok, egy filozófus és egy orvos, végrendeletében négy részre osztotta vagyonát, és mindegyikükre egy-egy részt hagyott, arra pedig még egyet, ki a hazának a legnagyobb szolgálatot teszi.

39. Perbe szállnak." Az, hogy ki beszéljen elsőként, meghatározhatatlan; az alapelv viszont meghatározható: annak a fiúnak a nevében kell kezdenünk, akinek az érdekét védjük. Általánosságban tehát a felosztással kapcsolatban ezeket a szabályokat lehet megállapítani.


Egy részletesen elemzett példa

40. De hogyan találjuk meg a kevésbé nyilvánvaló főkérdéseket is? Hát úgy, ahogyan a velős mondásokat, a szavakat, az alakzatokat és a hangnemeket: tehetséggel, szorgalommal és gyakorlással. Nem is maradnak rejtve szinte sosem senki olyan előtt — hacsak nem ostoba —, aki mint mondtam, a természetet akarja követni vezetőként.

41. Azonban sokan, kik szónoki hírnévre áhítoznak, megelégszenek csupán tetszetős vagy a bizonyítást semmiben sem támogató közhelyekkel; mások meg azt hiszik, hogy azonkívül, ami szinte kiszúrja szemüket, semmit sem kell vizsgálat alá vetni. De hogy mindez minél világosabban legyen előttünk, egy nem éppen bonyolult és nem is új iskolai törvényszéki próbabeszédet állítok ide példaként:

42. „Ha valaki hazaárulással vádolt apját nem védelmezi, legyen kitagadva örökségéből; akit hazaárulás vádjával elítélnek, védőjével együtt vonuljon számkivetésbe. Hazaárulással vádolt apját tanult szónok fia védelmezte, a másik, a tanulatlan parasztgazda, nem; a vádlottat elítélték, és védőjével együtt számkivetésbe vonult. A parasztgazda egy hősies cselekedetének elismeréseképpen elérte, hogy apját és testvérét a száműzetésből visszahívják. Az apa, miután visszatért, végrendelkezés nélkül elhunyt: a parasztgazda részét kéri a vagyonból, a szónok magának követeli az egészet."

43. Ilyenkor aztán azok az ékesszólók, akiknek nevetségesnek látszunk, mert a kevésbé szokványos perek esetében is aggályosabbak vagyunk, leragadnak a rokonszenves szereplőknél. A per számukra az egyszerű gazdáért folyik a pallérozott szónok ellen, a bátor hősért a gyáva otthonülő ellen, a családját megmentő fiúért a hálátlan ellen, azért, aki meg volna elégedve saját részével, az ellen, aki testvérének sem hagyna semmit az örökségből.

44. Mindezek a tényezők megvannak e per anyagában, és sokat segítenek, a győzelmet azért mégsem biztosítják. Ezek itt többnyire meghökkentő és homályos mondásokra vadásznak (mert most ez számít erénynek), és sikerük is lesz az anyaggal, mert lármás tetszésnyilvánítás kíséri beszédüket.
Azok pedig, kiknek célja ugyan magasabb, de figyelmük pár lépésnél előbbre nem terjed, észrevenni csak az ilyen mintegy vízfelszínen lebegő dolgokat fogják: el kell néznünk egy parasztembernek azt, hogy nem jelent meg a bíróságon, hisz semmit sem tehetett volna apjáért; viszont a szónok sem tarthat igényt apja hálájára, hiszen elítélték; és hogy aki megmentette családját, méltó az örökségre; kapzsi, istentelen, hálátlan az olyan, aki nem akar osztozkodni testvérével, pedig az igencsak kiérdemelte; továbbá, hogy az első kérdés a törvény betűjére és szellemére irányul, s amíg ezt nem válaszoltuk meg, nincs helye az utána következőknek.

46. Ám aki a természetet követi, elgondolkodik azon, hogy a parasztgazda ezt fogja mondani először: „Végrendelet nélkül elhunyt apánk két fiút hagyott hátra, vagyis minket: kérem hát a természetjog szerint a részemet." Ki lenne oly tájékozatlan, oly távol a műveltségtől, hogy nem ezzel kezdené, még ha nem tudná is, mi a főtétel?

47. Majd ezt az egyetemes, mindenkitől elfogadott törvényt pár szóval mint igazságosat méltatja. Ilyenkor persze következik a kérdés, hogy mit válaszoljunk erre a nagyon is méltányos követelésre. Pedig ez nyilvánvaló: „Törvényünk van, amely előírja, hogy legyen kitagadva örökségéből az olyan, aki hazaárulással vádolt apját nem védelmezi; te pedig nem védelmezted." Az ilyen főtételt szükségszerűen követi a törvény helyeslése és annak elmarasztalása, aki nem védelmezte apját. Mindeddig elfogadott tényekkel foglalkoztunk, most fordítsuk a felperesre figyelmünket.

