logo

XVIII Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Életének tragédiái - meghal felesége, majd egymás után két fia

Mindenekelőtt a te kívánságodra láttam ehhez a munkához, Marcellus Vitorius, továbbá abban a hiszemben, hogy a derék ifjak számára művem valamiképp előnyös lesz, végül már a rám ruházott feladat maga is mint valamiféle kényszer sarkallt. Mindazonáltal szem előtt tartottam a saját örömömről való gondoskodást, mert úgy tűnt, örökségének legjobb részét fogom hátrahagyni fiam számára, akinek szárnyaló tehetsége megérdemli egy aggódó atya gondoskodását, hogy ha engem, ami jogos és várható volt, a sors elragadna, mégis élvezhesse apja okítását.

2. Ámde míg éjt nappallá téve ezen igyekeztem, és halandóságom tudatában félelemtől rettegve fáradoztam, a sors oly hirtelen sújtott le rám, hogy munkám gyümölcse mindenkit inkább illet majd, mint jómagamat. Hiszen azt, akivel a legnagyobb terveim voltak, és akibe öregkorom egyedüli reményét helyeztem, az árvaság ismételt sebétől sújtva elveszítettem.

3. Mit tehetek most? Hihetem, hogy használhatok valamit eztán, ha az istenek is ellenem vannak? Hiszen a véletlen úgy hozta, hogy midőn hozzáfogtam megírni azt a könyvet, amelyet az ékesszólás hanyatlásának okairól adtam ki, hasonló csapás sújtott. Ezért egyedül az lenne a legjobb, ha azt az áldatlan művet és ezt a nyomorúságos, még bennem rejtező szerencsétlen alkotást az idő előtt elhunyttal együtt, a magzatomat elhamvasztó lángok martalékául vetném, ahelyett hogy ezt az istentelen életerőt ezen felül még új gondokkal gyötörjem.

4. Mert mely szerető atya nézné el nekem, hogy képes vagyok továbbra is a tudománnyal foglalkozni, és ki ne vetné meg lelkierőmet, ha valami másra, mint istenkáromlásra használnám hangomat, mert egész családomat túléltem? Tanúsítsam, hogy semmiféle gondviselés nem ügyel a földre? Ha az én sorsom nem is, hiszen csak azt lehet felhánytorgatni neki, hogy élek, de kétségkívül igazolja az övék, akiket a kegyetlen végzet mindenképpen ártatlanul igázott le, miután előbb elragadta tőlem az anyjukat, aki, tizenkilencedik életévét be sem töltvén, két fiúgyermeket világra hozott, és — bár halála szörnyűséges volt —, mégsem szerencsétlenül távozott körünkből.

5. Engem ez az egy csapás is annyira lesújtott, hogy már semmiféle szerencse nem tehetett boldoggá. Hiszen egyfelől minden olyan erénnyel távozva, amely nőnek osztályrészül juthat, enyhíthetetlen fájdalmat okozott férjének, másfelől oly leánykorban, különösen az enyémhez viszonyítva, hogy ő is árvaságom sebei közé számítható.

6. Mégis mivel gyermekek maradtak utána, és aminek nem lett volna szabad, de ő úgy akarta, én is életben maradtam, gyors halálával elkerülte a legszörnyűbb gyötrelmeket. Kisebbik fiam, ötödik évét betöltve, elsőként vájta ki két szemem közül az egyiket.

7. Nem tetszelgem bajaimmal, és nem akarom felnagyítani könnyeim okait, s bárcsak volna mód kisebbíteni: de hogyan tudom elhallgatni, milyen bájos volt arca, milyen kedves a csacsogása, mily szikrázó az értelme, mekkora lelki béke és — habár tudom, hogy ez szinte hihetetlen — már ekkor milyen mély értelem mutatkozott meg benne: bármely gyermek, ha ilyen, idegen létére is megérdemelné szeretetünket.

8. Valóban a fondorlatos sors keze intézte azt, hogy ő, számomra a legbájosabb lény, engem jobban szeretett dajkáinál, nagyanyjánál, aki nevelte, mindenkinél, akik ilyen korú gyerekekkel foglalkoznak, csupán azért, hogy még inkább fokozza gyötrelmeimet.

