logo

XVIII Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Ítélet és megfontolás

1. Miután a fentieket képességemhez mérten tárgyaltam, nem haboztam volna áttérni egyenest az elrendezésre, amely sorrend szerint következik, ha nem félnék, hogy egyesek, mivel voltak, akik az ítéletet a feltáráshoz kapcsolták, azt gondolják, hogy mellőztem ezt a kérdést. Szerintem azonban az ítélet oly mértékben összefügg és egybevegyül a retorika minden részével, hogy az egyes gondolatoktól, sőt még a szavaktól sem lehet elválasztani, és éppúgy nem tanítható, mint az ízlelés vagy a szaglás.

2. Én azonban mégis utalok és mindig is utalni fogok arra, hogy mit kell követni, és mitől kell óvakodni minden egyes kérdésben, hogy az ítélet ehhez igazodjék. Talán még azt is előírjam, hogy ne vállalkozzunk olyasmire, amit nem lehet megvalósítani, hogy elkerüljük az ügyünkre nézve káros és kétélű dolgokat, nehogy a beszédünk helytelen vagy homályos legyen? Ezt a jóérzékre kell bízni, ami nem tanítható.

3. Azt hiszem, az ítélet nem sokban tér el a megfontolástól, hacsak nem abban, hogy az előbbit nyilvánvaló helyzetekben alkalmazzuk, az utóbbit pedig homályos, és egyáltalán fel nem ismert vagy bizonytalan esetekben. S az ítélet legtöbbször kézzelfogható dolog, a megfontolás pedig egyfajta mélyről merített következtetés, amely általában több tényt fontol meg és hasonlít össze, és mind a feltárást, mind az ítéletet magában foglalja.

4. De még ezen a téren sem várhatunk általános tanácsokat. Ugyanis a megfontolása körülményektől függ, s gyakran már a tárgyalás előtt kialakul (mert Cicero például bölcs megfontolással inkább lerövidítette a Verres elleni per határidejét, mintsem hogy az átnyúljék abba az évbe, amikor Q. Hortensius lesz a consul); de első és legsajátosabb helye magukban a perbeszédekben van; mert a megfontolás feladata eldönteni, mit kell elmondani, mit elhallgatni, mit elhalasztani; a tagadás előnyösebb-e, vagy a védekezés; hol kell bevezetéssel élni, és milyennel, kell-e elbeszélés, és milyen; joggal vagy inkább méltányossággal kell-e küzdeni, mi a legmegfelelőbb sorrend; továbbá megszabja a beszéd mindenféle árnyalatát, azaz hogy szigorúan, szelíden vagy éppen alázatosan célszerű-e beszélni.

6. De effélékre is figyelmeztettem már, amikor az alkalom lehetővé tette, és a hátralévő részben ugyanezt fogom tenni. A példa kedvéért mégis meg fogok említeni néhány dolgot, hogy nyilvánvalóbban kitűnjék belőlük, mi az, amit — véleményem szerint — nem lehet szabályokba foglalni.

7. Így dicsérhető Démoszthenész megfontolása, mert amikor háborúra akarta rábeszélni az athéniakat, akiknek vele kapcsolatban rossz tapasztalataik voltak, rámutatott arra, hogy eddig ésszerűen semmi sem történt; a gondatlanságot ugyanis meg lehet szüntetni. De ha semmiben sem tévedtek volna, a későbbiekben nem lett volna okuk szebb jövőben reménykedni.

8. Ugyanő, mivel félt a kegyvesztettségtől, ha a népet az állam szabadságának megvédése során tanúsított restségéért megfeddi, inkább az ősök dicsőségét magasztalta, akik az államot igen bátran irányították; mert szívesen hallgatták, és természetes is az, hogy aki helyesli a jobbat, megveti a rosszabbat.

9. Cicero pedig egyetlen beszédével, a Cluentius érdekében mondottal elég példát szolgáltat. Mert abban az éles elmének mely megnyilvánulását csodáljam leginkább? Vajon az első bemutatást, amellyel hiteltelenné tette az anyát, akinek a tekintélye a fiát sújtotta? Vajon azt, amelyben a bíróság megvesztegetésének vádját inkább akarta az ellenfélre hárítani, mintsem tagadni, ahogy ő mondta, e gyalázat közismertsége miatt? Vajon azt, hogy e kényes ügyben utoljára vette igénybe a törvény segítségét? Az effajta védekezéssel meg is sérthette volna a bíráknak még meg nem lágyított szívét. Vajon azt, amikor megesküdött, hogy ő maga Cluentius akarata ellenére cselekszik?

l0. Mi a helyzet Milo érdekében mondott beszédével? Hogy az elbeszélést addig nem adta elő, amíg a vádlottat nem mentesítette minden előítélettől?18 Hogy Clodius ellen fordította a gyűlöletes csapda vádját, habár valójában véletlen csetepaté volt?182 Hogy, jóllehet a tettet dicsérte, mégis a szándékosságot elhárította Milóról?183 Hogy nem hagyta könyörögni, és helyette ő maga esdekelt?
Az idők végezetéig lehetne sorolni, miként fosztotta meg Cottát a tekintélyétől, és hogy Ligarius érdekében kitette magát a veszélynek, Corneliust pedig éppen hiteles vallomásával mentette meg.

l1. Elegendő, ha azt elmondom, hogy semmi sem előrébbvaló a megfontolásnál, nemcsak a szónoklásban, hanem az egész életben, és anélkül hiábavaló a többi művészetet átadni, s többet ér akár a tudás nélküli józan ész, mint józan ész nélkül a tudás. Ugyanennek az erénynek a sajátja, hogy a beszédet is hozzáilleszti a helyszínekhez, az időpontokhoz, a személyekhez. Ezt azonban csak akkor fogom részletezni, amikor majd az illő beszédmódot tárgyalom, mivel ez a téma eléggé szerteágazó, és kapcsolódik a stílushoz is.



Adamik Tamás fordítása