48. Hát nem így kell gondolkodnia annak, aki nem teljesen gyengeelméjű: „Ha ellenem a törvény, nem pereskedhetek, felesleges az eljárás: márpedig kétségen felül áll, hogy van ilyen törvény, és hogy a parasztgazda elkövette azt, amit ez büntetéssel sújt?" Mit mondhatunk hát? „Parasztember voltam." Ha a törvény létezik," mindenkire kötelező; ez tehát semmit sem használ.

49. Akkor hát vizsgáljuk meg azt, hogy nem lehetne-e a törvény valamely részét gyengíteni. Enged-e vajon mást — hogy újra szóba hozzam — a természet, mint hogy a törvény betűje ellenünk szól, szellemét vegyük vizsgálat alá? Alapvető tehát az a kérdés, hogy a törvény betűje vagy szelleme mellett foglaljunk-e állást. Ám ezt minden joggal kapcsolatban fel lehet tenni, ezért mindig is vitás, mert sohasem tisztázták. Tehát mégis e szóban forgó törvényt kell megnézni, hogy találhatunk-e bármit is benne, amit a törvény betűje ellen felhozhatunk.

50. „Akkor hát mindenki, aki nem védelmezi, ki lesz tagadva? Mindenki kivétel nélkül?" Máris szinte önként kínálják magukat az ellenérvek: „Egy csecsemő is?" Hiszen az is fiú, apját mégsem védelmezte. „És aki távol volt, aki katonáskodott, vagy aki követségben járt?" Ez már jelenthet valamit az ügyben: lehetséges, hogy valaki nincs jelen, mégis örökölhet.

51. Álljon át most az, aki ezt" kigondolta, a szónok testvér mellé, ahogy Cicero mondja, a latin fuvolás" módjára. „Te sem csecsemő nem vagy, sem távol nem voltál, és a seregben se szolgáltál, hogy érveidet elfogadhatnám." Marad-e más érvünk ezen kívül: „De hát én iskolázatlan parasztember vagyok!"

52. Erre nyilvánvalóan bárki azt mondhatja: „Hogy ügyvédkedni nem tudtál, attól még odaülhettél volna melléje." Ez igaz. Így hát a parasztgazda kénytelen visszatérni a törvényhozó szándékához: „Az a hálátlanságot akarta büntetni, de én nem vagyok hálátlan."

53. Mire a szónok: „Akkor cselekedtél hálátlanul, amikor kiérdemelted, hogy örökségedből ki légy tagadva, még akkor is, ha a megbánás vagy a nagyravágyás vitt rá később ama kérésedre. Továbbá: „Apánkat is miattad ítélték el, mert tetted úgy hatott, mintha ítéletet mondanál ügyében." Erre a parasztgazda: „Te voltál valójában elítélésének oka: sokakat megsértettél, házunknak ellenségeket szereztél." Mindez következtetésen alapul, és az is, amit a gazda a színezet kedvéért mond: az egészet az apja akarta így, hogy ne tegye ki veszélynek a teljes családot. Ennyire jutottunk hát az első vizsgálattal, ami a törvény betűjére és szellemére irányul.

54. Kutassunk tovább, és lássuk, hogy találhatunk-e még ezenkívül valamit. Hogyan fogjunk hozzá? Gondosan utánzom a nyomozót, hogy nyomozni tanítsak, és mellőzve az ékesebb stílusnemet, alárendelem magam a tanulók érdekének. Összes eddigi kérdésünket kizárólag a felperes személyéből vezettük le; miért nem kérdezünk valamit az apával kapcsolatban is?

55. Igaz, a szöveg így szólt: „Bárki, aki nem védelmezi apját, örökségéből ki lesz tagadva." De miért nem próbáljuk meg így is föltenni a kérdést: „Minden apára vonatkozik, akit a fia nem védelmezett?" Ezt tesszük gyakran az olyan perekben, amikor azt követelik, hogy verjék láncra azokat, akik nem gondoskodnak szüleikről, például egy olyan anyára is vonatkozik, aki polgárjog bitorlásával vádolt fia ellen tett tanúvallomást, vagy olyan apára is, aki eladta fiát egy kerítőnek.