9. Épp ezért örömmel fogadom azt a kínt, amely néhány hónappal korábban ért, midőn legtökéletesebb, minden dicséretet felülmúló anyám elhalálozott. Ugyanis kevesebbet kell sírnom a magam nevében, mint amennyit az övében örvendenem kell. Ezek után egyedül fiamba, Quintilianusba vetett reményemre és örömömre támaszkodtam, és ez szolgálhatott vigaszul.

10. Mert nem csupán bimbókat hozott, miként fivére, hanem, miután tizedik életévébe lépett, jellegzetes és határozott gyümölcsöket érlelt. Esküszöm a nyomorúságomra, boldogtalan lelkiismeretemre, ama alvilági istenekre, a szenvedésemet okozó isteni erőkre, hogy felfedeztem őbenne a tehetségnek azt a kiválóságát, mely nem csupán a tudományok elsajátítására alkalmas — aminél, habár igen sokat tapasztaltam, semmi jelesebbet nem ismerek —, és kényszerítés nélkül tanul (tanítói tudják ezt), hanem annyira jóravaló, kegyes, emberies, nemes érzületű, hogy bizony emiatt jogosan féltem valamiféle nagy villámcsapástól, minthogy megfigyelték: a sietve érő gyümölcs többnyire gyorsabban elpusztul, és van valamiféle irigység, mely csírájában elfojtja a nagy reményeket, azért, hogy dolgaink ne hágják át az emberi mértéket.

11. Sőt még az összes esetleges adottság is megvolt benne, hangja kedves és tiszta volt, arckifejezése kellemes, és görögül éppúgy ki tudta fejezni magát minden téren, mint latinul, mintha végtére is erre született volna. Ám ezek csupán remények voltak: fontosabb volt az állhatatosság és a méltóság, a fájdalmak és félelem ellen küzdő elszántság. Hiszen milyen bátran, az orvosok mekkora csodálata közepette viselte el betegségének nyolc hónapját! Hogy vigasztalt engem az utolsó időkben is! Még ereje fogytán is, és már a halál markában, idegenné vált lelke mennyire csak a tudományokkal, irodalommal foglalkozott!

12. Ó, hiú reményeim! Láttam-e lecsukódó szemedet, elillanó lelkedet? A te kihűlt, élettelen testedet ölelve, képes voltam-e magamhoz térni és emberek közé menni? Kiérdemeltem-e a gyötrelmeket, amelyeket viselek, kiérdemeltem-e a töprengéseket?

13. Téged, akit a minap fogadott örökbe egy consuli rangú férfiú, közelebb hozva ezzel a mindenféle tisztségekre jogosító reményhez, téged, akit praetor nagybátyád vejének szánt, téged (mindannyiunk reményét), aki a nagyapai ékesszólás jelöltje voltál, szülőd csupán azért élt túl, hogy bűnhődjék; s hátralevő életemben, ha nem is az élni akarás, de az élet elviselése legyen az én síri ajándékom neked. Hiába tudjuk be a sors bűnének összes szenvedéseinket. Senki sem szenved hosszan, hacsak nem saját hibájából.

14. De élünk, és kell valami okot találnunk arra, hogy éljünk, és hinnünk kell a művelt embereknek, akik úgy vélték, hogy bajaink egyedüli vigasza a tudomány. Mégis, ha mostani szenvedésem egyszer majd annyira enyhül, hogy nagy gyászomba valamely más gondolat is befészkelheti magát, jogosan kérhetek elnézést a késedelemért. Mert hát ki csodálkozna azon, hogy félbeszakítottam munkámat, mikor inkább azon kellene csodálkozni, hogy végleg nem hagytam abba?

15. Továbbá ha kevésbé sikerült volna, mint az, amit kisebb csapástól sújtva kezdtem el, tulajdonítsuk a sors kényszerének, amely ha nem oltotta is ki tehetségem közepes erőit, de legyengítette. Mégis álljunk talpra elszántabban már csak ezért is, mert amilyen nehéz elviselni a sorsot, olyan könnyű megvetni. Mert semmi eszköze sem maradt már ellenem, és jóllehet szerencsétlen, mégis igen szilárd biztonságot nyújtott nekem ezen bajok után.

16. Már csak azért is méltányos, hogy munkámat jóindulatúan fogadják, mert egyáltalán nem a saját hasznomat nézem, hanem egész igyekezetemmel mások javát szolgálom, ha ugyan valamit is használ az írás. Én szerencsétlen, amiként atyai örökségemet, úgy ezt a művet is másokra fogom hagyni, mint akiknek szántam.



Adamik Tamás fordítása