logo

IX Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A törvény betűje és szelleme

1. A törvény betűje és szelleme igen gyakran vizsgálat tárgya a jogtudósok között, és ebből származik a jogi viták nagy része is. Nem csoda hát, hogy az iskolákban is így van ez, ahol aztán még szándékosan kitalált eseteket is gyártanak. Ennek egyik válfaja, amikor a törvény betűje és szelleme is egyaránt vizsgálat alatt áll.

2. Ez olyankor fordul elő, mikor a törvényben homályos valami. Ebben az esetben vagy mindkét fél érvel a saját magyarázata mellett, az ellenfélét pedig próbálja megdönteni, mint e példában: „A tolvaj a lopott összeg négyszeresét térítse meg. Ketten együtt raboltak tízezer sestertiust: mindkettejüktől negyvenezret követelnek, ők viszont ragaszkodnak, hogy csak húsz-húsz ezret fizessenek." Mert a vádló is azt állítja, hogy amit követel, az a négyszeres összeg, a vádlottak is, hogy amit ők javasolnak, az négyszeres összeg; a törvény szellemét mindkét fél saját érdeke szerint védelmezi.

3. Vagy pedig, míg a törvény egyik értelmezési módja bizonyos, a másik kétséges: „Aki utcanőtől született, nem szólalhat föl népgyűlésen. Egy nő, akinek volt már egy fia, kiállt az utcára. A fiút kitiltják a népgyűlésről." Ez biztos olyan asszony fiáról, aki már a szülés előtt is utcanő volt; kétséges viszont, hogy a szóban forgó fiú ügye ugyanez az eset volna, noha olyan asszonytól született, aki jelenleg utcanő.

4. Azt is szokás vizsgálni, hogy mire vonatkozik a törvénynek ez a szövege: „kétszeresen egyazon ügyben nem indítható eljárás." Vagyis, hogy ez a „kétszeresen" vajon a vádlóra vagy a vádra utal-e. Ezek a jogszabály kétértelműségéből származó esetek. A másik típus az egyértelmű esetekkel kapcsolatos. Azok, akik csak ezt látták, a törvény szellemén és világosságán alapuló ügyállásnak nevezték el. Ilyen esetben az egyik fél a törvény betűjére épít, a másik a szellemére.

5.A törvény betűjével azonban három módon is szembeszállhatunk. Az egyik, amikor magától értetődik, hogy a törvényt nem lehet mindig betartani: „A gyermeket, aki nem gondoskodik szüleiről, láncra kell verni." Egy csecsemőt nyilván nem fognak megkötözni. Innen lesz az átmenet a többi kivételre és e felosztásra: „Vajon bárkit, aki nem gondoskodik? Vajon ezt a személyt is? Vajon ezen okok miatt is?"

6. Egyesek azt is az ilyenfajta peres ügyek közé sorolják, amelyekben nincs olyan érv, amit magából a törvényből vezethetnénk le, hanem csak arról kell vizsgálatot folytatnunk, ami a per szoros tárgya. „Az idegen, aki átlép a városfalon, halállal lakoljék. Mikor az ellenség átlépett a városfalon, egy idegen kergette ki őket; most halálbüntetés vár rá."

7. Nem lesz itt ez a két külön kérdés: „Vajon bárki; vajon ő?", mert a törvény betűje ellen nem hozható fel nyomósabb érv annál, mint ami benne e per tárgya. Ez pedig: „Még a város védelmében sem?" Tehát a vitában a méltányosságra és a törvény szellemére kell hagyatkoznunk. Szintén lehetséges, hogy más törvényekből példákat hozzunk föl, melyek világossá teszik, hogy nem lehet mindig mindent a törvény betűjére alapozni, ahogyan Cicero tette Caecina védelmében.

8. A harmadik megoldás, mikor éppen a törvény szövegében akadunk rá valamire, amivel bebizonyíthatjuk, hogy más volt a törvényhozó szándéka, például: „Akit rajtakapnak éjszaka vassal a kezében, azt meg kell kötözni. A hatóság egy vasgyűrűt viselő férfit vesz észre, és megkötözteti." Ez esetben, mivel ott van a törvényben az „akit rajtakapnak" kifejezés, egyértelműnek tűnik, hogy a törvény csak fegyverként használható vastárgyra vonatkozik.

9. De miként annak, aki a törvény szellemére támaszkodik, valahányszor csak tudja, gyöngítenie kell a betű szerinti jelentést, úgy annak, aki a betűt veszi védelmébe, meg kell kísérelnie támogatni magát a törvény szellemével is. A végrendeleteknél olyan is előfordul, hogy a szándék nyilvánvaló, de írás nincsen róla; például a Curius-perben, mikor L. Crassus és Scaevola emlékezetes összecsapása volt.

10. Egy másodlagos örökös volt megnevezve arra az esetre, ha esetleges posztumusz gyermeke kiskorúként halna meg. Ilyen azonban nem született: a rokonok pedig maguknak követelték a vagyont. Ki vonhatná kétségbe, hogy az volt a végrendelkező szándéka, hogy ugyanaz az ember legyen egy még meg nem született gyermekének örököse, mint aki egy elhalálozottnak? Csakhogy ezt nem írta meg.

11. Ennek a fordítottja történt nemrég: volt egy írott szöveg, amit viszont az író egyértelműen nem akarhatott. Valaki ötezer sestertiust hagyott örökbe, aztán átjavíttatta a végrendelet szövegét, kihúzva a „sestertius" szót, és a „fontnyi ezüst" szavakat szúrva be. Az „ötezer" benne maradt. Egyértelmű azonban, hogy „öt fontot" akart adni, mivel akkora mennyiséget hagyományozni ezüstben nemcsak szokatlan lett volna, de hihetetlen is.

12. Ezen ügyállás alá tartoznak még olyan általános kérdések, hogy vajon a törvény betűjére vagy szellemére kell-e építenünk; mi volt az író szándéka. Mindegyiket a minőség vagy a következtetés körében kell tárgyalnunk, ezekről pedig, úgy vélem, elég szó esett.



Gonda Attila fordítása