56. De mit használhatunk fel egy ilyen apa esetében? Elítélték. Akkor talán a törvény csak a vád alól fölmentett apákra vonatkozik? Első ránézésre nehéz kérdés. De ne aggódjunk: valószínűleg a törvényhozó csak azt akarta elérni, hogy az ártatlannak mindig segítsenek gyermekei. Ezt azonban nem illő mondani a parasztgazdának, mivel elismeri, hogy apja ártatlan volt.

57. E vita egy másik érvet is szolgáltat: „Akit hazaárulás vádjával elítélnek, védőjével. együtt vonuljon számkivetésbe." Aligha tűnik lehetségesnek, hogy a fiúra, ha apja hasonló helyzetben van, akár védelmezi, akár nem védelmezi, büntetés legyen kiszabva. Ráadásul a száműzöttekre egyetlen törvény sem vonatkozik. Nem valószínű tehát, hogy az elítélt védőjéről előírás volna; hiszen lehet-e bármi vagyona egy számkivetettnek?

58. A parasztgazda a törvény betűjével és szellemével kapcsolatban is kétséget támaszt; a szónok fiú meg részint a betűkhöz ragaszkodik, melyekben nyoma sincs kivételezésnek, részint pedig azt mondja, hogy épp azért szabtak büntetést az olyanokra, akik nem védik apjukat, hogy a száműzetés kockázata ne rettentse őket el a védelemtől; és hogy a parasztgazda nem védte ártatlan apját. Érdemes még ezenfelül megjegyeznünk, hogy egy ügyállással kapcsolatban két általános kérdés merülhet föl: „vajon bárki?", „vajon bármely apa érdekében?" Két személyről kérdeztük ezeket.

59. A harmadikról azonban, vagyis az ellenfél személyéről, nem merülhet fel kérdés, mert neki a saját részéért nem kell pereskednie. De figyelmünk még korántsem lankadhat: mindezt ugyanis akkor is elmondhattuk volna, ha az apát nem hívják vissza a száműzetésből. S ne siessünk rátérni rögtön arra, ami magától értetődik, hogy a parasztgazda hívta vissza. Aki pontosabban kérdez, egy további dologra fog felfigyelni: mert amint a faj követi a nemet, a nem úgy előzi meg a fajt.

60. Tegyük fel, hogy másvalaki hívta vissza. Okoskodáson vagy szillogizmuson alapuló kérdés merül fel: a visszahívás vajon egyenlő-e az ítélet megsemmisítésével, és ennélfogva annyit jelent-e, mintha az ítélet nem is lett volna. Ekkor a parasztgazda igyekszik majd azt mondani, hogy másképpen nem tudta volna kieszközölni övéinek rehabilitálását egyetlen hőstettel, csak úgy, hogy apja visszahívása semmissé tette a vádat, e tény pedig védője büntetését is eltörli, mintha nem is védelmezte volna.

61. Csak ekkor térhetünk rá arra, ami rögtön feltűnt, hogy az apa a parasztgazdának köszönheti visszahívását. Most ismét okoskodunk, hogy a visszaállítót ügyvédnek kell-e felfogni, minthogy azt nyújtotta, amire az ügyvéd törekedett; és hogy nem túlzás hasonlónak tekinteni azt, ami több.

62. A többi már méltányossági kérdés: melyik fél kérelme a jogosabb. Ez maga még tovább osztható: még akkor is mindkét fél magának követelne mindent, de most mindenképp, mikor az egyik a felét, a másik meg az egészet kéri, testvérét kizárva belőle. De miután mindezt megtárgyaltuk, az apa emlékének szintén nagy jelentősége lesz a bírák előtt, különösen mivel az ő vagyonáért folyik az eljárás. Következtetnünk kell tehát, hogy mi lehetett az apa szándéka, mikor végrendelkezés nélkül elhunyt; de ez már a minőségre tartozik: ami egy másik ügyállás eszköze.

63. Többnyire azonban a perek végén tárgyalnak a méltányosságról, mivel a bírák semmit sem hallgatnak ilyen szívesen. Olykor azonban ezt a sorrendet is megváltoztatja a célszerűség, például hogy a méltányossággal megnyerjük a bírót, ha a jogban kevésbé bízunk.
64. Hát ennyi az, amit általánosságban javaslok. Most pedig haladjunk végig a törvényszéki ügyek egyes részein; minthogy pedig ezeket az utolsó fajtájukig, azaz minden egyes perig és vitás kérdésig nem tudom sorra venni, így megengedhető, hogy általánosságokban írjak róluk arról tanítva, hogy az egyes ügyállásokban mi fordul elő leggyakrabban. És mivel természettől fogva az első kérdés az, hogy „megtörtént-e", ezzel fogom kezdeni.



Gonda Attila fordítása